17. rész

Hermione vidáman trappolt le a meredek hegyoldalba ágyazott falépcsőkön a tavak felé. Egyik ámulatból a másikba esett a természet csodáitól, teljesen lenyűgözte a víz felszínén megcsillanó napfény, a felettük elrepülő madarak, a bőrét cirógató hűs szellő.

Piton ezzel szemben közönyösen sétált utána. Bizonyára ez az ellentét fakasztotta mosolyra a kapuban álló őrt is, akit Piton – észrevéve őt – gyilkos pillantással illetett. A kapun belépve folytatódott a lépcsősor, egyenesen le a tavakhoz.

Ahogy közeledtek a parthoz, Hermione egyre nyugodtabbá vált, hatalmába kerítette a vidék varázslatos ereje. Gondolatai ismét a legenda körül kezdtek forogni, és arra gondolt, hogy valami valóságalapja biztosan van a történetnek, még ha az csak annyi is, hogy hatalmas mágia övezi a környéket, amitől ilyen béke járja át a lelkét. Sejtette, hogy ezzel nincs egyedül, nem véletlenül járnak ide a turisták. A muglik is érzékelik ezt a mágiát. Plitvice azon kevés helyek egyike volt, amiről még a varázstalan, olykor szürke emberek is kénytelenek voltak elismerni, hogy valami természetfeletti erő lakozik benne.

– Ez itt a Kozjak-tó – mondta tájékoztatásképp Piton, mire Hermione hátrafordult. Megálltak gyönyörködni a kilátásban, míg a mellettük haladó turistacsoport folytatta lefelé a lépcsőzést.

A tó felszínén megcsillant a nap halvány, reggeli sugara. A víztükör felett az elnyúló hegyeken a fák lombjait fújta a szél. Nem voltak nagyon magasak ezek a hegyek, de ahogy a tó fölé emelkedtek, mégis szinte óriásoknak tűntek.

A lépcső aljára érve orrukat megcsapta a friss víz illata. Piton a korlát mellett állt, és kémlelte a csillogó felszínt. Hallotta a csobogást, a környék tele volt vízesésekkel. Körülötte turisták álltak és kattintgatták a masináikat, hogy megörökítsék azt a csodát, aminek részesei. Nem tudhatták, hogy ezek a képek csupán csekély töredékei lehetnek annak az élménynek, aminek jelen pillanatban részesei. Hogy’ fogják bánni, hogy csak a kamera lencséjén keresztül látták ezt a vidéket… A képeken keresztül nem érezhetik majd azt a varázslatos lüktetést, ami a valóságban jelen van; aki idejön, az tudhatja igazán, mit is jelent az, hogy élni.

– Este arra fogunk menni – intett fejével balra, a Felső Tavak felé a férfi. Hermione pedig a nagy vízesésre pillantott. Legalább huszonöt méter magas volt, a túlpartról ösvény vezetett a tetejére, ahol valószínűleg egy újabb tó húzódott meg. – Az utolsó hajóval átmegyünk a túlpartra, onnan pedig sétálunk. Hosszú gyalogtúra lesz.

Hermione bólintott – már várta az estét. Annyira gyönyörű volt minden, lehetetlenség volt betelni a levegőben áramló mágiával, mely teljesen feltöltötte energiával.

– Épp ezért délután felmész, és alszol – tette még hozzá Piton a korlátnak támaszkodva.

Hermione sóhajtott, és Piton mellé könyökölt. A vízcsobogást hallgatva kellemes érzés töltötte el. Végtelen nyugalom szállta meg. Olyasmi volt, mint mikor nemrégiben egyedül volt Pitonnál, és bekapcsolta a gramofont. Akkor is olyan bűvkörbe zárta a zene, olyan békesség áradt szét benne, mint még soha előtte. Talán a zenének is megvan a maga mágiája, amit nem csak a megbűvölt lemezek miatt érzett…

Hosszú perceken át álltak egymás mellett, és figyelték a víz felszínén megcsillanó napsugarakat, hallgatták a madárcsicsergést; minden olyan idilli volt. Hermione maga is meglepődött, mennyire kiürült a feje, hogy nincs semmi, amin agyalna, mintha lebegett volna ebben a csodálatos, mágikus világban. Úgy érezte, semmi nem lenne képes felmérgesíteni vagy elkeseríteni. Még az sem, hogy néhány óra múlva egy zöldesbarnás bőrű manó képében lesz kénytelen mutatkozni.

