16. rész

Piton és Hermione a délután hátralevő részét a tavak környékén töltötte. Hermione képtelen volt betelni a friss kék vizek látványával, akár egy őszinte kisgyermek, úgy csodálta a tavak csillogó felszínét. Hat óra tájban kissé szomorúan vette tudomásul, hogy a park bezár éjszakára, és el kell hagyniuk a közvetlen területét.

Visszatértek a vendéglőbe, elköltöttek egy gyors vacsorát, majd felmentek a szobájukba.

A helyiség kicsi volt, de barátságos. Falait és a plafont is lambéria borította; a kevés bútor tölgyfából készült. A szoba meglehetősen keskenynek bizonyult, épp csak elfért benne egy kétszemélyes ágy, két oldalán annyi hellyel, hogy egy-egy ember odaállhasson. Az ágy előtt, a fal mentén ajtósszekrény kapott helyett, szemben vele, a másik falnál aprócska asztal állt. Az ágy feletti nagy ablakon természetes fény áradt a szobába.

Hermione zavartan ácsorgott a szekrény és az asztal között, és tehetetlenül figyelte a nagy ágyat. Piton egy ideig élvezte, hogy a lány leplezetlenül kellemetlenül érzi magát, aztán úgy gondolta, épp eleget tétlenkedtek, és egy intéssel kettéválasztotta az ágyat. A két új bútort a fal mellé tolta, így azok a lehető legtávolabb helyezkedtek el egymástól – de még így is meglehetősen közel voltak. Hermione automatikusan elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét.

– Gondolom, egyetértünk abban, hogy nem akarunk közös ágyban aludni.

Hermione válaszul csak bólintott. Fáradtan lehuppant az egyik ágyra, és arcát a kezébe temette. Még volt pár óra éjfélig, addig manóként kellett kóborolnia, bár ezt rajta kívül senki nem érzékelte. Piton egy pillanatig még ugyanott állt, ahol előtte, majd zsebéből előhalászta a lekicsinyített csomagokat, és újra eredeti méretűvé változtatta őket. Aztán eltűnt a szobából nyíló egyik ajtó mögött, ami feltételezhetően a mosdó volt. Pár perccel később újra felbukkant, és ő is letelepedett – természetesen a másik ágyra.

Az este eseménytelenül telt, mindketten a fekhelyükön ülve, párnájuknak dőlve olvastak. Ahogy az óra elütötte az éjfelet, Hermione szabályszerűen átváltozott. Szerencséjére ekkor már a takaró alatt volt, így Piton nem lehetett tanúja ruhája szétszakadásának. A férfinek azonban feltűnt a változás, egy intésére előkerült a csomagokból egy női talár, amit Hermione örömmel rángatott magára. Csöppnyi habozás után egy férfiing is megjelent az ágy szélén, amit Hermione egy ideig nem tudott mire vélni. Aztán rájött, hogy nem gondoltak arra, hogy olyan ruhát is beszerezzenek, amiben aludni tud, és nyilván elég kényelmetlen lenne talárban tölteni az éjszakát, úgyhogy csak hálásan a kezébe vette, és a fürdőszobába sietett.

A zuhany frissítően hatott rá. Tulajdonképpen már hetek óta nem zuhanyozott, manóként nem volt rá szüksége. Ám emberi teste szinte követelte a tisztaságot, úgyhogy örömmel használta ki a lehetőséget.

Amikor végzett, az ingben tért vissza a sötét szobába. A függönyök behúzva lógtak az ablak előtt, a lámpák sem égtek már. Az orráig sem látott. Elbotladozott az ágyáig, és bebújt a paplan alá.

Nem hallott semmit. Egy lélegzetvételt sem. Lehet, hogy Piton nincs is itt? Túl merésznek érezte volna, ha kinyújtja a karját, és kitapogatja a férfi ágyát, így inkább másik megoldást választott.

– Ébren van? – kérdezte bele a vak sötétségbe. Csend. Türelmesen várt, de nem kapott mást, csak némaságot. Már épp készült a másik oldalára fordulni, amikor mégis megszólalt a férfi.

