7. rész

– És engem? – vigyorgott csábosan Sylvester Perselusra. A bájital professzor úgy nézett rá, mintha nála szánalmasabb ficsúrral még soha nem találkozott volna. – Darby biztos nagyon kitett magáért, az illatokból ítélve.

– Mindennap nagyon kitesz magáért – felelte leereszkedően a férfi, majd intett, hogy menjenek át a konyhába. Hermione nem tudta mire vélni ezt a választ, talán még dicséretnek is vehetné, ha nagyon optimista akarna lenni.

– Szóval akkor elkészíted azt a főzetet? – Perselus bólintott, miközben kivett két tányért a szekrényből. – Ó, ez marha jó, kíváncsi vagyok már arra a csajra, aki körül forog per pillanat a világ. Legalábbis a miénk – tette hozzá homlokráncolva, majd elgondolkozva nézett maga elé pár pillanatig. Aztán megrázta a fejét, és elnapolta fogalmazási problémáit.

– Csalódni fogsz. Túl eszes hozzád – mondta könnyedén a tanár. Letette az asztalra a tányérokat, és Sylvester kezébe nyomott egy villát. Hermione azonnal előhalászott még néhány kanalat, amivel a férfiak nemsokára szedtek a rizsből és a krumpliból is, mialatt a manólány a nemrég elkészült rántott húst vitte az asztalhoz a salátával együtt.

– Jaj de jó, kecske kaja! – azzal Sylvester rávetette magát a zöldségekkel teli tálra, és szedett belőle egy családra valót. – Nem fogod elhinni, de már vagy egy hónapja nem ettem semmi növényt.

– Borzasztó érzés lehet – Perselus hangja cseppnyi együttérzésről sem tanúskodott, csak kedvetlenül szedett az elé halmozott ételből, messziről elkerülve a számára állateledelnek tűnő edényt.

– Mennyi idő, míg elkészül az a lötty? – érdeklődött a férfi, miközben nagyra tátva a száját megkóstolta a salátát. – Ó, srácok, ezentúl ide fogok járni kajálni.

Hermione elmosolyodott, amikor Sylvester elismerően rámosolygott, és újabb falattal látta el szájüregét. Legalább valaki értékeli a munkámat – gondolta elégedetten a lány.

– Ritkán teszel fel ilyen értelmi szintű kérdéseket – jegyezte meg Perselus, mire Sylvester szerénykedve vállat vont. – Valójában legalább egy hónap. Néhány hozzávalóval lesznek még problémák.

– Hogy lehet egy hozzávalóval probléma? – kérdezte értetlenül a kertész. Hermione megcsóválta a fejét: Sylvester ritka vidám ember volt, de kissé ostoba. Persze azért ez nem egy főbenjáró bűn, szegény nem tehet róla.

– Szerintem ne beszéljünk bájitalokról, nem a te asztalod – javasolta Perselus.

– Ez olyan lealacsonyító! Mintha olyan hülye lennék, hogy nem értem meg, ha elmagyarázod. – Pitonon látszott, hogy valami hasonló a véleménye, de azért finomított a helyzeten.

– Ugyan, csak nincs kedvem magyarázni. Téged sem érdekel annyira, hogy komolyabban belemenjünk, akkor nem teljesen mindegy?

– Hát jó… És mi minden történt tegnap óta?

– Ó, képzeld, nem is mondtam – kezdte Piton tőle szokatlanul lelkesen. Hermione teljesen lehidalt a hirtelen kitörésen, el sem tudta képzelni, mi üthetett a professzorba. Hatalmasra nyílt szemekkel figyelte őt, még a kezében tartott kanállal is abbahagyta a játszadozást, és mozdulatlanná merevedett. Aztán persze rájött, hogy nem egészen úgy áll a dolog, ahogy az látszik. – Bájitalokat főztem!

