Desiderium et patientia (Vágyakozás és türelem)

Hermione alkonyattájt a ráfagyott jégtől ropogó havon csörtetett a bagolyház felé. Kezében a Harry Potternek címzett levelet szorongatta. Remélte, hogy barátja még az ünnepek előtt elszabadul az aurorképzőből. Most nagy szüksége lett volna a barátaira, Ginnyre, de kiváltképp Harryre.

Bár… Ron jobb, hogy nincs itt. Teljesen ki lenne borulva.

Ez az egész annyira képtelen helyzet, a vörös fiú biztosan még úgy sem tudná kezelni, mint ő.

„Mert te aztán kiválóan tudod kezelni!” – szólalt meg a hang erélyesen. – „Hiszen napokon át azzal töltöttél az értékes reggeli idődből negyed órákat, hogy eltüntesd a kisírt szemedet, miután Piton otthagyta az igazgatói irodát, és azóta színét sem láttad.

Csodálod, ha elege van?!

Dumbledore-ból, a Feltámasztás Kövéből, Harryből, a varázslatokból! Belőled!”

Tudta, persze, hogy tudta, a volt tanár reakciója teljesen érthető. Azt akarja, hogy hagyják békén.

Nem akar beszélni velük. Vagy nem akar beszélni magáról.

A végeredmény szempontjából mindegy.

Amióta Dumbledore képmásától elhangzott az ominózus bejelentés, és néhány perccel később a férfi úgy vágta be maga mögött a súlyos ajtót, hogy Dermesztő Dorina portréja ijedtében csak öt festménnyel odébb, egy varázslópárbaj kellős közepén fékezett le, sehol nem találta.

Minden józan megfontolást figyelmen kívül hagyva sietett volna utána, ha Minerva akkor nem állítja meg. Barátságosan igyekezett megnyugtatni, hogy nem hibás semmiben, és majd minden rendbe jön, de ebben nem tudott bizakodni.

Az első egy-két napban próbálta az ennivalót különböző időpontokban vinni a szomszédba, leosont a bájitaltan szertárba újabb alapanyagokért, és azokat rögtön a szobájukba vitte, lement, körbesétálta a kertet, a tópartot, egyszer már fölmászott ide, a baglyokhoz, sőt, még Piton hajdani lakosztályába is újból bemerészkedett, de semmi eredmény.

Piton nem akarta látni őt, tehát megoldotta, hogy nyomtalanul eltűnjön.

Draco sem tudott használható információval szolgálni arról, hol tölti az idejét a férfi olyankor, amikor nem tartózkodik közös szobájukban.

Ettől függetlenül a fiú gyógyfőzeteit elkészítette, ám érezhetően úgy választotta meg az állandó jelenlétet igénylő munkafolyamatok idejét, hogy olyankor Hermionénak biztosan más elfoglaltsága legyen.

Legalábbis a lány nem tudta másként értelmezni a következő napokat.

Óvatos puhatolózásából kiderült, hogy a varázsló nem világosította fel Malfoyt a Minervánál lezajlott beszélgetés részleteiről, mindössze annyit mondott neki, hogy „kisebb fennakadások” vannak a képességeivel, és utána kell néznie néhány dolognak.

Kisebb fennakadások, te jó ég!

Azóta az este óta az ő világa mindenestől a feje tetejére állt.

Mugli származású gyerekként falta a varázsvilággal kapcsolatos ismereteket, többet tudott a mágia történetéről és természetéről, mint a legpuccosabb pedigréjű aranyvérűek, most mégis azt kívánta, bár lenne Perselus is, meg ő is közönséges halandó, akik egy bizonytalan pillanatban egymásra néznek egy mugli kávéházban, később kötnek egy varázstalan házasságot, aztán egyszerűen csak éldegélnek.

És boldogok.

De Perselus Piton, a kettős életű varázsló, a bájitalok mestere, vajon boldog, elégedett ember lenne egy ilyen sorssal?

Valószínűleg csak ideig-óráig.

Soha semmit nem kívánt még ennyire, mint a férfi boldogságát.

És soha nem látszott még elérhetetlenebbnek önmaga számára a boldogság, mint most.

Egy olyan férfiba szerelmes, aki az élők és a holtak világának határán áll.

Aki az ő számára vérforralóan valóságos, a nagy többség számára viszont halott, vagy legalábbis fantomszerű.