A turistacsoport egy része hajóra szállt, míg a másik fele gyalogtúrára indult az Alsó Tavak további részei felé. Hermione irigykedve figyelte őket, szívesen bekalandozta volna ő is a tájat. De nem ezért jöttek…

– Itt is járt az a fiatal pár? – kérdezte a lány eltöprengve. Talán ők is épp itt álltak a tóparton annak idején…

– Bizonyára, bár a történet szerint inkább a Felső Tavak környékén bujkáltak. – Piton enyhén hunyorítva figyelte a túlpart fajárdáin sétálókat. – Amit tegnap elmeséltem, az csak az egyik változata a legendának… – mondta, miközben még mindig a járókelőket nézte. – Egyesek szerint – főleg a környékbeliek tartják így –, Plitvice a Föld szíve.

Hermione csodálattal hallgatta. Gondolkodás nélkül el merte volna hinni ezt, Plitvice annyira lenyűgöző volt, annyi erőt adott az ide látogatóknak. Biztosan van valamilyen valóságalapja ennek a feltételezésnek… Kell, hogy legyen.

– Érzik ők is az energiát, ami körbeveszi a környéket, csak nem tudják, honnan ered, ezért ilyen butaságokat találnak ki. Arra nem is gondolnak, hogy minden nép talált már magának egy helyet, amit a Föld szívének nevezhet; itt van például Dobogókő. – Hermione érdeklődve figyelte a professzor arcvonásait. Hallott már Dobogókőről, de kíváncsi volt, Piton mit oszt meg vele a helyről. – Az egyik legelterjedtebb hiedelem, hogy ott van a Föld szíve, ezért is kapta a nevét. Állítólag ezért tört be annyi nép Magyarországra, ezért vonzza a legtávolabb élő népeket is a Kárpát-medence. Plitvicével is ez a helyzet: azért jön ide a sok turista, mert azt reméli, itt megtalálja az örök boldogságot. Közben csupán annyiról van szó, hogy szokatlanul nagy helyen van jelen szokatlanul erős mágia. Ez pedig alátámaszthatja a legenda hitelességét…

Hermione nem szólt semmit. Szóval a professzor szerint tényleg volt egy nagyhatalmú varázsló, aki Plitvicébe menekült. Csak most tűnt fel neki, mennyire természetesen beszélgetnek, illetve mesél neki Piton, mintha mindig is így lett volna. Mintha a férfi is élvezte volna, hogy megoszthat valamit Hermionéval, annyira ömlöttek belőle a szavak. Mindenesetre a lány örült neki, hogy volt tanára egy kicsit közvetlenebb vele, és régi mesékről beszélgetnek.

– Lehet, hogy még mindig élnek? Hogy itt vannak valahol, és figyelik az embereket? – Hermione, miközben ezt kérdezte, kutatóan körbenézett, hátha megpillantja a párt a bokrok között, vagy a fák árnyékában.

– Kötve hiszem – vonta fel a szemöldökét a férfi, és eltolta magát a korláttól.

Hermione elbambulva továbbra is a víz felé fordult Piton méregető tekintete kíséretében. Újra csendbe burkolóztak, és csak gondolataik kavargására figyeltek. Mindkettőjüknek a legenda járt a fejében, nem is tudták, mennyire hasonló a lelkesedésük a régi mítoszok, mesék iránt. Bár Piton sejtette, hogy Hermionét is nagyon érdekelhetik az ilyen témák, hiszen szüntelenül feltámadó kérdései csakis erre utalhattak.

– Valószínűbbnek tartom, hogy már rég meghaltak, hiszen ez a történet több mint ezer éves – mondta végül a professzor, és hátrált egy lépést.

Hermione meg sem rezzent, csak a korlátra könyökölve bámulta a vízfelszínt. Gondolatai szüntelenül a fiatal pár körül forogtak, minél többet meg szeretett volna tudni a történetükről. Talán majd, ha elintézték ezt a manós ügyet… utána egy kicsit körbeérdeklődhet a helybeliektől.

