14. rész

Eufórikus hangulatban indult a professzor után. Úgy érezte, mintha nem is ő lenne az, szinte kívülről látta, ahogy a teste felballag a lépcsőkön Piton lakásáig, és magáról mit sem tudva belép az ajtón. Nem tudta elhinni: emberalakban van!

Kábán ült le a kanapéra, robotosak voltak a mozdulatai. Tompán jutott el a tudatáig a laborból kiszűrődő csörömpölés, ami Piton munkálkodására utalt. Hermione nem tudta, mennyi idő telhetett el, míg a professzor felbukkant a vasajtó mögül. A férfi megállt, és némán figyelte, ahogy a lány a kanapén ülve próbálja feldolgozni az elmúlt órák történéseit.

– Elkészült a főzet – törte meg végül a csendet. Hermione aprót bólintott; jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelte a bájital, és ezzel a professzor is teljesen tisztában volt. – Az elmondásod alapján úgy gondolom, hogy valamilyen feltételes átokról lehet szó.

Hermione meglepve bólintott. Még most is meg tudta döbbenteni, hogy a tanár néhány elejtett információból képes felismerni a helyzetet – csodálta ezt a képességét.

– Tudna róla mondani valamit? Hallottam és olvastam egyet s mást, de… elég hiányosnak érzem a tudásomat ezen a téren – mondta halkan a lány, közben átkarolta magát a nagy talár alatt.

Piton nem szólalt meg. Némán leült a lány mellé a kanapéra, és gondolataiba merült.

– Sok forrás szól arról, hogy hirtelen felindulásból egyszerű emberek ilyen átkot szórtak azokra, akik felmérgesítették őket – kezdte homlokráncolva –, de ez szerintem badarság; sokkal gyakrabban fordulna elő, ha bárki képes lenne rá. Ezek a történetek csak egyszerű transzformációról szólnak, amihez nem kötődik feltétel; legfeljebb szóban megfenyegetik az átkozottat, hogy addig nem változtatja vissza őt az illető, míg az meg nem fogad valamit.

Hermione bólintott. Talán őt is csak egy ilyen varázslat érte?

– De a te esetedben egyértelműen más a helyzet – folytatta aztán a professzor, mintha csak a gondolataiban olvasna. – Hiszen időlegesen emberré változol, ami véleményem szerint arra utal, hogy a feltétel egy bizonyos része teljesült.

– Akkor most meg kellene fejtenünk, hogy mi történt, ami miatt visszaváltozom? – kérdezte sóhajtva a lány. Annyi minden történt, ami miatt félig-meddig megtörhetett az átok, talán nem is emlékszik mindenre.

– Talán segítene a továbbiakban, de nem vennék rá mérget. – Hermione elmosolyodott a tréfára; a bájitalmester mérgeket emleget… - Az átkot csak az törheti meg, aki végrehajtotta; aki elméletem szerint csak nagyhatalmú varázsló lehet. Persze, akkor is véget ér a varázslat, ha teljesülnek a feltételek. – Piton megállt a beszédben, és gondolataiba mélyedt. Lassan a lányra emelte a tekintetét, és megkérdezte: - Mondott valamit az az arab?

– Nem – csóválta a fejét Hermione. Összevonta a szemöldökét, majd hozzátette: –, csak annyit, hogy „azt kapom, amit megérdemlek”.

– Ez nem sokat segít – felelte a férfi, és megmasszírozta a halántékát – Nos, ráérünk később is megtárgyalni, hogy mi lehetett, ami elindította a visszaváltozásodat. Gondolom, mielőbb szeretnél végleg ember maradni.

Hermione bizonytalanul bólintott. Most, hogy ismét a saját testében ücsörgött a kanapén, úgy érezte, nem lehet, hogy újra manóvá váljon; egyszerűen képtelenségnek tartotta. Valahol belül ugyan érezte, hogy mindez csak átmeneti, de egy kis hang a fejében folyton azt mondogatta, hogy nem lesz semmi baj, most már ember marad.

