11. rész

A labor ismét gyógyfőzetek készítésére szolgált – persze a Hermionét kereső bájital kavargatása mellett. A lány sorra főzte egymás után a sebhegesztőket, láz- és fájdalomcsillapítókat, égési sérüléseket ellátó bájitalokat, míg a professzor a Quaero vestigiummal foglalkozott szakadatlanul. Hermione még mindig tartott tőle, hogy nem lesz olyan állapotban a főzet a teliholdas napra, hogy hozzá lehessen adni a kontyvirágot, de bízott a professzor képességeiben Még két hét sem telt el azóta, hogy elkezdte volna a bájitalt, és már csak alig másfél hét volt a kérdéses napig. A helyiségben együtt töltött órák során ugyan nem beszélgettek, de Hermione érezte, hogy ez nem az a kínos csend, amit olyan sokszor érzett régebben más emberek közelében, hanem valami egészen más, valami természetes némaság.

Ahogy egy utolsót kevert az éppen üstjében rotyogó lilás bájitalon, eloltotta alatta a tüzet, és nekiállt összepakolni maga után. Piton továbbra is a saját főzetén dolgozott, és egy szó nélkül hagyta, hogy a lány, dolga végeztével csak úgy kisétáljon a laborból. Így ment ez már napok óta – Hermione elkészített egy főzetet, aztán a konyhában folytatta a teendőit. Estére a professzor is végzett az aznapi feladataival, aztán megvacsoráztak – közben néha beszélgettek –, végül pedig a nappaliban egy-egy könyv társaságában huppantak le az ülőgarnitúrára.

Ahogy a lány áthaladt a szobán, pillantása végigsiklott a napfényben megcsillanó kandallón, és mosolyogva belépett a konyhába.

Alighogy az edényekért nyúlt, kopogtatás zavarta meg. Elgondolkozva, hogy ki jöhetett, indult a bejárat felé. Újabb kopogtatás következett, majd kitárta az ajtót. Egy nő rontott be rajta, akit hirtelen képtelen volt felismerni, és aki csaknem feldöntötte az apró lényt. Amikor megszólalt, a lánynak nyilvánvalóvá vált, hogy ki is érkezett vendégségbe, ám újabb kérdések merültek fel benne.

– Hol van? Hol az az idióta, kétbalkezes…?!

Ugyan Hermione végre rájött, hogy bizony Eileen Prince, Piton anyja jött ismét látogatóba, azt nem tudta, hogy kit keres. A zsivajra azonnal megjelent a professzor, és – Hermione tisztán látta – elszörnyedő arccal vette tudomásul, hogy egyetlen anyja őrjöng a nappaliban.

– Ö… Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte érzéketlen hangszínnel a férfi, miközben próbálta helyrerakni vonásait.

– Tudom, hogy itt van! – kiáltozta továbbra is az asszony, hozzá cseppet sem illő modortalansággal. Kontya kissé szétcsúszott, néhány kósza fekete hajszál a szemébe és a tarkójára lógott. Szürke, jeges szemei mérgesen villantak, miközben szemügyre vette a lakást, hátha ráakad arra, akit keres.

– Oké, de mégis: ki? – érdeklődött újra a professzor, megőrizve nyugodtságát.

– Sylvester – szűrte a fogai között. Hermione még mindig nem értette, mit keresne itt a kertésze, de azért kíváncsian figyelte a jelenetet.

– Miért lenne itt? – Pitonon látszott, hogy kissé úgy érezheti magát, mintha egy labilis idegzetű személlyel beszélgetne, és igyekezett türelmesnek tűnni. Az anyja sóhajtott, és még mindig puffogva lehuppant a kanapéra.