– Mit akarsz, Granger? – Piton hangja egy csepp álmosságra sem utalt, így a lánynak kicsit sem támadt lelkiismeret-furdalása, hogy esetleg felébresztette.

– Én csak… – hirtelen fogalma sem volt, mit mondhatna. Kíváncsi volt, hogy itt van-e? Inkább feltett egy régóta válaszra váró kérdést. – Miért pont ide jött Dumbledore?

– Rajta kívül ezt nyilván senki sem tudja – hangzott a felelet. Hermione sejtette, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát, pedig ő még annyi mindenre kíváncsi lett volna, akárcsak Piton véleményére, hogy mégis miért itt vannak.

Mégsem szólt egy szót sem, bármennyire is kívánta a lelke a beszélgetést. A fal felé fordult, és némán töprengett. Biztos volt benne, hogy Plitvice jóval több, mint amilyennek a turizmus miatt beállítják a pénzéhes emberek. Talán még a helybeliek sem tudják, milyen titkokat rejthet ez a vidék. De ha ők nem, akkor ki tudja? Pitonon kívül természetesen; ő ugyanis nem tűnt valami bőbeszédűnek a témával kapcsolatban.

– Plitvicéről sok legenda kering – hallotta meg a bársonyos hangot a másik fal mellől. A hideg kirázta az ijedtségtől, egy cseppet sem számított rá, hogy Piton megszólal. – De csak egy van, amit az összes varázslógyerek ismer. – Hermione már kezdte kapizsgálni, hogy ő miért nem hallott még róla. – Ezer évvel ezelőtt intenzíven üldözték a boszorkányságot, ma pedig kezd divattá válni a muglik között; közben többségüknek fogalma sincs róla, mi ez valójában.

Hermione hanyatt feküdt, és úgy hallgatta a férfi halk szavait.

– A történet még az ezredforduló előtti időkre nyúlik vissza, amikor a boszorkányüldözések miatt egy fiatal párnak el kellett hagynia a faluját. A varázslók közül sokan cselekedtek hasonlóképpen, azok, akik nem tudták, hogyan védekezhetnek ellene, igyekeztek olyan vidékekre menni, ahol nem éltek keresztények. Az emberek nem is tudják, hány millióan estek áldozatául ezeknek az üldözéseknek… olyanok, akiknek közük sem volt a mágiához; tulajdonképpen saját magukat irtották a muglik. - Piton egy mély lélegzetvétel erejéig elhallgatott, majd folytatta. – Szóval ez a fiatal pár ide, Plitvicébe menekült az üldözőik elől. Nem is maga a helyszín-választás a különleges, hanem az, hogy miért is üldözték őket tulajdonképpen. A muglik úgy ismerhetik a történetet, ahogy eddig elmondtam, de a varázslók emlékezetében másképp él… úgy tartják, a fiúnak olyan erő volt a birtokában, amivel a világ legerősebb mágusává válhatott volna. Egy francia pap zsoldosokat bérelt fel, hogy elvigyék neki a fiút; a legenda szerint ő is mágus volt, és hatalomra vágyott. Szóval ide menekült a szerelmével; a hatalmas sziklafalak, az elrejtett barlangok és a hatalmas, sűrű erdők biztonságot jelentettek a számukra… egy ideig.

Hermione élvezettel hallgatta a történetet. Ennek több oka is volt; egyrészt sosem hallotta Pitont önszántából ilyen hosszan beszélni, főleg ezen a különös, misztikus hangon, másrészt imádta a legendákat. Csak azt nem értette, mágiatörténeten miért nem hallott erről.

– Tökéletesen kiismerték a tóvidék minden egyes szegletét, így a zsoldosok nem jelentettek igazi veszélyt a számukra. Azonban erre a francia pap is rájött, és megbízta egy tanítványát, aki szintén rendelkezett némi mágiával, hogy vigye el neki a fiút. Félig sikerrel is járt, hiszen fogságba ejtette őt, azonban másnap reggelre, amikor indult volna vissza Franciaországba, a fiúnak nyoma sem volt. – Újabb szünetet tartott, Hermione pedig izgatottan várta a folytatást.

– A lánnyal nem is foglalkoztak? – kotyogott közbe.