*

A nap már alacsonyan járt, amikor felébredt a hotelszobában. A tompa félhomályban Pitonnak nyoma sem volt. Kókadtan pislogott néhányat, hogy az álmosság is útra keljen. Amikor eszébe jutott, hogy nemsokára nekivágnak a misztikus tavak világának, teljesen fellelkesült, és minden pilledtsége tovaszállt. Hermione szinte kipattant az ágyból, gyorsan rendbe szedte magát, és már indult volna az étterembe, amikor rájött, hogy nincs kiábrándítva. Manóként pedig csak nem sétálhatott fel-alá, hiszen a szálló tele volt muglikkal.

Türelmetlenül járkálni kezdett az apró helyiségben, és átkozta Pitont, amiért magára hagyta. Végül megunta a dolgot, és lehuppant az ágya szélére. Miközben azon töprengett, hogy hogyan értesítse a férfit felébredéséről, és, hogy ideje lenne indulniuk, körbenézett a szobában. Pillantása megakadt a szomszédos ágy párnája melletti könyvön, amit Piton előző este olvasott. Hirtelen ötlettel felállt, és odahajolt érte.

A könyv a Bájitaltan története címet viselte. Kinyitotta és fellapozta. Néhány érdekesebbnek tűnő részbe beleolvasott; meg kellett állapítania, hogy nagyon le tudja kötni a figyelmét az olvasmány. Eszébe jutott, amikor múlt éjjel a férfi megemlítette, hogy szereti a történelmet, és régebben sokat is olvasott róla. Mennyire furcsa hangsúllyal mondta… Abban a mondatban benne volt élete minden keserűsége.

Hermione mélyen felsóhajtott. Most először fordult elő vele, hogy megsajnálta volt professzorát; most először gondolt igazán bele, hogy milyen élete is lehetett. Több mint valószínűnek tartotta, hogy Piton nem akart soha tanár lenni, csak a körülmények összejátszottak ellene, és nem volt más választása. Milyen borzasztó lehet úgy leélni az életet, hogy az ember nem hozhatja meg a maga döntéseit… Mi van, ha Pitonnak az volt az utolsó beleszólása az életébe, amikor hátat fordított a Nagyúr eszméinek, és felkereste Dumbledore-t? Azóta csak egy báb volt.

De mióta Harry legyőzte Voldemortot, és Dumbledore is eltűnt, Pitonnak szabad élete volt. Hermionénak mégis az az érzése támadt, hogy a férfi ugyanúgy tengette a mindennapjait, mint korábban. Továbbra is várta az utasításokat, nem tudott visszaállni a normális életre. Arra az életre, amikor szabadon kutathatott régi titkok után a történelem csodáiba merülve. Még mindig azokat az átkozott gyógyfőzeteket főzte a kórházaknak, és szeptembertől még mindig a Roxfortban fog tanítani.

Hermionéban egyre erősödött a tenniakarás, manószemei összeszűkültek a felindulástól. Piton ugyanúgy megérdemli a normális életet, mint bárki más – ha nem jobban. A férfi sem képzelhette mindig ilyennek az életét… neki is kellett, hogy legyenek álmai, vágyai, mint mindenkinek. Csak ezek a nyomorult háborús évek elfeledtették vele. De Hermione elhatározta, tesz arról, hogy eszébe jusson.

Visszarakta a könyvet a párna mellé, mintha hozzá sem ért volna, és leült saját fekhelyére. Hátát a fafalnak vetette, és mélyen gondolataiba merülve nézett maga elé felhúzott térdei felett. Mióta itt voltak, folyamatosan érezte a nyugalmat, amit a hely árasztott magából, és ami most is megbékítette zúgó fejét. Elhatározása ugyan megmaradt, de maga sem értette, hogy miért akar ennyire segíteni a férfin.

