9. rész

Az elkövetkező napokban párhuzamosan három főzetet is készítettek: a Veritaserumot, a Quaero vestigiumot, és egy sebhegesztő főzetet. Utóbbi elég gyakran lecserélődött másra, hiszen viszonylag hamar elkészült, és helyette lázcsillapító vagy altató bájitalokat főztek. Már három hete tartott Hermione új bőrbe bújt élete, amikor is a professzor újabb délutánt töltött távol – a gyógyító bájitalokkal megrakodva.

Hermione kihasználta, hogy a Veritaserum pihenő fázisban van, és más gyógyfőzetet sem kell készítenie; gyorsan kitalálta, hogy mi lesz a vacsora, és azzal a gondolattal, hogy majd fél órával evés előtt nekiáll, böngészni kezdett a férfi könyvgyűjteményében. Nehezen viselte, hogy heteken át nem olvashatott semmit, hiába volt kellőképpen lefoglalva minden perce. Mivel a keresőfőzethez egyedül nem nyúlhatott hozzá, és annak is épp egy nyugalmi szakaszában jártak, így az sem jelentett problémát.

Talált egy érdekesnek tűnő, nem bájitalokkal foglalkozó könyvet, amivel a kezében lehuppant a fotelbe, és olvasgatni kezdett. Vékony, puha fedelű könyv volt, becsúszva találta a többi mögött. Valószínűleg Piton nem is tudta, hogy ilyen is van a birtokában, egyáltalán nem tűnt úgy, mint amit már valaha is kinyitott volna valaki.

Kedvenc tantárgyával, az átváltoztatástannal foglalkozott, oldalakat írt az előszóban ennek a mágiaágnak a csodálatos bonyolultságáról, majd külön fejezetekben taglalta az alapokat, és ugrásszerűen átváltott a magas szintű transzformációkra, mint például az animágia. Hermione életében először átlapozta ezeket az oldalakat, mert unalmasnak találta. Magát is meglepte ezzel egy kissé, de utóbb belátta, hogy nagyon is helyesen cselekedett. A Feltételes Átváltozás című fejezetnél megakadt az ujja.

Ahogy olvasta, teljesen magára ismert. Ugyan a könyv egy szóval sem említette azt, hogy valaha is átváltoztattak volna egy embert házimanóvá – vagy fordítva – mégis a legkülönfélébb esetekkel találkozott itt, és azok megoldásaival. Általában néphiedelmek szolgáltak a történetek alapjául, melyekről később bebizonyosodott, hogy valóban megtörténtek. Egyszer egy férfi annyira mérges lett a feleségére, amiért az egyfolytában kipletykálta minden titkukat a faluban, ahol éltek, hogy lakattá változtatta. Ugyan még így is tudott beszélni, azonban tanult a hibájából, és amikor végre megfogadta, hogy többet nem fecseg el semmit, visszaváltozott, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Hasonló, hirtelen felindultságból elkövetett átokkal sújtotta egy boszorkány a szomszédját, amikor megunta, hogy az folyton ellopkodja mugli újságjait. A szomszéd egy folyóirattá változott, és varázstalan ember létére nem tudta feldolgozni, hogy életét ettől kezdve szennylapként kell leélnie. A Mágiaügyi Minisztérium azonban közbelépett, és felszólította a boszorkányt, hogy haladéktalanul vonja vissza az átkot, majd amikor ez megtörtént, fél évre az Azkabanba zárták. A szomszédot pedig elmegyógyintézetbe – hiába törölték az emlékeit, váltig állította élete végéig, hogy ő nem ember, hanem egy újság.

Hermione sóhajtva csukta be a könyvet: semmi használhatót nem talált benne. Harryék keresik a férfit, aki megátkozta, és ha megtalálják, majd ráveszik, hogy oldja fel a varázslatot. Ha pedig ez mégsem következne be, akkor előbb-utóbb kiderítik, hogy mi lehet az átok feltétele, és szintén megtörik.

