13. rész

Hermione meghökkenve bámult a professzorra, aki kiélvezve szavai hatását, elégedetten figyelte a lány reakcióját. A manó megtorpant az ösvényen, szinte teljesen lemerevedett, mondhatni, köpni-nyelni nem tudott. Lassanként aztán megtalálta a hangját, és feltette az első kérdést, ami megtámadta kissé ködbe borult agyát.

– Mióta tudja?

A férfi szerénykedve elmosolyodott.

– Az elejétől sejtettem, hogy nincs rendben valami – mondta. – Mióta minden éjjel átváltozol, már azt is tudom, hogy mi.

Hermionén újabb meglepetéshullám szaladt végig. Szóval átváltozik? Ez magyarázatot adna arra, hogy miért találta minden reggel darabokban a ruháját – és hogy miért nem tudta maradéktalanul helyrehozni. A felismeréstől boldog mosoly terült el az arcán: hát van remény! Lehet még ember!

– Azért ez ennyire nem vidám dolog – jegyezte meg Piton lenézően. – Talán elmesélhetnéd, mi történt veled, és hogy ki is vagy valójában.

Hogy micsoda? Miért, ki lenne? Olyan sok az eltűnt ember manapság, hogy akárki lehetne manóként? A lány sóhajtott.

– Nem tudom… – felelte. Piton kérdőn nézett rá, mire ő szemét forgatva folytatta. – Nem tudok válaszolni.

A tanár mindentudóan bólintott, majd minden előzetes bejelentés nélkül tovább indult az ösvényen. Hermione azonnal követte. Ezernyi kérdése lett volna még; miből jött rá, hogy valójában nem manó? És azt hogy nem következtette ki, hogy ő Hermione Granger?

– Gyűlölök barkochbázni, de úgy gondolom, most rászorulok – szólalt meg sóhajtva a professzor, és jelentőségteljesen hátrasandított a manóra. - Granger?

A lány arcán újabb mosoly tűnt fel, és lelkesen bólogatni kezdett. Piton épp az ellenkezőjét tette a fejével: megcsóválva azt, ismét némaságba burkolózott.

– Hogyan jött rá, professzor? – A kicsengő kíváncsiságot hallva, visszafordult a manó felé. Mikor a szemeiben is látta a tudásvágyat, nem bírta megállni, hogy eredeti tervével ellentétben, néhány apró részletet meg ne osszon vele.

– Az okoskodásodat milliónyi közül is felismerném – felelte a férfi szarkasztikusan. Hermione keserűen elhúzta a száját. – Valószínűleg a legtöbb embert megtévesztené a tested, és eszébe sem jutna, hogy valami nem stimmel veled; kicsit bolondnak tartana, de ennyiben kimerülne a magyarázatuk.

– De maga átlátott a szitán, és rögtön nyomozgatni kezdett – jegyezte meg csípős-elismerően a lány. Piton elgondolkozva bólintott.

– Csak jobban odafigyeltem rád, mint egyébként tettem volna – válaszolta. – Már a múltad is eléggé felkeltette az érdeklődésemet, hiszen nagy ellentmondásokba ütközött a te meséd és az eladóé. Feltételezem, nem ő tehet róla, hogy most manó vagy – tette hozzá, miközben fekete szemei találkoztak a lányéval. Hermione nagyot nyelve megrázta a fejét.

– Nem, nem hiszem, hogy bármi köze lenne a dologhoz.

– Hogy csak a kedvencemet említsem – folytatta aztán. Hermione újult érdeklődéssel hallgatta. –, egyetlen manó sem lett volna annyira szemtelen, hogy bioételeket erőltessen rám.

A lány majdnem prüszkölve felnevetett, de aztán meggyőzte magát, hogy ez most a legkevésbé helyes viselkedés, így visszatartotta.