Akit a varázsvilágban tisztelnek, de éppen azért, mert halottnak tudják.

Akinek ő nem jelent semmit.

Akit nem tud, nem mer megérinteni, mert fél, hogy elárulná magát.

Aki, ha felfedné előtte mindazt, amit érez iránta, valószínűleg csak kigúnyolná és kitérne az útjából.

Mindezt pontosan tudta.

Mégis az ő fekete szemét látta csukott szemhéja mögött, mielőtt nagy nehezen elaludt volna, az ő karjában, az ő nyers, vad, éhes csókjaival álmodott, az ő – sosem látott - mosolyával ébredt, hogy minden reggeli csalódása csak annál fájóbb legyen.

Eddig nem tudta, hogy létezik ilyen.

Racionális, céltudatos életébe nem az ünnepelt Viktor Krummal, nem a vele viharos és kevéssé megalapozott kapcsolatot folytató Ronnal, hanem ezzel a viszonzatlan, lehetetlen, árnyékszagú szerelemmel érkezett meg az emésztő vágyakozás.

A hang nem ment vele semmire.

Az igazgatónőnél elhangzottak után ugyan az első egy-két napban munka utáni magányos óráiban próbálta végigelemezni a hallottakat, és újból kiverni a fejéből a szikár varázslót, de ismételten kudarcot vallott.

Az, hogy Piton érinthetetlen, nem csillapította iránta érzett szerelmét.

Nem könnyen, nem percek alatt, ám elfogadta, hogy Perselus – igen, Perselus, már nem tudott rá másként gondolni – egyelőre ebben az állapotban létezik, de jellemző konokságával úgy gondolta, kell lenni valami megoldásnak.

Dumbledore nyilván nem beszélt a levegőbe.

Számtalanszor végigrágta magában a hallottakat, és úgy tervezte, mihelyst megíratja és kijavítja az utolsó, a rúnák irodalmi felhasználásáról szóló kéttekercses dolgozatokat az ötödévesekkel, beveszi magát a könyvtárba, és ha kell, éjjel-nappal a Kőről szóló legendákat kutatja majd.

Mindeközben azonban annyira kínozta az egyedüllét, hogy nem várt az ünnepekig, és most épp egy szabad iskolai baglyot keresett, aki elviszi a levelét Harrynek. A levelét, amiben sürgős találkozót kér, és épp csak megemlíti, hogy nagyon fontos dolgokról szeretne beszélni vele.

Már az egyik engedelmes, cirmosszemű, pettyes tollú fiatal jószág lábán fityegett a vékonyka tekercs, és a madár elrugaszkodott a bagolykarmok koptatta kőnyílásról, mire belehasított a kétség, hogy vajon helyesen cselekedett-e.

Először is, Harry nem fog örülni Malfoy jelenlétének, ez biztos. Viszont ha beszámol róla, hogy megtalálta Perselust, feltehetőleg nem kerülheti el, hogy Harry tudomást szerezzen Malfoyról.

Másodszor…

„Mégis, meddig akarod, vagy tudod majd titokban tartani? És hogyan fogod előadni? Mondjuk így?:

- Szia, Harry, képzeld, megtaláltam Pitont, Malfoyt pesztrálja, itt laknak a szomszéd szobában, de ez még mind semmi, tudod, az a helyzet, hogy szerelmes vagyok belé.

Szánalmas, Hermione.

Ez az egész reménytelenül szánalmas.”

Igen, az.

De ez az igazság és ő nem tehet ellene semmit. Már megpróbálta.

Itt már nem ésszerű korlátok döntenek, nem azok a szabályok, amelyek eddigi életét kormányozták – érezte annak az erejét, amit a férfi akaratán kívül ébresztett benne.

Vajon ilyen lehetett Pitonnak a Lily Evans iránti egyoldalú szerelem?

Lehet.

„Ha ő kibírta annyi éven át, majd kibírod te is. Akkor meg mit számít, hogy néhány napig, hétig, akár hónapig távol tartja magát tőletek?”

Számít.

Hiányzik neki… Rettenetesen hiányzik.

Lassan a december második hete is a végéhez közeledett. Esténként a kastélyt a tél egyre mélyülő csöndje vette körül, melybe időnként egy-egy nagyobb puffanás hasított. Gróp szállította a tüzelőt. Igen szorgos és jószívű fűtőlegény vált belőle, csak az aprítási munkákat hanyagolta el olykor.

