10. rész

Hermione ráérősen kavargatta a halvány sárga Veritaserumot. Piton a Quaero vestigiumon dolgozott, olykor-olykor rápillantva manója munkájára. Ahogy teltek a főzéssel töltött napok, a férfi láthatóan egyre jobban bízott segédje ügyességében. Nem állt folyton mellette, hogy irányítsa: látta, hogy egyedül is boldogul a manó.

A lányt jó érzéssel töltötte el a bizalom, hiszen ez egyfajta dicséret is volt a számára, még ha néma is. Hígította egy kis vízzel a Veritaserumot, aztán pár percig állni hagyta. Kihasználva ezt az időt, figyelte professzorát, ahogy precízen előkészít minden hozzávalót, majd a bugyogó bájitalba szimatol, és aprókat bólogat. Hermionénak jólesett látni, ahogy a férfi minden tudásával igyekszik elkészíteni a megtalálását szolgáló főzetet. A lány számára ez azt jelentette, hogy bármennyire is az ellenkezőjét állítja, a professzor azért szeretne a nyomára bukkanni. Ha másért nem is, a büszkeségért, ami majd eltöltheti, ha elmondhatja a többieknek: „igen, itt van Ms. Granger, nélkülem semmire se mentetek volna, pancserek”. Hermione el is képzelte, ahogy ezt a férfi szó szerint Lupinékhoz vágja, és elmosolyodott. Sosem fogja ezt hallani tőle.

Vetett egy pillantást saját bájitalára. Annak még mindig szüksége volt néhány percre a folytatásig. Közelebb lépett a gazdájához, és érdeklődve figyelte az üstjében rotyogó, akkor éppen zöldes színű folyadékot.

– Tulajdonképpen ki az a lány, akit ezzel keresünk? – kérdezte minden hátsó szándék nélkül. Piton lepillantott rá a keverőpálca mögül. Láthatóan végiggondolta, válaszoljon-e egyáltalán a kérdésre, és ha igen, mennyire szűkszavúan.

– Egy volt diákom – felelte aztán. Hermione bólintott, magában pedig megállapította, hogy egész kedves feleletet kapott, elvégre nem rögtön azzal jött a professzor, hogy „a valaha volt legidegesítőbb stréber diákom”. Bíztatónak tűnt. – Valójában az elmúlt évtized leg… – a professzor pár pillanatig kereste a megfelelő jelzőt, amin végül Hermione alaposan meglepődött – …intelligensebb boszorkánya, aki a Roxfortban tanult. Ám hiába tisztelendő és becsülendő a tudása, ha egyszer csak egy felvágós griffendéles.

– Hogy érti, hogy felvágós? – kérdezte a lány. Végre itt volt az alkalom, hogy megismerje Perselus Piton gondolatait róla. Sejtette, hogy emberként nem merészkedett volna ilyen területekre a beszélgetésük során, de ez most más volt. Most először hálás volt, amiért manóként élt. Az csak bátorságot öntött belé, hogy a férfi szavaiból kiderült: becsüli és tiszteli őt, csak olykor felidegesíti.

– Sosem tudta, mikor kellene befognia a száját, állandóan jelentkezett, még ha az ember nem is kérdezett semmit… borzasztó volt – folytatta a férfi, és olyan arcot vágott az utolsó megállapításánál, mintha élete legszörnyűbb emléke nyilallt volna gondolatai közé. Aztán sokat sejtetően a manóra nézett, ebből Hermione megállapíthatta, hogy csak mókásan túloz a tanár. A lány csodálkozva vette észre, hogy Piton tud ilyen is lenni.

– És hogyan tűnt el?

– Halálfalókat üldöztek, és a csata hevében az idióta barátai nem figyeltek oda rá – hangzott a válasz. Egy kicsit újra a főzetnek szentelte a figyelmét. – De én szinte biztos vagyok benne, hogy semmi baja sincs, csak végre rájött, hogy mekkora fajankók veszik körül, úgyhogy kihasználta az alkalmat, és lelépett.