– Tőle nem akartak semmit. Egészen eddig – tette hozzá, és már folytatta is. – Ugyanis rájöttek, hogy a fiúnak mindennél fontosabb a szerelme, és ahogy azt már oly’ sokan eljátszották a történelemben, vele akarták sakkban tartani – és így megszerezni maguknak – a fiút. A lányt azonban nem tudták elfogni, a fiú gondoskodott a védelméről.

– Kérdezhetek? – vágott ismét közbe Hermione, és meg sem várva, hogy Piton feleljen, már fel is tette a belényilalló kérdést. – Azt mondta, rengeteg varázsló elmenekült az üldözések során… de miért nem tudták, hogy hogyan védekezzenek egy egyszerű máglyahalál ellen? – Piton sóhajtott, bár inkább hangzott fújtatásnak.

– Először is, nem szeretem, ha a szavamba vágnak – mondta egy cseppet sem bársonyos hangon. – Másodszor: a kora középkori varázslók még nem tudták, hogyan használhatják az erejüket, minden varázslatukkor bálványoktól, istenektől kértek segítséget. Azt gondolták, tőlük kapták az erejüket, és az ő függvényükben használhatják csak, ők maguk nem képesek az irányítására. Egészen egyszerűen nem voltak elég magabiztosak – mondta enyhe lekezelő éllel. – Később jöttek rá, hogy koncentrációra van szükség, hogy egy helyen összpontosuljon az erejük, és erre a legmegfelelőbb eszköz egy pálca; de ezt csak a kilencszázas évek elején fedezték fel.

– Ó, így már értem… és mit csináltak, amikor nem tudták a lánnyal zsarolni a fiút?

– A velük tartó mágus, a francia pap tanítványa, mesteréhez fordult, aki hosszas töprengés után megtévesztő bűbájt bocsátott tanítványára. Ez akkoriban hatalmas teljesítménynek számított – manapság könnyedén elhitethetem a muglikkal és a varázslók többségével, hogy egy fiatal nővel sétálgatok a Plitvicei tavaknál, senkiben nem merül fel, hogy valójában egy házimanó botladozik mellettem -, ebben is megmutatkozott, hogy ő sem volt egy gyenge, erőtlen mágus. Így mindenki a lánynak nézte – folytatta anélkül, hogy Hermionét szólni engedte volna –, és a zsoldosok, akik szintén abban a hitben voltak, hogy ő a lány, könnyedén elfoghatták, majd fenyegethették vele a fiút. Ugyanis az igazi lány is elkövetett egy hibát: amikor a kedvese nem tért vissza egy nap után, elhagyta a biztonságot jelentő barlangot, így a fiú csak az üres búvóhelyet találta – emiatt gondolkozás nélkül elhitte, hogy elkapták a lányt. – Ismét szünet következett. Hermione nem bírt betelni a történettel, olyan valóságosnak hangzott. Akaratlanul is felrémlett előtte Voldemort képe; ő is hatalmat akart, és elpusztítani azokat, akik vetekedtek az ő erejével. – A francia pap is megérkezett a tavakhoz, és igyekezett meggyőzni a fiút, hogy álljon mellé. Hatalommal, gazdagsággal, erővel kecsegtette, de őt mindez nem érdekelte, csak a lányt akarta épségben tudni. Tipikus griffendéles gondolkozás – jegyezte meg csúfondárosan a férfi.

Hermione felvonta a szemöldökét a sötétben, majd az oldalára fordult. Egy pillanatra meglepődött, amikor Piton arcával találta magát szemben. A sötétségben eltöltött idő alatt szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz – illetve azok hiányához -, és ki tudta venni a bájitaltan tanár vonásait. Ő is, mint Hermione, az oldalán fekve könyökölt az ágyon, fejét kezével alátámasztotta. Nyilvánvalóvá vált, hogy egy ideje már figyelheti Hermionét, a lánynak azonban mindez csak ekkor jutott el a tudatáig. A sötétség ellenére is látta Piton szájszegletében a rá jellemző gúnyos mosoly apró jelét.

