19. rész

Hermione megkövülten állt, még mindig Perselus csókjának mámorában. A kezdeti bizonytalanság hamar átcsapott bátor szenvedélybe; a lány pillanatok alatt feldolgozta, hogy volt tanára fejében is hasonló gondolatok száguldottak végig ezen a mágiával kikövezett úton, és hozzá hasonlóan minden vágya az volt, hogy végre a másikhoz érhessen.

Persze, ezt nem gondolta végig, csupán később, a reakciói alapján tudta kikövetkeztetni. Ahogy a férfi ajkai megérintették az övét, testén forró hullámok száguldottak végig. Nem volt biztos benne, hogy ez minek köszönhető: Perselus érintésének, vagy annak a ténynek, hogy teste halvány derengésbe borulva egy pillanat alatt emberivé vált. Csak annyi időre váltak szét, hogy egy pillantást vessenek a lány immár valós, emberi alakjára; Hermionét már nem is érdekelte igazán, hogy visszakapta a testét, csak folytatni akarta azt a kellemes elfoglaltságot, amit néhány másodperccel korábban elkezdtek. Így hát a férfi kérdő pillantását figyelmen kívül hagyva szinte letámadta volt tanárát, és a nyakába csimpaszkodva folytatta a csókot; ezúttal sokkal határozottabban.

Perselusnak eszébe sem jutott tiltakozni, bár nem tagadhatta, meglepődött a lány lendületétől.

Hosszú perceken át csak álltak ebben a romantikus, vízparti, holdfényes bódulatban, és élvezték egymás megismerését. Perselus volt az, aki hamarabb megelégelte a számára már túlontúl szerelmes regénybe illő képet, és lassan elszakította magát Hermione szájától. Összeakadt a tekintetük; Hermione piros arccal, kissé szégyellősen nézett fel rá, amitől újra kedve támadt belevetni magát korábbi tevékenységükbe, ám ekkor egy másik gondolat férkőzött a fejébe, ami egész úton fel-felbukkant elméjében.

– Most már biztos, hogy meg fogom ölni Dumbledore-t.

Hermione értetlenül összeráncolta a szemöldökét; Perselusnak ez csaknem kéjes élvezetet nyújtott, hiszen még sosem látta, hogy a griffendéles eminens nem értett meg valamit elsőre. Aztán a lány pillantása megváltozott, szemei lassan elkerekedtek, és hitetlenül eltátotta a száját.

– Szóval igazam volt – suttogta megsemmisülten. Ezúttal Perselus volt az, aki nem értette. – Tényleg azért kezdtem el visszaváltozgatni, mert betakartál!

Nem, Perselus erről nem akart beszélni.

Vállat vont, majd mintha mi sem történt volna, visszafordult a tó sötét sziluettje felé. Volt itt valami. Valami, amiről megfeledkezett.

– Mennünk kell – mondta végül, és elindult a víz felé.

Pár lépés után cipője elérte a víz felszínét, ám Hermione meglepetésére a várttal ellentétben nem süllyedt el, és nem a víz alatti mocsaras iszapot érintette, hanem a víz felszínét. Ekkor jobban megvizsgálta a tavat; hosszú pillanatokon át, összeszűkített szemekkel próbált rájönni, mi olyan furcsa benne, miközben a férfi újabb lépést tett a tó közepe felé. Ahogy figyelte a tanár lába alatt a hullámokat, rájött, hogy azok nem is léteznek. Egy csíkban mintha megszilárdult volna a víz a tó közepe felé egy ösvényt alkotva. Pontosan abból a pontból indult ki az út, ahol ő korábban a vízben guggolva sírdogált.

– Majd bámészkodhatsz, ha végeztünk a kedves igazgatóúrral.

Hermione erre szó nélkül követte, bár nem értette, miért kell továbbra is felkeresniük Dumbledore-t. Ugyan ő is tele volt kérdésekkel, de fel nem foghatta, hogy ehhez mi szükség van az idős varázslóra. Hacsak nem…

– Ugye nem ő volt?! – fakadt ki hirtelen, kissé megbillenve a víziösvényen.

Perselus válasz nélkül elkapta a kezét, mielőtt még beledőlt volna a tó sötétjébe. Hermione ekkor kezdett csak igazán elgondolkozni az elmúlt néhány különös perc eseményein, és láthatóan a férfinak is csak ez az érintés kezdte újra beindítani a mágiától túlterhelt agyát.

