Amo, ergo sum (Szeretek, tehát vagyok)*

- Harry! – visszhangzott a folyosón a boszorkány ellentmondást nem tűrő, a figyelmet magára vonni szándékozó hangja, melyet cipője szapora kopogása kísért.

Harry Potter ebben a pillanatban Dracóék ajtaja előtt állt, és határozottan úgy tűnt, különösebb engedély nélkül óhajt belépni a szobába.
Arca meglehetősen komor és dühös eltökéltséget tükrözött. Barátnője hangjára keze megállt a levegőben, alig egy-két centiméterre a kilincstől.

- Hermione! – fordult örömmel, mégis furcsa arckifejezéssel az érkező felé, aztán átmenetileg lehullott róla az érezhető bizonytalanság, és enyhe aggodalommal szorította magához a lányt.
- De örülök! Mi szél hozott erre? Nem is üzentél, hogy mikor érkezel – nézett rá a lány szeretettel, de csodálkozva.
- Rossz szél, Hermione – morogta a fiatalember. – Magam sem tudtam ma délutánig, hogy ide kell jönnöm. Figyelmeztetni téged – halkult el a hangja, és nyugtalanul körülnézett. – Hol vannak?
- Draco valószínűleg már a szobában. A professzor… nos, ő nem szokott beszámolni róla, merre jár, és mivel tölti az idejét – érkezett a felelet. A boszorkány lehajtotta a fejét, ám egy pillanat múlva ismét a varázslóra nézett, megfejthetetlenül szomorkás arckifejezéssel.
- Beszélnem kell velük. Most – szögezte le Harry egy leendő auror tömörségével.
- Nyilván nem itt, a folyosón akarod megejteni ezt a beszélgetést – nézett rá a lány, aztán bekopogott.

Néhány másodperc múlva Malfoy óvatosan kémlelő arca bukkant fel a résnyire nyitott ajtó mögött, majd, amikor meglátta Hermionét, szélesebbre tárta azt, és szó nélkül félreállt.
Csak akkor húzta fel a szemöldökét, amikor a lány mögött Potter sorjázott be a szobába.

- Nocsak – fürkészte jeges tekintettel egykori ellenségét. – Minek köszönhetem a „megtisztelő” látogatást? – érdeklődött alig leplezett gúnnyal.
- Mindig megnyugtat a tudat, hogy a legjobb barátom ilyen kiváló emberek remek társaságában kénytelen tölteni kevéske szabadidejét, Malfoy – replikázott a griffendéles.
- Fiúk! – szólt rájuk Granger. Igazán tanáros volt, ahogy ott állt a két kakas között, majd megragadta mindkettejük karját, és maga előtt taszigálva, az íróasztal melletti karosszékekhez kormányozta őket. – Leülni! – rendelkezett, és miután sikerült a székekbe passzíroznia a duót, teáskannát és csészéket röptetett az asztalra. A baleseteket megelőzendő arrébb tolta és kissé összerendezte Piton feljegyzéseit.

A két férfi összenézett a háta mögött. Harry kérdőn pillantott a másikra, mire az csak megvonta a vállát, Potter legnagyobb meglepetésére ráhunyorgott, és némán a „Te is tudod, milyen” – szavakat formálták ajkai.
Harry hátradőlve bólintott egyet.
A boszorkány néhány perces serénykedést követően megfordult, letelepedett az egyik ágy szélére, majd várakozva nézett a szemben ülőre.

- Tehát, miről van szó? – törte meg a lassan kínossá váló csöndet pár perc múlva.
- Az apjáról – bökött Harry lendületesen a szőke férfi felé. Malfoy talpra ugrott, és már nyitotta a száját, hogy kérdések garmadájával árassza el a Kis Túlélőt, de Hermione megelőzte.
- Draco semmit sem tud az apjáról, Harry, már majd’ egy éve!
- Nem felejtettem el, Hermione, amit mondtál – morogta Potter türelmetlenül. – Ma, a délutáni órákban látták – vagy látni vélték Lucius Malfoyt.
- Hol?! – vágott a fiatal Malfoy gyanakvó, egyben aggódó hangja. Esze ágában sem volt visszaülni, azon gondolkodott lázasan, hogyan eredhetne a nyomába, hogy előbb találja meg, mint az aurorok.
- A Borgin és Burkes bezárt üzlete környékén, aztán nyoma veszett. Nem tudom – folytatta nyomatékosan –, ki adta az információt, megbízható szemtanú volt-e az illető, tehát ne is kérdezzetek ilyesmit, de az biztos, hogy a hír aurorkörökben meglehetősen gyorsan terjed. Állítólag – mondom, állítólag – Tonks is feladatot kapott az Aurorparancsnokságon, ma kora este. Nem beszéltem Remussal, ez sem biztos, hogy valóban megtörtént, vagy csak Tonks egyik barátnőjének, aki évfolyamtársam, élénk a fantáziája.

