6. rész

Harry és Ron a konyhában ücsörögtek egy-egy pohár bor társaságában. A két jó barát úgy ült egymással szemben, mint hajdan, amikor támadási stratégiákat beszéltek meg. Most is ilyesmiről volt szó, azonban nem Voldemort legyőzésére szerveztek akciót, hanem Hermione megtalálására. Az elmúlt két hét azzal telt, hogy a lányt és az arab férfit kutatták, ám semmi nyomra nem akadtak. Harry semmiképpen nem akarta feladni, és Ron is hasonlóan érzett. Tonksék nem találtak semmi értékelhetőt a Minisztériumban. Ugyan meglátogattak egy tucatnyi arab varázslót, de egyikük ellen sem volt semmilyen bizonyítékuk, a többségük új életet akart kezdeni a nyugat-európai országban, nem érdekelték őket a halálfalók ellen indított kisebb harcok.

Ugyan Voldemort elbukott, de rengeteg híve szabadon mászkált. A Rend és az aurorok még mindig nem számolták fel mindannyiukat. Harry, Ron és Lupin az elmúlt két hétben teljesen inaktívnak tűnt ezeket a harcokat illetően: mindhárman Hermione keresésére korlátozódtak.

– Fogalmam sincs, mit tehetnénk – sóhajtott Harry lemondóan, majd belekortyolt a borába. Lupin lépett a konyhába, és megállt az asztal mellett.

– Kingsley ellenőrizte az utolsó arab férfit is, aki a listán volt – mondta a volt tanár. – Nem lepődtök meg, ha azt mondom, semmi, ugye? – A fiúk csak megcsóválták a fejüket.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte Ron, ritkán látott aggodalommal és érdeklődéssel figyelve a körülötte levőket.

– Ha valóban elrabolták, már rég jelentkeztek volna – ráncolta a homlokát Harry.

– Igen, én is erre gondoltam – bólintott Remus, és ő is leült az asztalhoz. – De ha nem rabolták el, akkor meg magától kellett volna valamilyen jelt adnia. Ennyire nem tűnhetett el minden nyom nélkül.

A mondat végére újra kinyílt a konyhaajtó, és egy vidám férfi trappolt be rajta. Barna haja madárijesztő hatást keltve kócosan állt szerteszéjjel a fején. Hasonló színű szemei derűsen pásztázták végig a konyhában ülőket.

– Szevasztok – köszönt kitörő örömmel. A háttámlájánál fogva maga alá teremtett egy széket, fordítva, lovagló ülésben ráült, és kíváncsi, kissé buzgómócsing tekintetét végighordozta Harryéken. – Na, mi a nagy harci helyzet?

– A szokásos, Sylvester – válaszolta halvány mosollyal Remus, és egy poharat nyújtott az újdonsült vendég felé. – Mi járatban? Nem szoktál heti két alkalomnál többször idejönni.

– Ja, de tudod Eileen egyre inkább az agyamra megy – vont vállat a férfi, közben kisöpört egy tincset az arcából. A borosüvegért nyúlt, és öntött magának a vérvörös nedűből. - Mit ücsörögtök itt ilyen búskomoran?

– Ki az az Eileen? – kotyogott közbe Ron, figyelmen kívül hagyva a férfi kérdését.

– Egy nő – válaszolta olyan hangsúllyal a vendég, mintha ennél nagyobb evidenciát el sem tudna képzelni. – Nála kertészkedem… vagyis lassan múlt időben.

– Hogyhogy? – kapott a témán Remus, és megeresztett egy vigyort. – Csak nem ilyen súlyos a helyzet?

– Nem fogok egész életemben egy hárpiát szolgálni – Sylvester hangja kissé felháborodottan csengett. – És az a nő tényleg az, Perselus is megmondta.

– Perselus? – kérdezett vissza értetlenül Remus. Ron és Harry is hasonló arcot vágtak. Igazából fogalmuk sem volt, hogy jön a képbe csöppet sem kedvelt bájitaltan tanáruk.

