15. rész

A nap hátralevő részét a laborban töltötték, a korábban Kenny által megsemmisült főzeteket pótolták. Egy szót sem szóltak egymáshoz, mindketten tudták és tették a dolgukat. Már késő délutánra járt az idő, amikor Piton elzárta a saját üstje alatt a lángot, Hermione hamarosan követte. A férfi nekilátott, hogy összeszedje a maradék hozzávalókat, és a lányra rá sem nézve megszólalt:

– Holnap reggel elindulunk az igazgató úrhoz.

Hermione értetlenül nézett rá. Váratlanul érte ez a kijelentés, mégis bólintott.

– Hogyan? – kérdezett vissza. A professzor nem felelt, folytatta a hozzávalók rámolását, és szó nélkül elhagyta a labort. Hermione elgondolkozva nézett utána, majd ő is nekikezdett a takarításnak. Tompán érzékelte, hogy kopogtatnak.

Az előszobából léptek zaja és beszédfoszlányok szűrődtek a laborba. A lány gyorsan befejezte a munkát, és kiment az ismerős hangokra.

– … tegnap volt telihold, már el kellett volna készülnie – hallotta Harry határozott hangját, és hamarosan megpillantotta a hozzátartozó elszánt arcot is.

– Valóban, Potter? Fel sem tűnt, milyen egy ostoba alak vagyok – válaszolt gúnyosan Piton, és lenézően végigmérte volt diákját. Lupin vette elejét a vitának.

– Rendben, mennyi időre van még szükséged?

– Egy hétre.

– Akkor egy hét múlva visszajövünk – bólintott a férfi, és megpróbálta a vállánál fogva kikormányozni Harryt a lakásból. Ron kissé bizonytalanul álldogált, de mikor látta, hogy távozóban vannak, ő is követte őket.

A díszsereg távozása után Piton a konyhába indult. Leült az asztalhoz, és a Próféta aznapi számába temetkezett.

Hermione utána ment. Újra meg akarta kérdezni, hogy mégis hogyan szándékozik megkeresni egy nagyhatalmú varázslót, aki szándékosan elrejtőzött a világ elől, de ahogy meglátta a férfit, elszállt minden bátorsága, és nem tudta rávenni magát. Piton csak olvasott, majd újra anélkül, hogy ráemelte volna a tekintetét, megszólalt.

– Jobb lesz, ha lefekszel, és kipihened magad. Hosszú napunk lesz.
Hermionénak csak bólintani maradt ereje, azonnal ki is ment a konyhából, és a nappali foteljébe kuporodott.

Piton nagyon lekezelő volt vele. Szinte észre sem vette őt egész nap, és ha mégis hozzászólt, akkor sem nézett rá. Próbálta megfejteni, hogy minek köszönhető ez a viselkedés, de semmire sem jutott, és biztosra vette, hogy nem is fog a közeljövőben. A szoba sötétjében végighordozta tekintetét a bútorok kontúrjain, és gondolatai újra akörül kezdtek forogni, hogy vajon hogyan fogják másnap megtalálni Dumbledore-t.

Piton még sokáig olvasta az újságot a konyhában. Határozott terve volt, hogyan fog alakulni a másnap, a részleteket már rég kidolgozta a fejében. Nem hitte, hogy bármi közbejöhet, az igazgató pont a hasonló esetek miatt gondoskodott róla, hogy rá lehessen bukkanni, ha igazán fontos dologról van szó. Más ötlete pedig nem volt arra, hogyan változhatna vissza a lány emberré. Vett egy mély levegőt, miután befejezte a néhány halálfaló elfogásáról szóló cikket a Prófétában, és úgy döntött, elteszi magát másnapra.

A nappaliba érve azonban látta, hogy Darby összekuporodva alszik a fotelben. A férfi megcsóválta a fejét, és felkapcsolta az olvasólámpát a kanapé mellett, leült, és folytatta egyik esti olvasmányát. A manót látva rájött, hogy nem tudna még aludni, túl korán volt, ráadásul sosem volt egy hétalvó típus, néhány órával is bőven beérte.

