18. rész

Perselus Pitonnak az az érzése támadt, hogy ez a kis kirándulás még nagyobb megpróbáltatást jelent az elméjének, mint évtizedeken át Voldemort szemébe hazudni. Ahogy a bájital vonzása által egyre közelebb haladtak a Prascanko egy kis öbléhez, egyre különösebb gondolatai támadtak. Már a hajón is fel-felmerült benne, hogy talán hagyni kellene az egészet a fenébe, elvégre jól megvoltak a manó-Grangerrel, de amikor már a tó partján jártak, még elviselhetetlenebbé vált a lánnyal töltött napok emlékeinek kísértése. Akarattal igyekezett másra figyelni, ilyenkor Dumbledore-on járt az esze, és olyan jelenetek pörögtek le lelki szemei előtt, amelyekben különféle fájdalmas módokon kínozza az idős mágust. Ösztönei azt súgták, tartogat még meglepetéseket ez a nap – kellemetlen meglepetéseket, amelyek csak fokozni fogják a volt igazgató iránt táplált dühét.

Ám amint gondolatban megfosztotta Dumbledore-t mindenféle édességtől, citromportól, valamint feketére változtatta a rikító, gusztustalan színű talárjait, újra Hermione arca jelent meg vízióiban. Az a pillanat, amikor először változott vissza emberré a szeme láttára. Aztán befurakodott a manó-arca is, ahogy sertepertélt a konyhában vagy épp a laborban. Vagy amikor ijedten, némán segítségért fohászkodva tekintett rá, Kennyvel a nyomában. A hatalmas barna szemek mögött mindig is ott volt a lány, épp csak nem vette észre.

Józanabbik énje ekkor buzdította elméje lezárására. A Nagyúrnál bejött, talán Plitvicén is kifog.

Ami azonban Voldemorttal szemben viszonylag hatásosnak bizonyult, az a legendás hely mágiája ellen csak pillanatnyi megoldást jelentett. Szerénytelenség nélkül mondhatta, hogy a legkiválóbb okklumentorok közé tartozott, most mégis cserbenhagyta minden tudománya; elméjét csak néhány rövid pillanatig volt képes lezárva tartani, utána ismét a manó-Hermione képe úszott a fejébe, ahogy a kedvenc foteljében ücsörögve, száját összeszorítva, szemeivel rezzenéstelenül a lapokat követve, elmélyülten olvas.

Észrevétlenül megrázta a fejét, hátha ezzel el tudja hessegetni a zavaró gondolatokat, de tudta, esélye sincs. A lány ott battyogott mellette, hozzá hasonlóan gondolataiba merülve. Néhány pillanatra kényszert érzett, hogy belenézzen a fejébe, hogy megtudja, mi foglalkoztatja annyira, de racionálisabb énje arra jutott, hogy jelen pillanatban a saját gondolatait is képtelen megzabolázni, nincs szüksége még egy nő kusza eszmefuttatásaira is.

Eddig próbálta elkerülni, hogy mélyen belemásszon saját érzéseinek boncolásába, ám a mágia minden lépéssel egyre erősödött, ő pedig már nem tudta megakadályozni, hogy megvitassa magával azt, amit az elmúlt másfél hónapban igyekezett elkerülni. Persze, korábban is rengeteget gondolkozott Darbyn, a manón; azon, hogy mitől annyira különleges, mitől annyira furcsa, mi van benne, amitől élvezi a társaságát, de azt sosem vallotta be magának, hogy meg is kedvelte őt. Most azonban ott dörömbölt a gondolat a fejében, és képtelen volt letagadni, hogy a sok bájitalfőzéssel töltött idő, az apró viták, a bevásárlás, a közös olvasások mind olyan élmények voltak, amelyekre szívesen emlékezett. Amelyeket bármikor megismételt volna – úgy meg még inkább, hogy a lány a saját testében van.