A folyosókon olyan hideg lett, hogy az alsóbb évesek megint kesztyűben és sapkában jártak egyik teremből a másikba.

A Nagyteremben estéről estére egyre több gyertya színe váltott a karácsonyi készülődés jegyében a kezdeti sárgáról óaranyszínre, narancsosra vagy sötét bíborra.

Ezeket Hermione bűvölte meg. Tulajdonképpen nem tett mást, mint elhelyezte a Renumero dies bűbájt a gyertyák talpára, ezt követően azok a „programnak” megfelelően változtatták a színüket. 

Pomonával sikerült megegyeznie háromszáz fagyöngycsokorban.

Lényegében ebben az ügyben Hagriddal sokkal nehezebb dolga volt, amikor megpróbálta elérni, hogy bánjon kicsit kedvesebben a feladatot végrehajtó manókkal. A nagydarab vadőr még mindig nehezen emésztette az egykori csökönyös eminens manómániáját.

Trelawneyval már nem volt ilyen sikeres. A jóslástan bizonytalan szakmai és fizikai lábakon álló tanára ragaszkodott hozzá, hogy legalább az előcsarnokban legyen két kívánság-házikó, a Nagyterembe vezető ajtó két oldalán.

Ráadásul ezeket méretük alapján nehéz volt a házacska névvel illetni, például a galambdúc titulus sokkal találóbb lett volna. Beszerzésüket természetesen Trelawney intézte.

Szerencsére itt is támadt egy mentő ötlete, és egy – Sybill figyelő és meglehetősen keresztbe álló szemeit elkerülő – pillanatban a két kerámia építményt a hatalmas ajtótól szinte megkülönböztethetetlen színűvé varázsolta.

Hermione próbálta folyamatosan lefoglalni magát. Erre meg is volt minden lehetősége, figyelembe véve a tetemes mennyiségű dolgozattekercset, és a további karácsonyi előkészületeket, amelyekhez váratlan segítséget kapott Dankmar személyében.

A kedves fiatalember készségesen segített nekik délutánonként egy csomó magyalágat a megfelelő ablakpárkányra rögzíteni, vagy tobozokat válogatni, sziporkázó bűbájokkal ellátni az ablakok csúcsíveit – ez kivételesen a lány ötlete volt, úgy gondolta, a mugli csillagszórókhoz hasonló, de tartós, veszélytelen látványosság lesz a fiatalabb tanulóknak -, és közben figyelmesen szemlélte Hermione megváltozott, szomorkás arcát.

Az egyik délután óvatosan félrevonta a boszorkányt egy ablakmélyedésbe, majd bizonytalanul rákérdezett:

- Hermione, mi van veled?

- Mi lenne? – kérdezett vissza az, rémületét aránylag jól palástolva. Ennyire látszik rajta?! – Itt az év vége, tudod, idén eléggé elfáradtam – barátságosnak szánt mosollyal nézett a kollégára.

- Ne etess, Mione, légy szíves – csóválta a fejét a férfi szelíden. – Elhiszem, hogy valóban fáradt vagy, ilyentájt mindenki eléggé leharcolt, de veled van valami más is. Azt hittem, barátok vagyunk, vagy legalábbis azok leszünk. De ha nem akarod elmondani…

- Ne haragudj, Dankmar. Nem tehetem – nyögte ki.

- Na jó, akkor majd találgatok! Szóval. Nős?

- Hogy miii? – Hermione a döbbenettől alig jutott szóhoz. Dankmar látja rajta, hogy milyen jellegű problémája van!

- Akkor talán halálfaló? – halkította le a hangját a fiatal bájitaltan tanár.

- Nem, dehogy – rázta a fejét, és csak akkor pirult el kissé, amikor megértette, ezzel részben elárulta, a férfi jó helyen tapogatózik.

Úgy tűnt ezt a holland srác is észrevette. Kis mosolyt villantott rá.

- Tehát nem tévedtem – nézett a boszorkányra elkomolyodva. – Csakugyan szeretsz valakit. És mivel úgy nézel ki, ahogy, nem lehet egyszerű eset.

- Tényleg nem – hajtotta le a fejét. – Elérhetetlen, megközelíthetetlen, és… semmi értelme. Fogalma sincs róla, milyen hatással van rám – folytatta szenvedélytől átforrósodott hangon, egyben lemondó szomorúsággal. - Mégsem tudom kiverni a fejemből.  Ne beszéljünk róla többet, kérlek.

