12. rész

Merőn bámulta a darabokban lógó, ruhának aligha nevezhető anyagot. Pár percig elgondolkozott rajta, vajon mi történhetett vele az éjszaka folyamán. Talán Piton egy rossz vicce? Ezt azonnal ki is zárta, tisztában volt vele, hogy a professzornak eszébe se jutna ilyen csúnya tréfát űzni vele, főleg most nem, hogy ilyen normálisan alakult a kapcsolatuk. Ha lenne rá oka, akkor még talán lenne rá esély, de így…

Akkor talán köze van ahhoz, hogy ruhát kapott, és nem ment el? Megszegett vele valamilyen kimondatlan házimanó szabályt? Ez sem tűnt valószínűnek; kívülről ismerte szinte az összes házimanókkal kapcsolatos törvényszerűséget – a MAJOM révén alaposan utánajárt a dolognak –, de akkor mégis, mi történhetett?

Eddig jutott, aztán ráeszmélt, hogy valójában olvasni készült. Felkapta az előző esti könyvet az asztalról, és visszabújva a takaró alá folytatta az olvasást, de sehogy sem tudott a sorokra koncentrálni, gondolatai minduntalan visszatértek a pokróc alatt rejtőző, cseppet sem túlöltözött testére. Nem maradhat így a végtelenségig!

Újra felemelte a puha anyagot, és manóerejét igénybe véve megpróbálta összeforrasztgatni a ruhát. Ugyan nem ért el bámulatos sikereket, de legalább viselhetővé varázsolta régi-új öltözékét. Mint egy sokat használt, agyonfoltozott zokni – állapította meg csalódottan.

Folytatta az olvasást, ám néhány bekezdésenként újra eszébe jutott szakadt ruhácskája. Így telt a kora hajnal, míg el nem érkezett a reggeli készítés ideje.

*

Miközben a professzor reggelizett, ő elrámolta és elmosogatta a szétpakolt edényeket. Piton végig szemmel tartotta kis házisegédjét; szinte azonnal kiszúrta, hogy annak öltözéke nem épp úgy néz ki, mintha új lenne – mint múlt éjjel. Természetesen habozás nélkül nekiállt elméleteket gyártani, hogy mi is történhetett. Az évek során olyannyira a részévé vált a rejtvények megfejtése, hogy szinte észre sem vette, ha automatikusan logikával próbált rájönni bizonyos dolgokra. Azt már rég elismerte maga előtt is, hogy kifejezetten élvezi az effajta agytornákat, így csaknem lelkesen futtatta végig gondolatait a lehetséges megoldásokon.

Ám az étel elfogyasztásának végére sem talált ésszerű magyarázatot a jelenségre, és kissé csalódottan vette tudomásul, hogy bizony nincs más lehetősége, mint megkérdezni magát a manót az ügyről.

– Remélem, jó okod van arra, hogy egy éjszaka alatt ennyire leamortizáltad az új ruhádat – szólalt meg szemrehányó hangon, miközben élesen végigmérte a manó öltözékét. Hermione zavartan lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, uram.

– Mi történt? – jött a számonkérés.

– Valójában fogalmam sincs – vallotta be a lány. Úgy döntött, célszerű, ha az igazat mondja, baja nem származhat belőle. – Szakadt volt, mikor felébredtem… próbáltam helyrehozni – tette aztán hozzá mentegetőzve.

A bájitaltanár ugyan rettentő furcsának találta ezt, de csak bólintott, és közben magában elraktározta az információt. Megitta a kakaóját, majd felállt, és a labor felé indult. Hermione rendet rakott, aztán követte, hogy segítsen neki a bájitalok elkészítésében.

*

A főhadiszállás egészen nyugodt volt aznap. Sylvestert ez kissé zavarta, hiszen szerette, ha pezseg körülötte az élet, mégsem hagyta magát elkedvteleníteni. Vidáman toppant be a konyhába, ahol általában mindig üldögélt valaki. Most sem kellett csalódnia: Remus Lupin egy kávé mellett töprengett.

– Hellóka! – köszöntötte őt lelkesen, és lecsüccsent egy üres székre. Végigjáratta tekintetét az asztalon heverő aznapi Prófétán. Címlapjáról az eltűnt Hermione Granger fényképe mosolygott rá kedvesen. – Őt keresitek?