Hermione ezen kénytelen volt felnevetni. Ugyan nem tett semmi ilyen észrevételt a barátairól, de tetszett neki, ahogy a professzor gondolkodik. És végül is, ha innen közelítjük meg, valóban nem volt oka panaszra… Piton rendesen bánt vele, jól érezte magát az otthonában, és szinte észre sem vette, hogy hiányozna valami, amit csak emberként kaphatott meg. Persze a házimanó-udvarlás nélkül azért meglett volna, de végső soron már azt is csak egy vicces emléknek tartotta.

– Elég a fecsegésből, dolgozunk. Folytasd a Veritaserumot.

Hermione katonásan bólintott egyet, és a saját üstjéhez lépett.

*

Az augusztus beköszöntével a Nap még égetőbben árasztotta magából a meleget, néhány növényt így ítélve kiszáradásra. A madarak csicseregtek a közeli parkban, az autósok felhúzott ablak mellett élvezték a légkondi előnyeit, míg néhány járókelő kihasználva a reggeli kevésbé tikkasztó időt, a kutyáját vitte sétára.

Hermione pedig kilépett a konyhából. Piton épp a reggelijét költötte el egy újság társaságában, a lány pedig úgy gondolta, kicsit összerámol a nappaliban, ugyanis a könyvek egyre csak gyűltek az asztalon az elmúlt két hét alatt. Azt, amit ő és Piton éppen olvastak, ott hagyta, a többit pedig a helyére rakosgatta.

A férfi, miután befejezte az evést, a szobájába ment, de nyitva hagyta az ajtót. Hermione hallotta, hogy kotorászik egy kicsit, aztán gyorsan vissza is tért a nappaliba.

– Túlságosan toprongyosan nézel ki, nem akarom, hogy valami ruhadarab belepotyogjon az egyik bájitalba – magyarázta, miközben a lány felé nyújtott egy ujjatlan, barna felsőt. Hermione meglepetten nézte, majd hálásan elvette.

– Ó… én… köszönöm – nézett rá gazdájára meghatottan. Oké: hogy el ne rontsa ilyesmivel a főzetet… mégis, érezte, tudta, hogy azért többről is szó van. Rámosolygott a professzorra, aki csodák csodájára viszonozta a gesztust.

Hermione beszaladt a kis lyukba, ami alvóhelyéül szolgált az elmúlt hetek során, levette magáról a szakadt, lyukas, megviselt kék ruhát, és átcserélte a frissen kapott darabra. A barna anyag kiemelte hatalmas, hasonló színű manószemeit. Elégedetten, mégis elérzékenyülve vette szemügyre új szerzeményét, majd vidáman visszasétált a nappaliba. Az üresen állt. Hermione sejtette, hogy a professzor bevette magát a laborba, így hát elindult oda.

Jól gondolta, Piton valóban az üst felett állt. A Veritaserumnak már csak egy napig kellett pihennie, és fiolázhatóvá vált, a kereső főzettel azonban még akadt tennivaló. Két és fél hete dolgozott rajta a férfi, és elég látványosan haladt. Hermione még sosem hallott erről a bájitalról, talán épp emiatt gondolta, hogy egy roppant bonyolult főzetről van szó. Ahogy számolgatta, hamarosan eljön a telihold ideje is, addigra pedig olyan állapotba kell hozni a bájitalt, hogy hozzá lehessen adni a kontyvirágot… és még azért is el kell menni.

Miközben ezeken gondolkozott, észre sem vette, mennyire elbambult. Végül is, a bambulás erről ismerhető fel leginkább, úgyhogy ez talán nem is annyira meglepő. Pitonnak azonban feltűnt, hogy manója teljesen kizárta a külvilágot, és magába merült. Erős kísértést érzett, hogy belekukkantson a fejébe, de valahogy nem érezte helyesnek. Nem mintha ez megakadályozta volna bármikor bármiben is, de most…

Maga sem értette, mi tartja vissza egy mindennapos varázslattól. Viszont tudni akarta, hogy min töprengett így el Darby…

– Mi jár a fejedben? – kérdezte meg végül. Valahogy ez nem az ő stílusa volt, ő sosem kérdezett, csak elvette az információkat a maga eszközeivel. Ezért is lepődött meg, hogy milyen kellemes érzéssel tölti el a válasz, hogy valaki önként avatja be a gondolataiba.