– Az elmúlt napokban történt ruhás incidensek egyértelművé tették számomra, hogy valójában ember vagy. Korábban is volt egy ilyen tippem az emberi viselkedésed és szóhasználatod miatt, de innentől kezdve biztos voltam az egészben. – Szünetet tartott a beszédben, hiszen az ösvény körül egyre jobban sűrűsödött a növényzet, és egyre gyakrabban állt az útjukba egy-egy ág. Épp egy kidőlt fa keresztezte az ösvényt, amin át kellett vergődniük magukat. Piton még könnyedén átlépte, de Hermione csak fele olyan hosszú lábakkal rendelkezett, így neki nem volt olyan egyszerű dolga, Piton pedig véletlenül sem segített volna a lánynak. Amikor végre nagy nehezen felmászott a tönkre, megcsúszott, és lepottyant róla az avarba. Zsörtölődve tápászkodott fel, Piton derűs pillantásától kísérve. – A személyedben voltam csak bizonytalan, de ma reggel eszembe jutott, hogy mennyiszer hasonlítottalak gondolatban magadhoz, és ez is evidenssé vált.

A lány csak bólogatni tudott. Végül is, büszke lehetek magamra, hogy vagyok annyira egyedi, hogy felismer egy tanárom – gondolta optimistán. Töprengve folytatta az utat Piton mögött. Ez teljesen megváltoztatott mindent. A férfi tudta, hogy ki ő, megtalálták végre, és… Megtalálták!

– Akkor most minek megyünk a kontyvirágért? – kérdezte. – Már teljesen felesleges a főzet, hiszen megvagyok!

– Ki tudja, mikor tűnik el megint valaki – válaszolta a férfi. – Néhány hétig eláll a bájital, és mostanában elég sok embert keresnek… példának okáért, néhány halálfalót.

– Aha, és a hecc kedvéért mindegyiküktől tépkedett néhány hajszálat még abból a korszakából? – kérdezett vissza nyersen a lány, de mire kimondta, kissé elszégyellte magát. Piton rezzenéstelen arccal folytatta az utat, mintha semmi bántót nem mondott volna a manó.

Ahogy haladtak, az ösvény egyre kopottabbá vált, míg teljesen el nem tűnt, és a puszta avaron nem lépkedtek. Egyre több apró bokor került eléjük, amit ki kellett kerülniük, és a sötétben ez még nagyobb gondokat okozott, főleg Hermione számára. Nem varázsolhattak fényt, hiszen akkor könnyebb célpontot nyújthattak volna az erdő veszedelmesebb lakóinak – mint például a vérfarkasoknak, akik a teliholdra való tekintettel valószínűleg szép számmal tartózkodtak a környéken.

A beálló csendben mindketten mélyen gondolataikba burkolóztak. Hermione ugyan még mindig nem értette, pontosan mitől is jött rá a férfi, hogy ő ember, de még ennél is jobban lekötötte az, hogy vajon hogyan fog végleg visszaváltozni emberré.

– Miből gondolja, hogy éjjel visszaalakultam? – kérdezte meg végül a tanárt. Piton anélkül, hogy ránézett volna, válaszolt.

– Na vajon?

– Látta? – kérdezte gyorsan a lány.

– Nem, dehogy. – Piton olyan képet vágott, mintha azzal gyanúsították volna, hogy ajándék nyuszikat osztogatott az elsősök között. – Kikövetkeztettem. A szakadások méretéből és minőségéből semmi másra nem is asszociálhattam volna. Rád néztem, és ez volt az egyetlen értelmes és logikusnak tűnő magyarázat, ismerve a korábbi információkat.

Hermione elismerte, hogy másra valóban nem lehetett volna gondolni – hacsak nem arra, hogy valaki megtámadta. A professzornak is nyilván hasonló volt az első gondolata, de elvetette, mikor ő azt válaszolta, hogy nem történt vele semmi különös az éjszakák folyamán.

– És most mi lesz? – kérdezett végül rá az őt leginkább foglalkoztató dologra. A professzor továbbsétált, látszólag meg sem hallotta a lányt. Átverekedték magukat néhány alacsony faág között. Hermione úgy gondolta, megismétli a kérdést, mikor Piton mégis válaszolt.

– Kezdetnek talán tudnom kellene, hogy mi is történt veled pontosan.

Hermione sóhajtott – szinte biztos volt benne, hogy továbbra sem mondhat semmit ezzel kapcsolatban. Egy próbát azért megért, hátha számít valamit, hogy kiderült a valódi kiléte.