– Ahelyett, hogy találgatunk, kézzelfogható segítséget kell szereznünk. – A lány figyelmesen hallgatta, és nem mellesleg, rettentő kellemes, bizsergető érzéssel töltötte el a többes szám. – Feltételezem, Potterék már az eltűnésed óta az arab férfi nyomában vannak, eredménytelenül – húzta el gúnyosan a száját. Hermione sejtette, elégedettséggel tölti el a férfit, hogy Harry valamiben nem tudott kitűnni, hiszen ez is egyfajta megaláztatás volt a fiú számára. Piton legalábbis így gondolhatta. – És ha már ő sem találja, akkor mi sem fogjuk… hacsak nem tépkedted meg a haját, miközben megátkozott – ez esetben fel tudom ajánlani a Quaero vestigiumot.

Hermione elmosolyodott. Sosem hitte volna, hogy Piton ennyire segítőkésznek is tud bizonyulni. A férfi arca meglehetősen zárkózott volt, és igyekezett keménynek és szívtelennek mutatni magát, de egyre többször feledkezett meg magáról, és engedett bepillantást az emberi oldalába. A lánynak ez nagyon tetszett.

– Akkor mit tegyünk? – kérdezte.

– Ha engem változtatott volna manóvá holmi arab – ami, jegyezzük meg, teljességgel lehetetlenség –, nyilvánvalóan az első utam Dumbledore-hoz vezetett volna.

Hermione mindent értő tekintettel bólogatott, és halk suttogásként a „hát persze!” felkiáltás is elhagyta a száját. Hogy lehet, hogy neki nem jutott eszébe Dumbledore-hoz fordulni! Ha valaki tud segíteni, az nem lehet más, csak ő: a leghatalmasabb varázsló, aki él. De van egy kis gond…

– Dumbledore-ról senki nem tud semmit, ez a probléma – jegyezte meg. – Évekkel ezelőtt visszavonult, még amikor Tu… Voldemort meghalt.

Piton nem reagált, csak figyelte a lányt. Most először nézte meg tüzetesebben: hatalmas barna szemei reményteli félelemmel csillogtak, ajkai és arca kipirosodtak a nap izgalmaitól. Haja kissé ziláltan, kócosan tornyosult a fején, szép ívű nyaka eltűnt a hatalmas talár alatt. A fekete öltözék lógott rajta – óriási plédként vonta körbe a karcsú testet.

– Őt még mindig könnyebb megtalálni, mint az arabot. Van kiindulási pontunk – mondta végül.

– Igazán? És mi lenne az? – kérdezte a lány. Piton nem felelt, csak megcsóválta a fejét.

Percekig tartó csönd telepedett közéjük. Hermione elgondolkozva, szemeit összeszűkítve próbálta kitalálni, hogyan is indulhatnának el megkeresni a volt igazgatót. Hiszen nagyhatalmú varázsló, és ha igazán el akar rejtőzni a világ elől, akkor azt meg is teszi úgy, hogy senki nem találhat rá.

Piton is átadta magát a gondolatainak, csak ült a lány mellett, és azon töprengett, hogyan tovább. Abban biztos volt, hogy nélküle nem fogja megtalálni Dumbledore-t, de vajon addig mi legyen? Nem tarthatja magánál – szabad ember, többé már nem a manója. Ő nem Darby, nem egy alárendeltje. Vége van a közös főzőcskézéseknek, az együtt töltött vacsoráknak, a meghitt olvasgatásoknak a nappaliban… ezek mind elmúltak a mai estével. Ő Hermione Granger, akinek a barátainál a helye, nem egy begyepesedett bájitalmesternél, aki manók társaságára szorítkozik, mert az emberekkel képtelen elfogadtatni magát.