Mielőtt felszálltak a hajóra, egy pillanatra tényleg vissza akart fordulni, megmondani a lánynak, hogy felesleges az egész, sosem lesz újra véglegesen ember – csak azért, mert nem akarta elengedni. Ő maga is tudta, hogy mennyire nem vall rá ez a viselkedés, hiszen őt sosem érdekelték mások. Ám erre a gondolatra fanyar mosolyra húzódott a szája; volt egy maroknyi ember a földkerekségen, aki kiérdemelte Perselus Piton figyelmét és tiszteletét, talán szeretetét is, s a férfi mindennél jobban ragaszkodott ezekhez az emberekhez. Ilyen volt a bohókás Sylvester is: bármennyire idegesítően bugyuta és ügyetlen volt, rendelkezett azzal a képességgel, hogy Perselus mélyére lásson, és tudja kezelni a férfi nehéz természetét. Ahogy az édesanyja is, Sylvester is tudta, hogy barátja túlontúl komplikált lélekkel rendelkezik, ám ahelyett, hogy emiatt elfordult volna tőle, igyekezett lebontani az azt körbevevő falakat. A harmadik – és egyben utolsó – ember, aki különleges helyet kapott Perselus életében a közelben volt, és nyilvánvalóan már számított a látogatásukra. Albus Dumbledore nem véletlenül hagyta a bájitalmesternél egykoron néhány hajszálát; tudta, hogy eljön majd az az idő, amikor a tanárnak szüksége lesz rá.

De hogy Hermione is ezek közé az emberek közé került volna? Perselus igyekezett meggyőzni magát a nemleges válaszról, kevés sikerrel. Ugyan elsősorban Darby volt az, akinek sikerült közel férkőznie az olyannyira elzárt lelkéhez, mégis be kellett látnia, hogy Darby és Hermione egy és ugyanaz a lény. Ezt volt a legnehezebb elhinnie és feldolgoznia.

Ám most valami más volt – nem olyan, mint a másik három emberrel. Rendben volt, hogy nem akarta, hogy a lány kiszakadjon az életéből, de ez nem is történhet meg, elvégre mindketten Rend-tagok, ha másért nem is, emiatt biztosan nem kerülhetik el egymást. Az viszont már nem volt rendben, hogy úgy érezte: ennyi nem elég neki. A tavak mágiája ébresztette csak rá erre; ő azt akarta, hogy maradjon minden úgy, ahogy azt az elmúlt másfél hónapban megszokta. Közös reggeli, közös munka a laborban, beszélgetések, viták, néha egy-egy váratlan vendég, Sylvester téblábolása és ugratásai, aztán közös vacsora, majd olvasás a nappaliban. Bármilyen triviálisnak is hangzott, szüksége volt arra, amit ettől a lánytól kapott.

Tudta, hogy a tavak mágiája nélkül nem engedte volna idáig kalandozni gondolatait, már régen fenékbe átkozta volna magát ezért a sok ostobaságért, de ahogy tette a lépéseket, egyre közeledve a titokzatos öbölhöz, megsokszorozódtak, felerősödtek ezek az eszmefuttatások, szokatlan érzések kerítették hatalmukba, és képtelen volt uralkodni rajtuk. Az okklumencia a kezdeti aprócska hatásfokát is elveszítette.

Mi lehet ez a ragaszkodás? Miért érzi úgy, hogy szüksége van a lányra, amikor korábban is remekül megvolt nélküle? A kérdés kevésbé tűnt gúnyosnak a fejében, mint szerette volna, hiszen a válasz már ott várta készen: megvolt nélküle, de vele együtt kifejezetten elégedett és boldog volt. Még ha nem is vette észre.

Nem akart ezen gondolkozni, nem akart ostobának tartott, nevetséges érzelmeket felfedezni, nem akarta, hogy az, ami eddig mélyen elrejtve ott pihent a tudatalattija legalján, az most holmi mágiadömping hatására a felszínre törjön, és ő röhejes szituációkat generáljon, csak mert nagyobb a hely mágikus rezgésszáma a normálisnál.

Hermione ezt a pillanatot választotta arra, hogy letapossa a sarkáról a cipőjét.

Először le akarta teremteni, hogy értékelné, ha a lány tiszteletben tartaná a magánszféráját, ám amikor meglátta az arcát – a fiatal nőjét, akinek külseje egyre inkább hasonlított Hermione Granger alakjára –, tudta, hogy őt is legalább annyira ingerültté tehette az erős gondolatáramlás, mint őt magát.

– Minél közelebb vagyunk, annál erősebbé válik a mágia – mondta végül, figyelmen kívül hagyva az őt ért sérelmet –, próbáld meg lezárni az elméd.

– A mágiától jönnek ezek a gondolatok? – kérdezte értetlenül, mire a férfi bólintott.

– Felerősíti azokat az élményeket és problémákat, amelyek a leginkább foglalkoztatnak. Leveszem a kiábrándítást magunkról – tette még hozzá, és egy pálcaintéssel megszüntette a varázslatot. Kicsit jobban érezte magát. Ugyan semmi látható eredménye nem volt cselekedetének – a lány továbbra is a férfi által fenntartott emberi külsőben lépkedett mellette – de azzal, hogy nem kellett fenntartania az őket kíváncsi szemek elől elrejtő bűbájokat, valamivel könnyebben tudta megzabolázni feltörő gondolatait.