– Igen – bólintott Remus, miközben ő is vetett egy pillantást az újságra, majd elmélázva szemlélgette a képet, míg Sylvester fel nem vette, hogy még jobban szemügyre vehesse. Csinos, fiatal hölgy volt, akit kerestek, bájos arccal és intelligensen csillogó szemekkel.

– Szóval azért nem bírta őt Perselus, mert okos? – kérdezte végül. Remus érdeklődve emelte rá a szemeit, melyekben vidám fények játszottak. Elmosolyodott.

– Azt hiszem, nem. A griffendéles mivoltát nem kedvelte benne. – A férfi elgondolkozni látszott. – Szinte biztos vagyok benne, hogy még ő is elismerte Hermione eszét. Kivételes boszorkány, kétség sem fér hozzá.

– Bezzeg engem sosem fog elismerni – felelte kissé duzzogva a vendég, és megjátszott féltékenységgel méregette tovább Hermionét. A lány erre rámosolygott Sylvesterre, amitől a férfi szeme felcsillant, és az arca is megenyhült. – Mondjuk nincs is miért. Képzeld, felgyújtottam az anyja kertjét.

Remus szemöldökei a haja alá rejtőztek meglepetésében. Sylvester elvigyorodott, látva, hogy felkeltette beszélgetőtársa kíváncsiságát. Elmesélte hát, amit nemrégiben Pitonnak és Hermionénak is előadott. Közönsége jókedvűen nevetett a történeten.

– …Szóval szélnek eresztett, de volt olyan nagylelkű, hogy megígérte, küld egy kaktuszt a síromra. Szerinted honnan tudhatja, hogy tényleg a kaktuszok a kedvenc növényeim? – Remus egészen biztosra vette, hogy Piton nem éppen a kedvében akart járni, mikor ezt felelte a férfinek; ám ezt nem lett volna szíve elmondani neki, így csak vállat vont. – Igazán kedves tőle. Az ilyen apró megnyilvánulásaiból tudom, hogy azért kedvel – mondta komolyan Sylvester, mire Remus arcán meghatott mosoly jelent meg. Sylvester meg az örök optimista naivitása… - Aztán amikor megérkeztem, Eileen különösen nyugodtan ült a kanapén teázgatva. Tudod, a vihar előtti csend – vagy azt nem erre mondják? Áh, mindegy… –, amitől állatira megijedtem. A végén csak megígértette velem, hogy rendbe rakom az udvart, és soha többé nem engedek be semmilyen „szőrös, meleg, rohangáló lényt” a birtokra. Úgyhogy, azt hiszem, ezzel arra akart célozni, hogy ideje lenne, ha megborotválkoznék – sóhajtott lemondóan. Remus elnevette magát. – De legalább Perselus örülhet, hogy ma nem látogatta meg az anyja.

– Igen, azt hiszem, hálás lehet érte. – Remus hátradőlt a széken, és onnan figyelte a fiatal férfit. Barna haja bozontosan állt szanaszéjjel a fején, mint aki évek óta nem látott fésűt. A fésűről aztán eszébe jutott Hermione hajszála, és ahogy ismét az újságra esett a pillantása, megkérdezte: – Azt nem tudod, hogy hogy halad a főzetünkkel?

– Fogalmam sincs. Nem szokott velem bájitalokról beszélni, túlságosan lenéz hozzá.

– Kár – mondta csalódottan a férfi. – Egy hét múlva telihold, ami azt jelenti, hogy onnantól már nincs sok hátra… Harry és Ron minden percben Hermione után kutatnak, de eddig semmi nyomra nem akadtak… És ez igazán aggasztó. Ritkán tűnnek el emberek ennyire nyom nélkül.

Sylvester megértően bólogatott.

– Szerintem egész jól áll vele. Darby nagyon sokat segít neki; gondolom, vele könnyebben megy a munka.

