2. rész

Délután négy felé járhatott az idő, amikor végre megérkeztek Piton lakásába. Hermione csomagokkal megrakodva hoppanált két átlagos londoni emeletes ház közötti sikátorba. Pitonnal együtt kisétáltak a sötét helyről, és miután a férfi elővette a kapukulcsot, muglisan kinyitotta a bejárati ajtót. Megmásztak néhány lépcsőt, majd a második emeleten megálltak a hatos számú lakás ajtaja előtt. Néhány bűbáj elvégzése után aztán a férfi lenyomta a kilincset, és beléptek az előszobába, ahonnan azonnal a nappaliba jutottak. A lány meglepődött, hogy a professzornak ízlésesen berendezett otthona van, és nem lógnak döglött állatok - vagy emberek - a falán. Bár az egyik akváriumban egy ijesztően undorító, hosszú karú-lábú, aszott testű lény úszkált, ami inkább hasonlított egy halom ázott végbéltermékre, mint élőlényre.

A nap során a lány próbálta felhozni, hogy ő igazából Hermione Granger, és nem egy házimanó, de ahányszor ezt közölni akarta a professzorral, valaki vagy valami valamilyen úton-módon megakadályozta a próbálkozásait. Egyszer például, amikor egy bájital hozzávalókat árusító boltban voltak – amilyenekben gyakorlatilag az egész napot töltötték –, el akarta mondani, hogy ő az egyik volt diákja, az egyik élő kecske nekiállt rágcsálni a fülét. Az is a meghátrálás mellett szólt, hogy mikor ismét megkísérelte felfedni valódi énjét, olyan erős köhögő roham tört rá, hogy kis híján ott helyben megfulladt. Azóta kétszer is meggondolta, ha valami megjegyzést akart tenni valódi kilétével kapcsolatban.

Végül is be kellett látnia, hogy valamilyen más megoldás után kell néznie, ha meg akarja oldani drámai helyzetét. Valószínűleg más szituációban még nevetségesnek is tartotta volna, hogy manóvá változott – amikor kisétáltak az Abszol útról, és végre eljutott a tudatáig, hogy mi is történt vele, először tényleg fel is nevetett, Piton pedig egy cseppet sem épelméjűeknek szánt pillantással díjazta ezt a tettét -, azonban pillanatnyilag nagyon morbid humorral kellett volna ahhoz rendelkeznie, hogy tréfaként fogja fel a helyzetét. Magába fordulva töprengett elkövetkező életén, szinte látta, ahogy évekkel később, megráncosodott bőrű manóként szolgálja a már őszülő Pitont, aki talán addigra már teljesen az ő segítségére fog szorulni, és ki kell kísérnie még a vécére is… Hermione szerencsére gondolatmenetének ennél a pontjánál hallotta meg a férfi hangját, ami visszarángatta jelenkori fiatalságába.

– Egyelőre oda pakold le őket – mutatott a nappali asztalára a férfi. A manólány nagy nehezen felemelte a csöppet sem pehelysúlyú szatyrokat, és a kívánt helyre tette. Amikor visszafordult, Piton furcsálló tekintetével találta szembe magát. – Miért nem használod a varázserődet? Nem tiltottam meg.

Hermione újabb megoldandó probléma elé került. Eddig csak pálcával tanult és tudott varázsolni… vajon annak az arab férfinek az átka annyira hatásos volt, hogy ezentúl a házimanók minden tulajdonságával és képességével rendelkezik? Ugyanis már biztos volt benne, hogy az a férfi átkozta házimanóvá… Szóval szerinte ezt érdemli? Hogy másokat szolgáljon? Ráadásul pont a legellenszenvesebb tanárát?

– Úgy gondoltam, talán szívesebben veszi, ha varázslat nélkül dolgozom – felelte cseppet sem logikusan.

– Ha így lenne, egy kviblit is felvehettem volna – jött a gúnyos válasz.