Hirtelen szöget ütött a fejébe, amit az egyik - házimanókról szóló - kutatása során olvasott a manók és a gazdájuk kapcsolatáról. Amikor egy manónak új gazdája lesz, különleges, mágikus kötelék alakul ki köztük. Ez nem csak biztosította, hogy a manó ne hazudhasson a gazdájának, és, hogy megérezhesse, ha az bajban van, vagy ha hívja, akárhol is van, de a manóban tiszteletet, segítőkészséget és odaadást ébresztett. Emiatt nem tagadhatta meg gazdája egyetlen parancsát sem, emiatt nem tehetett mást, mint amit ő kívánt, és emiatt nem árthatott neki.

És ezért akar most annyira segíteni Pitonnak.

A férfi gondolatai végszavára lépett be a szobába. Hermione rajtakapottan emelte fel a fejét, fülei ide-oda csapódtak a hirtelen mozdulattól.

– Ideje indulnunk – mondta tömören, mire a lány bólintott.

Felkelt az ágyból, és Piton elé állt, jelezve, hogy várja a bűbájt. A férfi egy pillanatra habozott, végignézett a manólányon, aztán egy pálcaintéssel elvégezte a varázslatot.

Nem kérdezte újra, hogy hogyan is néz ki, sejtette, hogy semmi értelme nem lenne, ezúttal sem kapna választ, bár még mindig roppant kíváncsi volt. Ahogy leértek a szállóból, ismét beléptek a kapun, ahol a biztonsági őr tájékoztatta őket, hogy már nem túl sok idejük van bóklászni, és az utolsó hajó is tíz perc múlva indul a túlpartra, vissza pedig egy órával később jön.

Pitont nem különösebben érdekelték az őr szavai; elnyújtott léptekkel a parkon belüli pénztárhoz sietett, ahol két jegyet vásárolt a hajóra, míg Hermione a korlátnak támaszkodva bámészkodott. Még mindig képtelen volt betelni a látvánnyal.

A férfi hamarosan felbukkant mellette, és intett, hogy menjenek a Kozjak-tó partjára, ahonnan a hajó indulni fog. Látták, hogy van még néhány vállalkozó szellemű turista rajtuk kívül, bár lényegesen kevesebb, mint reggel volt. A többség korán kelt útra, hogy minél több szegletét láthassa ennek a bámulatos vidéknek.

Amíg várakoztak, hogy felszállhassanak a hajóra, Piton ismét eltűnt pár pillanatra, hogy aztán egy kürtős kaláccsal térjen vissza, amit a kikötő melletti kis bódéban árusítottak.

– Normális vacsorára most nincs időnk, de nem akarom, hogy megint félájultan kelljen veled kirándulnom – mondta enyhe éllel a hangjában. Hermione értette a célzást: a foltos kontyvirág szedése közbeni ájulását nem volt ajánlott megismételnie. Hálásan letekert egy kicsit az édességből, és jóízűen elnyammogott rajta. Aztán udvariasan a férfi felé nyújtotta. Ő csak orrát felhúzva megrázta a fejét, és elfordult a lánytól. Hermione vállat vont, és folytatta a csemegézést.

Furcsa bizsergést érzett a gyomrában, de biztos volt benne, hogy ennek semmi köze az éhséghez. Ahogy közeledett a hajó, ami majd átviszi őket a túlpartra, a különös érzés egyre erősödött: mint amikor az ember egy rég nem látott ismerősével megbeszélt találkozóra siet. Izgatott volt, de ebbe az izgatottságba valami más is vegyült. Valami, amiről fogalma sem volt, mi lehet. Érezte, hogy ha felszáll arra a hajóra, akkor valami visszafordíthatatlan folyamatot indít el.

Újabb falatot nyomott a szájába, és próbálta kizárni fejéből a rossz gondolatokat. Elvégre csak egy lépésre áll attól, hogy ismét ember legyen – és ne csak néhány órára –, akkor meg mit izgul úgy, mint Neville tenné, ha kijelentenék: bájitalfőző versenyre kell mennie, ahol Piton is zsűritag?

Elmosolyodott a gondolatara, majd mélyet sóhajtott, ahogy a hajó lágyan megállt a kikötőben, és várta, hogy megszabaduljon utasaitól. A turisták arcán egytől egyig nyugalom és béke tükröződött, mosolyogva léptek a pallóra, hogy aztán felfrissülve folytassák az utat a szállójuk felé.

– Menjünk – hangzott a halk, de határozott utasítás Pitontól.