Egyfajta természetességgel fogták egymás kezét, miközben a lelkük csak úgy zakatolt. A lánynak fogalma sem volt róla, mi történik körülötte; rendben volt, hogy Plitvice varázsereje rávette, hogy azt a sok mindent elárulja a férfinak, és hogy valóban azt érezte, amit bevallott, de Perselus erre mit sem reagált. Mintha teljesen figyelmen kívül hagyta volna az egész monológját, aztán, mint derült égből a villámcsapás, egyszer csak megcsókolta. Kell lennie valami ésszerű magyarázatnak.

Ez volt az a pillanat, amikor végigfuttatva magában az eseményeket, rájött, hogy a férfi ugyanúgy érzett, mint ő, csak épp személyiségének bizonyos korlátai megakadályozták abban, hogy ezt szavakkal is a lány tudomására hozza, helyette maradt a tettek embere. Ez így rendben is volt.

A férfi hirtelen megtorpant, és érdeklődve szemlélt valamit előttük.

– Mi ez? Egy örvény? – kérdezte a lány, miközben ő is megvizsgálta az előttük lévő furcsa jelenséget. A víz alig félméternyire mintha eltűnt volna előttük.

– Nem hiszem – rázta meg lassan a fejét Perselus, majd tett még egy óvatos lépést, maga mögött tartva a lányt a kezénél fogva. – Inkább egy lépcső.

Hermione meglepetten felvonta a szemöldökét, aztán követte az enyhe húzóerőt kifejtő férfit. Valóban egy lépcső volt; egy vízlépcső. Hermione még sosem látott ehhez foghatót: mindkét oldalán vízfal csorgott végig, melynek lágy szellője megcsapta az arcát. Hűvös volt, de nem kellemetlenül.

Perselus magabiztosan haladt előtte, de Hermione nem mulasztotta el észrevenni az ő arcán is végigfutó elismerést: a hely gyönyörű volt. Gondolatai visszakanyarodtak Dumbledore-hoz, és a férfi korábbi szavaihoz az igazgatóról. Úgy tűnt, Perselusnak szent meggyőződése, hogy az idős mágusnak köze van az ő átváltozásához. Ugyan azt el kellett ismernie, hogy egy valódi rosszakaró nem egy csókhoz kötötte volna az átok megtörését – merthogy az szemlátomást megtört, jött rá a lány –, de nem értette, hogy milyen motivációja lehetett Dumbledore-nak. Nos, ha így is volt, hamarosan rákérdezhet.

A lépcső aljára érve egy nagy, tágas barlangba értek, amelynek falán játszottak a fények. A lánynak ugyan ötlete sem volt, hogy honnan jöhet a világosság, hihetetlenül szépnek találta a sejtelmes táncukat.

Hermione majdnem felsikkantott ijedtében, de végül beérte annyival, hogy erősen megmarkolja Perselus kezét, mikor észrevette, hogy egy árnyékosabb beugróból egy fiú és egy lány alakja bontakozik ki. Arcukon ugyanolyan békés, derűs mosoly ült, és barátságosan közeledtek hozzájuk. Hermione elképzelni sem merte, hogy a vízlépcső végén húsvér emberekbe botlik – természetesen, Dumbledore-on kívül –, és szemlátomást Perselus sem volt ezzel másként.

– Kik maguk? – kérdezte az ismeretlen pártól. A fiatalok arca még vidámabbá vált, mintha szórakoztatná őket a férfi kérdése, de egyikük sem válaszolt. Hermione kicsit közelebb húzódott Perselushoz, és szemeit összeszűkítve méregette a különös alakokat.

Nyugalom és békesség áradt belőlük; Hermionén ugyanaz a kellemes harmonikus érzés lett úrrá, mint ami először szinte mellbe vágta, amikor Plitvicébe érkeztek. Mintha belőlük sugárzott volna minden, ami Plitvicét ilyen varázslatosan békéssé varázsolta. A gondolatra felcsillant a szeme, és izgatottan tett egy lépést a pár felé.

– Albus már várja magukat – felelte a fiú, és hívogatóan intett egyet a kezével.

Hermione meglepetten nyögött egyet, Perselus pedig összevonta a szemöldökét. Hermione figyelte a vonásait, és igyekezett kitalálni, hogy mi járhat a fejében, de erre nem sok esélye volt. Ő maga csak arra tudott gondolni, hogy a fiú és a lány ugyanaz a fiatal pár volt, akikről a Perselus által előadott legenda is szólt: végül is, lent voltak a víz alatt, ahol végül békére leltek a történet szerint. Mintha olvastak volna a gondolataiban, mindketten jelentőségteljes mosolyt villantottak rá.