Draco nem sokat tétovázott. Meleg pulóvere fölé már kapta is a köpenyét, felmarkolta a pálcáját meg egy kis üveg erősítő főzetet az asztalról, és az ajtó felé tartott. Volna, ha a boszorkány nem áll az útjába.

- Nem vagy eszednél, Draco!
- Meg kell találnom! – tört ki. – Még mielőtt…
- Úgy látom, nem kell téged emlékeztetnem rá, hogy az apád jelen pillanatban körözött halálfaló, Malfoy – jelentette ki Harry nagy adag megvetéssel a hangjában, mely sajnos tökéletesen elnyomta a halvány szánalomnak a gondolatai közt átvillanó emlékét, ami a Voldemortnak kiszolgáltatott Malfoy szülők iránt élt benne az utolsó napok és „fogsága” rövid órái óta.
- Harrynek igaza van – érvelt hangosan Hermione. – Nyilván volt hozzá elég esze, hogy azonnal távozzon a környékről, és ki tudja, jelenleg merre jár? Mennyi esélyed lenne rá, hogy egymagadban megtaláld?! Nem sok. De ha esetleg mégis, akkor mit nyerne, mit nyernétek vele? Ha vele együtt akadnak rád, semmi nem ment meg az Azkabantól téged sem! Jobb lenne neki, ha azzal a tudattal kerülne a Wizengamot elé, hogy te a szomszéd zárka vendégszeretetét élvezed éppen? Nem hinném.
- Nem érted – rázta a fejét a szőke. – Tudnom kell, mi történt AKKOR, és azóta, és hogy jól van-e?! Veled ellentétben, nekem nem maradt családom…
- De igen, Draco, értem, csakhogy egyelőre nem tehetsz mást, mint vársz! Higgadj le, kérlek! Értelmetlen és veszélyes lenne mindenféle vakmerősködés a jelen állapotodban, felfogtad? – fortyant fel a fiatal nő. – Komolyan, tisztára úgy viselkedsz, mint Harry annak idején! Még ilyen csökönyös szamarakat nem láttam!

„Nem? Biztos ez? Nem ismersz nagyon közelről egy magas, sovány, önfejű varázslót?” – érdeklődött a hang dühítő józansággal, viszont szerencsére (?) nem volt érkezése folytatni a gondolatmenetet, mert az ajtó cseppet sem finom záródását követően vitájukhoz egy újabb szólam társult.

- Ahogy a kisasszony mondja, Draco. Nem mész sehova! – mordult rájuk valaki. Piton kifejezéstelen arccal, ámbár villámló szemmel folytatta, miközben egyenletes, közepes tempóban haladt a három fiatal felé. – Gondolom, nem szükséges megismételnem Miss Granger összes ellenérvét. Ha elővennéd a jobbik eszedet, magad is meglehetősen gyorsan belátnád, hogy nem mennél semmire egy ilyesféle ostoba hősködéssel, sőt, csak rontanál vele Lucius helyzetén. Továbbá, mivel egy csomó időmet áldoztam arra az utóbbi hónapokban, hogy hozzávetőleg épkézláb varázslót faragjak belőled, arról pedig szó sincs, hogy gyógyult volnál, nem mész sehová, mivel nem vagyok hajlandó értelmetlen és haszontalan félmunkát végezni. – Úgy tűnt, a férfi nagyjából befejezte a szónoklatot, és nem messze Dracótól mogorván megállt.

Malfoy abbahagyta a járkálást, és úgy tűnt, tényleg elgondolkodik a hallottakon. Vagy meghunyászkodik a másik előtt? Mindenesetre egy szóval se mondott ellent az idősebb varázslónak, aki a legutóbbi fél percig határozottan felé közelített, és figyelmesen a fiú arcát vizsgálta.
Nem mutatta, hogy tudomásul vette volna a másik két fiatal jelenlétét, noha nyilván mindent hallott az utóbbi percekben.