– Csak a főzet… - felelte a lány felocsúdva mélázásából. Egy pillanatig próbált visszazökkenni a valóságba, majd mikor ez sikerült, folytatta. – Hogy még mennyi idő van teliholdig, és hogy addigra elkészül-e annyira, hogy hozzá lehessen adni a kontyvirágot… meg ilyesmi.

– Elkészül – bólintott a férfi, miközben beledobott néhány aprított gyökeret az üstbe. Kissé csalódott volt, azt hitte, valami fontosabb, komolyabb dolog foglalja le manója gondolatait, nem egy griffendélest kereső főzet. – Szólni fogok. Most épp egy nyugalmi szakasz következik, amit kihasználunk egy kis vásárlásra.

Hermione elrévedezett a többes számon, ám amikor látta, hogy a professzor elhagyja a labort, követte őt. A nappaliba érve látta, hogy a férfi leakasztja a bejáratnál lévő fogasról a talárját, és int neki.

– Elmegyünk az Abszol útra.

A manólány megdöbbenve ment utána. Izgatottan markolászta új ruháját, miközben leugrált a lépcsőn, majd a szabadba érve követte gazdáját. Aztán rájött, hogy talán nem kellene a muglikkal teli városban minden elővigyázatosság nélkül mászkálnia, de nem tudta, mit tehetne ellene. Piton észrevehette gondját, mert érdeklődve ránézett.

– Minden rendben?

– Öhm… igen… de nem fognak így észrevenni a muglik? – kérdezte szemlesütve, miközben egy csinos, halványsárga nyári ruhás nő sétált el szemben velük. Ügyet sem vetett rájuk.

– Kiábrándító bűbáj van rajtunk – felelte gyanakvóan méregetve a manót Piton. – Onnan hoppanálunk. – Azzal egy eldugott sikátor felé mutatott.

Hermione a férfival együtt besétált az utcácskába, majd pár pillanat múlva együtt távoztak az Abszol útra. A lány sejtette, hogy ezzel azonnal megszűnt a bűbáj hatása, és immár mindenki látja őket. Piton – nem zavartatva magát – elindult a kacskaringós, varázslókkal és boszorkányokkal tömött úton, a lány pedig elrévedezve követte. Régen nem járt mágusok között, most pedig hirtelen nagyon sokan vették körbe. Ekkor döbbent csak rá, mennyire is hiányzott neki a szabad tér, az, hogy ne csak a négy fal közé legyen bezárva. Élvezte az augusztusi napsütést; még az sem zavarta, hogy a nap egyik legmelegebb időszakára sikerült időzíteniük a vásárlást. Örült, hogy végre a levegőn van, hogy az Abszol úton lustán végigszánkázó szél belekap új ruhácskájába, és kicsit meglengeti; hogy a napsugarak játszanak a macskaköveken; hogy hallja a Mágikus Menazsériából kiszűrődő furcsa állathangokat. Egy pillanatra újra embernek érezte magát, de legalábbis megfeledkezett manó mivoltáról, és vidáman ugrabugrált Piton után, aki egyenesen egy bájital hozzávalókat árusító üzlet felé sietett.

Ahogy betértek a boltba, Hermione látta, hogy a tanár gondosan válogatni kezd egyes anyagok között, és egy cseppet sincs szüksége a lány jelenlétére. Kihasználva az alkalmat, Hermione körbenézett a helyiségben, és elmélázott a régi szép időkön, amikor minden évben ilyentájt betért ide, és bevásárolt a következő tanévre. Ugyan ezt már két éve nem tette meg, lévén nem volt többé roxfortos diák, most mégis eszébe jutottak azok az alkalmak. Harry és Ron is mindig vele tartott, és baljós elképzeléseikkel ismertették meg a lányt a következő év bájitaltan óráival kapcsolatban. Elmosolyodott az emlékre, amikor elhaladt egy hordó bogárszem mellett, ahol Piton is állt.