Ha legalább ismerte volna az átkozót! Akkor lenne valami kiindulási pontja, hogy milyen fajta feltételről lehet szó. De így… akármi lehet, akár az is, hogy megígéri, hogy ezentúl – bármennyire is utálja – mindennap eszik csigát. Annyira tág volt a feltételek lehetősége, hogy lehetetlennek tűnt, hogy valaha is rájönnek.

Megcsóválta a fejét, és kissé reményvesztetten, lehangolva visszatette a helyére a kötetet. Ahogy ez megtörtént, a polcok melletti állványra esett a pillantása. Azon egy gramofon, egy nagyon jó állapotú gramofon állt. Hermione nem is gondolt arra, hogy Piton esetleg olykor zenét hallgathat. Közelebb lépett az állványhoz, és látta, hogy annak az alsó, üveges részében rengeteg lemez sorakozik. Feltámadó kíváncsisággal, habozás nélkül kinyitotta az üvegajtót, és végigböngészte a őket.

Pitonnak meglepően jó ízlése volt. Persze, csupa komolyzenei darab állt a sorban, azonban néhány korabeli lemez is helyet kapott közöttük. Kiválasztott egy számára ismeretlen albumot, és rátette a lejátszóra.

Lágy dallam hangzott fel a lakásban, és egy csapásra békesség áradt szét a lányban. Már nem érdekelte, hogy manó, és hogy hogyan fog visszaváltozni; kiegyensúlyozottnak, elégedettnek érezte magát.

A faliórára pillantott, és úgy gondolta, itt az ideje, hogy nekiálljon a vacsora elkészítésének, hogy mire a professzor hazaér, már legyen mit enni.

*

Harry elgondolkozva sétált fel az emeletre. Hetek óta nem kaptak semmi hírt Hermione felől, és ő nagyon aggódott barátnőjükért. Éjszakánként rémálmok gyötörték, különböző magyarázatokat adva a lány sorsára, és ezek közül egyik sem volt szívderítő. Így, amikor ébren volt, derűs gondolatokkal igyekezett ellensúlyozni rémisztő álmait; arra gondolt, Hermione talán csak elbújt valahova a világ elől, hogy csak megvicceli őket, mert kíváncsi a reakciójukra. Persze, ezekben ő sem hitt igazán, mégis, el kellett terelnie a figyelmét borúlátó álmairól. Így is épp elég stresszben éltek – bár már csak néhány hetente, havonta fordult elő összecsapás, még egyáltalán nem állt teljesen helyre a béke a varázsvilágban. Voldemort ugyan eltávozott, de hű szolgái továbbra is megragadtak minden kínálkozó alkalmat, hogy keresztbetegyenek a „jóknak”. És itt volt még ráadásként Hermione eltűnése is…

Reménykedett benne, hogy Piton már nekilátott a kereső bájital elkészítésének, és nem várja meg, míg cseppet sem kedvesen emlékezteti rá. Nem sokat tudott ugyan erről a főzetről, de elismerte a professzor tudását, és bízott benne, hogy hamarosan ráakadnak barátnőjére.

Ahogy felért, sóhajtva nyitott be a lány üresen tátongó szobájába. Mióta elment, semmihez sem nyúltak, manók sem takarítottak ki, mindent úgy hagytak, ahogy Hermione eltűnése előtt is volt. A fiú eltöprengve járatta végig a szemét a berendezéseken; mintha azokon keresne bármilyen nyomot, ami a segítségükre lehetne. Azonban ilyet természetesen nem talált, így eredeti szándékának megfelelően a fésülködőasztalhoz lépett, ahol felvett egy hajkefét. Alaposan megvizsgálta, végül úgy döntött, megfelel a célnak.

Még vetett egy utolsó pillantást a napfényes szobára, majd fejcsóválva kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót. A földszinten aztán Remusszal találkozott, aki indulásra készen állt az előszobában.

– Megvan? – kérdezte az őszülő varázsló. Harry csak bólintott, mire a volt professzor felé nyújtotta a markát. Harry azonban nem adta oda neki a lány szobájából elhozott kincset.

– Én is megyek – mondta határozottan, és mielőtt a vérfarkas közbevághatott volna, folytatta. – Tudom, hogy Piton mit mondott, de látni akarom, hogy halad a bájitallal.