– Hű, tényleg? – ámult el Sylvester. – Nem is hittem volna. Te, ilyet nem vihetek haza? Anyád manói borzalmasan főznek. Vagyis elég egyhangú a tudományuk…

Piton felvonta a szemöldökét, Hermione arcán pedig újabb vidám mosoly jelent meg. Határozottan élvezte volna, ha ezentúl Sylvesterrel kell töltenie manóéletét, biztos volt benne, hogy nagyon elégedettek lennének egymással. Ám egy belső hang azt mondogatta odabent, hogy talán egy idő után unalmassá válna…

– Sokáig akarsz maradni? Rengeteg dolgom van. – Perselus befejezte az evést és letette a villát.

– Elnézést uram, de a salátából még nem evett – szólalt meg Hermione, és bátran ex-professzora szemébe nézett. Érezte, hogy Sylvester nagyban bazsalyog a jeleneten.

– Nem is fogok. Pakold el az edényeket – válaszolta a férfi anélkül, hogy reagált volna a tiszteletlenségre. Egy ideje már nem tette szóvá, ha a manólány nem a rangjához illendően viselkedett.

– De… ez is a vacsorához tartozik – folytatta töretlenül a lány, és oda is lépett a tálhoz, majd odaadta a tanárnak. Perselus úgy nézett rá, mint egy idiótára szokás. – Csak egy kicsit.

Sylvester nem bírta tovább, és felnevetett.

– Ne röhögj – szólt rá mogorván a professzor, de valójában őt is rendkívül szórakoztatta a helyzet. – Te meg ne kezelj úgy, mint egy óvódást…

– De ha egyszer úgy vise…

– Be ne fejezd! Mondd, nem félsz, hogy esetleg elbocsátalak? – Hermione hatalmas barna szemeit továbbra sem vette le a tanár arcáról. Vizsgálta a vonásait, próbált rájönni, vajon ezt most fenyegetésnek szánta-e, vagy csak szórakozik, és kíváncsi a reakciójára. A férfi vonásai rezdületlenek voltak, szemei kifejezéstelenül pásztázták a lányt, de Hermione észrevette, hogy megrándul a szája, és egy apró ránc jelenik meg a szeme sarkában…

Hermione szélesen rávigyorgott:

– Nem, úgysem tenné meg – válaszolta magabiztosan.

Sylvester még jobban beleélte magát a jelenetbe, és csak figyelte, ahogy Perselus nem tudja hová tenni ezt az önbizalmat. A bájitalmester csak hitetlenkedve csóválta a fejét, és elképedve nézte, ahogy Sylvester szed neki a salátából, és elé tolja a tányért.

– Szemetek – mondta dacosan, de azért nekilátott a zöldségkosztnak. Hermione látta, hogy halványan mosolyog, miközben a szájához emeli a villáját, mire sokat sejtető pillantást váltottak Sylvesterrel, aki rákacsintott.

– Tudod, durva, hogy egy manó így meg bír nevelni – mondta élvezettel a kertész, és kényelmesen hátradőlt a székében.

– Folyamatos harcban állunk. Ezt a csatát megnyerte – pillantott az uborka fölött a manólányra, aki töretlenül mosolygott –, de a következő az enyém.

– A végén még féltékeny leszek, hogy mással is barátkozol…

Piton csak beletörődve megrázta a fejét, Hermione pedig vigyorogva nekiállt elpakolni az edényeket.

*

Kopogtatás rángatta ki Hermionét a konyhából. Piton épp zuhanyozott, így feltehetően ő meg sem hallotta a zajt. A lány megtörölte a kezét a kis rongyban, amit ruhaként viselt már egy ideje, és résnyire nyitotta a bejárati ajtót. Ijedtében hátrált egy lépést, amikor két hatalmas zöld szem tekintett vissza rá – neki szemmagasságban.

– Nocsak – hallott egy cseppet sem kellemes, túlságosan is ismerős hangot. – Perselus nem az a manótartófajta varázsló.

Draco Malfoy állt a küszöbön, mellette egy megalázkodó, toprongyos manóval. Utóbbi félénken követte a magát otthonosan beengedő mardekárost, aki kifinomult mozdulatokkal befáradt a lakásba, és megállt a nappali közepén.

– Hol van a gazdád? – kérdezte Hermionéhoz fordulva.