– Aha, tegnap voltam nála – bólogatott a férfi, majd belekortyolt az italába. A többiek még mindig furcsán néztek rá, mire ő is ezt tette, kicsit túljátszott formában. – Hé, most mi van?

– Maga ismeri Pitont? – érdeklődött Harry. Remus elmosolyodott, majd legyintett egyet. Harry nem tudta mire vélni ezt a reakciót, így csak kérdőn nézte a két idősebbet.

– Persze, együtt nőttünk fel – felelte Sylvester egy újabb korty kíséretében. Ron, aki szintén ivott, félrenyelt erre a replikára. – Az ő anyja Eileen, aki a főnököm, ha úgy tetszik.

Ron és Harry nem törődtek leesett állukkal, hagyták, hagy játsszanak az asztal alatt egy partit. Az elmúlt évek során ugyan hozzászokhattak volna, hogy a legváratlanabb kapcsolatok húzódnak bizonyos személyek között, ezt azonban most nehezen tudta befogadni az agyuk. Remus nem tűnt meglepettnek.

– Szóval jártál Perselusnál? – kérdezte főleg sajátmagától a vérfarkas, miközben eltöprengve bámult egy égett kis lyukat az asztalon. Harry még a sokk okozta lila, homályos ködön keresztül is látta, hogy a férfi nagyon elgondolkozott valamin, mintha szöget ütött volna egy terv a fejében.

– Igen. Azt hiszem, ha néha nem látogatnám meg, teljesen begolyózna a sok idióta bájitalától.

– Eszembe jutott valami – fordult Remus Harry és Ron felé. – El kell mennünk Perselushoz, ő talán tud nekünk segíteni!

Harry és Ron is értetlenül bámultak vissza rá. Egyrészt erősen kételkedtek abban, hogy a zsíros hajú, otromba denevér bármiben is segítene két leggyűlöltebb volt diákjának. Másrészt miben tudna nekik segíteni?

*

Hermione dudorászva kavargatta a tűzhelyen rotyogó ételt. Rizst készített, krumplipürét, hozzá egy kis rántott csirkemellet salátával. Jókedvűen tette mindezt, az elmúlt napokban már Piton sem nevette ki őt amúgy röhejes egészségmániájáért, csak elviselte, hogy ez van, és ette, amit elé tett. Még egy utolsót kevert a fakanállal, majd elzárta a gázt, és úgy döntött, amíg a vacsora egy kicsit hűl, meglesi, mit alkot a professzor, utána pedig majd kisüti a húst is.

Piton egésznap a laborban dekkolt. Eleinte Hermione is segített neki, azonban délután négy óra körül a férfi kiküldte őt a helyiségből, ugyanis elmondása szerint nem tudott volna neki segíteni, és csak zavarta volna a munkában. Nehéz bájitalon dolgozott már néhány napja, és emiatt a megszokottnál kicsit ingerlékenyebbé is vált – ami egyáltalán nem jelentett jót. Még amikor jókedve volt is, eléggé állatias módon tudott viselkedni – így Hermione jobbnak látta, ha minden szó nélkül távozik. Legalább volt ideje elkészíteni a vacsorát.

A manólány nyugodt léptekkel tartott a labor felé, halkan, nesz nélkül benyitott a helyiségbe, és nekidőlt a zárt ajtónak. Figyelte a professzort, aki feltűrt ingujjal, hatalmas koncentrációval vizsgálta a fortyogó főzetet. Az elmúlt két hétben volt alkalma tüzetesen végigszemlélni a bájitaltan professzort; megismerte a mozdulatait, a szokásait, a reakcióit, ahogy néhány aprócska ránc jelenik meg szemöldökei között, miközben erősen figyel arra, hogy minden megfelelő legyen egy bájitalnál; ahogy finoman, alig érintve belepotyogtatja a hozzávalókat az üstbe; ahogy beleszimatol a gőzbe, és elégedetten elhúzza a száját, ha minden rendben van. Azt is megfigyelte, hogy amikor épp nem a laborban vannak, hanem például a nappaliban, a férfi a kanapén ülve olvassa a Prófétát, kifejezéstelen arccal lapozgatja az újságot. Legalábbis először a lány ezt gondolta, ám néhány nap után rájött, hogy rengeteg dolog van erre az arcra írva, csak észre kell venni. Például ha valami érdekeset olvas, akkor hosszú percekig nem is pislog, ám ha valami nevetséges vagy szánalmas dolog áll a lapokban, a szemöldökei kissé összehúzódnak, szemeiben pedig megjelenik egy lesajnáló csillogás. Vacsoránál meg egyre gyakrabban és látványosabban ellazulnak az arcizmai, mintha rájönne, hogy odahaza nem kell megjátszania magát, és a komor álca mögé bújnia.

