Epilógus

Ron békésen falatozta az újabb adag csokoládétortát, és már szinte meg is feledkezett arról, hogy Harry alig néhány órával korábban csaknem eltörte az orrát. Miután barátja elmesélte, hogy mi állt a Dumbledore-tól kapott levélben, Ront olyan mértékű megkönnyebbülés töltötte el, hogy befalta az összes, konyhában található süteményt, amit édesanyja az esti Rend-gyűlésre készített, így Mrs. Weasley kénytelen volt újabb adagot gyártani. Azonban most ezt is a kihalás veszélye fenyegette, hála Ron határtalan étvágyának.

– És mi volt abban a levélben, ami így felzaklatott? – kérdezte higgadtan Remus, aki rendszerint már fél órával a gyűlések kezdete előtt felbukkant a főhadiszálláson, így most is Harryékkel ücsörgött a konyhában.

– Hogy mi? – kérdezett vissza fújtatva. – Kezdem megérteni, hogy Voldemort miért akarta megölni Dumbledore-t! Annyira idegesítő ez az „én mindent tudok, de ti csak rágjátok a körmötöket” viselkedése, komolyan a falra mászom tőle!

– Harry! Nem ismerek rád! – csodálkozott el Remus, elkerekedett szemekkel figyelte a tomboló fiút. Ron békésen üldögélt mellettük, és jóízűen nyalogatta ujjairól a csokoládét. – Hogy mondhatsz ilyet Dumbledore-ra, azok után, hogy ennyit segített neked!

– Na persze, de hogyan? Végig tudta! Tudta, hogy hol van Hermione, és nem szólt!

– Hogy micsoda? – döbbent meg újra Remus. – Megvan Hermione?

– Meg! Végig az orrunk előtt volt – felelte csalódottan Harry. – Emlékszel Darbyra, Piton házi manójára? Na, ő az!

– Mi? Ez képtelenség, Harry!

– Nem, dehogy, teljesen logikus. Dumbledore írt egy levelet Ronnak meg nekem, amiben közölte a maga derűs módján, hogy ne aggódjunk, Hermione biztonságban van, Piton professzorral épp hozzá tartanak. Már akkor sejtettem, hogy itt valami nem stimmel. Piton azt mondta, nincs kész a főzet… Aztán betoppant Sylvester. – Az említett férfi eddig csöndben üldögélt a számára odavarázsolt fotelben, és lenyűgözve figyelte, ahogy Ron tömi magába a tortát, most azonban felkapta a fejét, és büszkén elvigyorodott, mintha ő oldotta volna meg a rejtélyt. - Látta, hogy sokkot kaptam, úgyhogy elolvasta a levelet. És akkor csak úgy mellesleg sikerült kinyögnie, hogy nemrég járt Pitonnál, és látta Hermionét! – Harry annyira belelovalta magát a történetbe, hogy úgy remegett a hangja, mintha csak most kapta volna kézhez azt a bizonyos Dumbledore-tól érkezett pergament. – Ráadásul ekkor elejtettem a levelet, és észrevettem, hogy a másik oldalára is van írva. És tudod mi volt?! – kiabálta Harry, és Remus orra alá dugta a levelet.

„Én varázsoltam el Miss Grangert, és vittem Piton professzorhoz. De ne aggódj többet, biztos kezekben volt végig. Perselus jó ember, még ha ezt nem is mutatja meg mindenkinek.”

– Harry, kérlek, üljünk le. Nincs semmi baj. Hermione megvan, jól van, hamarosan hazajön. Mi kell még? – mondta csitítóan Remus, de Harry látta az arcán, hogy ő sem fogadja be ilyen könnyen az új információkat.

– Nem erről van szó. Heteken át kerestük őt, aggódtunk érte, kikészültünk lelkileg és idegileg. Te nem vagy csalódott?

– Harrynek igaza van – jegyezte meg komolyan Sylvester. – Legalább lett volna egy nagy, gonosz mágus, vagy minimum egy hétfejű sárkány... – Remus szemét forgatva hallgatta, majd Sylvester elgondolkozva hozzátette: – Bár Perselus anyja felér egy sárkánnyal…

*

Néhány évvel később



Hermione próbálta kinyitni a bejárati ajtót anélkül, hogy elejtené a kezében tartott nagy papírzacskót. A dolog már-már megszokottan működött; egyetlen alkalommal sem volt hajlandó összezsugorítani a vacsorának valókat, tartott tőle, hogy azzal kárt tenne bennük, így nap mint nap lejátszódott ez a furcsa kis jelenet a lakása előtt.

– Asszonyom haza is ért? – Az ajtó látszólag magától tárult fel, de Hermione tudta, hova kell néznie, hogy megtalálja a magas hang tulajdonosát: derékmagasságban egy hatalmas barna szempár nézett fel rá. A házi manónak óriási lapátfülei bohókásan szálltak jobbra-balra, ahogy kitárta gazdája előtt az ajtót.

– Ma sietni akartam – felelte kedvesen, és hálásan nézett a manóra. – Milyen napod volt?