– Hidd el, én is meg tudom nézni, hogy áll a főzet – felelte azonnal Remus, és továbbra is kitartóan nyújtotta a fiú felé a mancsát.

– Menni akarok, és megyek is. – Azzal Harry felvette a cipőjét, és a bejárati ajtó felé indult. Remus fejcsóválva követte: olyan makacs, mint az apja.

*

Piton először azt hitte, rossz helyre nyitott be. Az előszobában hallotta, hogy valami halk zene szól, és lassan érezte is szétáradni testében a nyugalmat. Megrázta a fejét, és azonnal besietett a lakásba. A nappalit üresen találta, ám a konyhából nyáltermelést beindító illatok szálltak, amelyből feltételezte, hogy manója odabent sündörög. Anélkül, hogy leállította volna a lejátszót, a konyhába lépett, ahol meg is találta Darbyt, aki dudorászva kavargatta a tűzhelyen bugyborékoló vacsorát. Háttal állt a gazdájának, meghallani pedig nem hallotta meg őt.

Piton először le akarta szidni, amiért engedély nélkül turkált a holmijai között, és hozzáért a lemezlejátszójához. Azonban ahogy egyre inkább átadta magát a zene mágiájának, minden dühe elpárolgott, és jóleső béke áradt szét a testében. Szó nélkül leült az asztalhoz, amire viszont már a manó is felfigyelt.

– Ó, észre sem vettem, hogy hazajött, uram – mondta kissé meglepetten Hermione. Egy röpke pillanatig felmerült benne, hogy hamarosan alapos fejmosásban fog részesülni, de aztán újra eluralkodott lelkén a lágy dallam, és csak elmosolyodott. Elzárta a tűzhelyet, egy bűbájjal ehetőre hűtötte az ételt, és szedett egy tányérra, majd a férfi elé tette az asztalra.

Piton szó nélkül enni kezdett, arca nyugodt volt. Hermione figyelte őt, ahogy a szájához emeli az evőeszközt, majd megrágja a falatot, és lenyeli… aztán megrázta magát; rájött, milyen képtelenséget is tesz, és gyorsan kislisszant a helyiségből.

A nappaliban szétnézett, hátha van valami, amit rendezgethet, míg a professzor vacsorázik, ám semmi ilyet nem talált. A laborba nem mehetett, elvégre nem kapott utasítást semmilyen főzet elkészítésére. Csendesen lehuppant a fotelbe, és várakozott.

Gondolatai újra különös sorsára terelődtek. Remélte, hogy nem tart már sokáig manó-élete, és újra Hermione Granger lehet, a boszorkány. Jobb időket látott szakadt kis ruháját tépkedte, nézegette, de közben agya minduntalan visszatért a régi emlékekhez; a roxfortos évekhez, amikor még minden rendben volt a maga módján. Ha legalább el tudta volna mondani Pitonnak…! De a bűbáj ezt sem engedte. Még csak egy árva utalást sem tudott tenni valódi lényére.

A férfi kilépett a konyhából, és a szobájába ment. Pár percnyi bent lét után végül újra visszatért a nappaliba, ám fekete talárja lekerült róla, és egy feltűrt ujjú, szürke ingben és fekete nadrágban leemelt egy könyvet a polcról, és azzal együtt a kanapéra ült le. Lábait kényelmesen feltette a középen álló kis asztalkára, és olvasni kezdett.

Hermione áhítattal figyelte, ahogy professzora ilyen lazán elhelyezkedik, és kellemes elfoglaltságot űz. A lány előre-hátra dőlöngélt ültében; fogalma sem volt, mihez kezdhetne magával. Az asztalon a Reggeli Próféta egy előző heti száma pihent néhány egyéb könyv társaságában, amelyeket a férfi olvashatott olykor-olykor.

A manólány erős kísértést érzett, hogy belenézzen az egyik könyvbe, így űzve el unalmát. Azonban tudta, hogy Piton allergiás rá, ha valaki a holmijához nyúl, még ha a mai nap igyekezett is erre rácáfolni. Tehetetlenségében – pótcselekvésként – továbbra is a fotelben billegett.