Eddig sosem érezte, hogy fájna lemondania valamiről. Hiszen annyi minden volt, amit nem kaphatott meg, és nem is gondolta, hogy valaha is szert tehet rá. Sosem akart senkit maga mellé, nem voltak bolond ábrándjai, mint sok embernek, nem hitegette ostobaságokkal magát. Magamra számíthatok, senki másra – volt mindig az elve. Hát most sem lesz másként! Tudta, hogy el kell engednie, nem marasztalhatja magánál egyetlen napra – talán éjszakára – sem.

– Nos, akkor, ha gondolod, indulhatunk is – mondta, és érezte, hogy ismeretlen görcs áll a gyomrába. Hermione láthatóan meglepődött, elkerekedtek a szemei.

– Ö… mégis… hová? – kérdezett vissza akadozva.

– Potterékhez – felelte a férfi, mire a görcs erősödött.

– Elnézést, de… ezt nem értem. Miért kellene Harryékhez mennem?

Pitonon volt a megdöbbenés sora. Hát nem ez volt az első gondolata? Hogy visszamegy a barátaihoz, elmond nekik mindent, és majd együtt, közösen találnak megoldást? Hiszen a trió mindig ezt tette, ha egyiküket baj érte.

– Zavarom, professzor? – kérdezte ismét a lány, mikor nem kapott választ.

– A barátai több mint egy hónapja keresik – hangzott a diplomatikus felelet. – Nyilvánvalóan repesnének a boldogságtól, ha betoppanna hozzájuk.

– És gondolom, önnek mindennél többet ér, hogy Harryék jól érezzék magukat, ezért bármit megtenne, hogy boldognak lássa őket – tette hozzá Hermione magától értetődően, gúnyos hangon. Keserűség mardosta a lelkét a gondolatra, hogy Piton ki akarja dobni.

– Én nem, de te igen – jött a replika hasonló hangnemben. – De az egyértelmű ellenkezésedből akkor úgy veszem, hogy szívesen maradsz még pár napot, hogy elkészítsünk néhány bájitalt.

Hermione csak hápogni tudott. Nem, nem akart ellenkezni, szó sem volt róla… Egyszerűen csak elképesztette, hogy tud valaki annyira gőgös lenni, mint Piton.

– Persze, szívesen maradok – találta meg végül a hangját.

Piton ugyan meglepődött, de nem mutatta ki – örömmel állapította meg, hogy a görcs egy csapásra elmúlt. Röviden bólintott, majd felállt a kanapéról.

– Remek. Most pedig alvás.

*

Halkan nyílt a bejárati ajtó. Settenkedő léptek zaja hallatszott. Az alak óvatosan osont tovább, ám a nappaliba érve megtorpant. Döbbenetét nem rejtve kaparászta fel az állát a földről, miközben, képtelenül arra, hogy levegye a szemét a kanapéról, elindult a konyha felé.

Beérve a helyiségbe – még mindig a nappaliban heverőt figyelve – ijedten ugrott egyet, amikor egy mély hang megszólalt az asztaltól.

– Szép jó reggelt.

Piton semmi szépet és jót nem látott ugyan benne, de a kellő gúnyossággal a hangjában ezt sikerült is érzékeltetnie. Illetve sikerült volna, ha nem Sylvesterhez intézte volna a szavakat – rajta kívül ugyanis valószínűleg mindenki megértette volna, hogy a legkevésbé sem gondolja komolyan.

– Ó, szevasz! Észre sem vettem, hogy itt vagy.

– Furcsa, ugye? Pedig itt lakom. – Azzal belekortyolt a bögréjében lévő barna folyadékba.

– Új nőd van? – kérdezett rá szemérmetlenül Sylvester, a nappaliban látott szépségre utalva. Piton felvonta a szemöldökét, miközben Sylvester megjátszottan töprengő arcát figyelte. – Várjunk csak – mondta, és összeráncolta a homlokát, ujjaival megsimogatta az állát. – A régiről sem meséltél.