A férfi a szeme sarkából látta manója különös gesztikulációját, de nem tette szóvá, csak elraktározta magában az információt – ahogy azt már hetek óta tette. Tisztában volt vele, hogy Darby nem egyszerű manó – talán nem is manó, furakodott újra a gondolat a tudatába, ami már néhány napja beette magát a fejébe –, ezért figyelemmel kísérte minden apró megmozdulását, hátha talál valami árulkodó jelet. Apró megfigyeléseket tett, következtetéseket vont le, megjegyezte egyes reakcióit és jellemzőit, hogy aztán ezek alapján megfejthesse a manót körbeölelő rejtélyt. Valami nagyon nem stimmelt vele, ebben biztos volt, mióta… mióta is? Talán nem egy meghatározott pillanat volt, mikor elhatározta, hogy jobban szemügyre veszi a manóját. A sok furcsaság, a viselkedése, a beszéde, a bájitalkészítéshez való tehetsége és tudása… mind-mind olyan dolog volt, ami arra utalt, hogy Darby valami jóval több, mint egy egyszerű házimanó.

Merített a bogárszemből néhány kupányit egy zacskóba, majd intett az eladónak, aki azonnal átvette tőle, és a pult mögé vitte. Újabb hozzávalókért indult, miközben továbbra is követte tekintetével manóját. Éppen egy rikító, színes gömbökkel teli láda mellett állt, és a tartalmát vételezte szemügyre, amikor a gömböcskék közül néhány a levegőbe röppent, és színes konfettiket szórva magukból kipukkantak. Hermione meglepetten hátraugrott, csaknem feldöntve egy állványt, amin különböző fűszerek sorakoztak.

– Ó, azok az átkozott Weasleyk… – morgott hangosan az eladó, miközben sietve a gömböcskékhez lépett. Hermione még mindig megszeppenve bámult előre, majd pillantását a professzorra emelte. Piton lesajnáló tekintetével találta szemben magát, ami szégyenkezésre késztette – Folyton belecsempésznek valamit a hordóimba.

Pálcájával intett egyet, mire még néhány gömb kirepült a hordóból, és a bolt hátsó része felé vette az irányt. A gömbök egy ajtóban kipukkantak, konfettivel borítva be a talajt. Az eladó ezeket gyorsan eltüntette egy varázslattal, és mintha mi sem történt volna, visszasétált a pénztárhoz. Piton Darby mellé lépett, és látva, hogy manója továbbra is érdeklődve figyeli a hordóban maradt gömböket, megszólalt.

– Rókatojások – mondta magyarázóan. A lány kíváncsian a férfi szemébe nézett, és várta a folytatást. – A Weasley-féle változattal ellentétben nem konfetti van bennük, hanem egy-egy kő. Agyműködést serkentő főzetekhez szokták használni.

Hermione bólintott. Hallott már ezekről a tojásokról, a könyvtárban néhány könyvben olvasott róluk. Valójában semmi közük a rókákhoz, azon kívül, hogy a leggyakoribb előfordulási helyük a rókaodúkban van. Azt senki sem tudja, hogy igazából honnan kerülnek oda, vagy hogy milyen állathoz vezethetők vissza.

Piton továbbment néhány gyógyfűhöz, és azokból is kiválasztotta a szükségeseket. Hermione figyelte, ahogy kér ebből-abból, majd a férfival együtt a pénztárhoz ment, hogy kifizethessék a hozzávalókat.

Ahogy újra kiléptek a verőfényes napsütésbe, immár csomagokkal megrakodva – amit persze mind Hermionénak kellett cipelnie… – a lány elgondolkozva állt meg a zsúfolt utcán. Piton várakozva nézett rá.

– Vehetnénk néhány ételnek való dolgot is… – motyogta halkan. A férfi felvonta a szemöldökét, majd szó nélkül elindult a Foltozott Üst felé. Hermione lemondóan sóhajtott.