A férfi egy pillanatra felemelte a fejét, amikor meghallotta, hogy Darby belép az ajtón. Tekintetével követte, ahogy nekidől a falapnak, és nézi az ő mozdulatait. Visszafordult a munkájához, ám gondolatai a néhány méterre álló kis lény felé irányultak. Két hét alatt meg kellett állapítania, hogy segítőtársa egy cseppet sem mondható hétköznapi házimanónak. Sokkal emberszerűbb tulajdonságai voltak, mint fajtársainak, és ez kifejezetten imponált a férfinak. Nem kellett hallgatnia a folyamatos önmarcangolást, amit általában egy manó csapott, helyette – be kellett ismernie – kellemes vitákat folytattak, amin igazán meglepődött. Egyrészt a manó tudásán, másrészt pedig az érvelési módszerein. Arról nem is beszélve, hogy hosszú idő óta nem volt senki, akivel ilyen szórakoztató módon, üres fecsegés nélkül el tudott volna társalogni. Sylvesternek talán igaza volt, amikor arra célzott, hogy lassan csodálni fogja a kis lényt. Ezt Darby szerencsére nem hallotta, hiszen épp kint volt a konyhában. Perselus szándékosan kihasználta azt a néhány percet, hogy elmondja Darby rövidke kis történetét. Tudta, érezte, hogy valami nem stimmel körülötte, de nem tudott rájönni, hogy mi is. Önálló gondolatai voltak és ezeket nem is félt kimondani. Csak arra kellett gondolnia, amikor nevetséges módon győzködte őt a különböző ételek előnyös illetve káros hatásairól. Nehezen ismerte volna be, hogy élvezi a manólány társaságát. Az elmúlt időszak egy cseppet sem volt unalmas, és hosszú idő óta először végre úgy érezte, van valami, amiért érdemes felkelni reggel, van valami, ami legalább aprócska örömet okoz neki az életben. Persze emiatt rengetegszer rótta meg magát, elvégre milyen durva perverzió lenne, ha egy manóval kötne barátságot, egy embernél jóval alacsonyabb rendű lénnyel beszélgetne, és érezné jól magát… de bármilyen fájó is volt, ez volt az igazság.

Már azt is nevetségesnek tartotta, hogy képes ennyit agyalni Darbyn. Talán megártott neki a sok év magány, hogy egy értelmes, normális barátja sem volt – ugyanis Dumbledore a legkevésbé sem volt normálisnak mondható. Az igazgató néhány éve úgy döntött, hogy visszavonul, és a világtól elzárkózva éldegéli tovább azt az időt, ami még hátra van neki. Senki sem tudta, hogy pontosan hová is ment, de meglepő módon a világ folytatta működését azután is, hogy ő kivonta magát a forgalomból.

A bájitalmester nem is beszélt vele azóta, így fogalma sem volt, mi lehet az öreggel. Nem vallotta be, de hiányzott neki, hogy valaki ócska cukorkákkal és csokikkal kínálja, vagy hogy színes zoknikat tukmáljon rá. Na jó, ez talán annyira mégsem.

Kopogtatás zavarta meg mindkettejük gondolatmenetét. Egyszerre rezdültek meg a hangra, és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük.

– Menj, nézd meg ki az. – Hermione már indult is, de a professzor még utána szólt. – És Darby… Ne engedd be, amíg vissza nem jöttél, és nem mondtad el, ki jött.

