Somnium absurdum

A Hermione látogatását követő reggel Harry Potter izzadtan ébredt. Dereka alatt egy sávban keskeny csíkká gyűrődött a lepedő. A kispárna a földön az ágy mellett, a takaró nagyobb hányada Ginny hátán ferdén átvetve.

Beletúrt a szokottnál is inkább szénakazalra emlékeztető sörényébe, aztán meglehetősen zilált idegei helyreugrasztása céljából gyorsan felült és szemüvegét határozott mozdulattal az orrára nyomta.
Ettől azonban a kevéssé pihentető éjszaka képei nem szűntek meg nyugtalanítani őt.

Kiborító álmokban ugyan soha nem szenvedett hiányt, kicsi gyerekkorától kezdve erről hol Voldemort, hol az éles elméjű és különösen varázslóbarát Dursley család mindig gondoskodott. De azok az álmok vagy bosszantóak és megalázóak, vagy ijesztőek, fájdalmasak, sötét jóslatokkal terhesek voltak. És persze már jó ideje nem nehezítik meg az életét.
Most viszont…

„Hogyan álmodhatod már hónapok óta többször is ugyanezt a giccsesen émelyítő sületlenséget?!
Már az kész röhej, hogy a Ginnyvel közös fiadat – te jó ég, hol van az még! – Dumbledore-ról és Pitonról nevezd el! Így együtt. Na persze.”

Erre a gondolatra furcsa fintor jelent meg az arcán. Olyan morbid, de olyan morbid lenne! Minden igazolás és minden bizonyíték után is.

„Különben is, mi van, ha csak lányaitok lesznek?”

Elvigyorodott az önkéntelen többes számra.

„Aztán odaálmodtad – nem csak most, többször is - Lupin és Tonks fiát. Hisz a szülők a lehető legjobb – bár kis mozgáskoordinációs zavarokkal illetve teliholdfóbiával tarkított – egészségnek örvendenek. Hogy lenne már a fiú bárhol is nevelőszülőknél?”

Totál értelmetlen.
Komolyan, ezzel az erővel azt is álmodhatná, hogy vőfély kicsi Gróp esküvőjén!

Próbált az éjszakai képekben valamit felfedezni, ami legalább nyomokban emlékeztet a valóságra. Mondjuk Remuséknak valóban fiuk van. De úgy mindenestül… Egy vicc.
Aztán az is, hogy mindig a King’s Cross-szal álmodik! ? Mintha más érdekes nem is lenne a varázslóvilágban.
Mellesleg a kimért találkozás Malfoyjal. Ez is előjött olykor ebben a hülye álomban, de legalább nem minden alkalommal.
Tényleg, vajon hol lehet most a fickó?

De ami a legsúlyosabban bosszantó és érthetetlen volt:

„Megint szerepelt az álmodban Hermione és Ron. Házasként. Közös gyerekekkel.
Amikor a józan ébrenlét perceiben már te, mint legrégibb, legbizalmasabb barátjuk is rég föladtad a reményt, hogy ők ketten még valaha is… valamit együtt… Ugyan. Annak vége, ahogy már előre sejtetted.
Talán mégsem törődtél még bele, hogy szakítottak?”

Meg a sebhely. Miért kell neki immár sokadszor azt álmodnia, hogy olyan idiótává válik, aki még tizennyolc év múlva is a teljesen jelentéktelenné silányult sebhelyét fogja tapogatni?

„Ennyire nem lehetsz nagyképű seg… barom, még majdani komoly felnőttként sem” – szögezte le magának a jövőre nézve.

„Harry, térj észhez, nyilván a rendszeres kialvatlanság, meg az állandó kalandos cselekvéskényszer talál ki neked éjszakára pluszfeladatokat! Nem elég izgi az aurorképzés?”

Ha őszintén akart válaszolni erre a kérdésre, akkor nemet kellett mondania. A varázslóvilágban töltött első hét évéhez mérten a Voldemort legyőzését követő időszak pszichikai szempontból – de csak abból! – lusta nyaralásnak tetszett.
A hetekig tartó kezelés a közvetlen testi és lelki kimerültségét megszüntette, a sebeket többé-kevésbé kisebb karcolásokká simította, ám a beléivódott, és szokássá vált tettrekészséget nem tudta eltüntetni.

Bizony, Harry Potter az egyre inkább normálisnak mondható varázslóéletben olykor, nos, unatkozott.
Bármennyire irtózott a sajtó nyilvánosságától, a körülötte lassan elcsituló hullámok azt a kényelmetlen érzést keltették benne, hogy mind kevésbé és kevésbé van rá szükség.
Vagy igazságosabb megítélés szerint rájuk. Hermionéval és Ronnal egyetemben. Meg a hősies DS-tagokkal, Billel, a többi Weasleyvel, azokkal, akik a legutolsó percig küzdöttek.

Úgy látszott, a varázsvilágban élők nagyobb része elsősorban felejteni szeretett volna. Az emlékezést lassacskán a közös gyásznappá nyilvánított évfordulóra kívánták visszaszorítani.
Mindez természetesen érthető volt, de neki, akinek az egész addigi életét egy küldetés határozta meg, nem esett jól.

Időről időre kereste a lehetőségét, hogy újabb halálfalókat kutasson fel és juttasson lakat alá. Megnyugtató volt a tudat, számára aztán különösen, hogy a „lakatokat” immár nem a megbízhatatlan, könyörtelen dementorok, hanem jól képzett és százféle mágikus módon ellenőrzött aurorok sokasága tartja zárva.