Hermione szorgalmasan lépkedett a nyomában. A férfi átadta jegyeit a bejáratnál ácsorgó kezelőnek, aki kettétépte azokat, majd a megmaradt papír fecniket visszaszolgáltatta a professzornak.

A lány ösztönösen egy korlát melletti helyet keresett, hogy tökéletes rálátása legyen a vidékre, Piton azonban csak leült az első útjába kerülő padra. Kezeit az ölében nyugtatva bámult maga elé; láthatóan mélyen gondolataiba merült.

A hajó az utasok felszállása után ringatózva nekiindult. Rajtuk kívül még egy idősebb házaspár, és egy kétgyermekes család is volt a fedélzeten, de Hermione épp csak végigfuttatta rajtuk a tekintetét, már fordult is vissza a korlát felé. Látta, hogy a professzor magába fordult, nem akarta megzavarni őt a fecsegésével és a kérdéseivel. Így is épp eleget zaklatta már Plitvice miatt, nem akarta felmérgelni a mértéktelenségével. Csak bámult ki a fejéből, gondolatai pedig minduntalan visszatértek az elmúlt napokhoz, hetekhez.

Hiába, érezte, hogy ez a kaland hamarosan véget ér, és – nem tudott mit tenni ellene – sajnálta. Biztos volt benne, hogy ha valaki néhány hónappal korábban azt mondja, nem akar majd elszakadni Pitontól, képtelenségnek tartotta volna, és jót nevet a dolgon, de most… most, hogy tényleg így érzett, nem tudta hova tenni. Egyszerűen annyira rendben lévőnek érezte azt, hogy reggelente felkelve reggelit készítsen a férfinak, hogy aztán az asztalnál ülve együtt reggelizzenek, újságot böngésszenek, aztán a nap hátralévő részét a laborban töltve vitatkozzanak egy-egy cikken, bájitalon, akármin. Este pedig némi vacsora után leüljenek a nappaliban, belebújjanak kedvenc könyvükbe, és néma olvasgatással elteljen az este.

Úgy érezte, nem támadnának ilyen gondolatai, ha nem lenne a helynek ez a borzasztóan nyugtató hatása. Hirtelenjében kezdte tisztábban látni a helyzetét. Azt, hogy az elmúlt hetekben nem pusztán megismerte volt tanárát, de megbarátkozott vele, mi több, elfogadta a maga goromba, cinikus valójában. Talán egy kicsit meg is szerette.

Hermione váratlanul szédülni kezdett, ezért még erősebben kapaszkodott a korlátba. A kürtős kalács zacskója idegesen megzörrent a kezében. Lehunyta a szemét, hogy kissé csillapítsa száguldó gondolatait, majd amikor úgy érezte, hogy tud tenni pár lépést, óvatosan leült Piton mellé a padra. A férfi egy pillanatra ránézett, összeráncolta a szemöldökét, majd újra ölében pihenő kezeit bámulta.

A hajó néhány némaságba burkolózott perccel később megállt a túlparton, és kevés utasa pillanatok alatt elhagyta a fedélzetét.

– Kérjük kedves látogatóinkat, hogy hat órára érjenek vissza a kikötőbe, az utolsó hajóhoz, amely visszaviszi önöket a bejárathoz! A park az utolsó hajó érkezése után bezár éjszakára.

A hangosbemondó még néhányszor elismételte a figyelmeztetést, de se Piton, se Hermione nem foglalkozott vele. A férfi céltudatosan nekilendült, Hermione pedig követte őt a fatönkökből kirakott járdán.

Az utat magas, sűrű fák szegélyezték, itt-ott kisebb patakok csörgedezését hallották, melybe madárcsicsergés vegyült. A nyár vége még nem ért el ide, mindenütt zöldellő levelek lógtak alá.

Mikor már senki sem volt a közelükben, Piton megállt, és elővette a pálcáját. A lány értetlenül figyelte, ahogy ráfordítja, és már épp kérdésre nyitotta a száját, amikor a mozdulatból rájött, hogy egy egyszerű, hétköznapi kiábrándító bűbájról van szó. A professzor aztán magán is elvégezte a varázslatot.