Hermione moccanásnyi ideig tartó riadalmat követően keserves izgatottsággal fürkészte a szobaajtóhoz vezető métereket, ahol az azóta a tóparti este óta nem látott férfi közeledett kimért léptekkel.
És a dolog úgy festett, róla tudomást sem vesz.
Végtelen csalódottságában legszívesebben kisomfordált volna a szobából, de határozott, kötelességtudó énje ezt a megfutamodást nem engedélyezte. Nyelt egy nagyot, és maradt.
Még nem volt egészen biztos benne, hogy sikerül Dracót visszatartani, bár azt biztató jelnek könyvelte el, hogy a fiatalember visszadobta a pálcáját az asztalra, és most épp a talár nyakát igazgatta, mint aki még nem döntötte el, levegye-e, vagy sem.

Harry Potter nagyon jól ismerte ezt a hangot. Ó, de milyen jól! Ellenben továbbra is csak eddigi beszélgetőpartnereit látta a nem túl tágas helyiségben. Tétován forgatta a fejét ide-oda, ám a láthatatlan illető nem hagyott neki sok időt a felocsúdásra.

- Méltányolnám egyébiránt, hogyha sokakra nézve veszélyes témákat valamivel mérsékeltebb hangerővel vitatnának meg a jövőben, Potter – recsegte a férfi egy-két perces csöndet követően. – Attól tartok, egy jól irányzott Sonorus nélkül sem sokáig marad titok, miért látogatott el egykori iskolájába a Kiválasztott, tekintettel arra, hogy már a folyosó közepén hallani lehetett, miről folytatnak ilyen épületes diskurzust Dracóval.

Harryben egy pillanatra felbukkant az alkalmas visszavágás, valahogy imígyen: Nem mintha Magának nem lennének évtizedes tapasztalatai mások bizalmas beszélgetéseivel kapcsolatban. Aztán a következő pillanatban mélységesen elszégyellte magát, néhány másodperc után pedig tőle szokatlanul visszafogottan és a döbbenettől kicsit rekedten mindössze ennyit mondott:

- Nagyon örülök, Professzor, hogy a kedélye a régi…
- Tessék, Hermione – replikázott az exmardekáros immár ismét pulóverben, pimasz kedélyességgel, miközben felfelé tartott hüvelykujjával óvatosan Potter felé bökött, így gratulálva a riposzthoz, és gondosan ügyelt rá, nehogy mentora észrevegye a mozdulatot –, ugye, milyen egyforma tökfejekkel barátkozol folyton?

A lány percek alatt túltette magát az iménti jeleneten, az előbb elhangzott idétlenségre legyintett egyet, aztán egy pillanatra elnevette magát, és megölelte a fiatalembert. Remélte, ha egy kissé oldódik a hangulat, és mindenki magához tér Perselus hatásos belépője, meg az elhangzott komor hírek után, akkor együtt majd kiötlenek valamit, amivel megnyugtatják Dracót.

„Addig is, amíg elő nem kerül az a semmirekellő apja” - érkezett a hozzáfűzés a történtekhez. – „Addig sem azzal foglalkozol, hogyan bámultad őt Harry orra előtt. Mint egy hülye bakfis. Ő meg… Rád se nézett. Ennyit az iskolaigazgatók elképzeléseiről. Hát akkor, hajrá, foglalkozzunk Draco lelkével!”