A professzor nem felelt, lemondóan megcsóválta a fejét, és újabb kortyot nyelt a kakaóból.

– Na, avass már be! Csak most döbbentem rá, milyen keveset tudok a magánéletedről.

Piton megjegyezte magában, hogy Sylvestertől még ez is elismernivaló teljesítménynek számít.

– Mióta tart? Vagy csak egy éjszaka? És hogyhogy a kanapén alszik, és nem az ágyadban? – Felcsillantak a szemei, majd folytatta. – Ó, te kis hamis! Nem bírtátok ki odáig, mi?

És ez így ment hosszú perceken át, még a kakaó is elfogyott, ami miatt aztán Pitonon kezdett eluralkodni a rá amúgy nem jellemző elkeseredés. Sylvester már nyitotta a száját, amikor életmentő dolog történt: észrevette az asztalon heverő Reggeli Prófétát.

Magához ragadta, és szemügyre vette. Piton egy pillanatra elmerengett, mikor látta utoljára olvasni a férfit, de mivel nem emlékezett rá, el is hessegette a gondolatot. Sylvester pedig az újsággal együtt a konyhaajtóhoz sétált, felemelte a fejét, és a kanapén fekvő lányt vizsgálgatta. Pár pillanat múlva visszanézett az újságba, majd újra a lányra, és ezt több mint tízszer megismételte. Piton tudta, hogy Sylvesternek lassú a felfogása, így hát nem siettette a folyamatot, míg összeáll bolhahátsónyi agyában a nyilvánvaló.

– Á! – esett le a tantusz Sylvesternek. – Akkor kész is a főzet?

– Kész, de nem volt szükség rá.

A lány álmosan nyújtózott egyet, és oldalra billentette a fejét. A hangok felé fordult, és néhány pislogás után ki tudta venni a konyhaajtóban ácsorgó férfit, aki egy újságot szorongatott a mancsában.

Hermione érdeklődve vette szemügyre, és próbált rájönni, hogy mit kereshet Piton lakásán hajnalok hajnalán Sylvester. Erre az állóórára pillantott, ami fél kilencet mutatott – annyira nincs is korán, gondolta. Kicsit megigazgatta a már megszokott takaróját, ami manóként is annyiszor melengette éjszakánként, majd rájött, hogy bizony a fekete talár miatt kényelmetlen a póz. Az ő testére nagy darab ugyanis össze-vissza lógott rajta, ezerfelé gyűrődött az éjszaka során. Ahogy simítgatta magán a ruhát, jóleső érzés fogta el annak tapintásától és furcsa, fűszeres illatától. Tegnap nem tűnt fel neki, de jellegzetesen Piton-illat áradt a talárból, ami kicsit olyan érzést keltett benne, mintha a férfi átölelné – persze tudta, hogy a professzor ilyet sosem tenne, de azért mosolyogva játszott el a gondolattal, hogy aztán értetlenül megkérdezze magától: miért akarnám, hogy megöleljen?

Sylvester a nappaliba sétált. Az újságot még mindig a kezében tartotta. Hamarosan felbukkant Piton is, mire Hermione kicsit elszégyellte magát – túlaludta a házigazdáját. Sylvester és Piton megálltak a kanapétól másfél méternyire, és szemükkel követték a lány izgés-mozgását.

– Hm… - Sylvester Piton felé fordulva értetlen arccal megkérdezte: – De hol van Darby?

Hermione és Piton tekintete egy pillanat erejéig találkozott, majd a lány kissé felháborodva, duzzogó hangon azt mondta, még álmosságtól rekedtes hangján: – De hát itt vagyok!

Piton égnek emelte szemeit, és lesajnáló pillantással díjazta ezt a remek vallomást. Sylvester továbbra is zavartan kapkodta ide-oda a fejét kettőjük között.

– Azt hiszem, ez nekem magas.

– Miért nem vagyok meglepve? – tette fel költői kérdését a professzor, és tőle szokatlan könnyedséggel leült a fotelbe.