Tovább folytatták az utat az ösvénnyé váló, lágyan emelkedő úton. Hermionét ismét a hajón támadt gondolatai kötötték le, bármennyire is próbálta őket kiverni a fejéből. Egyszerűen nem akart arra gondolni, hogy rosszul esik neki, hogy vége van a Pitonnal együtt töltött időnek. A férfi némán lépdelt mellette, rá sem nézett. Tudta, hogy őt egyáltalán nem foglalkoztatja a dolog, bizonyára alig várja, hogy végre megszabaduljon tőle és a velejáró problémáktól.

– Ez itt a Prascanko – szólalt meg hirtelen a férfi. Hermione nem értette, miről beszél, de aztán észrevette, hogy egy újabb tó partjára érkeztek. A lánynak nagyon ismerős volt a tó neve, de fogalma sem volt róla, hogy honnan. – Azonban sajnálatos módon elég messze van az a hely, amit mi keresünk.

– Mennyire messze?

– Le kell térnünk az ösvényről – magyarázta Piton halkan –, mert így csak visszajutunk a kikötőhöz. A tó partján fogunk végigmenni egy kis öbölhöz.

– És aztán? – Hermionénak közben leesett, hogy a Prascanko az a tó, amelybe a legenda szerint beledobták a fiút.

– Meglátjuk – hangzott a felelet. Ez nem volt túl bíztató.

– Nem tudja, hogy pontosan hová kell mennünk? – A lány kérdése a tervezettnél kétségbeesettebbnek és felháborodottabbnak hangzott.

– Majd a bájital megmutatja, felesleges hisztiznie – nézett rá gúnyosan a férfi, mire Hermione elszégyellte magát.

Továbbindultak, ám alig tíz méter után az út látszólag visszakanyarodott oda, ahonnan elindultak. Piton ezzel nem foglalkozott, átlépett az ellenkező irányban lévő alacsony fakerítésen, amellyel a turistákat igyekeztek távol tartani, és folytatta az utat a part mentén. Hermione szó nélkül követte.

Ahogy közeledtek ahhoz a bizonyos helyhez, amiről valójában fogalmuk sem volt, hogy mi is, Hermione gondolatai egyre élénkebbé váltak, mintha ki akarnának szakadni a fejéből. Régi bájitaltan órák képei jelentek meg képzeletében, amelyeken Piton szenvtelenül gúnyolódott a griffendéles bagázs értelmi képességein, majd ezek ellentéteként felbukkantak a férfival közösen végzett bájitalkészítések, a macskagyökér és a citromfű felhasználásról szóló viták, ahogy a férfi a konyhaasztalnál kakaót iszik… Szinte szédülni kezdett a rengeteg emléktől, egy pillanatra meg is tántorodott.

– Minél közelebb vagyunk, annál erősebbé válik a mágia – szólalt meg Piton, amikor Hermione gondolataitól megrészegülten rálépett a sarkára –, próbáld meg lezárni az elméd.

A lány értetlenül nézett rá.

– A mágiától jönnek ezek a gondolatok? – Piton biccentett.

– Felerősíti azokat az élményeket és problémákat, amelyek a leginkább foglalkoztatnak. Leveszem a kiábrándítást magunkról – tette még hozzá, és egy pálcaintéssel megszüntette a varázslatot.

Hermione nagy levegőt vett, és próbálta megemészteni a hallottakat. Sosem tanult okklumenciát, mégis, hogy a viharba zárja le az elméjét? Igyekezett más mederbe terelgetni a gondolatait; Harry és Ron jutott eszébe; mennyire fognak örülni, hogy végre megvan elveszettnek hitt barátnőjük. Ám ez sem volt hatásos: a következő kép már arról szólt, hogy a két fiú Pitont ócsárolja, amiért eddig rejtegette őt előlük.

Bármivel is próbálkozott, végül mindig a professzornál kötött ki. Megsemmisülten lehunyta a szemét, és összeszorított szájjal igyekezett rávenni magát, hogy ne kezdjen érzései és gondolatai Pitonnal való megosztásába. A feladat azonban minden lépéssel egyre nehezebb lett.

– Azért remélem, tudja, hogy másnak nem főzök bio-vacsorát – csúszott ki a száján.

Előző←…….→Következő