– Tudod, minden reggel teszek egy sétát a kertben – kezdte a halántékát masszírozva. – Ma reggel is ezt terveztem, ám amikor kiléptem a teraszra, borzalmas dologra lettem figyelmes. Az a…! – újra feltámadó haraggal szűkítette össze szemeit. Néhány pillanat után fújtatva folytatta. – Az egész kert romokban hever! Mintha egy sárkány okádott volna rá, minden csupa por és hamu! És ha ez nem volna elég, valami kis szörnyecske vidáman ugrándozott a drága kardvirágaim között… Azok ugyan már porig égtek, de… Hullagyalázás! – A nőből láthatóan majdnem kitört a zokogás, csak nemesi vére akadályozta meg. – Aztán ő is felbukkant, és csak vigyorgott! Aztán meg elmenekült…

Hermionéból majdnem kitört a nevetés a hullagyalázós mondatnál. Piton kifejezéstelen arccal hallgatta a történetet. Látszólag őt nem rázta meg annyira a növények halála, mint édesanyját, de ezt nem kívánta szóvá tenni.

– Szóval halljam: hol van az a hígagyú?

– Igazán sajnálom, de nem itt – felelte a férfi, és közben hátrált egy lépést a kanapétól, ezzel is kifejezve, hogy számít anyja haragjára. Ő azonban csak dühösen méregette őt.

– Nem hiszek neked – mondta. – Biztosan elrejtetted. Nem is értem, miért fogod folyton a pártját, amikor egy ennyire senkiházi alak…

– Tényleg nincs itt – szólalt meg Hermione is hangosan. Állta az őt csaknem keresztüldöfő pillantást, és figyelte, ahogy a nő ajkai gúnyos mosolyra húzódnak. Ó, hogy ez milyen ismerős…

– Senki nem kérdezett, manó – válaszolta a hölgy, miközben műgonddal megigazgatta a haját. Nem sokra ment vele.

– Tőlem aztán átkutathatod az egész lakást, akkor sincs itt. És most bocsáss meg, de dolgom van. – Azzal a férfi elindult a labor vasajtaja felé.

– Hogy te mennyire szívtelen vagy! Itt hagyod anyádat, ekkora bajban!

Hermione látta, hogy a professzor már-már reményvesztetten megcsóválja a fejét, majd visszafordul.

– Biztos vagyok benne, hogy vissza fog menni, amint elfogy a pénze. És őt ismerve, ez még ma bekövetkezik.

A nő mélyet lélegzett. Úgy gondolhatta, hogy fiának részben igaza van, feleslegesen csinál ekkora ügyet az egészből.

– Rendben – bólintott, inkább csak magának, majd felállt. – Viszont, ha holnap reggelre nem kerül elő, visszajövök.

Piton bólintott, majd készségesen kikísérte az ajtóhoz. Ott elbúcsúztak, majd a férfi megkönnyebbült arccal visszatért a nappaliba. Hermione érdeklődve követte a tekintetével.

– Nagyon ajánlom Sylvesternek, hogy hazamenjen – morogta az orra alatt, miközben újfent a labor ajtaja felé vette az irányt. Mielőtt visszatérhetett volna a bájitalhoz, a kandallóban zöld lángok csaptak fel, és egy poros fickó mászott ki belőle.

– Ó, végre, hogy elhúzta a csíkot! Már azt hittem, sosem lép le – mondta vidáman Sylvester, miközben komótosan leporolta magát. Hermione elmosolyodott, ahogy meglátta őt, Piton azonban nem tűnt valami boldognak legújabb vendégétől.

– Ha lenne egy szabad percem, most jól rád küldenék egy kínzó átkot – mondta fenyegetően összeszűkített szemekkel a professzor. Sylvester csak ártatlan vigyorra húzta a száját, Piton pedig visszatért a laborba.

– Hé, Darby, ne nézz így rám – kérte a manót, mikor Hermione már néhány hosszú pillanat óta kissé megrovó tekintetet meresztett rá. – Nem az én hibám volt, de komolyan.

– Hát persze… végül is, te vagy a kertész, nyilván nem a te hibád valami, ami a kerttel történik.

Sylvester újra elmosolyodott, majd vállat vonva lecsücsült a nemrég felszabadult kanapéra, és egymásra pakolva lábait törökülésbe helyezkedett. Piton nemsokára visszatért a nappaliba.