- Draco Malfoy, egy szörnyeteg vagy!
- De azért szeretsz egy kicsit? – duruzsolta a fülébe a fiú vigyorogva, és némileg félre érthető gyengédséggel megcirógatta a haját. Mindeközben nem mulasztotta el a szobában ülők reakcióit pásztázni fél szemmel. Nos, Potter szimplán úgy tett, mint aki készül a markába hányni, a hatás kedvéért még öklendezett is néhányat, Perselus ellenben csak állt villámló szemmel, és az arckifejezése láttán Draco jónak látta rövidesen beszüntetni a bizalmaskodást. Csak befelé fojtott el egy sanda mosolyt.
- Egy kicsit – mosolygott vissza Hermione rá egyáltalán nem jellemző negédességgel, és gyors puszit nyomott a szőke arcára. Kezdte sejteni, honnan fúj a szél. Aztán elengedte Malfoyt, de félútról ujjával még megfenyegette. – Megígérted, hogy nem avatkozol bele – súgta oda neki.
- Potter, ha kérhetem, ne rondítsa össze a szobánkat, ugyanis amióta nem ítélhetem büntetőmunkára a díszes társaságot, Dracónak pedig valahogy nem erőssége a házimunka, kénytelen vagyok olykor magam takarítani – fintorgott Piton. Látszólag Harryre meredt dühösen, de mivel ezt a fiú amúgy sem érzékelte, egyedül Malfoy látta, hogy Perselus indulatossága elsődlegesen neki szólt. Neki, aki „botrányos” módon csapta a szelet az előbb Hermionénak. Még szerencse, hogy a lány nem értette félre a helyzetet, és belement a játékba.
- Még hogy én? – kiáltott az ifjabbik volt mardekáros tettetett felháborodással. Selypítve folytatta. – Szinte egy házimanó veszett el bennem, Kisasszonyom is tanúsíthatja, ugye, hogy Dracy szorgosan dóóólgozik?
- Nagyon is, Dracy – kacsintott rá a lány, majd csúfondáros kis mosollyal a szája sarkában befejezte a mondatot -, és mert ennyire meg vagyunk veled elégedve, ezért kötök neked egy sapkát… mondjuk vörös-arany csíkosat…

Draco fejét fogva jajgatott, hogy nem akar ruhát kapni és elhagyni Hermijjóni kisasszonyt, meg különben is, utálja a pirosat. Bohóckodása egyrészt meggyőzte a boszorkányt, hogy a fiatalemberrel rövidesen lehet majd az apjáról is beszélni anélkül, hogy azonnal futni akarna utána a világba. Másrészt elterelte a figyelmét a kissé hátrébb lecövekelő Pitonról. Harry pedig nem láthatta volt professzorát, továbbá leginkább azzal volt elfoglalva, hogy az első, engedelmesen döbbent perceket követően hogyan is viszonyuljon láthatatlan egykori ellenségéhez, aki… szóval aki…
Így aztán nem vették észre, ahogy Piton a lányt nézi hosszú perceken át, boldogtalan és reménytelen, mindent kifejező vágyakozással. Legalább annyira meg volt győződve róla, hogy a fiatal nő keresztülnézett rajta, mint röviddel azelőtt amaz a fordítottjáról.

„Mit gondoltál? Hogy meglát és a nyakadba dől, mint egy… mint egy… Akármi! De ez a szemtelen kölyök! Mégis akar tőle valamit! Megfo…
Térj magadhoz, amit a folyosóról félig-meddig hallottál, nem tűr halasztást. Lucius a barátod… volt. Gondolkodj, mit tenne most?” – sürgette a hang gyakorlatiasabb problémák felé a gondolatait.

Ráadásul, ahogy körülnézett, mintegy lerázva magáról az előző hangulatot, Potter érettebb, kicsit talán kiegyensúlyozottabb és már nem annyira pökhendi ábrázata takarta el előle az íróasztalon álló gyertyák fényét. A dacos kamasz nem volt sehol, egy intelligens, eltökéltnek látszó fiatal férfi arcában fedezett fel minden egyes mogorva pillantással egyre többet az anyja kedves vonásaiból.
Nem volt kellemes érzés találkozni Potterrel. Nem mintha valaha is számított volna rá, hogy a kölyök látványa bármi jót jelenthetne neki.
Ám bármennyire is gyűlölte James Pottert, mostanra már pusztán ránézésre is igazat kellett adnia Albusnak: a fiú nem csak az apai oldalról örökölte a tulajdonságait.

„Nem erre számítottál, ugyebár? Kellemetlen a felismerés: megnyerő arcú, rokonszenves férfi lett. Nyoma sincs azoknak a vonásoknak, amelyek olyan gyűlöletessé tették számodra. Hát akkor lássuk, mi válik belőle, ha kinyitja azt az ólajtó száját!”

Felmérte, hogy a fiatalembert feszélyezi a helyzet morbid volta, és azonnal átlátta, milyen könnyen a maga javára fordíthatja, hogy Potter nem látja őt.
Immár nyugodtan a székéhez lépdelt, komótosan elhelyezkedett. Csak ezt követően intett parancsolóan Dracónak.