Végül kiderült, hogy Piton igenis meghallotta, amit mondott, sőt még tesz is érte, hogy megoldhassák ezt a helyzetet. Az Üsthöz érve a professzor néhány bűbájjal kissé muglisabbá változtatta öltözékét: immár fekete nadrágban és ingben virított, a talárját összezsugorította és zsebre tette. A vásárolt hozzávalókat a kocsmárosra bízta azzal, hogy nemsokára visszajönnek érte, aztán Hermionéhoz fordult.

– Szórok rád egy különleges kiábrándító bűbájt – mondta. – Átmenetileg látni fognak, de nem manóként, hanem emberként. Nem akarom, hogy azt higgye bárki is, hogy magamban beszélek.

Hermione zavartan elmosolyodott. Van ilyen bűbáj? Akkor talán az átkát is megtöri! Lehet, hogy Hermione Grangerként fogják látni? Piton felemelte a pálcáját, és egy bonyolult mozdulatsort írt le vele. A lány nem vett észre semmi változást.

– Menjünk – hangzott a tömör utasítás. Még mindig lefelé nézett, oda, ahol egy manó szemei vannak. Akkor nem sikerült volna a bűbáj?

Ám amikor kiléptek a forgalmas londoni utcára, Hermione rögtön tudta, hogy igenis sikerült a bűbáj: a muglik emberként látják. Ahogy mentek a járdán, néhányan rámosolyogtak – főleg férfiak –, mintha valami nagyon kellemeset látnának. Talán Piton elrontotta a bűbájt, és nincs rajta ruha? Vagy valami borzasztó külsővel áldotta meg?

Pár percnyi séta után elérkeztek egy nagyobb élelmiszer áruházhoz, ahova szó nélkül bementek. Piton otthonosan mozgott, még egy kosarat is vett, és elhaladt az ásványvizek és egyéb üdítők között.

– Siess – mondta mély hangon a lánynak.

Ő sem habozott, elindult, hogy minden, szerinte szükséges holmit összeszedjen. Piton mellette lépkedett, és figyelte a polcokon sorakozó árukat. Nyilvánvaló lesajnálással szemlélte a mugli holmikat.

Beálltak a húsárukhoz vezető sorba – ami egy cseppet sem volt rövidnek nevezhető. Piton eközben a mellettük lévő hatalmas hűtőt figyelte, Hermione pedig őt. Kíváncsi volt, vajon mit gondolhat róla a professzor, de nem merte szóvá tenni. A férfi végül visszafordult, és elkapta a lány pillantását. Rövid ideig bár, de elmerültek egymás tekintetében, és Piton, akaratlanul is, de belenézett manója fejébe.

– Néhány diákom beállhatna a sajtok közé hűsölni – mondta fanyarul, eleget téve a lány kíváncsiságának. Hermionéból kitört a nevetés, ahogy elképzelte a rémült arcot vágó, még kisfiú Neville-t, ahogy a sajtok között megfagyva álldogál. Persze, ez csúnya dolog volt a részéről, de ha Piton valamelyik diákját szidta név nélkül, neki mindig ő jutott eszébe.

A férfi elégedetten hallgatta a dallamos nevetést. Még sosem hallott házimanót nevetni – ezt is fel kell jegyeznie a furcsaságok közé. Léptek egyet előre, amikor egy háziasszonynak látszó hölgy befejezte a húsvásárlást. Újabb két ember állt be mögéjük.

Ahogy várakoztak, kezdték elunni az életüket; Piton csak nehezen tudta megállni, hogy ne nyúljon a pálcájáért, és törjön maguknak utat. Muglik előtt nem tanácsos varázsolni…

Hirtelen egy fiatal tinédzser fiú ugrándozott melléjük, és belepottyantott valamit a Hermione mellett levő kosárba, amit a férfi csak enyhe rugdosással bírt mozgásra, amikor előrébb haladtak. A fiú tovább pattogott, és még néhány vásárló kosarába beleejtett valamit. Mindketten érdeklődve pillantottak le, bár ez csak Hermionén látszott. A lány kivette a kosárba dobott pici dobozt, és ahogy rájött, mi az, biztos volt benne, hogy emberként azonnal elpirult volna, ha nyilvánosság előtt tartja a kezében. Piton elvette tőle, és megvizsgálta. Hermione kezdett kételkedni: a férfinak valószínűleg fogalma sincs róla, mit tart a kezében.