– Már van is egy percem – mondta sokat sejtetően, mire Sylvester félénken összehúzta magát, és karjaival eltakarta a fejét. - Szóval mi ez az egész hisztéria? – kérdezte, miközben ő maga is helyet foglalt. Hermione remélte, hogy ezúttal nem kell a konyhába mennie némi magas alkohol tartalmú italért.

– Az én verzióm is fúrja az oldalad, mi? – Sylvester, rá jellemzően utánozhatatlan, sokfogas vigyor kíséretében folytatta. – Véletlenül túllocsoltam a kert egy részét, úgyhogy egy szárító varázslattal egyensúlyba akartam hozni a dolgokat… nos, kicsit elszúrtam – bökte ki végül. Piton pár pillanatig eltöprengve mustrálta, majd kioktatóan megszólalt.

– Nem megmondtam, hogy véletlenül se használd a pálcádat?

– Jó, jó, persze… de nem érted! Akkor is kiakadt volna… végül is, tök mindegy, hogy a tűz miatt vagy a víz miatt pusztulnak el azok a gazok, nem? Különben is, annyira gusztustalan színük volt, megérdemelték – vonta meg ismét a vállát a férfi, és sértődötten hátradőlt. Piton szája sarka megrándult, ahogy ránézett.

– És mi volt az a „vidáman ugrándozó kis szörnyecske”? – kotyogott közbe Hermione, arcán kedves mosollyal. Sylvester hirtelen hajolt újra előre, és lelkesen, csillogó szemekkel válaszolt.

– Egy tündéri kiskutya! Éjjel valahogy belógott a birtokra, és adtam neki enni, meg minden, csak aztán reggel kiszökött a szobámból.

Hermione és Piton is várták, hogy folytassa, de ez nem következett be. Sylvester csak körbepillantott a helyiségben, mintha nem lenne jobb dolga.

– Remélem, nem hoztad ide – szólalt meg végül a professzor. Sylvester angyalian megcsóválta a fejét.

– Tudta, hogy veszélyben van, és elhúzta a csíkot, amikor anyád elkezdett kajabálni.

Hermione továbbra is mosolygott, majd lassan a professzorra tévedt a tekintete. Piton csak kiolvashatatlan arccal ült Sylvester mellett, és valamin nagyon elgondolkozott. Sylvester pedig számukra hallhatatlan zenére ringatózott a kanapén.

– Nos, gondolom, te is tudod, hogy veszélyben vagy, és ideje lenne a kutyához hasonlóan cselekedned – mondta végül Piton, szúrós szemmel méregetve a mellette üldögélő férfit. – Egyrészt, nem kívánok holnap ismét találkozni az anyámmal; másrészt rengeteg dolgom van, ugyanis meg kell találnom egy eltűnt ex-griffendélest.

– Mesélte Remus, hogy jártak nálad Harryvel – kapott a témán a kertész, és láthatóan esze ágában sem volt elhagyni a lakást.

– Remek. Figyelj csak, látom nem értetted az előbb: épp itt az ideje, hogy menjél. Anyám már aggódik érted; rendbe kéne tenned a kertjét - utalt a professzor a korábban megtudott eseményekre.

– Jó, tudom… csak még össze kell szednem a bátorságomat – szabadkozott a férfi, és félénken pillantott a házigazdára. – Ki fog nyírni. Tudom.

– Igen, efelől kétségem sincs.

Egy ideig csend telepedett a lakásra. Hermione elgondolkozva nézte kettősüket; arcán megjelent egy halvány mosoly. Még mindig hihetetlennek tartotta, hogy Piton képes elviselni Sylvestert, és hogy a másik férfi tudja kezelni a goromba, nehéz természetű bájitaltanárt. Talán a barátságban is helytálló az a klisé, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”? Mindenesetre, most nagyon úgy tűnt, hogy van ebben a mondatban valami igazság.

Sylvester végül felállt.

– Oké, nem zavarok tovább. De azért kérlek, küldjetek virágot a síromra.

– Rendben – bólintott komolyan a bájitaltan tanár. – Majd kapsz egy kaktuszt.

Sylvester sértetten nézett az arcába, majd duzzogva elvonult a bejárat felé. Piton csak a tekintetével követte, és Hermione se állt fel.