Egy pillanatra még végigmérte a lányt, és próbálta figyelmen kívül hagyni alakjának változását. A bűbáj, amellyel időről-időre embernek álcázta őt, a lányt az ő ízlése szerint alakította. Eleinte ezzel nem is volt semmi gond, egy egyszerű, átlagos boszorkánnyal járta végig a mugli boltot annak idején, ám most ijesztően feltűnő hasonlatosságokat vélt felfedezni a bűbáj-külső és Hermione Granger között. A bűbáj hatására ugyanis a korábbi, ideáljának megfelelő egyenes barna haj begöndörödött, a barna szemek pedig a lány eredeti szemének árnyalatát vették fel; arcának vonásai finomultak, fiatalodtak, alkata is volt diákjáéhoz vált hasonlatossá. Képtelen volt elhinni, hogy minden összejátszik az érzékei ellen.

Igyekezett a rá váró dolgokra feladatként, küldetésként tekinteni, és azzal a tudattal nyugtatta magát, hogy amint megtalálják Dumbledore-t, megfojtja az öreget: nem is választhatott volna ennél borzasztóbb helyet a bujkálásra. Iszonyú balsejtelem kezdett körvonalazódni a fejében, ám – mint sok egyéb gondolatra – erre is igyekezett nem figyelni.

Így hát megint Hermionénél lyukadt ki, akármennyire is próbálta lezárni az elméjét. A lány arca folyton-folyvást beúszott a képzeletébe, ám ezek ténylegesen kitalált képzetek voltak: ahogy főz a konyhájában, és kedvesen elé teszi a reggelit, közben ő is leül, és újságot olvasva hozzálát a kakaójához. Tudta, hogy ez sosem történt meg, legfeljebb Darby alakjában volt szerencséje megtapasztalni hasonlót. Eszébe jutott az az eset, amikor gyógyfőzeteket vitt a Szent Mungóba és néhány vidéki magánrendelőbe, majd este megérkezve ínycsiklandozó illatok fogadták; Hermione akkor azt a tervet eszelte ki, hogy egészséges életmódra neveli a férfit, mindezt pedig egy maximálisan biotermékekből elkészített vacsorával kezdte.

– Azért remélem, tudja, hogy másnak nem főzök bio-vacsorát.

Meg sem próbálta leplezni meglepettségét, amikor megtorpant, és a lányra pillantott. Mintha akkor jött volna rá, mit is mondott, arcán piros rózsák jelentek meg zavarában.

– Tudja… ezek a gondolatok… egyszerűen szétfeszítik a fejemet – folytatta a lány, arcán látszott, hogy valóban erős küzdelmet folytat az agyát érő impulzusokkal. – Úgyhogy muszáj elmondanom, mi megy most végbe bennem, kérem, engedje meg… különben biztosan megőrülök.

Perselus csak nézte őt, továbbra sem folytatta az útjukat. Próbálta megérteni, mire is megy ki ez az egész. Neki is nehéz volt, de eszébe sem jutott, hogy megossza a lánnyal, mi megy végbe benne; inkább tőből leharapná a nyelvét, semmint hogy ilyesmire vetemedjen. Végül biccentett egy aprót, és intett, hogy menjenek tovább.

Hallotta, hogy Hermione mély lélegzetet vesz, mintha vizsga előtt állna, és még utoljára összeszedné, mit is kell felelnie a tanár kérdésére.

– Folyton olyan képek pörögnek a fejemben, amiknek közük van magához. Bájitaltan órák, étkezések a Nagyteremben, találkozások a főhadiszálláson… mintha csak sorra akarnám venni, hogy mi mindent éltem át magával. – Perselus továbbra sem szólt semmit, bár ha lehet, még meglepettebb volt, mint a lány első mondatánál. Azt hitte, hogy Hermione esze a barátain jár, vagy legalábbis valami egészen máson, mint ő. Miért is foglalkoztatná a lányt? Hiszen semmi jót nem tett vele… Talán épp ez a lényeg: most végre beolvashat volt tanárának, felhánytorgathatja neki minden régi sérelmét, elvégre varázslat hatása alatt áll. – Aztán a magánál töltött hetek emlékei jelentek meg… és ahogy újra átéltem ezeket, rádöbbentem, hogy maga mennyire más, mint amilyennek az iskolában megismertem. Hogy nem egy érzéketlen tuskó áll az álarca mögött.