– Arról a bizonyos csatáról már elég sokat hallott – felelte lassan. Megfontoltan folytatta. – A perifériára kerültem, így nem sokan lehettek tanúi a történteknek. Egy arab kinézetű férfival párbajoztam, ő kerekedett felül, és valami lilás sugarú átkot szórt rám. Ez az utolsó emlékem, aztán csak arra emlékszem, hogy a boltban ébredtem, és maga megvett.

Hermione csaknem ujjongott örömében. Hát elmondta! Akkor a varázslat egy része megtört volna? Minden jel erre mutatott, hiszen át is változott éjszakákra.

– Értem – bólintott Piton, majd egy vastagabb ágat tolt el a kezével, ami térdmagasságban útját állta. Meglepő figyelmességgel addig tartotta, míg Hermione is átkelt az akadályon, majd elengedte a fát, és az a rajta levő levelek zizegése közben felvette eredeti helyzetét. – Bizonyára valamilyen komoly átok ért, amit nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra megtörni. Ezzel most ráérünk foglalkozni; ha ezt a néhány hetet kibírtad, talán ezzel a pár órával sem lesz gondod. Most pedig siessünk, nem túl szerencsés az erdőben sétálgatni éjnek évadján.

A lány bólintott, és követte. Csendesen lépdeltek, csak a faágak és a levelek recsegését lehetett hallani a talpuk alatt, meg a néha fát váltó baglyok suhanását és huhogását. Olykor egy újabb erdei hang is csatlakozott a természet zenéjébe némi farkasüvöltés képében.

Hermione időérzéke a hoppanálás – és főleg Piton áll-leejtő megjegyzése – után teljesen befuccsolt, így fogalma sem volt róla, mióta lehetnek úton. Fél órán ugyanúgy nem lepődött volna meg, mint kettőn. Gondolatai szüntelenül elkalandoztak, és csak azon törte a fejét, hogy vajon milyen messze van a megoldás, és, hogy egyáltalán mi lesz az. Olyan közel érezte már magát ahhoz, hogy újra végleg ember legyen; nem akart csalódni. Talán még ugyanannyi van hátra, mint amennyit már végigküzdött, vagy csak néhány nap választja el a régi életétől?

És vajon tényleg minden a régi lesz? Egy hangocska a fejében makacsul azt ismételgette, hogy nem, egyáltalán nem lesz minden a régi – hiszen megismerte Pitont, és még ha magának is csak nehezen vallotta be, de a nem-tanári énje roppantmód imponált számára.

Hamarosan gyérült az erdő. A fák megritkultak, kisebb bokrok, majd zöld fű vette át a helyüket, mígnem egy tisztásra értek. Hirtelen hűvös szellő kapott a ruhájukba, ahogy kiértek a védettséget nyújtó növények alól. A rét közepén egy gesztenyefa állt magában; ez volt az egyetlen, amit eddigi útjuk során Hermione látott, a többi fa másfajta volt. A foltos kontyvirág viszont csakis a gesztenyefa tövében nőtt.

– Amint leszedjük az első szál virágot, peregni kezdenek a szemek abban a bizonyos homokórában - mondta tájékoztatásul Piton, miközben lassú léptekkel megközelítették a fát. – Onnantól kezdve két óránk van arra, hogy visszaérjünk a laborba, és hozzáadjuk a főzethez a virágokat. Legalább három csokorra van szükségünk. Nagyon óvatosan nyúlj hozzá, semmilyen kár nem érheti, különben használhatatlanná válik. Ezzel vágd le közvetlenül a talaj fölött, abból nem lehet baj. – A lány felé nyújtott egy hétköznapi kést, amivel a laborban is dolgoztak.

Hermione bólintott.

– Értem. – Azzal a markolatánál fogva elvette a kést, de szinte rá sem nézett, rabul ejtették a férfi sötét szemei. Pár pillanat telhetett el, míg egymást fürkészték, aztán majdnem azonnal emelték tekintetüket a gesztenyefára. – Mennyi az idő?

– Háromnegyed tizenkettő múlt – felelte Piton, miután talárja zsebéből előhalászott egy órát, és egy pillantást vetett rá.