Hermione beismerte, hogy enyhén buta magyarázatot adott varázsmentes viselkedésére. A férfi továbbra is furcsán nézte, de nem szólalt meg többet. Átment egy boltívvel elválasztott helyiségbe, ahonnan később már csak halk neszezés hallatszott. Hermione kihasználta az alkalmat, hogy alaposabban is körbenézzen. A tüzetesebb vizsgálódás során is hasonló véleményre jutott, mint első ránézésre: Pitonnak szokatlanul kényelmes és kellemes otthona volt. Talán az egyetlen nem normális, de a tanárra jellemző dolog abban rejlett, hogy az összes ablak előtt el voltak húzva a – kissé megfakult – sötétítő függönyök, és a nappali világosságból még csekély mennyiség sem verekedte át magát a nehéz bársony anyagon.
Ijedten fordult meg, amikor a professzor visszaérkezett a nappaliba.

– A csomagokat vidd be abba a helyiségbe – mutatott a férfi egy fekete vasajtóra a boltív mellett, amit Hermione eddig nem vett észre. A lány felvette a szatyrokat, és elindult felé a tanár gyanakvó pillantásától kísérve. Egyszerűen nem érezte úgy, hogy most kell kísérleteznie a varázslással, így maradt a hagyományos módszereknél. Odaérve óvatosan mindent a földre helyezett, és aprócska kezével a kilincs felé nyújtózkodott. Ekkor szembesült az újabb problémával, ami előbbi elhatározásának megszegésére késztette: ugyanis nem érte el a kilincset. A professzort meg csak nem kérhette meg, hogy nyissa ki neki az ajtót.

Beletörődve sóhajtott egyet, és kinyújtott jobbjával az ajtóra mutatva koncentrált. Ha a hoppanálás sikerült, ezzel sem lehet nagy gondja… Lehunyta szemeit, hátha úgy könnyebben megy. Erősen összepontosított a gondolatra, hogy az ajtó kinyíljon, igyekezett minden mást kizárni a fejéből, csak a benne áramló mágiára figyelt. A zár halk kattanással megadta magát, és az ajtó megmozdult.

Sóhajtott – mind megkönnyebbülésében, mind meglepetésében. Szóval nem veszett el a varázsereje – manóvoltának hála – pálca nélkül is el tud végezni egyszerűbb bűbájokat. Sosem hitte volna, hogy ez valaha sikerül, és azonnal megfogadta, hogy amint kikerül ebből a kínos helyzetből, emberként is megpróbálja a pálca nélküli varázslatokat. Felvette a földről a csomagokat, és azokkal együtt átlépte a küszöböt. Rövidebb, sötét folyosó állt előtte, és Hermione bármit megadott volna, ha a szatyroktól nem érezte volna úgy, hogy menten leszakad a keze. Annyira lefoglalta a csomagok tömegének problémája, hogy egyszer csak azt vette észre, hogy halvány fénybe borulnak a papírzacskók, és pihekönnyűvé válnak. Újabb varázslat.

Hamarosan egy szélesebb, de ugyancsak sötét helyiségbe érkezett. Mikor belépett, derengő világosság áradt szét, elűzve a homályt. Így már felismerte, hogy valószínűleg Piton magánlaborjában van – hiszen hozzávalók sokasága sorakozott a régi polcokon, melyekre már ráfért volna egy alapos portörlés és szelektálás. Néhány törött üveg is álldogált ott magányosan, máshol papírkendők és rongyok hevertek, a földre pedig valószínűleg már több bájital került, mint amennyi a fiolákba. Néhány különböző méretű üst is helyet kapott az egyik sarokban. A Hermionéhoz legközelebb álló alatt égett a tűz is, és valami kékes színű főzet bugyogott benne.

Két összetolt asztal is volt a laborban, kések és aprító eszközök hevertek rajtuk szerteszéjjel mozsarak és reszelők társaságában. A lány letette a csomagokat az egyikre, amelyen talált egy kis helyet. Mivel úgy gondolta, nem lenne célszerű sokáig időzni idebent, visszament a folyosón át a lakásba.