– Szóval a fiú beleesett a csapdába, ahogy az egy griffendéles gondolkozásmódú embertől elvárható, és természetesen képes lett volna meghalni a lányért. Amikor ezt szenvedélyesen közölte is a pappal, az intett egyet, mire a zsoldosok mindannyian rálőttek. Az utolsó, amit a fiú látott, hogy a megkötözött szerelme arca eltorzul, és lassan átalakul a mágussá, aki korábban üldözte.

– És a zsoldosok nem lepődtek meg?

– Ez nincs benne a legendában – felelte a férfi. Gondolatban azonban megdicsérte a lányt, hogy az ilyen apró részletekre is odafigyel.

– És a pap nem akarta megszerezni magának a fiú erejét? – ráncolta a homlokát Hermione.

– De, erre ment ki az alkudozás. Akkoriban még nem gondolták, hogy varázslattal el lehet venni egy másik varázsló erejét, ahogy azt sem tudták, hogy közvetlenül varázslattal ölni lehet. Nem ismerték az Avada Kedavrát, ez a harmincéves háború találmánya, ami jóval később volt.

– Honnan tud ennyi mindent? Sosem tanultuk, hogy a kora-középkori varázslók még ennyire nem tudtak bánni az erejükkel, hogy nem ismerték a halálos átkot…

– Mert ez nem iskolai tananyag – válaszolta lenézően a férfi. – Mindig érdekelt a történelem, a varázslóké különösen. Diákkoromban, amikor még volt szabadidőm, sok mindennek utánajártam.

Hermione elgondolkozva figyelte Piton arcát. Kicsit melankolikusnak tűnt. Mintha valami többet akart volna mondani ennél, csak mintha valami – a gátlásai? – megakadályozták volna benne.

– Ez a történet vége? Hogy megölték a fiút?

– Nem egészen. A zsoldosok még gyorsan beledobták a Prascanko-tóba, az igazi lány pedig végignézte az egészet. Mindannyian elmentek, a lány pedig a tó partjára sietett. Zokogva belegázolt a hideg vízbe, és ki akarta húzni a fiút a partra, ami természetesen nem sikerült, főleg azért, mert nem találta a testét. Ahogy az lenni szokott, teljesen összetört a szíve, és… - Hermione rosszalló hüppögése beléfojtotta a szót. – Mit nyöszörögsz?

– Olyan szép ez a történet, miért kell ilyen flegmán előadni? – kérdezte szemrehányóan a lány.

– Mit vártál, valami nagy, lovagias, romantikus virágéneket?

– Minimum – felelte Hermione makacsul.

– Nem az én stílusom, ezzel mindketten tisztában vagyunk.

– Talán épp ezért lehetne egy kicsit másmilyen.

Piton erre felvonta a szemöldökét, és úgy figyelte Hermionét. Aztán megcsillant a lány szeme, ami különösen nem tetszett a férfinak, úgyhogy inkább rá sem kérdezett, mire jött rá. Felesleges lett volna, Hermione e nélkül is beavatta gondolataiba.

– Tudom ám. Azért mondja így, mert zavarban van, amiért szerelemről meg odaadásról kell beszélnie. – A férfi erre még inkább felhúzta a szemöldökét.

– Valójában kettőnk közül nem én vagyok az, aki nem ismeri a történet végét... és igazából el is álmosodtam a sok beszédtől, úgyhogy ha megbocsátasz…! – azzal Piton lendületesen átfordult a másik oldalára, és tüntetően úgy tett, mintha elaludt volna.

Hermionénak nevetni támadt kedve, és semmi okát nem látta, hogy miért ne tehetné meg, így hát hangosan kacagni kezdett. Természetesen Piton ezt nem állhatta szó nélkül, kérdően visszafordult, és úgy nézte egykori tanítványát.

– Borzasztó idegesítő a visításod, Granger.

– Maga pedig borzasztó gyermeteg – válaszolta Hermione, mosolyra redukálva jókedvét.

Percekig csendben nézték egymást, oldalt fekve saját ágyukban. Néma csata zajlott közöttük, melyről hamarosan bebizonyosodott, hogy mindketten élvezik, de a világért sem osztották volna ezt meg a másikkal. Végül Piton törte meg a csendet.