- Kihűl a teájuk – morogta gúnyosan. – Ha már ilyen nagyvonalú gondoskodásban van részük, úgy illő, ne várakoztassák meg a vendégüket.

A boszorkány összenézett Dracóval, aztán szinte egyszerre telepedtek le a fiú ágya szélére. Egymás mellé.

- Ön szerint mit tenne most Mr. Malfoy? – Potter nem vesztegette az idejét.
- Jó kérdés, Potter. A helyében én - nyomta meg a szót – minden bizonnyal igen óvatosan közlekednék a varázsvilágban. Ugyanakkor Lucius sok veszélyes és nyomasztó környéket ismer, és nagyon magasan képzett mágus, nem hiszem, hogy komoly erőfeszítésébe kerülne eltűnni, ha úgy látja jónak. Nyilván pontosan tudja, a Malfoy-birtokot még csak megközelítenie sem tanácsos, mégis azt gondolom, előbb-utóbb meg fogja próbálni. Hacsak már eddig is meg nem tette. Nem tudhatja, hogy Draco itt van, a Roxfortban, minthogy rólam sem tud semmit. Feltehetőleg végigjárja azokat a helyeket, ahol elképzelhető a fia felbukkanása, de hogy ezt milyen sorrendben teszi, az teljességgel kiszámíthatatlan.
- Lehetségesnek tartja, hogy megjelenik itt, a Roxfortban?
- Reméltem, hogy az elmúlt években sikerült valami intellektust magára szednie, Potter. Úgy látszik, túlbecsültem a képességeit – szórta a férfi epésen a válogatott bókokat. Úgy kellett tennie, mintha az utóbbi két-három év meg sem történt volna, és a fiatal varázsló még mindig az óráin ülne. Meglepetésére azonban Harry csak megeresztett egy félmosolyt a másik kettő irányába, és türelmesen, könnyedén legyintett egyet.
- Folytassa nyugodtan, Professzor. A világért sem szeretném megfosztani ettől a kis szórakozástól – mosolygott majdhogynem barátságosan a levegőbe. Kezdeti döbbent félszegsége eloszlott, úgy vélte, ez az ironikus hang talán elfedi, vagy legalább kicsit elhalványítja az ellenséges, súlyos múlt árnyékát. Csalhatatlanul érezte, ha most azzal a tisztelettudó megrendüléssel kezelné a férfit, amivel nyilatkozott róla az elmúlt időszakban, csak újabb gúnyolódásnak tenné ki magát. Már nem akarta legyőzni, még csak veszekedni sem akart vele. Nem is tudta, pontosan mit akar tőle? Fegyverszünetet? Elismerést? Támogatást...?

Draco felnevetett. Nicsak, Potter már tud valamit! Rájött, hogy lehet leszerelni Pitont. Cinkosan a lányra kacsintott, aki meglepve, sőt, mi több, csöndben figyelte a szóváltást. Aztán elkomorodva átvette a szót.