Perselus végképp elvesztette a fonalat. Miről beszél ez a lány? Nem akart ránézni, tartott tőle, hogy akkor nem tudja meg a folytatást, márpedig ő kíváncsi volt, rettentően kíváncsi. Talán Hermione mégsem egy hatalmas szitokáradatot akar rázúdítani.

– Amikor láttam, hogy hogyan bánik az édesanyjával – illetve hogy ő hogyan bánik magával –, azt gondoltam, mennyire furcsa… mennyire furcsa, hogy magának is vannak ilyen… hogy van valaki, akivel nem lekezelő – nyögte ki végül. Perselus érezte, hogy még mindig nem találta meg a megfelelő szavakat, de még most sem mert hátranézni. – Úgy értem… annyira megértő volt vele. Elnézte a bolondos dolgait, ráhagyta a rigolyáit… Akkor először nagyon… együtt éreztem magával. – A férfi meg mert volna esküdni rá, hogy Hermione zavarában a szájába harapott. – Aztán ott van Sylvester is. – Perselus különös gombócot érzett a torkában. A lány tényleg ennyire kiismerte? Végigveszi azokat az embereket, akik fontosak és különlegesek a számára? – Sosem hittem volna, főleg Neville miatt nem, hogy képes arra, hogy egy magánál jóval tehetségtelenebb emberrel barátságos legyen. Persze, piszkálja őt, de ez kölcsönös… ráadásul maga elnézi, mi több, élvezi, amikor Sylvester kötözködik magával. Hagyja magát, belemegy a játékba, és… és emiatt is teljesen más szemmel kezdtem nézni magára. – Hallotta, hogy Hermione nagyot sóhajtott, mielőtt némaságba burkolózott volna. Nem akart válaszolni, nem is tudott volna mit. A lánynak igaza volt, de a világért sem reagált volna. Szöget ütött a fejébe, hogy míg a lányra figyelt, lázongó gondolatai mintha kiszaladtak volna a világból, nem zargatták többet. Azonban, ahogy egyre hosszabbra nyúlt a csend, ezek kezdtek újra feléledni, és visszatérni. – És azt hiszem, Dumbledore-ral is valahogy így lehet – szólalt meg végül újra Hermione. – Gondolom, nem tréfából tépkedte meg egy álmos reggelen az igazgató úr haját; hiszen mondta is, hogy ő maga adta. Nyilvánvalóan azért, hogy megkereshesse, ha szüksége van rá.

Hermione ismét elhallgatott, Perselus továbbra sem szándékozott válaszolni. Konokul rakta egyik lábát a másik után. A sötét ösvényre halvány csíkot vetett a fogyó hold fénye.

– Aztán észrevettem, hogy velem is máshogy bánik – folytatta a lány kissé témát váltva. Perselus összeszűkítette szemeit. – Nem éreztem magamat az alárendeltjének. Ugyan, amikor beszélgettünk, jöttek gúnyos megjegyzések, közbeszólások, de ezeket képtelen voltam magamra venni, azok után meg végképp nem, hogy láttam, hogyan viselkedik Sylvesterrel. Tudtam, hogy ezek csak jó szándékú csipkelődések. Aztán, amikor ruhát adott; persze, azt mondta, azért, hogy ne okozzak balesetet, de amikor először ébredtem szakadt ruhában, volt más furcsaság is: be voltam takarva. Amikor újra végiggondoltam, hogy mi is történt, akkor arra jutottam, hogy talán emiatt változtam vissza éjszakára: a maga gondoskodása miatt.

Perselus a szeme sarkából vetett rá egy pillantást. Neki ez nem jutott eszébe, de ezt véletlenül sem kívánta a lány manóorrára kötni. Ugyanakkor látott benne logikát… de miért szabta volna egy rosszakarója olyan feltételhez az átok megtörését, ami ennyire idillikus? A korábban érzett balsejtelem ismét feltörni látszott benne.

– Már csak pár napunk volt teliholdig. Amíg magánál laktam, szépen lassan eltűntek a korábbi ellenérzéseim, mert megismertem, hogy milyen valójában, még ha maga észre sem vette, mennyire máshogy viselkedik, mint az iskola falai között. Én csak… – A lány elakadt a szóáradatban. Hermione úgy érezte, hirtelen minden értelmes szó távozott az agyából, csak a káosz maradt, és nem tudja folytatni, amit annyira el akart mondani. Ránézett a mellette menetelő férfira, de ő nem méltatta arra, hogy visszanézzen rá, mereven bámulta a földet maga előtt. – Szerettem volna, ha tudja, hogy jól éreztem magam.