– A fürdőben. Bizonyára hamarosan végez – tette hozzá még tisztelettudóan, holott legszívesebben szembeköpte volna a szőkeséget. – Foglaljon helyet… uram. Nekem dolgom van – azzal visszasietett a konyhába, magára hagyva Malfoyt. Borzalmas érzés volt „uram”-nak neveznie őt.

Vajon mit akarhat itt a volt mardekáros? Nem is hitte volna, hogy az ifjú férfi még tartja a kapcsolatot bájitaltan tanárával, azt meg főleg nem, hogy még az otthonában is képes meglátogatni. Hermione gyorsan befejezte a reggelit, és az asztalra helyezte, hogy gazdája elfogyaszthassa.

– Kenny segíthet?

A manólány csaknem szívrohamot kapott, amikor meghallotta az övénél alig néhány frekvenciával alacsonyabb hangot. A sipítás irányába fordult, és megpillantotta az ujjait tördelő házimanót, aki leste minden mozdulatát. A lány felvonta volna szemöldökét, ha rendelkezett volna ilyesfajta mimikai eszközökkel, így azonban csak kérdő-furcsálló pillantást tudott a lény felé küldeni.

– Már nincs miben, végeztem – felelte végül kimérten, miközben még mindig érdeklődve vizsgálgatta a kis jövevényt.

– Malfoy úrfi kért egy teát.

Hermione bólintott, majd egy csettintésére tálca, csésze és egyéb teához szükséges eszközök és hozzávalók jelentek meg. A leszűrt teával teli kanna lelebegett a tűzhelyről, majd egy kecses mozdulattal megtöltötte a csészét. A magát Kennynek nevező manó megköszönte, és kiegyensúlyozta a tálcát a nappaliba. Hermione még egy ideig utána nézett; egyszerűen különösnek tartotta a kis lény viselkedését, de ő maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért.

Sokáig azonban nem tűnődhetett, hiszen Piton hívó szava a nappaliba kérette. A férfi fekete nadrágot viselt, és épp egy hasonló színű inget gombolt be magán. Hermione akaratlanul is hatalmasat nyelt, ahogy meglátta a ruha alól kilátszó mellkast. Sosem képzelte még el, milyen lehet a bájitalmester teste, de ilyen kidolgozottságra egyáltalán nem számított.

– Elmegyünk Dracóval néhány hozzávalóért – mondta nyugodt hangon a férfi, miközben az utolsó gombot is elintézte. – Addig Kennyvel itt maradtok; ő takarít, te pedig készíts egy üstnyi koncentrációképesség-növelő főzetet.

Hermionénak csak egy bólintásra futotta, Piton és Draco már távoztak is.

– Este jövünk – szólt még vissza az ajtóból, majd kilépett a lakásból.

Kenny továbbra is kezét tördelve álldogált a nappali asztala mellett, amin ott állt a kitöltött tea – érintetlenül. Hermione megcsóválta a fejét, és lemondóan sóhajtott.

– Hallottad a professzort – mondta a lány, és Kenny szemébe nézett. Kissé ijesztő volt a neonzöld szempárba tekinteni, de azért állta a próbát.

– Igenis, kisasszonyom.

Hermione egy pillanatig elgondolkozott, mennyire normális dolog az, hogy egy manó egy másik manót „kisasszonyom”-nak nevez, de nem ért rá foglalkozni ilyen kis semmiségekkel. A laborba vonult, hogy nekilásson a számára kiutalt főzetnek.

Gondolatai folyamatosan el-elkalandoztak. Sokat töprengett az elmúlt heteken, azon, hogy mennyire más is most Piton. Nem bírta kiverni a fejéből Sylvester szavait: valóban barátkozna vele a bájitalmester? Elvégre a férfi nem tagadta a kertész állítását; a hallgatás ezúttal is beleegyezés lenne?

Az aznap reggeli kis közjáték sem hagyta hidegen: egyik tanáráról sem feltételezte, hogy valaha is látni fogja öltözés közben, főleg nem Pitonról. Kellemes meglepetés volt számára, hogy a férfi bár nagyon sovány volt, mellkasa feszes izmokból épült fel – már amennyire ezt a kigombolt ingen keresztül végigmustrálhatta. Az elmúlt hetek egészséges ételei láthatóan jó hatással voltak a professzorra: bőre már nem volt annyira természetellenesen fakó, és mintha a kedve – és ezzel együtt a humorérzéke is - pozitív irányba változott volna.