A manólány bólintott, és végigsietett a kis folyosón, át a nappalin a bejárati ajtóig. Épp újabb kopogás hangzott fel, amikor kitárta maga előtt.

A lány manószemei kétszeres méretűre nőttek, igen hátborzongató érzést keltve a vendégekben. Hermione megdöbbenve állt egyhelyben, mint akit egy erős sóbálványátok ért, és képtelen volt újra visszazökkenni a valóságba.

– Öhm, elnézést, azt hiszem, rossz helyre jöttünk – szabadkozott Remus, és már meg is fordult, hogy távozzon, mikor egy barna hajú férfi megállította.

– Nem, dehogyis, jó helyen járunk. Perselus beújított egy manóval – kacsintott a volt tanárra, és beinvitálta magát a helyiségbe. Harry, Ron és Remus bizonytalanul követte, Hermionénak pedig eszébe sem jutott megállítani őket – még mindig sokkos állapotban volt.

Mit keresnek ők itt? Rájöttek volna, hogy mi történt vele? Amint felmerült benne ez az aprócska reményszikra, el is tűnt, hiszen rögtön ezzel kezdték volna.

–Mi a helyzet, Darby? Perselus a laborban aszalódik? – érdeklődött Sylvester, mire Hermione kezdett magához térni.

– Öhm, azonnal szólok neki – felelte a lány kissé rekedt hangon, és immár szemei is visszanyerték eredeti méretüket. Automatikusan lépdelt a nemrég elhagyott helyiség felé, majd enyhe zombi beütéssel belépett a bájital-gőzzel teli terembe, ahol a professzort úgy találta, ahogy hagyta. – Elég sokan jöttek. Remus Lupin és Mr. Optimi… ö, izé, az a férfi, aki nemrég itt járt.– Hermione zavarában majdnem felnevetett buta elszólásán. Piton felvonta a szemöldökét, de nem tette szóvá a nyelvbotlást.

– Sylvester Brett? – kérdezett vissza homlokráncolva a tanár, miközben lejjebb vette az üst alatt a lángot.

– Fogalmam sincs, hogy hívják – vallotta be Hermione. Piton csak megcsóválta a fejét, és a manót magára hagyva a nappaliba sétált.

Hermione azonnal utánament. Látta, hogy a négy férfi nézelődve álldogál a nappali közepén, a szoba berendezését figyelve. Harry nyugodtan szemlélte a bútorokat, Ron azonban idegesnek tűnt, mint aki egy kellemetlen találkozóra készül. Remus halvány mosollyal várta a bájitaltanárt, Sylvester pedig pont akkor helyezte magát kényelembe a kanapén, amikor a lány belépett.

– Ejha, minek köszönhetem a díszsereget? – kérdezte köszönés nélkül, gúnyos éllel Piton, miközben a Harry számára tökéletesített legutálatosabb arckifejezését öltötte magára, és megajándékozta vele a társaságot, különös figyelmet szentelve a Kis Túlélőnek.

– Hiányoltunk – felelte megjátszott elérzékenyültséggel Sylvester, miközben az akváriumban úszkáló gusztustalan lényt figyelte. – Fúj, ez meg mi a frász? Hányinger.

– A segítségedet szeretnénk kérni – tért rögtön a tárgyra Remus. – Talán kényelmesebb lenne, ha leülnénk.

– Nem hiszem, hogy olyan sokáig időznétek szerény hajlékomban. A lényeget! Rengeteg fontos dolgom van.

– Rendben – bólintott a Tekergő. – Bizonyára hallottál már Hermione eltűnéséről. – Az említett személy eddig is érdeklődve hallgatta a társalgást, de ennél a pontnál különösen nagy figyelmet szentelt a párbeszédnek. – Sajnos sehogy sem akadunk nyomára, elképzelni sem tudjuk, mi történhetett vele, vagy hogy merre lehet.

– Nem érdekel a dolog – válaszolta a professzor, és türelmetlenül összefonta a karjait mellkasa előtt. – És nem értem, mi közöm volna nekem ehhez az ügyhöz.