Hermione pedig belefogott a magyarázatba – természetesen a redukált verzió előadásával. Így Sylvester megtudta, hogy a lány egy átok miatt manóvá változott, és most meg kell törniük a varázslatot, hogy ismét ember lehessen, mert ez csak ideiglenes állapot. Sylvester egész meggyőzően bólintott ahhoz, hogy elhitesse kettejükkel, felfogta a történetet.

– És én még másra gondoltam… - motyogta maga elé. Hermione összevonta a szemöldökét.

– Mire gondoltál?

– Áh, csak azt hittem, Perselus végre rájött, hogy férfi…

Piton nyitotta a száját, hogy jól visszaszóljon és leüvöltse a fejét, amikor Hermione nevetése beléfojtotta a szót. Így csak dühösen fújtatott egyet, és hátradőlt a fotelben.

– Harryék tudják már?

– Nem, nem tudják… és egyelőre, légyszi’ ne is szólj nekik – kérte Hermione, mielőtt Piton válaszolhatott volna. A professzort újabb meglepetés érte.

– Miért ne? Tökre aggódnak érted, látnod kellene őket… mint a zombik, olyanok.

– Néhány napot még kibírnak, amíg meg nem törik a varázslat. – Jelentőségteljesen Pitonra nézett, aki csak bólintott. Szóval együtt fogják megkeresni Dumbledore-t…

– Hát jó, úgysem akartam mostanában a Rend felé menni… Annyira lehangolóak.

Hermione csak mosolygott, és kicsit megnyugodott. Harryék nem értenék meg, hogy Pitonnál szeretne maradni – még ő maga sem értette igazán, nem várhatja el hát tőlük sem. Sokat gondolkozott az esti beszélgetésük után, még nem tudott azonnal elaludni, bármilyen fáradt is volt. Komolyan mondta, hogy szívesen marad, csak azt nem értette, miért. Pitonnal minden annyira más volt, mint Ronnal és Harryvel. A fiúkkal nem lehetett úgy beszélgetni, hogy ne a kviddicsnél vagy a kajálásnál lyukadjanak ki a végén. Mindig elkomolytalankodtak mindent, pedig neki néha szüksége volt intellektuálisabb társalgásokra is, hogy szellemileg is feltöltődjön. A Pitonnál töltött hetek alatt a férfinél ezt megtalálta… Élvezett vele minden aprócska vitát, szerette, ha megosztja vele a gondolatait – talán épp azért, mert ez annyira ritkaságszámba ment. Tetszett neki a zárkózottsága, hogy nem adja magát olyan könnyen. Megfejtendő titoknak tartotta, olyannak, amit neki kell megfejtenie. Érezte, hogy talán még sikere is lehetne, hiszen Darbyként egészen máshogy bánt vele, mint néhány évvel azelőtt, diákként. Darbyban kezdett bízni; érezte. Talán Hermionéban is tudna, nem csak Darbyban…

– … szóval megint rossz fát tettem a tűzre. Viszont most mennem is kell, anyád megígértette velem, hogy ebédre visszaérek, különben én magam leszek az ebéd.

– Mindig is tudtam, hogy kannibál hajlamokkal rendelkezik.

Sylvester elvigyorodott, és felállt a kanapéról, amire időközben leült. Hermione észre sem vette őket eszmefuttatása során; kicsit ijesztő is volt, hogy ennyire elrugaszkodott a valóságtól.

– Na, akkor hát további szép napot! Remélem, még találkozunk – biccentett Sylvester Hermione felé, mire a lány elmosolyodott, és jókedvűen válaszolt: - Biztosra veszem.

Sylvester távozásával csend borult a nappalira. Piton továbbra is a fotelben ült, fürkészve követte szemével Hermionét. Lopva ő is a professzorra pillantott; a karfán pihenő kezeit figyelte. Mindig lenyűgözte azok szépsége, finom mozdulatai.