Ahogy az oly’ vitatott macskagyökeret hozzáadta a bájitalhoz, gondolatai elkanyarodtak volt tanáráról és teljesen más kötötte le a figyelmét. Vajon mi lesz, ha elkészül a kereső-főzet, és nem működik, mert nem emberalakban van? Vagy ha működik, akkor mi lesz, ha barátai azt hiszik rossz, elvégre hogy lehetne egy manó Hermione? És – hogy nagyon derűlátónak tűnjön – ha még el is hiszik, hogy ő az, hogyan lesz megint ember?

A lány sóhajtva megrázta a fejét: a munkájára kellett koncentrálnia, nehogy elrontson valamit, nem engedhette meg magának, hogy a saját kis apró-cseprőnek nem épp nevezhető problémái foglalják le.

Régóta tartózkodhatott már a laborban, biztosan a délután is beköszöntött, mikor halk nyikorgással kinyílt az ajtó, és Kenny sétált be rajta lehajtott fejjel, bátortalanul. Hermione – ahogy végignézett a manón – nagyon megsajnálta a kis lényt. A Malfoyok nem arról voltak híresek, hogy kegyesen és igazságosan bántak volna másokkal – akár emberről, akár manóról van szó.

– Minden rendben, Kenny? – kérdezte kedvesen a manólány. Kenny meglepve felkapta a fejét, és ijedten nézett Hermione szemébe.

– A kisasszony annyira kedves, és szép, és okos, és bölcs, és gyönyörű… és Kenny nem érdemli meg őt.

A lány kissé értetlenül állt a dologhoz. Kenny arcán csodálat tükröződött, amit nem tudott hová tenni. A manófiú körbenézett, mintha keresne valamit, amibe beverheti a fejét mazochista vágyai kiéléseképpen. Hamarosan rá is akadt a megfelelő tárgyra, Hermione pedig ijedten próbálta megakadályozni büntetése végrehajtásában. A sok bájitalhozzávaló, de legfőképpen az asztal az útjában állt, Kenny pedig szinte örömteljesen kongatta meg fejével a hozzá legközelebb eső nagy üstöt. Ennek következtében Kenny madarakat látott körözni a feje körül és elszédült, ezért meglehetősen koordinálatlan mozdulatsort vitt végbe, majd intim kapcsolatot alakított ki az egyik polccal, amelyről lepotyogott néhány bájitallal teli lombik.

– Kenny, vigyázz! – kiáltotta Hermione, és igyekezett átvergődni az asztalon.

Késő volt: néhány lombik ugyan a földre esett, és ott tört darabokra, de egy bordó folyadékkal teli üveg tartalma egyenesen a manófiú fejére ömlött, az üveg pedig a koponyáján koppant, újabb szédülési hullámot idézve elő. A manó már nem bírta tovább, bizonytalanul összecsuklott, és hátravágódott a földön.

Hermione végre odaért mellé, letérdelt, és megvizsgálta. A manó elvesztette az eszméletét.

– Kenny, hallasz engem? – kérdezte kétségbeesve a lány, de választ nem kapott. Hermione kezdett pánikba esni, de emlékeztette magát, mennyire fontos, hogy higgadt maradjon. Felpattant, és az asztalról hozott egy kis vizet, megitatta a manót, és megtörölgette az arcát. Kenny szemei megrebbentek, és lassan kinyíltak. Hermione feltételezte, hogy a manó még nagyon homályosan láthat, de percről percre tisztult a tekintete. A manólány kezdett megnyugodni, hogy minden rendben lesz, amikor Kenny elmosolyodott.

És Hermione ekkor ijedt meg igazán: a mosoly nem akármilyen mosoly volt. Kenny egyenesen vigyorgott, kihívóan, pajzánul, mint aki valami nagyon csúnya dolgot forgat a fejében.

– Nyomunk egy manómenetet? – kérdezte kacéran, miközben lazán felült a labor padlóján. Hermione nem tudta mire vélni a kérdést. Mit érthet „manómenet” alatt?