– Köszönöm, csodás – válaszolta az apró lény, és becsukta az ajtót a nő után. Hermione néhány lépéssel a konyhában termett, és az asztalra pottyantotta a zacskót.

– Volna kedved segíteni a vacsorakészítésben? – A manó lelkesen bólogatott.

Miután heteket töltött házi manóként, Hermione véleménye gyökeresen megváltozott az apró lényekről. Sokat beszélgetett erről Harryvel és Ronnal is – sokat számított a Weasley-fiú véleménye, hiszen aranyvérűként alaposabb ismeretekkel rendelkezett a manók szokásairól, bár ezt roxfortos korukban egyszerűen nem volt hajlandó elismerni –, és később felkereste Kennyt is, Draco Malfoy házi manóját, aki készségesen beavatta a hagyományaikba és felfogásukba.

Hermione rengeteg gondolkozni- és átértékelnivalót kapott, és utolsó megerősítésért még valakit felkeresett, hogy beszéljen vele a manókérdésről: Perselus Pitont. Szerencséjére – vagy épp szerencsétlenségére – Sylvester is jelen volt a beszélgetésnél, aki végül csillogó szemekkel felpattant a kanapéról, és valamilyen „fantörpikus ötletre” hivatkozva kiviharzott az ajtón. Másnap reggel beállított egy apró, még tinédzser házi manóval – azzal, aki mostanra Hermione legkedvesebb segítségévé vált.

Miután elhagyták Plitvicét – ez meglepően gyorsan és egyéb eseményektől mentesen történt –, újra a Piton lakásánál lévő sikátorban találták magukat, ahova rendszerint hoppanáltak. Zavarban voltak, de mindketten érezték, hogy nem hagyhatják csak úgy elúszni a lehetőséget, amit Dumbledore teremtett számukra a maga minden lében kanál módján. Ugyanakkor az sem tűnt helyesnek, hogy egyik pillanatról a másikra felforgassanak mindent: Perselus ragaszkodott hozzá, hogy Hermione előbb keresse fel a barátait, és jelezze nekik a megkerülését, és csak ha mindent elrendezett az idegesítő griffendélesekkel, akkor térjenek vissza kettejük ügyére.

Nos, Hermione elég időt szánt arra, hogy töviről-hegyire elmeséljen mindent Harryéknek, leszámítva azt a jelentéktelen apróságot, hogy a Perselusnál töltött idő alatt halálosan beleszeretett a gazdájába. Azonban nem kellett túl sok időnek eltelnie ahhoz, hogy ez barátai számára nyilvánvalóvá váljon…

Nagyjából tíz perce állhatott neki a főzésnek, de a konyha már úgy nézett ki, mint amin tornádó söpört végig: a mártáshoz használt tojások héjai szanaszét hevertek az asztalon, és a földet is vastagon borította a liszt.

– Nagyon mélyen remélem, hogy nem valami ehetetlen kecskekaját készítesz már megint főzés címen. – Perselus hangja közelről érkezett, és Hermione meglepetten pördült meg a tengelye körül.

– Azt hittem, nem vagy itthon! – kiáltott fel szinte vádlón a nő, s meglengette a fakanalat a kezében, amivel némi mártást fröcskölt szét a konyhában. Néhány csepp került a férfi fekete talárjára is, mire Perselus felvonta a szemöldökét. – Hoppá.

Hermione letette a konyhai segédeszközt, és tett néhány lépést a férfi felé. Amikor már előtte állt, csillogó szemekkel nézett fel rá, de ő fenntartotta a kiismerhetetlenség álarcát.

– Nem lenne jó, ha még jobban összepiszkolnánk – jegyezte meg, és mosollyal a szája sarkában végigsimított a sötét anyag ujján. Perselus még mindig rezzenéstelenül állt előtte. – Talán levehetnénk… – tette hozzá még ártatlanul, és lábujjhegyre állva benyúlt a nyakánál a talár alá, hogy aztán egy határozott mozdulattal lecsúsztassa azt a férfi vállán, s hagyja a földre hullni; bele a szétszóródott lisztbe.

– Az az érzésem, kevésbé lett volna koszos, ha rajtam marad – jegyezte meg szarkasztikusan a férfi, és vetett egy pillantást immár fehér poros talárjára, majd visszaemelte tekintetét az előtte álló nőre. Hermione szégyellősen vállat vont, mire Perselus égnek emelte a tekintetét, és egy mozdulattal magához húzta, hogy megcsókolja.

Amikor elváltak, Hermione tenyerével a férfi mellkasán támaszkodott, és arcát a nyakába fúrta, hogy beszippantsa az illatát. Hallotta, ahogy Perselus mély levegőt vesz, és egy kissé lemondó sóhajjal, halkan odaszól a manónak, mielőtt kivezette volna őt a konyhából, hogy valami, a főzésnél kellemesebb elfoglaltságot űzzenek:

– Kérlek, takaríts össze, Darby.

 

VÉGE

Előző←