- Jól van, nem faggatlak tovább. De ha szükségét érzed, bármikor szívesen beszélgetek veled.

- Köszönöm – mondta elgondolkodva. Az utolsó mondatok közben határozottan úgy érezte, valaki figyeli, viszont amikor némileg megriadva körbepillantott, a folyosón csak Trelawney szerencsétlenkedett vagy öt méterre néhány ezüstszínű girlanddal. Többek közt ezekről sem sikerült lebeszélnie.  

Követte a fiatalembert a Nagyterembe, így már nem láthatta, amint Piton értetlen, töprengő arca, fekete taláros alakja bukkan elő a sűrű szövésű, vastag, padlót seprő sötétkék függöny mögül.

„Granger szerelmes valakibe? Vajon ki lehet?

’Elérhetetlen.’

Tessék, Perselus, itt a sorstársad, női kiadásban.

Különben nem mindegy, ki az?

Legalább egy valaki van, aki ugyanolyan nyomorultul érzi magát, mint te.”

Perselus Piton nem szívesen ismerte be, de megsajnálta a fiatal nőt.

Viselkedésében, halk, szomorú szavaiban a saját történetét látta visszaköszönni.

A boldogtalanság nem generációfüggő.

Pontosan kihallotta a fiatal boszorkány hangjából, milyen elemi erejű érzések tombolhatnak benne.

Nem tudta, hogy Granger ilyen.

Sosem gondolta volna, hogy bármi hasonlóság is létezhet köztük.

A tanulásmániás és állandó megfelelési kényszeres diák felületes portréját lassan kezdte elhomályosítani egy önfejű, okos, szenvedélyes, viszonylag magányos nő képe.

Most, hogy már tisztában volt vele, csak a kísértetek és Granger elől kell eltűnnie, nem pazarolta az energiáját kiábrándítóra, egyszerűen továbbment ideiglenes lakosztályuk felé.

Még mindig az elcsípett beszélgetésen gondolkodott.

Összeráncolt homlokkal próbálta kikövetkeztetni, vajon ki miatt hagyta el ennyire a józanság az összeszedett fiatal nőt. A hallottakat úgy értelmezte, az illető nem sejt semmit. 

De ki lehet?

Hirtelen felmerült benne egy gondolat. Csak nem Potter?!

Az meglehetősen cifra lenne!

Ugyanakkor azonnal megszólalt az önkéntelen ellenkezés.

„Ki van zárva.

Évtizedes barátok – hozzátéve, hogy a bajtársiasságuk nyolcvan százalékban abból állt, hogyan verjék át a tantestületet -, ráadásul ez a lány tudja a legjobban, Potter észbeli képességei mennyivel maradnak alatta az övének.

Hányszor is volt nyilvánvaló, hogy segített valamelyik idiótának elkészíteni egy főzetet, vagy kijavított nekik egy beadandó tekercset?

Nem, ha ezt már tizenöt évesen is tudta, miért felejtette volna el mostanra?

Valaki másról lehet szó. Bár… tulajdonképpen nem mindegy neked?”

De.

Nem.

Alapvetően semmi köze hozzá, mi történik egykori tanítványával.

Mégis, amióta tudja, mi mindent tett már miatta a boszorkány, úgy véli, valami dolga van vele.

„Nem szeretsz adós lenni, Perselus” – morogta a hang.

Tényleg nem, de most nem erről volt szó.

Dumbledore szavai jártak a fejében. Miért pont Grangerrel kellene megtalálnia az állapotára vonatkozó információkat?

Nem mintha az eltelt néhány napban, a szobájába gyűjtött irodalom, illetve az éjszakák folyamán a könyvtárban tett illegális kirándulásai bármilyen előremutató ismeretet hoztak volna.

És ott van még Draco állapota. A régi főzetek maradéka továbbra sem eredményezett érdemi javulást, az új bájital pedig még nincsen kész, sőt, igazság szerint szüksége lenne segítségre, meg néhány olyan eszközre, ami hiányzik a fiú meglehetősen szerény felszereléséből.

Annyira elmerült gondolataiban, és már olyan gépiesen nyitotta nonverbálisan a szobát lezáró bűbájokat, hogy csak akkor nyomott el egy tömör, nem túlságosan közönséges szitkozódást, amikor valami vöröses szőrcsomón hajszál híján átesett a küszöbön.