Odasétáltak a fa tövéhez, és hozzáláttak, hogy leszedjenek néhány csokornyit a virágokból. Azokon már megjelentek a skarlátpiros bogyótermések – ezekben volt a legtöbb méreganyag, azután pedig a szárban. Hermione gondosan vagdosta a tövüknél a virágokat, majd az e célra hozott kis dobozba tette őket, amit Piton szintén a zsebéből vett elő, és eredeti méretűvé bűvölte. Amikor a doboz előkerült a professzortól, Hermionénak Hagrid és a csupazseb vakondbőr kabát jutott eszébe, és halvány mosoly jelent meg manóarcán.

A hatodik virágnál tartott, amikor furcsa bizsergés fogta el. Az érzés egyre erősödött, majd remegéssé vált, amitől elejtette a kezében tartott kést. Az tompán a földre pottyant. Piton hallotta a puffanást, és érdeklődve az ijedt manólány felé fordult. Hermionénak fogalma sem volt, mi történik vele. Aztán hallotta a professzor hangját, ahogy a következőket mondja, minden félelem nélkül, már-már unott hangon:

– Nincs is nálad pontosabb óra. – Ahogy ezt kimondta, Hermione manóteste halvány, fehér fénybe borult. A lány úgy érezte, mintha hirtelen növésnek indult volna, halk szakadáshang jutott el a dobhártyájába, majd a felismerés hirtelen jött hullámától azonnal el is ájult. Néhány pillanat telt csupán el, és Darby helyett Hermione Granger feküdt az élettel teli fűben, elejtett kése mellett.

Piton szó nélkül ismét a zsebébe nyúlt, ahonnan egy kis fekete rongyot kapott elő. Egy varázslattal eredeti méretűvé változtatta, és teketóriázás nélkül a lány meztelen testére borította a talárt. Sóhajtott. Számított rá, hogy ez az éjszaka sem lesz más, és éjfélkor Hermione ismét emberré válik, arra azonban nem gondolt, hogy el is fog ájulni. Így kissé nehéz lesz időben visszaérniük a laborba.

Megnézte a dobozt, amibe a lány gyűjtötte a virágokat, majd amilyen gyorsan csak lehetett, még levágott néhányat, és a többi mellé pakolta. Az összeszedett növényeket tértágítóbűbájjal ellátott zsebébe süllyesztette, és a pálcájával egy lebegtető bűbájt mondott Hermionéra.

A lány előtte lebegve indult az erdő széle felé, de itt meg kellett szüntetnie a varázslatot. A sok fa és bokor megnehezítette a dolgát, nem lett volna szerencsés, ha véletlenül nekikormányozza néhány törzsnek, vagy ha fennakad egy ágon. Megigazította rajta a talárt, majd egy sóhajjal felvette a karjaiba, és elindult vele.

Csöppet sem volt könnyűnek mondható az út egy fiatal, eszméletlen lánnyal a karjaiban – bár ha az eszméletlen más értelemben lenne aktuális, máris jobban élvezte volna a kirándulást. Roppant kellemetlen volt, hogy olykor belerúgott egy kiálló gyökérbe, vagy majdhogynem orra bukott egy alsóbb ágban, és akkor a fájdalomról még nem is ejtettünk szót, amit egy-egy ilyen találkozás okozott.

Fogait összeszorítva tűrte a megpróbáltatásokat, és próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy figyelik – pedig tökéletesen érezte, hogy a nyomában van néhány nemkívánatos állat. Sietősebbre fogta lépteit, egyáltalán nem volt kedve bármivel is találkozni. Újra megtalálta az ösvényt, amin sokáig lépdeltek odafelé menet, és még inkább megszaporázta lépteit. Hallotta, ahogy zizegnek körülötte a növények az erdőlakóktól. Egy pillanatra megállt, és Hermionét nagyjából a talajra állította, egy kezével tartva a lányt, közben pedig elővette a pálcáját. Ismét a karjaiba vette az ájult testet, és az immár némi biztonságot jelentő pálcájával az ujjai közt vitte tovább.