– Ez valami mugli szokás? – kérdezte aztán a férfi halkan, inkább csak magából.

– Hogy óvszereket dobálnak mások kosarába? – érdeklődött nyugodt hangon a lány. – Nem.

– Óvszer? – Piton felvonta a szemöldökét, miközben még inkább szemügyre vette a kis dobozkát. – És mitől óv?

– A nőket a terhességtől – felelte kissé zavartan, és kerülte a professzor pillantását.

Piton elolvasgatta a feliratokat, majd érdeklődését vesztve a hűtőbe tette egy trappista sajt tetejére. Hermione inkább meg sem szólalt – talán nem olyan fontos közölnie, hogy ezek az eszközök nem igényelnek hűtést.

Elgondolkozva álldogált tovább. Vajon miért azonnal idejöttek, a mugli világba? Elvégre a varázslóknak is vannak élelmiszer boltjaik, igaz nem ilyen hatalmasak, és nem késztermékeket árulnak, hanem – mondhatni – bioételeket. Végre sorra kerültek, és Hermione kért mindenféle húst.

Ahogy továbbhaladtak, a lány látta, hogy két kisfiú ugrabugrál a sorok között, ujjaikkal pisztolyt alakítanak, és játszanak. Piton megforgatta a szemét, amikor észrevette a két bolondozó gyermeket. Hermione vidáman lépdelt tovább a férfi mellett, majd a pékáruknál beszerzett egy cipó barnakenyeret. A férfi fintorogva nézte.

– Ebből én biztos nem eszem – mondta határozottan.

– Dehogynem – felelte ugyanúgy a lány, és mit sem törődve az ellenző hangsúllyal, beletette a kosárba.

Amikor minden szükséges dolog már a kosárban pihent, beálltak a pénztárhoz a sorba. A bájitalmester becsmérlően figyelte a mugli vásárlókat, ahogy egyikük-másikuk elejt valamit, miközben a szalagra próbálja tenni, vagy fizetésnél kigurul a kezéből a visszajáró. A zacskókba pakolászókat is szúrós szemmel méregette, és gúnyosan elhúzta a száját, amikor kiszakadt az egyik szatyor.

– Hagyja abba – szólalt meg megrovóan Hermione. Piton meglepetten fordult felé. – Nem szép dolog szemmel verni.

– Te továbbra is a manóm vagy, nem az anyám – válaszolt a férfi, de többet nem ért senkit szerencsétlenség miatta a közelben. Újabb információt raktározott el magában, közben megrándult a szája sarka. Magában nagyon mulattatta manója kioktató stílusa; ismerősnek tűnt számára.

Amint fizettek, visszatértek a Foltozott Üstbe. Tom átadta a bájital hozzávalókat tartalmazó szatyrokat is, Piton pedig úgy gondolta, ideje lenne vacsorázni, és leült az egyik asztalhoz.

– Most kivételesen együtt eszünk – mondta, majd intett a kocsmárosnak, aki nemsokára hozta is az ételt.

Hermione jókedvűen falatozott. Nem volt benne biztos, hogy minden házimanónak olyan jó dolga van, mint neki, valószínűleg többségük csak a gazdájuk moslékából kaphatott néhány falatot.

Rá kellett jönnie, valamennyire félreismerte bájitaltanárát. Ugyan továbbra is goromba és cinikus volt, mégis észrevehetően rendelkezett emberi értékekkel is. Bár nem tudta, miért nem büntette meg sohasem őt a férfi, pozitívumként volt kénytelen elismerni ezt a tulajdonságot. Mosolyogva figyelte, ahogy a bájitalmester is eszik, majd visszatért saját tányérjához.