- Perselus, ezek kitérő válaszok. Nem olyan egyszerű ebbe a kastélyba bejutni. Hova mehet még apám, olyan helyre, amiről én nem tudok? – Kemény mondatok voltak. Hermione csodálkozva figyelte a fiatalember hirtelen hangulatváltozásait. Eddig még nem hallotta Malfoyt ilyen hangnemben beszélni a professzorral.
- Draco, apádnak kitűnő összeköttetései vannak, és szinte mindenhol rendelkezik jó ismerősökkel, akik tartanak tőle, vagy akik lekötelezettek neki. Elképzelhető, hogy felbukkan Roxmortsban, és tájékozódik, de erről mi nem fogunk tudomást szerezni, ebben biztos lehetsz – válaszolta amaz egykedvűen és higgadtan.
- Akkor nevezze meg őket, és majd én utánajárok! – lobbant fel a fiú hevesen.
- Nem fogom megismételni az egészet, Draco. Veszélyes, értelmetlen, és nem vagy egészséges. Anyád rám bízott, világos?
- Az anyámat hagyja ki ebből!
- Egyedül nem mész sehova, ez az utolsó szavam.
- És ha én is vele mennék? – szólt közbe Harry. Ilyen alkalmat nem hagyhat ki!
- Te?! – kiáltott fel a boszorkány és Malfoy szinte egyszerre.
- Elfelejtettétek, hogy egy aurorjelölt társaságában vitatkoztok – morogta a fiú.
- Sejtettem, hogy nem tiszta dolog ez, hogy idejöttél! – kiabált a szőke férfi. – Szóval úgy gondolod, még nem szereztél elég babért meg minisztériumi díszplecsnit, az én apám begyűjtése is szükséges az önbecsülésedhez, mi?!
- Hülye vagy, Malfoy, de ezt régebben is tudtam. Nem áll szándékomban egy csomó aurort magam után vontatni. És nem bánnám, ha végighallgatnál. Egyrészt, figyelmeztetni akartam Hermionét – pillantott a lányra, aki már készült közbeavatkozni, mielőtt a stílus végképp eldurvul. – Másrészt, talán megfontolandó lenne, hogy ha sikerülne meggyőznöm apádat az önkéntes feladásról, azt nagyon komoly enyhítő körülményként vennék figyelembe.
- Mitől ilyen biztos benne, Potter, hogy Lucius valaha is a kezükre kerül? – kérdezte Piton enyhe lenézéssel.
- Attól, uram, hogy kezdem megismerni a módszereiket – válaszolta halkan Harry, és megborzongott. – Hosszú távon nincs esélye. Szerintem jobban járna, ha…
- Megható, hogy ilyen mélyen aggódsz az apám sorsáért – tört ki Dracóból nyegle énje -, de mi a biztosíték, hogy minden így igaz?
- Draco! – szólt közbe a lány békítően. – Harry soha nem hazudott nekem.
- Oké-oké – tartotta fel mindkét kezét a megszólított.
- Mindettől függetlenül, Potter, nem tartom jó ötletnek ezt a magánakciót – terelte vissza a beszélgetést az eredeti mederbe az idősebb varázsló. – Addig semmi esetre sem, amíg Draco meg nem gyógyul.
- Ó, hogyne! Csakhogy az apámat most látták, nem pedig – mikor is készültök el a főzettel? – nézett provokatívan a fiatal nőre, aztán Pitonra.

Harry Potter meghökkent.
Nagyon.
Nem tudta nem észrevenni, ahogy Hermione kicsit riadtan kerüli ki, hogy Pitonra nézzen, és zavartan fordítja a fejét a kérdező felé. Pedig azt nem is láthatta, hogy a férfi is zavarba jön a teljesen jelentéktelen kérdéstől, ennél fogva indulatosan figyeli a boszorkány tétova reakcióit.

- Nem is tudom. Talán nyolc-kilenc nap múlva. Professzor? – nézett bátortalanul a férfi felé, ám továbbra is kerülte a tekintetét.
- Kilenc – válaszolta rezignáltan Piton.

„Talán csak álmodtad, hogy a keresztnevedet is képes használni. Hiszen rád se tud nézni. Te pedig, te ostoba, nevetséges…!”

- Szóval, ha kilenc napig dolgoztok még azon a főzeten, akkorra ki tudja, apám éppen merre fog járni – foglalta össze Malfoy fújtatva. – És nem lehet gyorsítani ezen a bájitalon? Ha mondjuk egész nap készülne? … Már akkor, amikor neked nincs órád – fordult ismét Hermione felé.
- Nem lehetne, Draco – replikázott a bájitalmester. – Legfeljebb a befejező feladatokat tudnánk lerövidíteni, talán három napról egyre. Vagy kettőre. A közönséges Hőhűtő bűbáj tönkretenné a főzetet, száraz hűtőfürdőt lehet alkalmazni, ha elkerülhetetlen.
- És még előtte a szűrés? – szólt közbe a lány. – Professzor – ráncolta össze a homlokát kicsit felengedve az iménti tétovaságból, ahogy a konkrét szakmai kérdések felé terelődött a téma -, a mugli vegyészeknek is van roppant egyszerű módszerük arra, hogyan javítsák a szilárd anyagok és a folyadékok szétválasztásának menetét.
- És mi lenne az a roppant egyszerű módszer? – kérdezett vissza a férfi érezhető kételkedéssel, de a boszorkányt elkapta a hév, és csillogó szemmel, haját türelmetlenül félresimítva vetette föl ötletét.
- A vákuum!