– Itt fogok majd segíteni? – kérdezte visszatérve a nappaliba, ahol Piton egy íróasztalnál ült néhány papír fölé hajolva. A professzor felé fordította tekintetét, amitől a lányban megállt minden. Tömény undor és lenézés sütött róla, mindenféle kedves érzelem nélkül.

– Nem, nyaralni jöttél ide. Henyélj csak nyugodtan, sőt majd én kiszolgállak – mondta gúnyosan, és újra a papírokat nézte. – Ha valóban járatos vagy a bájitalok terén, akkor igen, itt fogsz segíteni. Ha nem… - a mondatot nem fejezte be, de nézéséből és arckifejezéséből Hermione leszűrte, hogy neki semmiképpen sem érdeke, hogy ne értsen a bájitalokhoz. A férfi hirtelen felállt, összehajtotta a pergament, miközben a labor felé viharzott, szólt Hermionéhoz:

– Most pedig megnézzük, mennyire veszem hasznodat. Kövess.

A lány nyelt egyet, és a professzor után slisszolt. A laborban érte már csak utol, ahol ezúttal sokkal világosabb volt, mint amikor bevitte az újonnan szerzett hozzávalókat.

– Pakold ki őket, és rakd a polcokra sorba – utasította őt Piton. Hermione csak sejtette, hogy a sorba rakás az ábécérendet jelenti, de azért nekiállt. A polcokon üres, felcímkézett lombikok is ácsorogtak, ezeket figyelembe véve helyezte el az új szerzeményeket a helyükre.

Míg a professzor újabb és újabb feladatokat bízott rá – egyiknek sem volt közvetlenül köze a készülő bájitalhoz – agya lázasan járt. Most végre megengedhette magának, hogy eltöprenghessen az őt ért átkon. Hallott már azokról az ártásokról, amelyek egy bizonyos időintervallumra más lénnyé vagy rosszabb esetben tárggyá változtatják az embert, ezeket feltételes átkoknak hívták. Az elnevezés utalt arra is, hogy hogyan lehet ezeket megtörni: ha valamit megtesz az elátkozott, akkor visszanyeri valódi alakját. Nem véletlenül volt az a rengeteg mese elvarázsolt – egészen pontosan békává változtatott – királyfiakról, meg a szörnyetegről. Bár a muglik nem tudták, de ezeknek a regéknek igenis valóságos alapjuk volt. És Hermione most belecsöppent egy ehhez hasonlóba… Csak egy valami nem stimmelt: ha rajta valóban egy ilyen feltételes átok ült, akkor tudnia kellene a feltételét is – akármennyire eszméletlen volt, nincs az a körülmény, ami miatt ne tudhatná, hogy minek kell bekövetkeznie a visszaváltozásához. Hacsak…

– … aprítsd össze a bazsalikomot! – hangzott egy újabb utasítás, és a lány remélte, hogy csak ennyiből állt. Nem szívesen nézett volna szembe egy mérges Pitonnal, amiért a kérésének felét nem hallotta.

Hermione egy pillanatra megállt jelenlegi munkájában – a földről takarította össze az odafröccsent anyagokat – és kissé meglepetten az asztalhoz lépett. Ugyan nem érte fel, de találékonyságának köszönhetően megoldotta ezt a problémát: az asztal elé egy széket varázsolt, amire felállva kényelmesen apríthatta a növényt. Közben megnézte a többi hozzávalót is, a borsmentafű és a berkenyebogyó alapján arra következtetett, hogy valami vitaminpótló és immunerősítő főzet bugyog nem messze tőle. Vetett egy pillantást az üstben lévő kékes folyadékra, ami csak megerősítette ezt a feltételezést.

– Felismered a bájitalt? – kérdezte halkan, de érthetően a férfi, miközben néhány szál unikornis szőrt szórt az üstbe, és megkeverte a benne fortyogó löttyöt.