– Mi felelünk Plitvice jólétéért – mondta a lány csilingelő, kacagó hangon.

– Azt mondják, aki idejön, meghallja a belső hangját, és megtalálja a békét – tette hozzá a fiú is, és sokatmondó tekintettel Perselus pillantását kereste. Hermione egészen biztosra vette, hogy a roxfortos diákok túlnyomó többsége sikítva rohant volna el, ha ezzel az arccal kell szembenéznie. – Albus szerint, ezt nekünk köszönhetik.

– Még senki sem jött le ide rajta kívül – jegyezte meg a lány is kissé szomorkásan, de mosolya mit sem halványult.

– Gyertek, hadd vezessünk el benneteket hozzá! – A fiú ismét intett a kezével, és Hermione tett egy bátortalan lépést felé. Perselus követte.

Hosszú, vízfallal övezett folyosón haladtak végig, Hermione azonban képtelen volt gyönyörködni ebben: szüntelenül az előtte haladó pár járt a fejében, és egyre biztosabbra vette, hogy róluk szól a legenda. De hogy lehetnek még mindig, ezer év után is életben? És mit keresnek még mindig idelent?

Egyik lépésről a másikra eltűnt a vízfal, és átadta helyét a melegebb faburkolatnak. Hermione legalábbis először ennek látta, de ahogy alaposabban is megvizsgálta, rá kellett jönnie, hogy nem egyszerű falapokból állnak, hanem valódi, élő fák törzsei és ágai hálózzák körbe őket, természetes folyosót alakítva ki, amelynek végén fény szűrődött ki egy ajtó alól.

– Albus odabent van – intett a lány ebbe az irányba.

Hermione váltott egy kérdő pillantást Perselusszal, aztán vissza akart fordulni a kísérőikhez, de azoknak addigra nyoma veszett.

– Hová lettek…? – nyögött fel Hermione, és sebesen forgatta a fejét, hátha megpillantja valahol őket.

– Eltűntek – felelte halkan Perselus, aztán egy gyengéd szorítással rávette a lányt, hogy kövesse. Együtt indultak az ajtó felé.

Hermione érezte a fák friss, természetes illatát, és hamarosan föld és avar szaga is megcsapta az orrát. Az a benyomása támadt, hogy egy erdő mélyén vannak, ami képtelenségnek tűnt azok után, hogy lejöttek a víz alá. Bár már ez a tény önmagában is épp elég abszurdul hangzott.

Megálltak az ajtó előtt, és néhány pillanatig csak némán, egymás arcát fürkészve vártak. Mintha a mindent eldöntő tárgyalásukra készültek volna belépni: Hermione gyomra idegesen rándult egyet, és elképzelni sem tudta, hogy mi várhat rájuk odabent. Dumbledore-ra számított, de vajon hihetett a két furcsa fiatalnak, akik csak úgy, szőrén-szárán eltűntek?

Perselus végül megszorította a kezét, a másikkal pedig a kilincs után nyúlt: egyszerre lépték át a küszöböt.

Hermione kissé csalódottan vette tudomásul, hogy valóban Dumbledore vár rájuk odabent. Az idős varázsló úgy tűnt, mit sem változott azóta, hogy nem látta; talán egy kicsit kisimultak a ráncai, de félhold alakú szemüvege mögött még mindig ugyanolyan barátságosan csillogtak égszínkék szemei, és hosszú, fehér szakálla is még betűrhető volt a derékszíjába.

– Gyermekeim! – emelkedett fel hatalmas, faragott faasztala mögül. Hermione csak most nézett körbe alaposabban: a szoba lenyűgöző volt.

Sőt, arra is rá kellett jönnie, hogy a szoba nem is egészen szoba. Kábultan tett egy lépést, és szinte észre sem vette, hogy elengedte Perselus addig szorongatott kezét. Lenyűgözte őt a helyiség. Égbe nyúló fák alkották az emiatt kissé foghíjas falait, amelyek ágain mindenféle különös tárgy kapott helyet; valamelyiken könyvek sorakoztak, másokon apró, semmire sem való szerkezetek ácsorogtak vagy épp pörögtek, és Hermione érdeklődve szemlélt meg egy hagyományos Rubik-kockát is. Mintha a világ minden lim-lomját itt gyűjtötték volna össze.