– Ö, azt hiszem, jobb lenne, ha inkább lefeküdnél a nappaliban – javasolta a lány, és az ajtó felé mutatott.

– De csak, ha te is jössz – felelte vágyakozva Kenny, és felkelt a földről. Hermione állta a kérő pillantást, de még mindig nem értette, mi folyik itt. Az előbb még teljesen normális volt a manó, most meg belébújt a kisördög, és el akarja csábítani?

– Elkísérlek – bólintott a lány, és elindult az ajtó felé. Kenny követte.

Végighaladtak a rövid összekötő folyosón, elhagyva a Hermione hálójaként szolgáló kis lyukat is, amikor a lány megérezte azt a kutató pillantást. Egy pillanatra észrevétlenül maga mögé tekintett, de hirtelen újra előre kapta a fejét: Kenny őt méregette, a manófenekét, a manóhátát, a manólábait. Nem akarta megtudni, lehetnek-e a manók szerelmesek, de főleg nem akarta tapasztalni.

Vajon mi lehetett az a piros lötty, ami ráömlött? Ki kell derítenie.

Megérkeztek a nappaliba, ahol Kenny befészkelte magát a fotelbe, és várakozóan Hermionéra tekintett. Ő zavartan elmosolyodott, és motyogott valamit arról, hogy a laborban hagyott néhány dolgot, amiért vissza kell mennie.

Így is tett, és utánajárt annak a piros főzetnek. Sejtése kezdett beigazolódni, ahogy megtalálta az összetört üvegen a címkét: nemivágy-fokozó (kis mennyiségben!).

Remek – gondolta a lány. Kis mennyiségben. Szinte biztos volt benne, hogy az egész üveg jóval túltesz ezen a meghatározáson, márpedig Kennyre az összes ráömlött. A lány sóhajtott egyet, és megnézte a többi lombikot is. A Veritaserum is összetört, amit kinézett magának; Piton meg fogja ölni érte. Gyomrába görcs állt, ahogy a professzor reakciója megjelent lelki szemei előtt. Aztán valami más férkőzött a fejébe… mi szüksége van a férfinak egy ilyen bájitalra, mint a nemivágy-fokozó? Hermione akaratlanul is felnevetett a gondolatra, próbálta elképzelni, milyen szituációban használhatja ezt a férfi. Azonnal el is felejtette a dühöngő Pitont, aki azért szidja, amiért hosszú hónap munkái megsemmisültek. Meg persze, a nappaliban pihenő, feltüzelt Kenny is kiment a fejéből.

A nappaliból behallatszó irgalmatlan kornyikálás azonban visszazökkentette a jelen szörnyűségébe. Kenny lázas szerenádozásba kezdett, a lehető legfülsértőbb hangon énekelt szerelmes dalokat. Hermione beszaladt a szobába, ahol a manófiú a fotelon táncolt.

– Úgy szeretlek, mint egy istent, meghalok teérted én. Csókold sebesre a szomjas számat,
ne kímélj!* – Kenny nagyon elemében volt, és Hermionénak meg kellett állapítania, hogy egészen kellemesnek vélné a dalt, ha a manó nem lenne teljesen felaljazva, és legfőképpen nem neki énekelne.

– Kenny, nyugi! Elég, ülj le, és hallgass! – kiabált a lány, miközben próbálta lenyomni a manót a fotelbe.

– Nem! Hát nem érted? Végzetem vagy, úgy imádlak, párod vagyok s rabszolgád. Vágyom rád, e tűzben égek, csókolj hát!* - andalogva folytatta a táncot, közben pedig igyekezett Hermionét magához szorítani. A lány azonban szerencsésen megúszta a dolgot, és elmenekült a közeléből.

Hermione higgadt gondolkodásra ösztönözte magát. Mit lehet csinálni egy bepörgött házimanóval, aki ég a vágytól? Talán be kéne dobnia egy hideg vízzel teli kádba, attól lehűlne. Vagy fejbe vágni valamivel, „rossz Kenny” megjegyzésekkel. De talán az is elég lenne, ha bezárná a fürdőszobába, ott kiélhetné magát, és őt is békén hagyná. Eddig jutott, amikor Kenny rávetette magát.