Mégis, továbbra is gyakran azon töprengett, hogyan kellene az ártatlan, hétköznapi varázslókat a sötétség fenyegetésétől megóvni.
Olykor Remussal is erről beszélgetett. A rendtagok közül őt érezte magához a legközelebb, és amióta egy fedél alatt éltek, a férfi csaknem olyan jó barátja lett, mint Ron, vagy még inkább Sirius annak idején. Leginkább vele osztotta meg azokat a gondolatokat, amik a következő varázslónemzedékek megóvásáról szóltak.

Lupin szokott türelmével magyarázta, hogy minden korok terhét nem hordhatja Harry egymagában, de ha már ilyesmin töri a fejét, akkor a jövő mágusai és boszorkányai igen nagy hasznát vennék egy felkészült, kiváló lélekjelenléttel és nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező tanárnak.
Köszönte szépen, tudta is, hogy Remusnak igaza van, de ez annyira nem neki való.
Hermione, ő igen, ő alkalmas tanárnak.
Bár még mindig rajongó ámulattal szerette a Roxfortot, saját magát nem tudta elképzelni ott, a nyikorgó katedra másik oldalán. Bárhol másutt pedig mégúgy sem.
Csakis olyan helyzetekben, ahol valaki közvetlen veszélyben volt.

„A francba! Még a végén igazat kell adnod Hemionénak abban, amit a megmentési kényszeredről mondott” – gondolta ezen a nyűgös reggelen sokadszorra.
A rosszul sikerült éjszakai nyugodalom indukálta dühében megvonta a vállát.

„Na és, ha megmentési kényszered van? A mellékelt ábra szerint nem tudod magadból kiiktatni.
Próbálj meg együtt élni vele, és főleg, használd valami értelmes célra! De hiszen azt teszem” – vitatkozott magával, miközben nagyon lassan és csendesen fölkelt, majd halkan leóvakodott a konyhába, nehogy fölverje a fiatal boszorkányt, aki ezen a hétvégén a téli szünetet megelőző utolsó estén meglépett a nagy múltú intézményből, és most csöndesen, nyugodtan szuszogott az ágy másik oldalán az ő takarója és a csillogva szétterülő vörös hajsátor takarásában.

„Igen, tényleg sok aljadékot segítettél megfelelő felügyelethez, de közben mindig, minden alkalommal kerested a veszélyt. Miért? Mert sokkal érdekesebb volt egy nehéz és veszélyes feladatot megoldani, mint egy olyant, ami egyszerűen csak fáradságos.
Na persze, Piton biztosan oktalan és felelőtlen hősködésnek, vagy feltűnési viszketegségnek minősítené a viselkedésedet…
Remus is – hallotta valahonnan belülről –, és Remus a barátod.
Miért hiszed kitartóan ezt a hülyeséget, hogy ha épp nem mentesz meg senkit, akkor nincs rád szükség?
Itt van Ginny. Szeret. Szereted. Gondolod, hogy nagymama korában is egy háborús hőssel szeretne majd élni?”

Harry Potter – lévén azon a reggelen mintegy tizenkilenc éves - erre a kérdésre inkább csak sejtette, mint tudta a választ.

A gondolat, hogy Piton feltehetőleg egy nyegle és hiú kamasz magatartásának tudná be a gondolatait, nem vidította fel. Már tudta, hogy létezik másféle bátorság is, mint az övé. Nem olyan látványos, nem olyan elszánt, szárazabb, szikárabb feladatokkal, de épp ettől kegyetlenül nehéz lehet. Pontosan a mogorva ellenfél halála értette meg vele ezt az egyszerű igazságot.

Másrészt ott volt példának okáért Draco Malfoy. Akiről igazán nehéz lett volna megmintázni a bátorság szobrát. Hozzá képest minden bizonnyal jogosan érezheti magát bátornak.
De hogy ne legyen a példa olyan ellenszenves számára, itt van legjobb és egyetlen nőnemű barátja, Hermione.
Őt sem neveznék kifejezetten bátornak. Kitartó, és a bajban mindig mindent együtt csinált végig velük, sőt, egy ideig csak vele. Viszont önként, csak úgy nem keresi a veszélyt, pusztán próbál alkalmazkodni hozzá, ha már tudja, hogy nem kerülheti el. De amíg van más megoldás…

„Ne légy igazságtalan, Harry – hallotta magát -, az, hogy valaki nem vakmerő, nem azonos azzal, hogy nem bátor!
Különben is, épp tegnap jutottál arra, hogy Hermione megint kitűzött maga elé valami titokzatos célt, ez mi, ha nem bátorság?
Hogy egyedül, segítség nélkül dolgozik (már megint). De vajon mi a fenével foglalkozhat?” – tette föl magának ismételten a tegnapi kérdést, és mindjárt el is határozta, nem nyugszik, míg a dolog végére nem jár.

Ebben a pillanatban azonban a legifjabb, legvörösebb hajú és leginkább női kiadású Weasley jelent meg a konyhaajtóban; és olyan csillogó, bensőségesen meleg karácsonyt megelőlegező mosollyal köszöntötte, hogy Harry hosszabb időre egészen másféle álmokba és titkokba merült, mint amelyek az addigi percekben foglalkoztatták.

Előző←…….→Következő