– Akkor további kellemes főzőcskézést!

– Sok sikert – kívánta bíztatóan a manólány, és rámosolygott a távozó férfira. Sylvester ettől teljesen felvidult, újult lelkesedéssel fejet hajtott felé, majd kisétált a lakásból. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

*

A nap hátralévő része valóban főzéssel telt – míg Piton a laborban dolgozott, Hermione készített némi vacsorát. Amikor elfogyasztották, a már mindennapossá vált napzáró szertartás következett: leültek kedvenc helyükre, kezükbe vettek egy-egy könyvet, és meghitten olvastak.

Hermione elmélyülten tanulmányozott egy ősi bájitalokkal foglalkozó kötetet. A nappaliban ismét zene szólt, ahogy már máskor is olvasás közben. Piton más alkalmakkor nem volt hajlandó használni ezt a fajta mágiát, de az olvasáshoz pont illőnek tartotta. Hermione rájött, hogy ennek a zenének valóban mágiája van – a professzor lemezei nem egyszerű mugli darabok, hanem ősi varázs vonja be őket. Ez okozza azt a harmonikus kiegyensúlyozottságot, amely hatalmukba keríti őket, ahányszor meghallják az egyes dallamokat. Piton valószínűleg ezért nem haragudott aznap este, amiért Hermione a holmijához nyúlt.

Ahogy telt az idő, és peregtek az oldalak, a lány szemei egyre fáradtabban pislogtak. Összemosódtak a sorok, de kényszerítette magát a folytatásra: csak még ezt a bekezdést…

Alig tíz perc telt el, és Piton felemelte a fejét. Olykor rápillantott a manóra, és épp most jött el az ideje egy újabb szemrevételezésnek. Darby törökülésben, hátradőlve a fotelben aludt, könyvvel az ölében. A férfi gondolkozás nélkül felállt, elvette tőle a könyvet, az asztalra tette, majd egy pokrócot varázsolt elő, és betakarta.

Pár pillanatig csak állt, és figyelte, ahogy az általában kissé ráncos manóarc vonásai ellágyulnak; azt, ahogy lassan emelkedik a pokróc a lélegzetvételeknél, és hallgatta a halk szuszogást. Intett egyet a pálcájával, mire elnémult a zene, majd a szobájába indult. Még vetett egy utolsó pillantást az alvó manóra, majd egy újabb intéssel eloltotta a lámpákat is, és ő maga is nyugovóra tért.

*

Hermione az elmúlt hetek során először madárcsicsergésre, és kellemes napfény melegre ébredt. Ahogy lassan beférkőzött ez az információ az agyába, meglepve körbenézett, és még ennél is jobban megdöbbenve állapította meg, hogy bizony elaludt a fotelben. A fal melletti állóórára pillantott, ami fél hatot mutatott. Nem szokott ilyen korán ébredni, általában csak hét után kezdett neki a reggelinek.

Visszadőlt a fotelbe, és ekkor újabb meglepetésként érte a felfedezés, hogy egy puha takaró borítja a testét. Mosolyogva rakta össze az apró részleteket; szinte biztos volt benne, hogy Piton gondoskodott róla.

Még lustálkodott egy kicsit az előző napon töprengve, és kellemes borzongással állapította meg, hogy egyre jobban élvezi a manólétet. Persze, még mindig szívesebben változott volna vissza emberré, de ha már ezt mérte rá a Sors, akkor meg kell tanulnia együtt élni vele – egy ideig.

Gondolatai kezdték összezavarni; korán volt még hasonló filozofálgatásokhoz. Így hát előrehajolt, hogy elvegyen egy könyvet az asztalról, amivel lefoglalhatja magát még reggeli készítés előtt, ám ahogy a mozdulat során lecsúszott róla a pokróc, megijedt.

A ruhája cafatokban lógott, és úgy nézett ki, mintha az éjszaka során megtámadta és szétmarcangolta volna egy vérengző fenevad. Hermione értetlenül állt – bár inkább ült - az eset előtt.

Előző←…….→Következő