– A lényeg, hogy a legenda szerint a lány könnyei a vízzel vegyülve életre keltettek egy ősi varázslatot, fényárban úszott a környék, a fiú pedig megjelent a tó közepén, és a lányhoz sétált. A lány jól meglepődött, aztán a fiú odaért, megfogta a kezét, és magával húzta, vissza a tó belsejébe. Aztán eltűntek, és boldogan éltek, míg meg nem fulladtak.

– Tényleg megfulladtak? – kérdezett vissza naivan Hermione.

– Honnan tudjam, ez egy legenda. – Piton zsörtölődve emelte égnek a tekintetét. – A legendát a zsoldosok terjesztették, a sziklák tetejéről látták, hogy a lány a tó közepén áll, és egyszer csak eltűnik. A helybeliek úgy tartják, hogy azóta is a víz alatt élnek örök boldogságban a fiúval, de ha ez így lenne, Voldemort rég felkereste volna őket.

– Nagyon ironikus kedvében van így hajnali fél háromkor – jegyezte meg Hermione.

– Neked meg szokatlanul éles a nyelved.

– Köszönöm – mondta Hermione. Piton nem igazán értette, hogy mit kell ezen megköszönni, a legkevésbé sem szánta dicséretnek, és ezt szóvá is tette, ám Hermione mosolyogva elhallgattatta. – Köszönöm, hogy elmesélte. Gondolom, ehhez a tóhoz megyünk holnap.

– Tulajdonképpen már ma, de valóban. Úgyhogy ideje, hogy aludjunk, este, zárás után mennünk kell.

– Napközben nem lehet? – kérdezett vissza meglepetten.

– Gyanút keltenénk az őrökben. De készülj fel, lehet, hogy szükség lesz a könnyeidre. Bár szerencsére nőből vagy, úgyhogy akármin el tudod bőgni magad.

Hermione már épp ki akarta fejezni felháborodását, amikor Piton átfordult a másik oldalára. Sóhajtott egyet, és ő is követte a példáját.

*

Reggel Hermione nagyon kipihenten ébredt, tele energiával és életkedvvel. Ezt furcsállotta, hiszen alig aludt négy órát. Amikor kinyitotta a szemét, Pitonnak már híre-hamva sem volt, ám hamarosan felbukkant a fürdőajtóban. A férfi fekete köntöst viselt, az anyag alól kilátszó bőrén vízcseppek csillogtak. Hermione elpirulva figyelte, esze ágában sem volt levenni róla a szemét. Piton csak egy pillanatra torpant meg, aztán a lehető legnagyobb természetességgel a csomagjaihoz ment, és elővett belőle néhány tiszta ruhát, majd visszamasírozott a fürdőbe.

Hermionénak nem sok ideje volt kiheverni a sokkot. Pár perc után ugyanis a férfi ismét megjelent, már teljes harci felszerelésben – mugli ruhában.

– Újra rád szórom a kiábrándító bűbájt.

– De minek? Ember vagyok! – értetlenkedett a lány.

– Igen, csak nem az, akivel tegnap jöttem – válaszolta a férfi, és már emelte is a pálcáját. Hermione beletörődve tűrte.

– Legalább elmondaná, hogy nézek ki?

– Nem – hangzott a tömör felelet.

Ennyivel le is tudták a délelőtti csevelyt. Hermione reggeli közben egyfolytában a múlt éjjel megismert legendán töprengett, sehogy sem tudta helyretenni a dolgot. Vajon tényleg létezett az a fiú meg a lány? Valóban megtörtént mindaz, amit hallott? És ha igen, mi lett kettőjükkel? És különben is, Piton miért mesélte el mindezt neki? Lehet valami köze a manóságához, vagy Dumbledore-hoz? Nem tudta a válaszokat… de nem volt benne biztos, hogy Piton sem.

A Harryvel és Ronnal töltött évek során rájött arra, hogy előbb-utóbb mindenképpen fény derül mindenre. Most sem lehet másként, nem kell Pitont faggatnia, választ fog kapni e nélkül is a kérdéseire… Nem is sejthette, hogy erre nem csak évek múlva kerül sor, hanem még aznap éjjel.

Előző←…….→Következő