Fél percen belül a bundakupac gyanakvóan körbeszuszogta, aztán kicsi, érdes nyelvét enyhén kilógatva éktelen dorombolásba kezdett.

Viszont nem mozdult mellőle.

- Mi ez a…? – nézett kérdőn fiatal védencére. Draco az apjától örökölt, jellegzetesen arisztokratikus, bár pillanatnyilag módfelett bosszantó szenvtelenséggel szemlélte a lompos jószágot.

- Granger macskája, ha nem tévedek – válaszolta végül.

- És mégis mit keres itt?

- Erre sajnos nem tudok válaszolni – fordult felé a szürke szempár.

- Ez már tényleg több a soknál – sziszegte a férfi, villámgyorsan felkapta a jól megtermett állatot, sarkon fordult, és a következő pillanatban már a lány ajtaján dörömbölt.

Szerencséje volt, időközben a boszorka is visszatért a szobájába, és a visszafogottnak éppen nem mondható bejelentkezésre értetlenül nyitott ajtót.

- Csámpás! – kiáltott fel örömmel, és boldogan simogatta az előkerült állatot. Még az sem tartotta vissza, hogy közben többször a varázsló karjához ért, és minden alkalommal teljes erejével kellett fékeznie a remegést, ami végigfutott rajta. Fénylő arccal nézett a férfira. – Köszönöm, hogy visszahozta, már majdnem három hete elcsavargott. Nagyon hiányzott.

- Nincs mit köszönjön – válaszolta a férfi, az eredetileg tervezettnél valamivel kevésbé rideg hangon. – Egyszerűen csak belebotlottam a szobánkban. Viszont, ha egy mód van rá, a jövőben tartsa valahogy távol a főzeteimtől, meg az eszközeinktől. Nem szeretnék tévedésből macskás Százfűlé-főzetet itatni senkivel – közölte meglehetősen epésen.

Hermione szája elnyílt. Ez nem lehet igaz! Szándékosan szemétkedik vele? Neki aztán igazán pocsék emlékei vannak a macskaszőr tartalmú, elrontott főzetekről! Lehet, hogy a férfi emlékszik még erre?

Vagy csak véletlen egybeesés?

Nem tudta eldönteni, Mindenesetre a macska kihasználta a simogatásban beállt szünetet, leugrott Piton karjáról és a tálkájához vágtatott, majd szemrehányóan nézte az üres edénykét.

- Mégis mit képzeltél, Csámpás? – dohogott a nő elfordulva a varázslótól. – Lelépsz hetekre, én meg várjalak folyamatos ellátással? Majd este kapsz enni, addig kibírod, ha eddig sem volt olyan sürgős. Innivaló a szokott helyen – intett egyet a pálcájával.

Piton elismerően figyelte. Ha a diákokkal is így tesz, akkor meglehetősen jó pedagógus, ahhoz képest, hogy griffendéles volt. Legalábbis az lesz belőle idővel – javította magát gondolatban automatikusan.

A fiatal nő észrevette a férfi szokatlan pillantását, a szemekben bujkáló kicsiny mosolykezdeményt, és maga is megkönnyebbülten, de óvatosan elmosolyodott.

„Látod, visszahozta a macskádat, és nem harapta le a fejedet.  De azért lehet, hogy ez csak átmeneti helyzet.”

- Még egyszer köszönöm – nézett hálásan a fekete szempárba. – Beszélni fogok a fejével, remélem, nem okoz majd több galibát. Ne haragudjon rá, kérem. Eléggé önjáró. Akárcsak a gazdája…

- Azt tapasztaltam – szólt vissza a férfi elmenőben. – És Miss Granger!

- Igen, Professzor?

- Szükségem lenne segítségre a főzet utolsó munkafolyamatai közben, és néhány eszköz is hiányzik. Holnapután délután ráér?

- Természetesen ott leszek! – válaszolta határozottan, és nagyon vigyázott rá, hogy a meleg pulóver bő ujjába rejtse reszkető kézfejét. – Jó éjszakát!

Csak akkor dőlt a csukott ajtónak még mindig mosolyogva, kezét a nyakára szorítva, amikor a szomszéd szoba vaskos ajtaján már belülről hallotta kattanni a zárat.

Nem szökött meg! Itt maradt. Dolgozni akar… Vele.

Előző←…….→Következő