*

Nagyjából fél órája ülhettek le kissé kimerülten a nappaliban megszokott helyükre, és merültek olvasásba, amikor kopogtattak. Hermione sóhajtva tette volna le a könyvét, és állt volna fel, hogy ajtót nyisson, de Piton megelőzte.

– Maradj.

A lány meglepve nézett utána, továbbra is a könyvét tartva a kezében. Nem értette, mire fel ez az előzékenység. Talán látta, hogy mennyire jólesik ott ülnie, és beletemetkeznie a sorokba, és nem akarta, hogy… Nem, dehogy, ez nem lehet, hiszen ő Perselus Piton!

Sylvester mindenféle invitálás nélkül rontott be a lakásba. Jókedvűen ledobta magát a kanapéra, és megvárta, míg a házigazda is visszatér a nappaliba.

– Szevasz, Darby! – üdvözölte vidoran. Hermione el is feledkezett a könyvéről, és maga mellé csúsztatta a fotelben. – Mi a helyzet?

– Épp olvasok – felelte a lány komolyan.

– Perselus rengetegszer mondta, hogy nekem is rá kéne szoknom – bólogatott Sylvester. – De aztán megjegyezte, hogy előbb meg kéne tanulnom – tette hozzá szemét forgatva, majd azonnal az említett férfire emelte tekintetét.

– Darby, hozz egy kis whiskyt.

Hermione rosszallóan bár, de felállt, és a konyhába indult. Nem értette, miért mindig valami alkohollal kell vendégül látni az érkezőket. Már-már alkoholistának könyvelte el a professzort ezen szokása miatt.

A lány az itallal a kezében közeledett a nappali felé. Hallotta a két férfi halk mormogását, ami nyilvánvaló jele volt beszélgetésüknek. Amikor meghallotta a nevét, hirtelen megtorpant, és némán, az ajtófélfa mögött hallgatózott tovább.

– Nem sokan engednék a házimanójuknak, hogy csak úgy olvasgassanak a fotelben… Darby nagyon mázlista veled – mondta Sylvester, és elvigyorodott.

– Ezzel most célozni akarsz valamire? – kérdezett vissza gyanakvóan Piton, miközben elmerengve figyelte a polcokat, mintha keresne valamit.

– Semmire a világon, hacsak nem arra, hogy milyen jól kijöttök – felelte a kertész. Fürkészve figyelte a professzor arcát, ám az továbbra is megszokott kifejezéstelenségében pompázott. Hermione érdeklődve követte szemmel a jelenetet. – Amúgy felettébb jókedvűnek tűntök mindketten… főleg te. Mi történt?

Piton ekkor ráemelte a tekintetét. Csak egy pillanatig nézte úgy a vele szemben ülőt, mintha hidegen hagyná a kijelentése, aztán a sötét szemekben nem hétköznapi csillogás és lelkesedés jelent meg.

– Reggel ruhát kapott – válaszolta úgy a bájitaltanár, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Ám Sylvester csak lassan, várakozóan bólintott. Persze Pitonnak ekkor rögtön leesett, hogy kivel is beszélget, és lemondó sóhaj kíséretében folytatta. – Nem akar elmenni. Eszébe se jutott, hogy a ruha a szabadságát jelenthetné.

Hermione elképedve, tátott szájjal fogadta magába az információt. Tényleg fel sem merült benne, hogy talán ezért kaphatta reggel az új ruháját; arra asszociált azonnal, hogy nyilván a régi szakadt helyett kapja, ahogy azt a férfi meg is magyarázta.

– Persze, hogy nem akar elmenni. Szeret itt lenni nálad… veled – mondta határozottan Sylvester.

Piton nem felelt. Hermione óvatosan kikukucskált az őt takaró ajtófélfa mögül, és látta, hogy a férfi az előtte lévő asztalkát bámulja, és alig észrevehetően mosolyra húzza a száját.

Előző←…….→Következő