Perselus továbbra sem állt meg, azonban Hermione igen. Amikor észrevette, hogy elhalkultak a lány léptei, visszafordult, és találkozott a pillantása a hatalmas, barna szemekkel, amelyekben most már képes volt felfedezni volt tanítványa értelmesen csillogó íriszét. Talán életében először érezte, hogy egy pillantástól görcsbe rándul a gyomra. Hermione közelebb ment hozzá, ahogy megbizonyosodott róla, hogy a férfi teljes figyelmét élvezi.

– Szerettem volna, ha tudja, hogy az egész sétánk alatt, ahogy közeledünk a célunkhoz, egyre inkább azon járt az eszem, hogy mi mindenen mentünk keresztül az elmúlt hetek során. Ha tudja, hogy mennyire jó volt mindez. Úgy éreztem, tartozom annyival, hogy elmondjam. – Hermione beharapta az alsóajkát, így próbálva megakadályozni, hogy az utolsó gondolatát is megossza volt tanárával, de nyilvánvalóan ez a csöppnyi ellenkezés nem volt elegendő ahhoz, hogy ez sikerüljön. – Hiányozni fognak ezek a napok.

Perselus csak csöndesen nézte őt. Nem akarta végiggondolni, mit is jelentenek ezek a szavak, nem akarta, hogy eljusson a tudatáig, hogy miről beszél ez a lány. Nem akarta azt a következtetést levonni, hogy Hermione is megkedvelte őt. Amikor ismét találkozott a tekintetük, csak komolyan bólintott egyet.

– Erre kell tovább mennünk – mondta közönyösen, és a víz felé intett.

Hermione nem tudta hová tenni a férfi viselkedését, de követte a tó felé. Azt gondolta – remélte –, hogy valamivel több reakciót fog kapni a vallomása. Nem volt nehéz kimondania a szavakat, Plitvice mágiája megkönnyítette a dolgát, ugyanakkor a félelem ott maradt benne. Kételkedés, hogy mit gondolhat most róla Piton. Félelem, hogy mit gondolna, ha kimondaná azt is, amire még a hely varázsa sem volt képes rávenni – amit még magának sem mert igazán beismerni.

Ahogy egyre hosszabbra nyúlt a csend, Hermione ezzel egyenes arányban egyre idiótábbnak érezte magát, és azt kívánta, bár időben kitépte volna a nyelvét, vagy tett volna valamit annak megakadályozása érdekében, hogy ennyire mélyen beleássa magát érzéseinek ecsetelésébe.

Perselus csak ment a bájital vonzása után, és továbbra is próbálta elkerülni a gondolkozás minden formáját. Ha hagyja, hogy értékelni kezdje a lány szavait a fejében, annak őrült dolgok és tettek lettek volna a következményei, ezt pedig semmiképpen nem engedhette meg. Főleg nem egy Plitvicéhez hasonló, mágiától túlfűtött helyen.

Mégsem tudott sokáig ellenállni, a lány szavai ott csengtek a fülében. Arra a drámai dologra sem akart gondolni, hogy még senki nem beszélt vele ennyire őszintén az iránta való érzéseiről, főleg nem a pozitív érzéseiről. Minden lépéssel egyre közelebb került ahhoz, hogy feladja a harcot az elméjével, és engedje, hogy minden úgy történjen, ahogy az talán meg van írva az ilyen esetekre; felelőtlenül és ostobán ő is beismerje, mennyire ragaszkodik a lányhoz, és esze ágában sincs elengedni őt. Maradék önuralmát összeszedve azonban száműzte ezeket a gondolatokat a megszokott helyükre, agya leghátsóbb szegletébe, ám ahogy a víz alá kényszerrel lenyomott fadarabok, ez is hamar újra felbukkant a felszínen, amikor már nem bírta lent tartani.

Határozottan kezdte úgy érezni, hogy mire Dumbledore-hoz érnek, meg fog őrülni.

Kedélyállapotán az sem javított, amikor a partra érve egy pillanatra fogalma sem volt, merre kell továbbmenni.

A Prascanko felszíne éjsötéten fénylett a hatalmas fák alatt. Az öböl, mintha olaj borította volna a tetejét, feketén ásított. A part fái ráhajoltak a vízre, kísérteties hatást kölcsönözve a helynek.