Órák hosszat olvasott a kanapén, már-már meg is feledkezett arról, hogy Hermione Granger manó képében a foteljába kucorodva alszik, amikor a manólány teste fényárba borult, és hamarosan egy felnőtt nő feküdt ugyanabban a természetellenes pózban. Habozva nézte a meztelen testen a széthasadt ruhadarabokat. Egy cseppet sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy bizony hatással van rá a látvány. Letette a könyvet az asztalra, és a pálcájáért nyúlt. Elővarázsolta a már megszokott plédet, és óvatosan Hermione testére borította. Egy pillanattal többet időzött, mint kellett volna, pálcáját még mindig a kezében tartotta, amikor a lány hirtelen kinyitotta a szemét, és ijedten hátrálni próbált.

– Mégis mit képzel? Hagyjon, szálljon le rólam, ne merjen manóvá változtatni! – kiabálta magán kívül a lány, és szorosan magára húzta a takarót. Piton még nála is jobban meglepődött, felhúzott szemöldökkel figyelte a mozdulatait. Egy pillanat múlva Hermionéban tudatosodott, hogy semmi oka a pánikra, és halkan bocsánatot motyogott.

– Mindig ilyen átkozottul idegbeteg vagy ébredéskor? – érdeklődött higgadtan a férfi. Hermione elpirult, és lehajtotta a fejét.

Piton végül annyiban hagyta a dolgot, egy fejcsóválás után hátat fordított, és a szobája felé vette az irányt. Hermione pár percig még szidta magát a hülyeségéért, aztán áttelepedett a kanapéra, és ott helyezte magát kényelembe. Nehéz nap elé néznek, jó lesz, ha kipiheni magát…

*

Másnap reggel a konyhában ültek, és a reggelit majszolták. Az előző napi hideg hangulat továbbra is megmaradt, egy halk „jó reggelt”-en kívül nem mondtak mást egymásnak. Hermione kissé kócosan meredt a kakaójára, álmos szemei azonban azt is tükrözték, hogy izgatottan várja a nap folytatását.

– Reggeli után indulunk. Szükséged lesz néhány ruhára, egy-két napba beletelik, míg megtaláljuk Dumbledore-t. – Hermione bólintott, és újra elszánta rá magát, hogy feltegye kérdését. Piton azonban megelőzte. – Tudom, hogy fogjuk megtalálni, ez a legkisebb probléma.

– És mi a nagyobb?

– Hogy valószínűleg mugli módon kell megközelítenünk a helyet, ha nem is a kezdetektől, de egy idő után mindenképpen.

Hermione sóhajtott. Még emlékezett a néhány nappal azelőtti erdei kalandjukra, amikor szintén varázslatmentesen kellett a fák mélyére menniük.

Reggeli után mindketten a laborba mentek. Hermione megállt a munkaasztalok mellett, a professzor azonban az egyik falon lévő szekrényhez lépett. Halkan elmotyogott néhány varázslatot, majd kinyitotta az ajtaját, és egy kis üvegcsével egyetemben elővette a Quaero vestigiumot. Az apró üveg elsőre üresnek tűnt, ám ahogy az a kevéske fény megcsillant rajta, Hermione látta, hogy néhány ősz hajszál lapul benne…

Azonnal felcsillant a szeme, és megértette, hogyan is fognak eljutni az igazgatóhoz – bárhol is legyen.

Piton a polcokhoz lépett, keresgélt egy darabig, majd egy sötét színű folyadékkal teli lombikot vett le róluk. Megállt a lány mellett, a Quaero vestigiumot és a hajszálakat letette az egyik asztalra, a sötét folyadékos üveg dugóját pedig kihúzta, majd mindenféle teketóriázás nélkül megitta a tartalmát. Hermione értetlenül nézte, miközben Piton szóra se méltatta, és beleszórta az üvegcséből a hajszálakat a Quaero vestigiumba. Kicsit megrázogatta, hogy összekeveredjen, aztán az elmúlt két nap folyamán először Hermione szemébe nézett.

– Most kiderül, mennyire vagy jó segéd – mondta, és egy húzásra megitta a főzetet. Hermione várakozó izgatottsággal figyelte a hatást; a férfi megborzongott, lehunyta a szemét, majd gúnyos mosolyra húzódott a szája. – A vén lókötő.

– Minden rendben? – kérdezte a lány.

– Igen. Horvátországba megyünk. Pakolj össze, amit akarsz, tíz perc múlva indulunk.

Hermione nem győzött csodálkozni, de nem volt ideje, hogy megbeszélje a férfivel a részleteket; hogy honnan is van Dumbledore-tól hajszála; hogy mi volt az, amit először megivott, egyáltalán semmire; mennie kellett.