Piton hátradőlt a székében és egymásnak támasztotta az ujjbegyeit. Teljes mértékben helytelenítette, hogy az utolsó stádiumban tegyék kockára az eddigi megfeszített munka eredményét, ugyanakkor látta, Dracót nem fogja tudni a kastélyban marasztalni még majdnem két hétig, hacsak nem tartja huszonnégy órás felügyelet alatt. És még mindig lenne annyi ideje, hogy kitaláljon valamit, amivel Pottert távol tarthatja Luciustól.

- Megpróbálhatjuk – morogta végül, majd, még mielőtt a fiatalok túlzott örvendezésbe kezdtek volna, folytatta a gondolatot -, de először csak az adag egytizedével.
- Szóval holnap délutántól folytatjátok a főzetemet – vigyorgott Malfoy önelégülten.

Harry már egy ideje elvesztette a fonalat a szakkifejezések tömkelegében, és most sem igazán értette, minek örül a mardekáros ilyen látványosan.
Rögvest megtudta.
Mire Piton észbe kapott, addigra befejezett tény volt, hogy ismét Hermionéval fog dolgozni. A fiatal nő szomorkásan csóválta a fejét. Draco mégiscsak egy Malfoy. Nem érzi, mennyire kínos lesz nekik egymás társaságában tölteni naponta több órát?

- Ezért még számolunk, remélem, sejted? – sziszegte a férfi ingerülten. – Nem díjazom, ha az én káromra mutatod be a házam jellemző vonásait, érthető?!
- Persze-persze – legyintett a fiatal varázsló fensőbbségesen. – Valahogy majd kibírja. Kibírjátok – nézett kihívóan a lányra.
- Draco, légy szíves! – feddte meg amaz enyhén elpirulva.
- Elég legyen!

Harry ezt a tónust a hosszú évek alatt nem szokta meg. Legalábbis nem Pitontól. Barátnője szemében fájdalmas kis lángot látott lobogni, ehhez hasonlóra viszont emlékezett, még abból az időből, amikor Ron Lavenderrel járt.
Rögtön ezután beugrott neki a kép Hermione szobájában.
Mi folyik itt?
Gyanakodva meredt Malfoyra.

- Beszélhetnék veled néhány szót, Draco?! Négyszemközt – tette hozzá nagy nyomatékkal. – Ha megbocsátanak – fordult arrafelé, amerre volt tanárát sejtette.
- Feltéve, hogy nem fogja valami ostobaságba belerángatni – válaszolta a férfi kimérten.

Malfoy bólintott és szó nélkül Harry után eredt.
Mihelyst becsukódott mögöttük az ajtó, néhány lépéssel odébb Harry szó szerint berántotta a szőkét a legközelebbi ablakmélyedésbe, aztán egy lendülettel a súlyos szövetfüggönyt is behúzta.

- Mi az, Potter? Ennyire unod a barátnődet? Ne strapáld magad, nem vagy az esetem – fintorgott a fiú pofátlanul.
- Barom! – suttogta dühösen a szemüveges fiú. – Inkább tedd meg azt a szívességet, hogy válaszolsz a kérdéseimre. Nem akarom elhinni, amit az előbb érzékeltem. Mondd, hogy nem láttam jól, hogy Hermione és… és… Piton! – nyögte ki mérgesen és megrökönyödve.
- De bizony. Jól láttad.
- Nem lehet – motyogta a varázsló.
- Higgy nekem, Potter. Vagy ha nekem nem, a saját megérzésednek. Hermione szereti őt. Már régóta.
- Na és…? – intett a fejével bizonytalanul a szoba irányába a fiatalember.
- Nehezet kérdezel. Sohasem mondta, neki sem, de úgy gondolom, a dolog egyre inkább kölcsönös, bármennyire képtelen beismerni. Potter, ha jót akarsz, megtartod magadnak a felfedezésedet, és békén hagyod őket – váltott a hangja élesre.
- Miért vagy ilyen toleráns? – fürkészte a másik bizalmatlanul.
- Hermione segített nekem egy nagyon szar helyzetben. A barátom. Legyen elég neked annyi, hogy örülnék, ha végre megtalálná a boldogságát.
- Jó, de épp vele?!
- Ne avatkozz bele! Ez nem olyasmi, amit akár Te, akár én, vagy bárki más befolyásolhatna. Gondolod, amúgy nem azon vagyok én is? – nézett rá egy másodpercig nagyon kajánul.
- Szóval az előbb ez a nyálas… izé… arra ment ki, hogy… féltékennyé tedd? – esett le neki a tantusz.
- Na, csak sikerült. De ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Dumbledore-t.
- Jó ötlet, Malfoy, ezt fogom tenni – felelte Harry Potter, sarkon fordult, aztán elszáguldott az igazgatói iroda irányába.