A professzor némán olvasta kiválasztott könyvét, figyelmét egyáltalán nem irányította a manóra. Hermione körbehordozta tekintetét a tiszta nappalin, az akváriumban búvárkodó gusztustalan lényen, polcok sokaságán, de semmi olyat nem talált, ami két másodpercnél tovább ébren tartotta volna érdeklődését.

Mikor már legalább fél órája ültek némán, rávette magát, hogy megpróbálkozzon a valószínűleg erős ordibálást eredményező akcióval, és az asztal felé nyúlt. Folyamatosan szemmel tartotta gazdáját, de a férfi fel sem emelte a tekintetét a lapokból, míg a lány észrevétlenül elvette a legkézenfekvőbb kötetet az asztalról. Kiéhezett vadként vetette magát a sorok közé, eleinte még fel-felpillantgatva, hátha a férfi észreveszi, ám hamarosan annyira belefeledkezett a Mérgező Növények Hasznosítása című remekműbe, hogy teljesen kiment a fejéből, hogy a professzor is jelen van.

Piton természetesen mindent észrevett, de ezt nem óhajtotta manója orrára kötni. Olvasás címén nézegette a könyv lapjait, közben tökéletesre fejlesztett periférikus látásával nyomon követte a manólány minden egyes rezdülését; ahogy unatkozva körbenéz, majd bámul maga elé, utána pedig, ahogy ügyelve arra, hogy ő nehogy észrevegye, elkapja azt a könyvet az asztalról, és beletemetkezik, még mindig kissé félve. Amikor látta, hogy a manó már nem foglalkozik vele, halványan elhúzta a száját, és megcsóválta a fejét, majd tényleg olvasni kezdett.

Újabb óra telt el, míg ők a zene megnyugtató dallamát hallgatva olvasásba merültek. Néma csendben múltak a percek, Hermione közben kényelmesen törökülésbe helyezkedett, és hátradőlt a fotelben, felvéve a számára legmegfelelőbb olvasópózt. A professzor nem változtatott helyzetén, lábai továbbra is az asztal tetején nyugodtak. Hermione olykor-olykor a férfire pillantott, hátha mégis észrevette őt, bár ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy már rég rászólt volna, ha ez megtörténik.

Fél órával később mikor ismét rápillantott a professzorra, a férfi is ráemelte tekintetét. Hermione ijedten beharapta az alsó ajkát, és ösztönösen eldobta a könyvet; az lepottyant a fotel elé, a földre. Piton továbbra is tartotta a szemkontaktust, de erre felvonta kissé jobb szemöldökét, és érdeklődve figyelte tovább a manót.

– Elnézést… én tudom, hogy meg kellett volna kérdeznem, hogy szabad-e, és…

– Olvass csak – vágott közbe érzelemmentes arccal a férfi, belefojtva manójába a szómenést. – Ha nem adok semmi feladatot, azt csinálsz, amit akarsz; persze a jó ízlés határain belül. – A bájitalmester szemei furcsán megcsillantak a „jó ízlés” szónál, mintha csak célozni akarna valamire. Hermionénak fogalma sem volt, mire gondolhat a professzor, így kérdőn oldalra billentette a fejét. – Gondolom, Kenny nem ok nélkül volt olyan állapotban, amilyenben.

Hermione meglepetten nézett farkasszemet a férfival. Micsoda feltételezés! Piton komolyan azt hiszi, hogy ő csábította el a másik manót, hogy talán szándékosan intézte így az egészet? A lány tekintete újra kérdőre váltott, miközben elgondolkozva lehajolt az eldobott könyvért. Amikor ismét felemelte a fejét, a tanárra nézett és dacosan megszólalt.

– Igazán kedves a feltevése, de semmi okom nem lett volna rá, hogy szándékosan provokáljak egy manót! De mégis, mit gondol, miért tettem volna ilyesmit? – kérdezte aztán, bár még mindig mélyen sértette a férfi megjegyzése.