– Nem hittem volna, hogy Perselus valaha is egy házimanót fog alkalmazni segédként… Ahelyett, hogy egy tehetséges bájitaltan növendéket választott volna maga mellé – mondta elgondolkozva Remus. Már sokszor átrágta magát ezen, de nem talált rá ésszerű magyarázatot. Hacsak… – Bár gondolom, neki rendkívül fontos, hogy ha olyan főzeteken dolgozik, amit épp titokban kell tartani, akkor még véletlenül se kotyogja ki senki… És bizony Perselus nem arról híres, hogy könnyen megbízik az emberekben.

– Gondolod, hogy egy manóban könnyebben megbízik? – kérdezett vissza hitetlenkedve Sylvester.

– Nem – felelte a férfi fejcsóválva. Sóhajtott. – Nem gondolom. A manók és a gazdájuk között olyan mágikus kötelék van, amit nagyon nehezen lehet csak megtörni; épp ezért tartoznak szolgálattal és hűséggel a gazdájuknak.

– Igen, ezt tudom… - mondta enyhe büszkeséggel Sylvester, és kihúzta magát ültében. – Ráadásul Perselus még kedveli is Darbyt, és viszont… - Remus kíváncsian közelebb hajolt, ő pedig elvigyorodott. – A kertégetős incidens előtt, amikor nála jártam, beszélgettünk egy kicsit, és mesélt Darbyról. Lehet, hogy nem értek a varázsláshoz meg néhány gyakorlati dologhoz, de elég jó emberismerő vagyok. – Sylvester még életében nem volt annyira komoly, mint amikor ezeket mondta. – Perselus tényleg bonyolult, nehezen megközelíthető figura… de Darby hatással van rá, és tényleg kedveli. Amikor mesél, akkor… megváltozik egy kicsit, és a felszín alá lehet látni néhány pillanatra. És ez tök jó, csak kiskoromban láttam olyannak.

Remus ellágyulva bólintott. Ugyan nem az hatotta meg, hogy Piton megnyílt – sokkal inkább az, hogy Sylvester ekkora szeretettel beszélt a bájitaltan tanárról. Ilyet még soha nem hallott azelőtt senkitől.

– Most mennem kell – tette hozzá Sylvester, és felállt az asztaltól. – Tudod, vár rám egy szénhalom, hogy ismét zölddé varázsoljam és illatozóvá.

A vérfarkas is felállt, és kikísérte a vendéget. Egészen felvidította őt a férfi társasága, pedig nagyon magába volt fordulva, mikor megérkezett – nehezen viselte a telihold közeledtét és Hermione eltűnését.

*

A napok lassan tovaúsztak, augusztus közepe pedig egyre csak közeledett. A Nap sugarai is vidáman játszottak a nappaliban, ahol Hermione az elmúlt heteket töltötte – mindig itt szenderedett álomra, és Piton nem szólt érte, hogy baj lenne. Mivel sokkal kényelmesebb volt a fotelban éjszakázni, mint a számára kijelölt kis fészekben, természetesen maradt. Az pedig már csak a cseresznye volt a tortán – természetesen csakis akkor, ha egy kevésbé édes fajta tortáról van szó – hogy valaki mindig észrevétlenül betakargatta, miután elaludt.

A reggelek hasonlóak voltak: mindig szakadt ruhában ébredt, és fogalma sem volt, miért. Úgy gondolta, felébredne rá, ha valami erőszakos dolog okozná ruhája ilyesfajta meggyalázását, így csakis valamilyen varázslatról lehetett szó. Ám ha varázslat okozta, akkor, hogy tudta egy egyszerű bűbájjal nagyjából helyrehozni? Vagy talán ez is utal a varázslatra; hogy csak nagyjából sikerült, és nem nyomtalanul?

Ez a reggel is ilyen volt. A már megszokott rituálé elvégzése után, nagyjából viselhető ruhájában látott neki a reggeli készítésnek. Piton már ott ült az asztalnál, és várta az ételt; néha megesett, hogy már Hermione előtt a konyhában üldögélt. A Reggeli Prófétát olvasta, mikor a manó belépett. Egy pillanatra végigszaladt Darbyn a pillantása, aztán folytatta az újság böngészését. Ám kívülről akármennyire is úgy tűnt, már rég nem a cikkekkel foglalkozott. Minden reggel végiggondolta a történteket – és nem jutott előrébb. Mitől kerülhetett ilyen állapotba az a ruha?