Míg ekképpen haladt előre, szüntelenül a lány körül keringtek a gondolatai. Tudta, hogy azzal, hogy lelepleződött manója valódi kiléte, már nem számíthat arra, hogy továbbra is segíti őt a mindennapi munkájában – nem kergetett hiú ábrándokat, biztos volt benne, hogy Hermione, amint lehet, visszamegy a főhadiszállásra, és a drága jó barátai segítségével nekilát, hogy megtalálja a megoldást a manó-problémájára.

Visszagondolt az eltelt hetekre, ahogy azt már az elmúlt napok során annyiszor tette, ám ez most mégis más volt. Már tudta, hogy ő Hermione Granger, nem csak egy egyszerű manó, akinek titka van. Ez a tény megváltoztatott mindent. Maga sem tudta miért, de ettől a gondolattól összeszorult egy pillanatra a torka.

Egyre kevesebb fa hajolt be az ösvényre, ami jelezte, hogy már nincs messze az erdő szélétől. Ugyan azt nem tudta ellenőrizni, hogy időben van-e még, és még csak viszonyítási alapja sem volt – kivéve, hogy a karjai az erősödő zsibbadó érzés után teljesen érzéketlennek bizonyultak már –, mégis, a tudatalattija azt üzente, van még egy kis ideje. Úgy látta jónak, hogy egy kicsit megpihen; csak néhány pillanatra, míg ellenőrzi, hogy hány óra is van.

Megint talpra állította a lányt, akinek egyik válláról lecsúszott a talár, bal kezével őt tartva, másikkal pedig a zsebébe nyúlva. Valóban volt még egy kis ideje, hogy megérkezzen a lakására: fél kettő múlt egy-két perccel. Elégedetten visszasüllyesztette a zsebébe az órát, és már újra emelte volna fel a lányt, amikor az egyik bokorból két hatalmas állat rontott rá minden előzmény nélkül.

Kétségtelenül vérfarkasok voltak, és cseppet sem tűntek békésnek. Mindkettő vicsorogva, támadóállásban bámult rá, készen arra, hogy egyetlen mozdulattal nekirontsanak. Gyorsan mérlegelt: nem tudta egyszerre megátkozni őket, azonban egy hátráltató ártással feltarthatta az állatokat. Figyelte, ahogy mozognak, és várják a megfelelő pillanatot, hogy megtámadhassák. Amikor egyikük morogva, fogait csattogtatva előrébb lépett egyet, jobb kezével meglendítette a pálcáját, és non-verbálisan elvégezte a varázslatot, és azonnal felkapta Hermionét. Amilyen gyorsan csak tudott, az erdő szélére rohant, miközben az egyik vérfarkas még mindig az átkot próbálta leküzdeni, a másik pedig utána iramodott.

Már nem volt messze, csak néhány méter hiányzott attól a ponttól, ahol már nem érvényesült a hoppanálásgátló bűbáj. A vérfarkas továbbra is a nyomában volt, egyre gyorsabban szedte a lábait. Épp elrugaszkodott, amikor halványan érzékelte, hogy megszűnt a mágia körülötte, ami az egész erdőben jelen volt, és azonnal hoppanált. Kis híja volt, hogy nem érte el a vérfarkas harapása.

Lihegve érkezett meg a háztömb melletti sikátorba. Rákényszerítette magát, hogy útnak induljon, ám ahogy tett egy lépést, csaknem fejbe vágta magát, amiért ennyire ostoba volt. Hermionéra szegezte a pálcáját.

– Stimula – susogta, mire a lány szempillái megrebbentek, és lassan kinyíltak a szemei. – Kapd össze magad, és menjünk fel!

Hermionénak fogalma sem volt, hogy hol van, hogy mi történik körülötte. Csak Pitont érzékelte, a szavai csigalassúsággal jutottak el a tudatáig. Érezte, hogy gyenge szellő ér a bőréhez, mire lenézett meztelen lábfejére.

– Ember vagyok – motyogta, miközben maga elé emelte kezeit, hogy ujjait is megszemlélhesse. Piton türelmetlenül elindult a lépcsőház felé; nem volt idő, hogy megvárja, míg Hermione teljesen magához tér a sokkból.

A lány végigtapogatta magát, megvan-e mindene; benézett a talár alá, és kitörő örömmel fogadta régi-új testét. Hát tényleg igaz! Újra ember lett.

Előző←…….→Következő