– Egy manót? – vonta össze a szemöldökét Piton, közben levette a lábait az asztalról, és ráérősen hátradőlt a kanapén. – Mintha a saját fajtársaidat alacsonyítanád le.

– Egyáltalán nem. – Hermione egy röpke pillanatra valóban elfeledkezett arról, hogy mi is ő valójában, és emiatt eshetett meg, hogy egy kissé rangon alulinak ítélte meg „saját fajtársait”. – Nem ez a lényeg, válaszoljon a kérdésemre.

Pitonon látszott, hogy enyhén megdöbben az ellentmondást nem tűrő hangnemen. Biztos volt benne, hogy ilyet egyetlen normális manó sem engedne meg magának, és azonnal bocsánatért esedezne, és millió-egy büntetést szabna ki magára. Ám Darby keményen állta a pillantását, és makacsul felemelt állal várta a választ.

– A manók ösztönös lények. Természetes, ha egy hím, meglátva egy ellenkező nemű manót, rögtön valami vonzalmat érez, és hogy a másik manó is igyekszik felhívni magára a figyelmet. – Hermione amúgy sem csöppnyi szemei óriási lufi méretűre tágultak. Piton most tényleg a manók párkeresési szokásairól akar beszélni? – Persze, ezt te jobban tudhatod, én nem vagyok házimanó.

– Maga azt hiszi, hogy én direkt illegettem magam Kennynek, hogy nyomuljon rám?! – kérdezte tátott szájjal a lány. Piton szája sarka megrándult. – Ez elképesztő! Remélem, legközelebb azzal gyanúsít meg, hogy valami gusztustalan, felnőtt tartalmú újságot szoktam éjszakánként bújni…

– Nahát, valóban? – Piton látványosan elcsodálkozott.

– És még ötleteket is adok… - motyogta maga elé megsemmisülten a lány, miközben megcsóválta a fejét.

A bájitalmester ekkor tőle szokatlan viselkedést tanúsított. Ugyanis őszintén, minden gonoszság és rosszindulat nélkül felnevetett. Hermionénak csaknem leesett az álla, és egy pillanat alatt összetört a benne kialakult Piton-kép. A férfi hátravetette fejét, és szívből jövően, dallamosan felnevetett. Hermione nagyon nem tudta, mit is higgyen. Ki ez a férfi, és hol van az undok bájitalmester? Vonásai ellágyultak, arca sokkal fiatalosabbá vált, ami már csak hab volt a tortán.

Pár perc múlva aztán elmúlt a nem mindennapi jelenség, és Piton újra kifejezéstelen, de még mindig csillogó tekintettel ült-feküdt a kanapén.

– Kielégítetted a kíváncsiságomat – mondta a férfi, szája sarkában furcsa rándulással. – Nyilvánvalóan egy percig sem gondoltam, hogy kihívóan viselkedtél volna azzal az ostoba manóval.

Hermione már kezdte természetesnek venni, hogy percenként meglepetés-hullámok száguldanak végig a testén. Szóval Piton szándékosan szórakozott vele, fel akarta idegesíteni, kíváncsi volt a reakciójára… hát ez rettentően kedves.

– Remek, akkor azt hiszem, folytatnám az olvasást! – Azzal durcásan benyomult a fotel mélyébe, az elcsent könyvet pedig az arca elé tette, hogy még véletlenül se találkozzon a pillantása a professzoréval. Alighogy ismét elkezdett olvasni, kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Lemondóan sóhajtott.

Felpattant, a könyvet az asztalra tette, és szó nélkül az ajtóhoz sietett, hogy beengedje a vendéget. Piton még mindig a kanapén ült, de nem temetkezett ismét a könyvébe. Hermione érdeklődve kukucskált ki a résnyire nyitott ajtón, majd elmosolyodott, amikor meglátta az érkezőket.

– Jó estét!

– Szia, Darby – köszönt kedvesen Remus. – Megengeded, hogy bemenjünk? Perselus ugye, itthon van?

– Igen… itthon – felelte kissé gunyoros hangon.

Ahogy beléptek a lakásba, a zene elnémult, és a kellemes, mágikus légkör megszűnt létezni. Hermione látta, hogy Piton a gramofon mellett áll.