– Gondolom, még mindig nem tudod, mi okozhatta a ruhád károsodását – jegyezte meg csak úgy mellékesen. Hermione megrázta a fejét, miközben megfordult a tűzhely előtt.

– Nem, uram, de azonnal szólok, ha rájöttem.

– Semmi furcsát nem vettél észre alvás közben? Esetleg egy különös álom…?

Hermione újfent a fejét rázta. Már ő is végigrágta magát ezeken a kérdéseken, de semmivel nem tudott meg többet.

– Ugyanolyan minden, mint néhány héttel ezelőtt – felelte.

Piton töprengve nézett végig rajta ismét. Tisztán emlékezett rá, hogy az éjszakai olvasás után, amikor betakarta, még makulátlan volt a darab. Mi lehetett rá mégis olyan hatással, ha a manó tényleg csak aludt, hogy szanaszét szaggassa? Darby várakozva álldogált, mint aki a halálos ítéletére számít. A bájitaltanár pedig csak figyelte őt némán, minden egyes részletét úgy vette szemügyre, mintha most látná először az aprócska lényt. Tekintete végigsiklott a manóarcon, a hatalmas füleken, a kissé megnyúlt orron, az íves szájon, majd áttért a már-már finom vonásúnak nevezhető nyakra, és manóktól enyhén szokatlanul kerek vállakra… Az ügyes kezekre, amelyek annyit segítettek neki a bájitalfőzésben – végül pedig a manólány hatalmas barna szemeibe nézett.

– Értem – szólalt meg aztán. Hermione megrázkódott attól a pillantástól; fogva tartotta őt a tanár sötét, csillogó szeme. Ahogy teltek a pillanatok, nőttön-nőtt közöttük valamiféle erő, valami, ami hatalmába kerítette a lányt. Piton is megérezte; elfordította a tekintetét, majd felállt. – Nem vagyok éhes. Fejezzük be a bájitalt, aztán pihenj. Telihold lesz; elmegyünk egy kis éjszakai kalandtúrára.

Hermione kissé ijedten nézhetett rá. Tudta ő, hogy nemsokára eljön ez az este, de valahogy még nem tudatosult benne, hogy már ma. Kissé zombiszerűen bólintott, majd a további reggeli készítéssel mit sem törődve, követte a professzort a laborba.

*

Néhány órát dolgoztak még a Quaero vestigiumon. Már nem sok hiányzott az elkészüléséhez – egy kis kontyvirág, néhány kevergetés hol ilyen, hol olyan irányban, és a végső hozzávalók: a hajszálak. Amikor a délután közepén Piton takarékra tette a tüzet az üst alatt, Hermione megmasszírozta a halántékát. Sokat és keményen dolgoztak, hogy a főzet időben eljusson abba fázisba, amikor a kontyvirág hozzáadható lesz – Piton megengedte, hogy ezúttal a manó is besegítsen a bájitalba.


Piton a maradék hozzávalókat kezdte visszapakolni a helyükre, Hermione pedig szó nélkül nyúlt a késekért és mozsarakért. Hamarosan rendbe tették a labort, és visszatértek a nappaliba. A lány kissé kimerülten huppant bele a fotelbe, bár tudta, hogy nem ártana, ha nekiállna egy késői ebédet készíteni, hiszen aznap nem is ettek még semmit.

– Tessék, lehetőleg ez ne legyen darabokban holnapra. – Azzal Piton egy új ruhát ejtett a fotelben ücsörgő manóra. Hermione elképedve nézte. – Nem gondolod, hogy egy ilyen szakadt rongyban jössz az erdőbe? Nem vállalom a felelősséget, hogy beleakadjon valamibe.

Persze ez nem egészen fedte az igazságot, de Perselus úgy gondolta, ez a legkevésbé sem tartozik Darbyra. Valójában csak a saját elméletét akarta alátámasztani, miszerint éjszaka történik valami, amitől reggelre darabokban van az új ruha, és nem alvás közben.

– Most aludj, este nem lehetsz kótyagos. – Azzal elővarázsolta a már megszokott plédet. A lány mosolyogva fogadta el. – Majd felébresztelek.