Alig negyed óra múlva már London utcáit járták, hogy beszerezzék a szükséges holmikat. Előzőleg Piton ismét azt a különleges kiábrándító bűbájt használta a lányon, mint mikor manóként mentek vásárolni, elkerülendő a nagy felhajtást, amit akkor csapott volna egy-egy idegen, amikor felismeri az eltűntként nyilvántartott boszorkányt. Délig még volt három és fél órájuk, ennyi idő állt rendelkezésükre ahhoz, hogy a lány kihasználhassa emberi alakját. Utána varázslatra volt szükség, hogy a muglik ne lássák manóként.

A bevásárlás után a Foltozott Üstbe mentek, ahol a viszonylag korai időre való tekintettel még nem voltak túl sokan. Valójában csak annyi időre tértek be, hogy lefolytassanak egy rövid beszélgetést az út hátralevő részéről.

– Most hoppanálni fogunk Horvátországba. Utána majd sétálnunk kell néhány órát, egészen a Plitvicei-tóvidékig, ott pedig megszállunk éjszakára, és holnap folytatjuk az utat.

– Miért kell gyalogolnunk? – kérdezte a lány halkan. Piton égnek emelte a tekintetét.

– Sosem hallottál még Plitvicéről? – Hermione bűnbánóan a földet kezdte pásztázni. De, igenis hallott róla, a szüleivel néhányszor elhaladtak mellette, amikor Horvátországban nyaraltak, de arról fogalma sem volt, hogy mi köze lehet a varázslóknak a helyhez. – Azt kell mondanom, hogy most mélyen csalódtam. Ezért nem is árulom el, csak fogadd el a tényt. Indulás!

A férfi megragadta Hermione karját, és mindenfajta figyelmeztetés nélkül hoppanált vele a messzeségbe. Hermione még észbe sem kapott, máris szédítően forgott körülötte minden, a jól megszokott, kellemetlen érzés erősödött benne, és csak annyi volt az eddigiektől eltérő, hogy Pitonnal együtt osztozott az élményben. Pár pillanattal később már egy ködös hegységben álldogáltak korábban vásárolt mugli ruhájukban. A kiábrándító bűbáj azonnal megszűnt, ahogy lába ismét talajt fogott, és Hermione Grangerként vehette szemügyre a helyet. A professzor körbenézett. Hermonie nem talált szavakat a tájra; gyönyörű volt. Ám a férfi nyilvánvalóan nem bámészkodni akart, és elmerülni a természet szépségeiben, pusztán felmérte, merre is lehetnek. Ahogy nézelődtek, egyszer csak találkozott a pillantásuk. Hermione kérdőn nézett Pitonra, aki lassan elhúzta a kezét, és a zsebébe nyúlt. Egy láncon lógó órát vett elő. A lány nem is számított ilyesféle ketyerére. Miután vetett rá egy pillantást, vissza is tette, és elindult a közeli földút irányába. Hermione szapora léptekkel követte.

A közeli erdők dús, zöld lombjai gyengéden hullámoztak az enyhe szellőben. A földútra érve azon folytatták útjukat, még mindig némán, gondolataikba merülve. Az út az erdőbe vezetett, ám ez sokkal barátságosabb és világosabb volt, mint ahol a kontyvirágot szedték, annak ellenére, hogy enyhe köd vette körbe őket. Hermione úgy érezte, muszáj megtörnie a csendet, túlságosan is szociális lénynek tartotta magát ahhoz, hogy továbbra is befogja a száját.

– Szóval, hogyan szerzett Dumbledore hajából? – kérdezte kíváncsian, és féloldalasan a professzorra pillantott.

– Ő adta.

Hermione keserűen megállapította magában, hogy bizony ezek a rövid, velős válaszok egyszer a sírba fogják vinni. Mégis késztetést érzett, hogy újabb kérdést tegyen fel, hiszen jó jelnek tűnt, hogy a férfi egyáltalán válaszolt.

– És mi volt az a bájital, amit megivott? Még sosem találkoztam vele korábban.

– Saját fejlesztés, hogy ne égesse szét a torkomat a Quaero vestigium.

A lány bólogatott, emlékezett rá, hogy a kereső főzetet csak forrón szabad fogyasztani, mert bizonyos hozzávalók csak adott hőmérsékleten fejtik ki a megfelelő hatást.