Azonban a helyiségben nem ez volt a legkülönösebb: hanem, hogy azon a helyen, ahol a plafonnak kellett volna lennie, a színtiszta ég nyúlt el, de nem ám az éjszakai, ami korábban odakint sötétlett felettük, hanem a legverőfényesebb, legvilágosabb égszín. Még néhány csicsergő madár is szállt egyik ágról a másikra, máshol pedig mókusok, és más erdei állatkák rohangáltak fel-alá. Hermione nem bírt betelni a hellyel: mintha öt négyzetméterbe sűrítettek volna egy mesebeli erdőt.

– Reméltem, hogy hamarosan találkozhatunk – szólalt meg újra Dumbledore, és intett a kezével, hogy foglaljanak helyet az asztal túloldalán ekkor felbukkanó két kényelmes karosszékben. Perselus azonban nem mozdult, és Hermione még így két lépés távolságból is érezte a férfi feszültségét.

– Én pedig nagyon remélem, hogy kielégítő magyarázattal tudsz szolgálni az ittlétünkre – mondta vádló hangon, és meg sem próbálta leplezni a haragját.

– Adhatok nektek egy csésze teát? – kérdezte derűsen Dumbldore, és tökéletesen figyelmen kívül hagyta Perselus egyre növekvő mérgét. Hermione odalépett az asztalhoz, és egy pillantással próbálta rávenni a férfit is, hogy üljön le a felkínált helyre. Perselus még egy pillanatig villámokat szórt a tekintetével, aztán kissé belenyugvóan leereszkedett az egyik karosszékbe.

Dumbledore jókedvűen töltötte ki a teákat, míg Hermione továbbra is a hely látványával próbált betelni, Perselus pedig durvábbnál durvább szitkokat mormolt akadékoskodó vén varázslókról.

– Nem érdekel a teád – mondta aztán már normál hangerőn a bájitalmester, és erre Hermione is felkapta a fejét. – Inkább magyarázd el, mit műveltél már megint!

Hermione nem is igazán értette a férfi haragját. Elvégre ő volt az, akit megátkoztak, és manótestbe zártak hosszú hetekre; sokkal több joga lenne felháborodni. Mégsem érezte magát dühösnek. Persze, voltak kérdései, de összességében úgy gondolta, egész jól sült el az egész.

– Perselus szerint a maga keze van a dologban – szólalt meg végül, és kíváncsian nézett volt igazgatójára. Dumbledore leült az asztal túloldalán, és tüntetően játszani kezdett egy citromporos zacskóval. – Tényleg maga miatt változtam át házi manóvá? – Hermione igazán kínosan érezte magát a kérdéstől; mi van, ha Dumbledore-nak fogalma sincs semmiről?

– Házi manóvá? – Az idős mágus meglepetten nézett fel, kék szemei érdeklődve csillantak.

– Ugorjuk át a felesleges köröket, Albus. – Perselus kicsit előrébb dőlt a székén, hogy közelebbről nézhessen a varázsló szemébe. Hermione meglepetten látta az arcán átsuhanó bűntudatot. – Egészen pontosan mi volt a célod?

Dumbledore még egy pillanatig állta Perselus pillantását, aztán Hermionéra nézett. Végül egy sóhajjal hátradőlt, és az asztalra dobta a citromporát, hosszú ujjait sátorszerűen összeillesztette az álla alatt.

– Nos, több dolog is megfordult a fejemben – kezdett végül bele, és bocsánatkérően Hermionéra függesztette a tekintetét. – Hallottam a házi manók jogaiért folytatott törekvéseidről. – Hermione fénysebességgel pirult el ezektől a szavaktól. Miért kellett ezt pont Perselus előtt felhoznia? – Eredetileg azt terveztem, hogy néhány napra megmutatom, mit is jelent házi manónak lenni… úgyhogy el is határoztam, hogy a beleegyezéseddel át is változtatlak.

– Nem emlékszem, hogy kérte volna az engedélyem – vonta fel Hermione gúnyosan a szemöldökét. A következő pillanatban pedig szinte elszégyellte magát, amikor rádöbbent, csaknem úgy beszélt, mint Perselus szokott. Végül arra jutott, hogy ennyi együtt töltött idő után ez rendben is van, és makacsul állta Dumbledore pillantását, aki ekkor zavartan bólintott.