– Nos, Sylvester említette, hogy meglátogatott téged, és azonnal beugrott egy bájital, amiről egy könyvben olvastam. Quaero vestigium a neve, ha ez mond valamit.

– Természetesen ismerem – hangzott a felelet, és kritikusan végigmérte Ront, ahogy enyhe félelemmel szemléli az akváriumot. – Ellenben nincs időm ostoba griffendéleseket keresgélni.

– Csak arra kérlek, készítsd el a főzetet. A többit bízd ránk – mondta Remus kérlelő tekintettel. Piton dölyfösen felhúzta a szája szélét.

– Nem olvashattál valami figyelmesen – jegyezte meg, majd sóhajtott egyet, és kioktató hangon folytatta. – A Quaero vestigium elkészítése egyrészt minimum egy hónapig tart. Ez a kisebb probléma, ha nem vesszük figyelembe, hogy milyen elfoglalt is vagyok – mondta. Harry megforgatta a szemét, de nem szólt egy szót sem, csak várta a folytatást. – Másrészt, a főzetet annak kell elfogyasztania, aki készíti, és ő fogja megtalálni a keresett személyt. Meg aztán, szükség lenne valamire a hölgyből, ami a jelen helyzetben gondolom nehezen megoldható, hiszen ismeretlen helyen tartózkodik.

– Ezt bízd csak ránk – válaszolta Remus határozottan. – Hogyan tudnánk valahogy mégis beiktatni a sűrű programodba a főzet elkészítését?

Sylvester felnevetett, de egy pillanat múlva abba is hagyta, hiszen Piton olyan szemmel nézett rá, mint aki épp egy saját fejlesztésű kínzó átkon töri a fejét. Végül csak kihívóan rávigyorgott, és tovább követte az eseményeket. Ron arca kezdett zöldes árnyalatúvá válni, miközben az akváriumban vígan úszkáló, aszott testű kis lényt tanulmányozta.

– Sajnos nem megoldható – felelte fanyar mosollyal a bájitalmester.

Egy percig csend telepedett rájuk: Remus látszólag érveken törte a fejét, Piton pedig valószínűleg azon volt, hogy minél hamarabb kizavarja váratlan vendégeit. Végül mégsem ők voltak azok, akik megszólaltak - egy bátortalan, magas hang hasított a szoba némaságába.

– Ha megengedi, professzor… Szívesen segítek elkészíteni a bájitalt. – Hermione hangja cérnavékonyan csengett, ezzel szemben arca eltökéltséget tükrözött. Nem fogja hagyni elúszni a lehetőséget, hogy végre rábukkanjanak!

– Darby, menj, és hozz egy teát a vendégeinknek – utasította őt Piton, leginkább azért, hogy eltűntesse a manót a terepről. – A vacsora készen van már?

– Majdnem – lehelte halkan a lány, és a parancsnak eleget téve bebattyogott a konyhába.

Tisztában volt vele, hogy a férfi csak távol akarta tartani a beszélgetéstől, és nagyon mérges volt, amiért ez sikerült is neki. Nem készített teát, tudta, hogy a professzor sem gondolta komolyan, így hát nekilátott a rántott hús megsütésének.

Magába fordulva próbált valamilyen megoldást találni. Hiszen olyan közel volt már! Itt vannak Harryék, valahogyan csak tudna jelezni nekik, elvégre a legjobb barátai, ismerik őt eléggé, talán észreveszik a hasonlóságot. Már indult volna vissza, ám valamilyen belső erő nem hagyta. Nem tudta megmagyarázni, hogy pontosan mi is volt ez, de valami visszatartotta. Piton nem akarta őt a nappaliban látni, és nem szállhatott szembe a gazdája akaratával.

Hosszú percek teltek el, közben ellentétes érzések és gondolatok kavarogtak belsőjében. Itt volt előtte a lehetőség, és ő nem tudott semmit sem tenni. Végre elkészült az utolsó hússal is, elzárta a gázt, és azonnal visszasietett a nappaliba.