– Felmerül néhány kérdés a jelenlegi helyzetből adódóan – mondta aztán a férfi. – Először is, visszatérve az éjszakai beszélgetésünkre: van valami használható ötleted arra, hogy mitől tört meg az első része az átoknak?

Hermione ezen is gondolkozott az éjjel. Volt ötlete: akkor történt a ruhás incidens, talán köze van hozzá. Talán az, hogy annak ellenére, hogy „elbocsátották”, ő maradt, bizonyított valamit, ami az átoktöréshez szükséges.

– Lehet, hogy köze van ahhoz, hogy manóként ruhát kaptam, mégsem mentem el? – kérdezte, válaszra nem is számítva.

– Talán. Egyéb?

Egyéb? Mi egyéb lehetne? Semmi más nem jutott eszébe. Mi történhetett még akkor, ami korábban nem? Idegesen pillantott körbe a helyiségben, hátha rájön valamire. Átsiklott a tekintete a könyvespolcon, az állóórán, a Stonehenge-es képen, a fotelen, amiben a férfi is ült és ő annyiszor aludt, majd sóhajtva a plédre esett a pillantása.

A takaró… Aznap reggel volt először rajta. Nem is tudta hova tenni, de biztos volt benne, hogy Piton gondoskodott arról, hogy ne fázzon éjszaka. Ez lenne a megoldás? Pitonnak köze van ahhoz, hogy – ugyan csak néhány órára -, de ismét emberré vált?

– Nem tudom – válaszolta a lány. Nem, csak nem… és ha mégis, nem mondhatja ezt el neki. Talán még sértésnek is venné.

– Nos, rendben, nem is ez a legégetőbb… de esetleg segíthet az, hogy történt valami az éjjel. Valami, ami miatt meghosszabbodott az az intervallum, míg ember vagy. Talán te is észrevetted, hogy lassan dél van, és még mindig nem változtál vissza – pedig korábban napkelte előtt ismét manó voltál.

Hermione megdöbbenve fogadta be az információkat. Tényleg, neki ez miért nem tűnt fel? Valóban mindig manóként ébredt, észre sem vette, hogy ember volt néhány órára. De mi történhetett az éjszaka folyamán, amitől tovább tart?

– Talán az, hogy már tudja, hogy mi is az igazság – mondta lassan. Piton bólintott, Hermione ebből rájöhetett, hogy valószínűleg ő is erre gondolt.

Kongatott az óra: delet ütött. Hermione furcsa zsibbadást érzett a tagjaiban, elnehezültek a karjai és a lábai is. Egy pillanatra meg is szédült, le kellett hunynia a szemét. Piton szótlanul figyelte, ő már tudta, mi következik.

Néhány pillanat múlva Hermione Granger eltűnt, a talárhalom alatt egy aprócska, zöldes bőrű lény kuporgott: Darby.

Maga köré csavarta Piton talárját, és szomorú-lemondó arccal bámult maga elé. Kicsiny kezei görcsösen szorongatták az anyagot, más nem jelezte hirtelen jövő fásultságát. Észre sem vette, hogy Piton már nem ül a fotelben, csak arra tudott gondolni, hogy bizony nem tört meg az átok, újra manóként kell élnie. Végül az rángatta vissza a valóságba, hogy egy zöld valami a látóterébe került.

Piton egy aprócska ruhát tartott felé – egy manóra méretezettet.

Hermione szótlanul elvette, halvány mosoly jelent meg az arcán…

Képek:
http://free-vt.htnet.hr/appbrajkovic/Plitvice.jpg
http://www.bertur.pl/plitvice_3.jpg
http://www.mactravel.com.uy/Pages/Croacia_Plitvice_cascada.jpg
http://crimson.freeblog.hu/Files/plitvice.jpg
http://www.artagora.hu/pic/1255/20081208/21297.jpg
Térkép: http://plitvice.free.fr/photos/plitvice_karta1.jpg

Előző←…….→Következő