Tovább bandukoltak, és Hermione újabb kérdéseken törte a fejét. Világos volt, hogy volt tanára nem kifejezetten akar vele beszélgetni, de sok mindent szeretett volna megtudni, csak fogalma sem volt róla, hogy hogyan kérdezze meg ezeket.

– Miért nem akartad, hogy Potterék tudják, mi történt? – érdeklődött ezúttal a férfi, teljesen kizökkentve és megdöbbentve Hermionét. A lány elgondolkozva nézett maga elé egy darabig, végül válaszolt.

– Igazából nem láttam sok értelmét – felelte. – Ha Dumbledore sem tud segíteni, akkor még mindig el tudom nekik mondani… Ez a néhány nap már igazán nem számít. – A férfi bólintott, és újabb szünet állt be beszélgetésükbe. Az erdőben vízcsobogás hallatszott, és a lánynak nagyon idilli érzése támadt. – Tulajdonképpen hogyan hat ez a főzet?

– Amikor megittam, akkor néhány pillanatra láttam Dumbledore-t, mintha ott álltam volna mellette. Azóta csak érzem, hogy merre kell menni, mintha az a hely, ahova megyünk, egy mágnes lenne, én pedig egy vasdarab.

– Akkor honnan tudta azonnal, hogy Horvátország a célállomás? – kérdezte homlokát ráncolva Hermione. Piton sokatmondóan ránézett, majd válaszolt.

– Már jártam erre, és veled ellentétben elég tájékozott vagyok magával a helyszínnel kapcsolatban is.

Hermione nem felelt semmit, csak kissé sértődötten elfordult. Kíváncsi volt, mitől olyan különleges hely Plitvice a varázslók számára, mi az, amiről ő még nem hallott, ami a nem-mindennapiságát adja. Tudta, hogy a Plitvicei-tóvidék egy nemzeti parkká nyilvánított terület, számos növény- és állatfaj csak itt található meg… de nem tudta, hogy varázslóvonatkozásban milyen jelentősége van a helynek.

*

Harry mérgesen csapta be maga után a főhadiszállás ajtaját. Ez csak azért volt probléma, mert utána még Ron is be akart menni, aki így még egy kellemetlen orrtörést is elszenvedett.

A Kis Túlélő fel-alá járkált a konyhában, egyszerűen nem tudta lehűteni magát. Napról napra egyre bizakodóbb volt, nagyon várta már ezt a pillanatot. Úgy számolta, hogy ilyenkor már rég Hermione nyomában lesznek, céltudatosan fogják őt keresni… ehelyett még csak el sem készült a főzet. Nagyon csalódott volt.

Annyira el volt foglalva saját elkeseredettségével, hogy perceken keresztül észre sem vette az asztalon pihenő borítékot. Aztán véletlenül oda esett a pillantása, és meglátta rajta a saját és Ron nevét. A másik címzett épp ekkor támolygott be vérző orral a konyhába.

– Nézd, Harry, elhiszem, hogy ideges vagy, de azért, légyszi, NE CSAPD RÁM az ajtót.

– Kaptunk egy levelet – mondta erre a fiú, és a borítékért nyúlt. Ron égnek emelte tekintetét, közben egy nagy zsebkendőt tartott vérző orra elé, majd szeme megállapodott egy jó adag süteményen. Harry kibontotta a levelet, és magában olvasni kezdte. Percek múlva Ronnak szöget ütött a fejében, hogy csupán saját csámcsogását hallja, és vetett egy pillantást barátjára, hogy megvan-e még.

Harry falfehér volt, arca egyszerre tükrözött megkönnyebbülést és dühöt.

– Mi az? – kérdezte vörös hajú fiú, és tett egy óvatos lépést barátja felé.

– Egy levél – válaszolta Harry enyhén remegő hangon. Ronra emelte arcát. – Dumbledore-tól.

*

Délutánra járt az idő. Tizenkettőkor még az erdő mélyét járták, így Hermione észrevétlenül változott vissza manóvá, és a professzor is nyugodt körülmények között szórhatta rá a speciális kiábrándító bűbájt. A lány ugyan továbbra is manónak látta magát, ám a külső szemlélők számára egy fiatal hölgy volt.

Kacskaringós, dús lombú fák övezte út vezetett tovább a nemzeti parkhoz.

– Van errefelé néhány szálló, az egyikben töltjük az éjszakát. Már késő van ahhoz, hogy folytassuk az utat, és gondolom, megéheztél.