Hermione némán botladozott minél közelebb a vízhez, mígnem manólábujjait elérte a hűvösen hullámzó víz. Lehunyt szemekkel élvezte a természetet, így próbálta lenyugtatni zsibongó gondolatait, amelyek hol azt harsogták, mekkora hülye volt, hogy így kiadta magát, hol pedig arra ösztönözték, hogy folytassa, mondjon még valamit, ami ráveszi a férfit, hogy megnyíljon.

– Merre tovább? – kérdezte, mikor végre úgy érezte, hogy mindkét idegesítő gondolatot sikerült lecsitítania.

Piton mintha meg sem hallotta volna, a sötétbe bámult. A lány nem tudhatta, de valóban nem igazán figyelt a kérdésre, jobban érdekelte az az ostoba következtetés, aminek leszűrését eddig halogatta. Nagyon mélyen már beismerte magának is, hogy az a fajta „kedvelés”, amit korábban legfeljebb csak így emlegetett, jóval több ennél, de képtelen volt arra, hogy azt az apró hangot a fejében, amely az sz-betűs érzést kántálta szüntelenül és egyre hangosabban az útjuk során, most elhallgattassa. Lehunyta a szemét, megrázta a fejét, majd a lány felé fordult.

– Arra – mutatott a tó közepe felé.

Látta, hogy Hermione értetlenül nézi, először a tavat, majd megint őt, de nem mondott többet. Amikor erre a lány is rájött, még egy lépést tett a víz felé, így meztelen lábfejét már teljesen beborította a hideg folyadék. Óvatosan leguggolt, ujjaival pedig elmélázva simogatta a hullámokat.

Perselus csak állt mögötte, figyelte a mozdulatait, és még mindig próbálta bebeszélni magának, hogy semmilyen hatással nincs rá ez az egész. Hermione jobb kezével végigsimított a sötét víz felszínén, enyhén felkavarva a homokot az alján, míg balját mellkasához szorítva tartotta. Kissé balra döntötte a fejét, valamit csinált a kezével, majd egy csuklásszerű hang kíséretében tovább simogatta a bársonyos vizet.

Hermione sírt.

Tétovázva tett egy lépést felé, léptei nem vertek zajt. Ellenállása szertefoszlott, ahogy végül kinyújtotta a lány felé a kezét, és óvatosan megérintette a vállát. Gyengéden megszorította, vigasztalóan, bár valójában fogalma sem volt róla, mi baja lehet. Hermione szipogott egyet, aztán megint megtörölte a szemét, és könnyes kezét a vízben mosta meg. Hátrapillantott a férfira, de Piton már nem őt figyelte; a víz mintha még sötétebbé, még sűrűbbé vált volna. Hermione nem értette, mit bámul ennyire rezzenéstelenül. Mérgesen elmorzsolta másik szeméből is a könnyeket, majd hasonlóan a korábbihoz, megtisztította a kezét.

A víz már nem volt olyan hideg, mint elsőre. Lassan felemelkedett, ám a férfi keze továbbra is a vállán nyugodott. A mozdulatára úgy tűnt, Piton is visszazökken a valóságba, elengedte a vállát, és levette tekintetét a különös vízről, helyette Hermione szemeit fürkészte. A lánynak akaratlanul is az jutott eszébe, hogy a férfi szemei pont olyan sötétek és mélyek, mint maga a tó; a hold halvány fénye pedig apró pontként tükröződött bennük.

A lány szemei még mindig nedvesek voltak, ahogy kutakodva figyelte a férfi arcát. Perselus érezte, ahogy testét átjárja a hely mágiája, sokkal erősebben és intenzívebben, mint előtte bármikor. Hermione torkából halk sóhaj tört elő, amelyet a férfi a sírás okozta levegőhiánynak tudott be. Ám ahogy nyakán végigsimított a lágy lehelet, mintha csak egy kártyavárat ért volna az apró szellő, összeomlott az a kevéske önfegyelme is, amellyel eddig visszatartotta magát az általa őrültnek tartott cselekedetektől, és engedve a régóta őt üldöző kísértésnek, közelebb hajolt. Az utolsó dolog, amit látott, mielőtt vágytól fűtötten lehunyta volna szemeit és ajkaival megízlelte volna a lányét, a szembenálló arca volt – melynek minden egyes millimétere megegyezett Hermione Grangerével.

Előző←…….→Következő