A férfi bement a szobájába, Hermione pedig átöltözött. Akart olvasni még egy kicsit, de annyira kimerült volt, hogy szinte azonnal elaludt a fotelben, és már nem hallotta a nappaliba visszatérő Pitont, aki csendesen leereszkedett a kanapéra olvasni…

Jó pár óra elteltével, amikor a Nap már rég lement, Darby magától felébredt, mintha csak megérezte volna, hogy rásüt a Hold fénye. Piton kényelmes pozícióban feküdt a kanapén. Hermione végigmérte a professzort, aki a jobb karját a tarkója alatt párnaként használta, másik kezét pedig a mellkasán pihentette. Egyenletesen lélegzett, lassan, nyugodtan – a férfi aludt. A lány mélázva figyelte az arcát, amelyen most kisimultak a ráncok, annak az egynek a kivételével, ami már mondhatni „odanőtt” a két szemöldöke közé. Ettől egy kicsit szigorúnak tűnt, ám Hermione inkább morcosnak találta így a tanárt.

Melege volt, úgyhogy lehajtotta magáról a takarót. Már-már beletörődve, hogy új ruhája is az előzőhöz hasonlóan végzi, pillantott le magára. Boldog mosoly terült el az arcán, amikor mindent a legnagyobb rendben talált. Levonhatta a következtetést, hogy akkor bizony az éjszaka a ludas, és nem az alvás.

Piton megmoccant. Aztán aludt tovább pár pillanatig, mígnem a feje kibillent az egyensúlyból, és oldalra dőlt. Erre aztán felébredt, és álmosan körbenézett a nappaliban. Hermione – magát is meglepve – elmosolyodott a látványra.

A férfi pillantása az állóórára esett, ami fél tizet mutatott, jelezve, hogy ideje lenne elindulniuk.

– Akkor öt perc múlva indulunk – morogta a lánynak, mikor látta, hogy ő már elég éber. Közben végigszaladt rajta is a szeme, és gyorsan megállapította, hogy bizony utolérhetetlen logikával áldotta meg őt Merlin.

Ahogy mondta: öt perccel később, úti talárban kilépett a lakásból, nyomában Darbyval. A háztömb előtti sikátorból aztán együtt hoppanáltak, és nemsokára Hermione már egy hatalmas, égbenyúló fákkal teli erdő szélén találta magát.

Baglyok huhogását és ágak zörgését hordozta a szél, ami automatikusan pánikrohamot indított el a lányban, de szerencsére, ezt még idejében megfékezte a professzorral váltott pillantás. Piton határozott léptekkel elindult egy sötét ösvényen, Hermione szótlanul követte.

– Beljebb már hoppanálás-gátló bűbájok akadályoznának bennünket. Ide kell majd visszajönnünk, ha összeszedtük a hozzávalókat. Elég hosszú lesz az út, úgyhogy spórolj az erőddel, hátha visszafelé gyors léptekben kell majd haladnunk.

Hermione bólintott, jelezve, hogy megértette a feladatot. A kontyvirágot - miután leszedték - két órán belül a főzetbe kellett juttatni. Ez azt jelentette, hogy nagyon kell sietniük, ha az erdő mélyén terem ez a növény – és szinte biztos volt, hogy tőlük a lehető legmesszebb nőtt.

Néhány percen keresztül némán ballagott a professzor után. A cseppet sem bizalomgerjesztő hangok megszaporodtak, ahogy egyre mélyebbre jutottak. Mikor nagy szárnysuhogások közepette egy madár szállt el a feje fölött, a lány összerezzenve hátrált egy lépést. Piton csak megcsóválta a fejét, és a sötét, gyökeres ösvényen át töretlenül folytatta az utat.

Viszonylag akadálytalanul haladtak, olykor ugyan el kellett hajolniuk egy-egy kihajoló faág elől, de nagyobb gondjuk nem akadt. Hermione épp azon töprengett, hogyan kezdeményezzen beszélgetést a férfival, hogy elterelje a figyelmét a sok árnyról, és bokrok közt megbúvó szempárról, amikor a tanár megtörte a csendet.

– Na és mondd csak – kezdte csevegve. A lányt meglepte a hanglejtés, hát még a folytatás: –, miért döntöttél úgy, hogy hátralevő életedet manóbőrbe bújva töltöd?

Előző←…….→Következő