Nehéz csönd ülte meg a szobát, miután Potterék távoztak.
Mindketten tudták, mondaniuk kellene valamit, mégis csak ültek reszkető gyomorral, és bámulták a lábuk előtt a szőnyeget.
Piton érezte, a történtek után neki kellene kezdenie. Képtelen volt.
Tömény rettenet volt a néhány órás felismerés után, hogy mennyire akarja Grangert, úgy, ahogy van, most karnyújtásnyi közelségben lenni mellette, mégis végtelen távolságban tőle.
Fejében a könyvtárban olvasott és hallott gondolatok keringtek szédítő összevisszaságban, és köztük hullámokban tört föl újra és újra a borzalmas, részegítő, vergődő érzés elementáris bizonyossága, hogy szereti Hermionét.
Csak nézte a nőt lopva, ahogy zavartan babrálja előrehulló tincseit. Láthatóan a gondolataiba merült, aztán amikor már nem bírta a hallgatást, megérett benne az elhatározás, fölkelt az ágy széléről, mélyet lélegzett, és a két férfi után indult lassú, komor léptekkel.

„Nem akarod, hogy elmenjen!” – nyüszített benne a vágy. – „Állítsd meg! Beszélned kell vele. Még egyszer nem követheted el ugyanazt a hibát!”

Itt volt vége az önuralmának. Fölállt, és három hosszú lépéssel utolérte a boszorkányt az ajtó közelében.
Hermione megremegett, ahogy valami melegség érzete érte el a háta mögött féloldalasan. Nem értette a dolgot. Az olyannyira elkeserítő, mindig tapasztalt fagyos fuvallat helyett az emberi testnek az egészségesnél alig enyhébb melegét tapasztalta.
Félve emelte föl a tekintetét a férfira, aki most már szorosan mellette állva elkínzottan nézte őt.

- Hemione… én… sajnálom – mormolta Perselus tőle sosem hallott szégyenkezéssel.

A kis szikra, amit Harry észrevett, most pusztító lángra kapott a lány szembogarában.
Eljött a tisztázás pillanata, bármi is jön ezután.
Szembefordult a férfival, leengedett karral, kitárt szívvel, elmével; és engedte, hogy a másik még közelebb férjen hozzá.

- Ha tudná, milyen régóta vártam arra a percre, talán nem sajnálná – suttogta megszégyenülten, a rideg visszautasításra várva.

Perselus Piton úgy érezte, mintha a Roxfort valamelyik többemeletes tornya zuhant volna rá hirtelen.
Az nem lehet!
Néhány pillanat alatt felrémlett előtte a fiatal holland és a lány közt lezajlott folyosói beszélgetés, a szilveszter éjszaka a titokzatos erkélyen, a puha kis bagoly, a tópart, ahol a lány olyan hevesen viszonozta a közeledését, amit akkor maga sem értett, és végül a fürdő, aminek már az emlékétől is mindene összerándult a vágytól. Az elmúlt hetek megmagyarázhatatlan hangulati ingadozásai, a félénk beszélgetések, a tétova pillantások.
Hirtelen minden összeállt – és egy irracionális, mámorító, néma kiáltásba koncentrálódott.
Hogy őt??!!
ŐT?

„Igen, magát” – hallotta a lány gondolatait. – „De ez már nem számít. Befejezzük a főzetet, Draco meg fog gyógyulni, és aztán eltűnnek, ahogy eddig is ezt tették, nem?”

- NEM! – ragadta meg indulatosan a fiatal nőt két kézzel, és egy kiéhezett vércse mohóságával vetette magát a szájára, hogy ebbe a csókba az elmúlt hetek összes reménytelen kínlódását és szenvedélyét megpróbálja belesűríteni.







*A cím René Descartes (1596-1650), francia filozófus híres mondatának – „Cogito, ergo sum”, vagyis „Gondolkodom, tehát vagyok” – átírása.

Előző←…….→Következő