– Gyere, légy enyém! – azzal hevesen meg akarta csókolni Hermionét, aki rémületében lábon rúgta a manót, így sikerült kiszabadulnia az erőszakos ölelésből. Kenny azonban még vidámabb lett, és újabb támadást indított a manólány ellen. Hermione hátrálni kezdett, de beleütközött a kanapéba. Felugrott rá, és azon végigbucskázva távolodott el a megzakkant manótól.

– Nem, Kenny, hagyd abba! Térj már észhez! Mit fog szólni Malfoy, ha meglát?

Kenny egy pillanatra valóban megállt, és Hermione már kezdett hálákat rebegni, amikor a manófiú csak megvonta a vállát, és újra elindult felé. A manó kezében egy csettintésre hatalmas, gusztustalan csokor jelent meg. Sok gyimgyom, mindegyik barnás-zöldes színben, és néhányon hátborzongató kis bogarak mászkáltak. Kenny Hermione felé nyújtotta a furcsa szörnyűséget.

– Kérlek, fogadd ezt el tőlem szerelmem zálogaként! Aztán jöhet a manómenet!

Hermione továbbra sem értette ezt a szót, de azért volt valami halvány fogalma a jelentéséről, és biztos volt benne, hogy ebben nem akar részt venni. Kenny, mikor látta, hogy Hermione nem fogadja el az ajándékát, ledobta a nappali szőnyegére, és egy manóhoz nem illő, csípőmozgásokkal és különös, állatias hangokkal teli táncot kezdett lejteni. Hermionénak a vadon állatai közötti rítustáncok jutottak róla eszébe; talán a manóknak is van ilyen, amivel kifejezik, hogy megtalálták életük párját? Merlin…

Kenny egyre közelebb került Hermionéhoz, akinek a kanapé után már nem nagyon volt hová menekülnie. Lassan a bejárati ajtónál kötött ki, ahonnan nem vezetett tovább az út.

A manófiú még inkább belevetette magát az ősi manótáncba, egyre inkább kifejezésre juttatva, hogy ő bizony oda meg vissza van Hermionéért, és bármi áron megszerzi őt magának. Odalépett a lányhoz, magához szorította, és végignyalta az arcát, amitől Hermione nagyon rosszul érezte magát. Nem elég, hogy egy manó összenyálazta, de még valami furcsa, a nyálnál kicsit sűrűbb váladékkal is beterítette őt, aminek nagyon nem örült. Undorában felsikoltott, amikor – mintegy végszóra – kinyílt a mögötte lévő ajtó, melynek nekinyomódott a teste, és Kennyvel együtt kidőltek a folyosóra, egyenesen Piton és Malfoy lábai elé.

– Hála Merlinnek… - sóhajtotta megkönnyebbülten Hermione. Kenny továbbra is rajta feküdt és simogatta, egyáltalán nem zavartatva magát.

– Mi a csuda folyik itt? – kérdezte meglepetten Piton. Hermione erőtlenül lehunyta a szemét.

– Kenny, szállj le arról a manóról – utasította Malfoy a manófiút, mire ő vonakodva bár, de engedelmeskedett. Hermione sosem hitte, hogy egyszer még hálás lesz a felfuvalkodott, mardekáros marhának. És mégis.

– Darby, élsz még? – érdeklődött unott hangon a bájitalmester. Hermione kinyitotta a szemét, és a professzor mustráló tekintetével találta magát szemközt. Egy pillanatra úgy érzékelte, mintha aggódás suhanna át Piton arcán, aztán újra le kellett hunynia a szemét, hogy kipihegje magát.

Homályosan érzékelte, hogy felemelkedik a teste, majd nemsokára lehuppan valami puhára. Ajtócsukódást is hallott, meg lépteket, aztán eltűnt körüle a világ.



* A részlet a Vörös malom című darabból Mima dala. Ajánlom mindenki figyelmébe, nagyon jópofa :-)
http://www.youtube.com/watch?v=p0KIVqUmBDY

Előző←…….→Következő