Hermione beismerte, hogy gyomra valóban kívánt némi táplálékot felvenni, úgyhogy csak bólintott. Útjuk mellett apró erecske kísérte őket, ami a méterek elteltével egyre szélesebbé és gyorsabbá nőtte ki magát. Magas sziklafalak látszottak a fák ágai között, zubogó vízesés hangját hordozta a szél, egyre nőtt a természet ereje, ahogy közeledtek…

A lányon különös érzés lett úrrá. Sosem érzett még hasonlót, ebben teljesen biztos volt, mégis nagyon ismerősnek tűnt, mint valami ősi, elemi dolog. Piton olykor vetett rá egy-egy pillantást, és a lány ilyenkor fogadni mert volna, hogy a férfi is érzi, amit ő, és arról próbál bizonyságot szerezni, hogy észrevette-e ezt a mágiát… mert mágia volt, ehhez kétség sem fért.

Megérkeztek a Licka Kuca* fogadóba, és üres szoba felől érdeklődtek.

– Egyetlen szobánk van, uram – felelte a recepciós, egy fiatal, kissé fontoskodó férfi. – Ez pont eggyel több, mint amennyi a többi szállóban szabad a körzetben.

– Úgy érti, mindenhol tele vannak? – kérdezett közbe Hermione meglepetten. A recepciós fellengzős mosolyra húzta a száját.

– Úgy – bájologta.

– Kivesszük – mondta határozottan Piton, és unottan megfogta a tollat, amivel a papírokat kellett kitöltenie.

Hermione nem akart közbekotyogni, meg aztán túl udvariasan nem is tudta volna tájékoztatni volt professzorát, hogy nem szívesen töltené vele egy szobában az éjszakát, mégis már nyitotta a száját, hogy valahogy szóvá tegye aggályait. Amikor azonban Piton ránézett, attól a pillantástól még azt is elfelejtette, hogy fiú-e vagy lány.

Miután elintézték a szobát, a fogadó éttermében elfogyasztották kései ebédjüket.

A faragott faóra szerint már elmúlt három, ami azt jelentette, hogy nem csupán egy-két órát sétáltak, hanem legalább ötöt. Kész túlélő túra – gondolta a lány, és elmosolyodott. A helyi tavakban fogott pisztrángot kóstolták meg; úgy tartják ez a legegészségesebb hal a Földön. Ugyan Hermione nem különösebben rajongott a halfajtákért, de el kellett ismernie, hogy ez a pisztráng valóban nagyon ízletes, és egészen jókedve támadt, mire elfogyasztotta.

– Merre vannak a tavak? – kérdezte Pitontól, miközben figyelte, ahogy a férfi az utolsó falatot is lenyeli.

– Nézz ki az ablakon – pillantott át a lány válla felett, ahol hatalmas panorámaablakok biztosították a kilátást a táj csodáira. Hermione hátrafordult, és elállt a lélegzete. Mintha egy kilátó tetején ült volna, a távolban hatalmas vízesést látott alázúdulni a vele egy magasságban lévő szikláról, alatta pedig gyönyörű, kristálytiszta kék színű tavak terültek el. Leírhatatlan volt.

Tudta, hogy a Plitvicei-tóvidék tizenhat, vízesésekkel, zubogókkal összekötött tóból áll, de álmodni sem merte, hogy ilyen gyönyörű lehet a valóságban. A Természet lenyűgözte.

– Ha kibámészkodtad magad, akkor esetleg közelebbről is megnézhetjük – hallotta maga mögül Piton hangját, ami most eltért a megszokottól. Mintha látta volna, mennyire lebilincselte a látvány…

Azonnal fel is pattant a helyéről.

– Menjünk! – mondta határozottan a lány, és már indult is volna, ha Piton nem állítja meg őt is.

– Először azért fizetnék.

Hermione elmosolyodott, és igyekezett úrrá lenni türelmetlenségén. Odakint a tavakat körbeölelő és néhányukat átszelő fagerenda járdán turisták csoportjai gyönyörködtek a tájban, és már alig várta, hogy ő is köztük lehessen, és közelről is láthassa, érezhesse, amibe bepillantást nyert nemrég. Amint a pincér markát érte a pénz, újra felugrott, és a kijárat felé vette az irányt. Ezúttal Pitonnak kellett vele lépést tartania…


*A valóságban ez csak egy étterem, nem pedig fogadó, de hát valahol meg kellett szállniuk a szerencsétleneknek… „Lika háza”-t jelent különben.

Előző←…….→Következő