Ezúttal már Sylvester is állt, és láthatóan remekül szórakozott Remuson és Pitonon. Ron és Harry azonban egyre idegesebbnek és főleg mérgesebbnek tűnt. Hermione érdeklődve megállt a konyhaajtóban, és onnan figyelte az eseményeket.

– Perselus kérlek, semmi normális okod nincs arra, hogy ne segíts. Te vagy a legjobb bájitalkeverő, igazán…

– Hízelgéssel semmit nem érsz el. A válaszom nem, téma lezárva, arra van az ajtó – mutatott a ki-bejárat irányába. Remus megcsóválta a fejét.

– Azért hihetetlen nagy képe van magának – fakadt ki keserűen Harry, és tett egy lépést a Mardekár ház feje felé. – Milyen jogon tagadja meg a segítségét a Rendtől? Ez a feladata, vegye úgy, hogy ez a következő küldetése, és tegye meg, amit kérünk!

– Nagyon nagy lett a szád, Potter – jegyezte meg csípősen a férfi. – Így is épp elég időt fecséreltem rátok, ideje, hogy távozzatok.

– Gazdám – szólalt meg erélyesen Hermione. Minden szem rászegeződött.

– Ha jól emlékszem, a konyhába küldtelek – utalt nemrég adott parancsára Piton.

– Már végeztem – sietett a válasszal a lány, és igyekezett összeszedni a gondolatait. – Úgy gondolom, hogy megoldható lenne a bájital elkészítése. Vadidegen embereken segít nap mint nap, azok, akiket ismer, már nem érdemlik meg?

A szobában lévők arcán mind hasonló kifejezés jelent meg, személyenként némi egyediséggel. Harry szinte elfelejtett levegőt venni, Ron ámélkodott, Remus szemei furcsállóvá váltak, Sylvester elismerően vigyorgott, Piton pedig iszonyat dühösnek látszott. De leginkább: mindnyájan meglepődtek.

– Tudod, Darby, asszem ezentúl a te szöveged miatt fogok idejárni – bólogatott Sylvester jókedvűen, látszólag beleélve magát terveibe. Hermione figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, a professzorral nézett farkasszemet, és várta a választ. Most minimum elküldi a fenébe…

Piton nem mondott semmit, próbálta lenyugtatni magát, és máshogy szemlélni a dolgokat. Tulajdonképpen még nevetséges is a helyzet: egy házimanó kioktatja, igyekszik őt jobb belátásra bírni, és nyíltan elmondja, amit gondol. Még becsülendő is lehet ez a magatartás… de mégis, hogy képzeli, hogy csak úgy javaslatokat mer neki tenni?

– Legyen – bólintott lassan a professzor. Arca kifejezéstelen maradt, a korábbi düh átvette a teljes közönyösség képét. Remus arca felvidult, Harry pedig határozottan bólintott, mint aki azt mondja, máshogy nem is lehetne. – Egy feltétellel. – A szobában lévők mind érdeklődve várták a folytatást, ezt látva Piton befejezte a mondandóját. – Csak egy alkalommal jöhet el ide Lupin, amikor hozza azt a bizonyos hozzávalót.

Remus bólintott, és kezet nyújtott a professzor felé. Őt azonban ez teljesen hidegen hagyta, és hátrébb lépett. Sylvester ide-oda kapkodta a tekintetét közöttük, majd Hermionéra nézett és rákacsintott, ezzel fejezve ki elismerését. Ron megvakargatta a fejét, majd beleszimatolt a levegőbe. Harry váltott Remusszal egy pillantást, amelyből a férfi rájöhetett, hogy talán most már valóban ideje lenne a távozásnak. Ron továbbra is szaglászott, majd vágyakozva megjegyezte:

– Milyen finom illat van itt.

Piton sötét pillantást vetett rá.

– Nem foglak meghívni vacsorára, Weasley, felejtsd el. Viszlát! – azzal kitessékelte az egybegyűlt társaságot. Sylvester azonban valahogy mégis bent maradt a lakásban, és vigyorogva várta az ajtót bezáró Perselust.

Előző←…….→Következő