– Igen, nos… később változtattam a terveimen, ugyanis eszembe jutott még valami. – Perselus felhorkantott a szavakra. – Szerettem volna mindkettőtöket megleckéztetni, és gondoltam, miért ne ütnék két legyet egy csapásra. – Perselus ismét hangosan adta tudtára, hogy ő kit is ütne le legszívesebben. – Tudom, hogy a Roxfortban nem sikerült közel kerülnötök egymáshoz, mi több, kifejezetten ellenséges viszonyt tápláltatok… tulajdonképpen, Perselus, nem emlékszem senkire, akivel valaha is barátságos lettél volna – sandított szemüvege mögül a férfira Dumbledore, mire egy gyilkos pillantást kapott válaszul. – Szerettem volna, ha kicsit helyre teszitek a kapcsolatotokat, és mivel az alapötlet már megvolt, kézenfekvőnek tűnt, hogy Miss Granger hozzád kerüljön, mint házi manó. Szerencsére Sylvester remek segítségnek bizonyult. – Hermione szemei elkerekedtek döbbenetében, és Perselus sem tudta leplezni csodálkozását.

– Sylvester?! – kérdezték együtt, ami mosolyt csalt Dumbledore arcára. Hagyta, hogy néhány pillanatig még hápogjanak meglepetésükben, aztán hozzáfűzte:

– Természetesen, fogalma sem volt, hogy segít nekem. Épp csak elhintettem néhány ötletmorzsát, mely szerint szükséged lenne egy házi manóra – magyarázta Perselusnak intézve.

Néhány pillanatig csendben ültek, aztán Dumbledore ünnepélyes hangon folytatta.

– Ez kettőtök leckéje volt. Ám ezúttal Miss Granger volt a tanár, és Perselus a diák. A diák, aki megtanult törődni, önzetlennek lenni és elfogadni. … És ha sejtéseim nem csalnak, akkor még ennél is többet kaptál. – Dumbledore sokatmondóan vendégeire pillantott. Hermione valamilyen különös oknál fogva fülig vörösödött, és Perselus meg mert volna esküdni rá, hogy korábbi csókjuk emléke kísértette meg. – Viszonzást.

Hermione nem tudott segíteni pirulásán, de azért bátor griffendélesként megkockáztatott egy pillantást vetni Perselusra. A férfi is őt nézte, de tekintetében nyoma sem volt gúnynak vagy ellenszenvnek.

– Mi ez a hely? – kérdezte aztán Perselus, mintegy jelezve, hogy nem kívánja tovább boncolgatni a manó-témát.

– Ugye milyen bámulatos? – Dumbledore hangja csakugyan elkápráztatottan hangzott. – Annabelle és Tobias voltak olyan kedvesek, és befogadtak ide maguk közé.

– Annabelle és To…- Hermione elharapta a mondatot. – Ők azok, akik idevezettek minket? – Az idős mágus bólintott. – Róluk szól a plitvicei legenda, igaz?

– Úgy van – bólintott ismét a varázsló, és előredőlt ültében, hogy könyökét az asztallapra helyezhesse. – Itt élnek már időtlen idők óta, boldogan és szerelmesen. Az ő boldogságuk táplálja ezt a helyet – tette még hozzá, és úgy nézett körbe, mintha egy óriási citromporos tortában lenne. – Odafent az emberek érzik a mágiájukat, a szeretetüket, és ettől feltöltődnek. Még a muglik is megérzik a jelenlétüket, a varázslók pedig egészen különös dolgokat tapasztalhatnak. Amikor idejöttem, túlcsordultak bennem az érzések az idevezető úton; akkor eszeltem ki ezt a remek ötletet az összeboronálásotokra is.

– Hát ezért valóban megérte idejönnöd – jegyezte meg epésen Perselus, de hangjából hiányzott a valódi él, ami Hermionét mosolygásra késztette. Egy ilyen apró gesztus elég volt ahhoz, hogy tudja, Perselus egyáltalán nem bánta meg, hogy Dumbledore belekotnyeleskedett az életükbe.

– Örülök, hogy így gondolod, Perselus – sugárzott rá egy örömteli mosolyt a varázsló. – Most viszont, azt hiszem, ideje visszatérnetek.

Hermione lassan bólintott, és igyekezett napirendre térni az események furcsasága felett. Perselusszal együtt emelkedtek fel a székekről, amelyek azonnal el is tűntek erre. Már tett egy lépést az ajtó felé, amikor hirtelen visszafordult. Muszáj volt megkérdeznie.

– Dumbledore professzor… – habogta. – Ugye… Ugye többé nem változom manóvá?

Látta felvillanni a mágus szemében a derültséget, de megkönnyebbült, mikor meghallotta a válaszát.

– Nem, Hermione. Soha többé nem leszel házi manó.

Előző←…….→Következő