– Piperita immunitis – felelte gondolkodás nélkül a lány, mintha csak egy tanórán lenne. Mikor rájött, milyen tudományosan is hangzottak szavai, ijedten felkapta a fejét, és már szabadkozni akart, amikor egy Pitontól szokatlan tekintettel találta szembe magát. Elismerően nézett rá.

– Helyes-helyes… – bólogatott lassan a professzor, és a lány meglepetésére, leginkább egy elégedett mosolyra hasonlító dologgal az arcán hajolt újra az üst fölé. – Készítsd elő a berkenyét is.

Hermione szó nélkül nyúlt a sárga bogyók felé, és félbevágta mindegyiket. Észre sem vette, mennyi ideje tartózkodnak már a levegőtlen helyiségben, hirtelen tört rá a légszomj. Az ablaktalan laborba sehonnan sem áradt be friss oxigén, ami a néhány órás főzőcskézés és aprítgatás után vált csak nyilvánvalóvá számára. Viszont ezáltal is valami új dolgot tudott meg: a manók is tudnak prüszkölni.

– Remélem, nem akarod a bacilusaiddal tele köpködni azokat az értékes növényeket! – szólt rá megrovóan Piton, miközben furcsállva mustrálta újdonsült segítőjét.

– Kimehetnék egy kicsit levegőzni? – kérdezte meg két fulladozó köhögés között a lány, és eszébe sem jutott, mennyire különös viselkedés is ez egy házimanótól. Valószínűleg pillanatnyilag el is felejtette, hogy ő többé nem ember.

Piton erre csak még természetellenesebbnek találta őt, és a lány hatalmas barna szemeibe nézve próbált rájönni, mitől lehet ilyen ez a manó. Megfontoltan bólintott.

– Úgyis állnia kell most egy napig a főzetnek. Még szedd össze a maradékokat, aztán megyünk.

Hermione gyorsan egy kupacba söpörte a gyökereket és bogyókat, majd a megfelelő dobozba és üvegbe tette őket. Meglepően hamar végzett a munkával, és miután a professzor egy utolsó pillantást vetett művére, már mentek is vissza a lakásba.

A lány hatalmasat szippantott a kissé oxigéndúsabb – de még mindig nem valami kellemes – levegőből, és hálát adott az égnek, hogy Piton nem várta el tőle, hogy megfulladjon odabent. Körbenézett, vajon melyik ablakot nyithatná ki, hogy szellőztethessen, de a férfi minden valószínűség szerint egészen félreértelmezte fejének kutató mozgását.

– Csak nem menekülési utat keresel? – érdeklődött felvont szemöldökkel. Hermione meglepett arcot vágott, és azonnal tiltakozni kezdett.

– Nem, nem, dehogyis… uram – jutott eszébe az etikett. – Én csak… arra gondoltam, esetleg kinyitnám az egyik ablakot. – Piton erre még gyanakvóbban nézett rá, mint valaha. Perceken át csak figyelte a manó arcát, nagy füleit, és fasírt méretű és -színű szemeit.

– Meglehetősen sok önállóságot engedsz meg magadnak manó létedre – mondta végül megfontoltan. – Rakj rendet, vendéget várok estére.

Hermione nagyot sóhajtott, de végül csak bólintott. A legkevésbé sem szeretett volna összerámolni, főleg mivel a lakásban teljes rend uralkodott. Piton bement az egyik szobába, és magára zárta az ajtót, hagyva, hogy Hermione háborítatlanul dolgozhasson. A lány először utána akart menni, hogy megkérdezze, hol találja a takarításhoz szükséges eszközöket, de szerencsére még mielőtt bekopogott volna, belátta, hogy erre semmi szükség, majd használja a varázserejét. A nappali függönyeit azonnal széthúzta, de sajnálatára odakint már nem sütött a nap, és csak egy utcai lámpa halovány fénye szűrődött be. Azért kinyitotta az egyik ablakot, melyen át szerencsére beáramlott a friss júliusi levegő.