– Ha jól emlékszem, azt mondtam, csak Lupin jöhet – szólalt meg köszönés nélkül, ahogy sötét szemeivel a Harrynek tartogatott pillantással végigpásztázta a fiút.

– Érdekelt, hogy halad a főzettel, professzor. – Harry hangja nyugodt volt, rezzenéstelenül állta a bájitaltanár tekintetét.

– Remekül, Potter, de mivel úgysem értesz hozzá, nem megyek bele a részletekbe.

– Nem akarunk zavarni – szólt közbe Remus, mielőtt Harry bármit is mondhatott volna. Piton felé fordította az arcát. – Csak oda akartuk adni Hermione néhány hajszálát.

Hermione nagyon zavarban volt. Ez csak fokozódott, amikor volt tanára elővette a hajkefét a talárjából – amit útközben sikerült megszereznie Harrytől –, és anélkül, hogy bármit is tett volna vele, Piton felé nyújtotta. Ő érdeklődve figyelte a fából készült tárgyat, majd orrát kissé felhúzva érte nyúlt. Két ujjával csippentette össze a nyelét, mintha valami mocskos dolgot érintene.

– Ebből bogozzam ki? – kérdezte értetlenül. Remus és Harry vállvonogatva bólintott. – Imádkozzatok, hogy Granger senkivel nem használt közös fésűt. – Aztán elgondolkozott. Töprengve figyelte a kezében tartott darabot, majd kérdőn a villám alakú heg tulajdonosára pillantott. – Miért gondoljátok, hogy Granger valaha is fésülködött? Sosem tűnt úgy.

– Azt hiszem, kettejük közül nem az ő haját kellene ápolatlanság ürügyén emlegetni – mondta határozottan Harry. Piton arca kifejezéstelen maradt, Hermione pedig némán követte figyelemmel a köztük folyó szócsatát. Professzora cseppet sem hízelgő megjegyzése ugyan nagyon nem tetszett neki, azonban hálás volt Harrynek, hogy igyekszik megvédeni őt, még egy ilyen buta ügyben is.

– Szerintem jobb lenne, ha most mennénk – javasolta békítően Lupin.

– És akkor azt mondják, a griffendélesek bátrak… vajon a menekülés ilyen hőstettnek számít? – érdeklődött őszintének tűnően a bájitalmester.

– Ez nem bátorság kérdése, Perselus, te is tudod. Ilyen ostoba dolgokról vitázni nagyon gyerekes természetre utal. – Piton megforgatta a szemét.

– Kérnek esetleg valamit? – Hermione kihasználta az alkalmat, hogy ezt megkérdezze. Harry pillanatnyi döbbenet után felnevetett, Remus kedvesen rámosolygott, Piton meg látszólag legszívesebben elátkozta volna őt. Amikor ezt a manólány észrevette, bocsánatkérő tekintetét belefúrta a professzoréba, és hozzátette: – Csak vicceltem.

– Két és fél hét múlva telihold van, azután még néhány nap kell a főzetnek, és elkészül. Addig semmiképpen nem akarlak látni titeket – mondta ellentmondást nem tűrően Piton, fekete szemeivel fenyegetően méregetve vendégeit. – Majd üzenek, ha végeztem.

– Köszönjük – bólintott Remus, és intett Harrynek, hogy induljanak.

Mindketten elbúcsúztak Hermionétól is, aztán elhagyták Piton otthonát. Hermione ruhája, ahogy becsukta mögöttük az ajtót, becsípődött a keret és az ajtó közé, és egy kis részen felszakadt. A lány sóhajtva szabadította ki a megviselt darabot csapdájából, majd visszaindult a nappaliba, és lehuppant a fotelbe, korábbi könyve társaságában. Piton a kanapén ült, és szintén olvasott.

Lassan rájönnek, hogy ki ő, és kezdődhet a lázas kutatás emberré válásának módja után. Legfeljebb három hét, és tudni fogják, hogy hol van, és mi a gond. Hermione alig várta, hogy telihold legyen.

Előző←…….→Következő