A gyenge légáramlás kíséretében nekiállt portalanítani a Mrs. Weasley által tanított bűbájjal. A néhány széjjelheverő könyvet visszavarázsolta a polcokra, az újságokat egy kupacba rakta az asztalon, a párnákat pedig megigazította a fekete bőrkanapén és a fotelon.

Bár Piton tanárként dolgozott, lakásán látszódott, hogy valószínűleg nem csak a fizetéséből él. Ezt bizonyította már maga a bútorzat is: bőr ülőgarnitúra, ízléses mahagóni szekrények és polcok, egy hatalmas állóóra - ami Hermione elgondolása szerint valamilyen családi örökség lehetett -, és a lány meglepetésére a falon lógó Stonehenge-et ábrázoló kép, sarkában Constable nevével. Hermionénak különösen elnyerte a tetszését a festmény, bár kicsit oda nem illőnek találta.

Ahogy végzett a nappaliban, körbejárta a lakás egyéb részeit. Benézett abba a helyiségbe, ahova Piton is ment, amikor megérkeztek. Mint kiderült, ez nem volt más, mint a konyha. Erre aztán meglehetősen ráfért egy takarítás – mindenfelé ételfoltok tarkították a konyhabútort és a földet is. Pitonnak valószínűleg nem sok kedve volt ezeket letisztítani, meg aztán, nem itt szeretett főzőcskézni.

A lány újra nekiállt a varázslásnak, és a benne áramló mágiával lemosta az asztalt és a konyhaszekrényeket, a mosogatót megszabadította a néhány hónapos – dugulást okozó – maradékoktól, és a kukát is kiürítette. Hermione el sem tudta képzelni, Piton mit evett az elmúlt időben – mert hogy a konyhában nem készített semmi ehetőt, az biztos.

Következő útja a fürdőszobában ért véget. Itt sem uralkodott épp patyolattisztaság, de azért láthatóan gyakrabban használták ezt a helyiséget, mint a konyhát – a lányt pedig valamiért ez kellőképpen megnyugtatta. Bár cseppet sem tartotta higiénikusnak azt a látványt, ami fogadta, de mindezeket a szépséghibákat helyrehozta néhány varázslattal. Így mikor kilépett a sötétkék csempés helyiségből, már nem volt mosdóra száradt fogkrém, elhasznált fogkefe, halomnyi piszkos törölköző, és ismeretlen eredetű folt a földön. Sóhajtva huppant le a nappali foteljébe. Nem hitte volna, hogy egy rakás tisztító bűbáj így ki tudja szívni az erejét. Hátradőlt a kényelmes ülőalkalmatosságon, és lehunyta a szemét.



Hangos kopogtatásra riadt fel, amit egy dühös hang követett.

– Nem azért tartalak, hogy a fotelben szundikálj! – rivallt rá a szobából kiviharzó mérges Piton, mire azonnal felpattant a helyéről. Egy pillanatra majdnem elmosolyodott, ahogy eljutott a tudatáig, hogy a férfi milyen játékos szót használt az alvásra, de amikor meglátta, hogy a professzor nincs épp jó passzban, úgy döntött, visszafogja gyermeteg érzelmi kitöréseit.

Piton az ajtóhoz lépett, megfogta a kilincset, de mielőtt kinyitotta volna, nagy levegőt vett, és Hermione – ha nem a bájitaltanárról lett volna szó – meg mert volna esküdni rá, hogy imákat rebesget. A férfi végül kitárta az ajtót. A lány meglepetésére egy ismeretlen alak sétált be méltóságteljesen a lakásba: egy idősödő, de kifejezetten fiatalos energiával teli nő. Piton arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, miután beengedte a hölgyet, de Hermionéban még élénken élt az az arckifejezés, amit az ajtónyitás előtt vágott.

Előző←…….→Következő