Epilógus
 

Boldog az az ember, aki hozzátartozói tökéletlenségét éppúgy elviseli, ahogy szeretné, ha az ő tökéletlenségét mások elviselnék.
(Assisi Szent Ferenc)


***

Hat évvel később…


A kétszintes, barna zsalugáteres, krémszínű ház, Canterbury varázslók által lakott negyedének szélén, egy csendes utcában állt, és az egyik oldalát szinte teljesen bevonta a rákúszó borostyán. Az udvar végében álló hinta mellett gyerekjátékok hevertek teljes összevisszaságban, és egy kutyaól is hirdette, hogy egy négylábú is tartozik a házban lakó családhoz. A ház pont megfelelő nagyságú és elrendezésű volt ahhoz, hogy az alsó szinten kialakítsanak benne egy rendelőt, amelynek az ajtaján egy kis réztábla díszelgett, rajta a felirattal:
 

Hermione Granger-Piton
Magángyógyító

Hermione és Perselus két éve vásárolta a házat, hogy a lány végre megvalósíthassa dédelgetett álmát, és beindíthassa magánpraxisát. Bár Pitonnak eleinte voltak fenntartásai a vállalkozás sikerét illetően, ennek nem adott hangot. Mikor pedig néhány hónap múlva egyre több beteg jelent meg, hogy gyógyírt kapjon épp aktuális betegségére, a kétségei teljesen szertefoszlottak. Hermione praxisának egyre jobban elterjedt a híre, és sokan gondolták úgy, hogy szerencsésebb egy általuk ismert és megbízhatónak tartott gyógyítóval kezeltetni magukat, ahelyett, hogy a Szent Mungóban kifogjanak egy olyan gyógyítót, aki még csak tanulja a szakmát.
A magánpraxis Perselus számára is jövedelmező lehetőséget jelentett, hiszen a betegségek kezelésére a férfi által készített bájitalokat használták. Amikor pedig a bájitalmester egy évvel később előállt a saját fejlesztésű Farkasölőfű-főzetével, ami fogyasztójának teljes tünetmentességet biztosított, hihetetlen módon megugrott az érdeklődés a rendelő iránt. Szinte elárasztották őket a betegek és a bájitalmegrendelések az ország minden pontjáról.
Nem volt okuk panaszra…
Hermione aznapra már befejezte a munkát, és épp az utolsó beteg kartonját készült a katonás rendbe állított többi karton közé tenni, amikor az ablak felől érkező kopogás megütötte a fülét. Azonnal tudta, kitől érkezhetett levél, ezért sietve kinyitotta az ablakot, és leoldotta a bagoly lábára erősített levelet. Nem tévedett, a borítékon felismerte Denny ákombákom betűit. Kihajtogatta a pergament, és olvasni kezdett. Tudta, hogy odafent a lakásban, Perselus nagyon várja ezt a levelet, de nem bírta ki, hogy ne ő olvassa el először. Választ akart ugyanis arra a kérdésre, ami már hónapok óta vitatéma volt közte és Perselus között. Nevezetesen, hogy Dennyt melyik házba osztja majd be a Teszlek Süveg. Piton makacsul ragaszkodott a Mardekárhoz – és biztosította róla Hermionét, hogy erről felesleges is vitatkozniuk –, Hermione pedig, ugyanolyan makacsul, a Griffendélhez.
Néhány perc olvasás után mosolyogva hajtotta össze a levelet, és elindult az emeleten lévő lakásba. Felérve a nappalit vette célba, ahonnan kihallatszott a bájitalmester bársonyos baritonja. Nem lépett be azonnal a nappaliba, inkább lazán az ajtófélfának dőlt, és onnan figyelte a kanapén üldögélő férjét és a kislányukat. Magában mosolyogva hallgatta, ahogy Perselus „mesét” olvas Amynek. Pontosabban, a Heti bájitalszemlét, de olyan hangsúllyal, mintha az a legszebb tündérmese volna, kiegészítve az ő megjegyzéseivel, amin a kislány nagyokat kacagott. Kellemest a hasznossal; ez volt Piton mottója.
Amy születésével kettőre nőtt a Granger házaspár unokáinak száma. Hermione nem tudott elég hálás lenni a szüleinek, amiért az első perctől fogva a sajátjukként tekintettek Dennyre, és Amy érkezése után sem éreztették soha a kisfiúval, hogy igazából csak egy vér szerinti unokájuk van. Mr. és Mrs. Granger végre kiélhették nagyszülői vágyaikat, és a lehető legjobban elkényeztették a két gyereket. Hermione és Perselus igyekeztek kihasználni azokat az időszakokat, amikor Denny és Amy a házaspárnál volt, és ők végre kettesben lehettek. Gyakran felkeresték azt a partszakaszt, ahová Perselus először vitte el őket Dennyvel, és ahol Hermione hamarosan felfedezett egy eldugott kis barlangot, ami tökéletesen alkalmas volt arra, hogy... elbújjanak a világ elől. Amyt is ennek a barlangnak köszönhették.
Elnézve kettősüket, ahogy egymás mellett ült apa és lánya, Hermionénak eszébe jutott a pillanat, mikor Perselus először meglátta Amyt. A pillanat, amikor Harry Potternek a maradék kétsége is eloszlott afelől, hogy a bájitalmester képes szeretetre. Ahogy Perselus akkor, ott, a kezében tartott apró babára nézett, olyan tekintettel, mintha a világ valamennyi szépségét és csodáját ebben a csomagban adták volna a kezébe. És hát, tulajdonképpen... így is volt. Perselus az első pillanattól kezdve „szerelmes” volt a lányába, és ez az azóta eltelt három évben sem változott. A pici, fekete hajú és barna szemű lányka bármikor könnyedén az ujjai köré csavarta másokkal oly mogorva apját, és ehhez csupán egyetlen mosolyra volt szüksége.
– Vége a mesének – hajtotta össze az újságot a bájitalmester, mire Amy lebiggyesztette a száját.
– Olvass még valamit, apu – kérte a lábát lóbálva.
– Ma már nem – csóválta meg lassan a fejét Piton. – Késő van, aludnod kell.
– Csak még egyet – kérlelte a kicsi lány félrebillentve a fejét, és pajkos mosoly jelent meg az arcán.
Pitonnak megrándult a szája széle. Ellenállhatatlan kis boszorka. Már tudta, hogy igent fog mondani.
– És mi legyen az? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, a szeme sarkából sandítva Amyre, mire az kuncogni kezdett. – Akkor már valami olyat válassz, ami nekem is tetszik.
– Én tudok valamit, amit szívesen elolvasnál – szólalt meg ekkor Hermione, és közelebb ment a kanapéhoz.
Piton kérdőn ránézett a mosolygó nőre, mire az meglobogtatta a kezében tartott levelet.
– Mikor jött? – kérdezte izgatottan.
– Néhány perce – felelte Hermione, és felé nyújtotta a pergament.
– Elolvastad?
– Igen.
– És? – vonta fel várakozóan a szemöldökét a férfi.
– Igazad volt – mondta egy halvány mosollyal Hermione. – Tényleg felesleges volt ezen vitatkoznunk.
Piton arcán egy végtelenül önelégült mosoly terült el.
– Na, ugye, én megmondtam – mondta, és elégedetten hátradőlve olvasni kezdte a levelet.
– Igen, megmondtad – értett egyet Hermione, miközben letelepedett a kanapéval szemközti fotelbe, és hagyta, hogy Amy az ölébe másszon.
– Ki írta a levelet? – kérdezte kíváncsian.
– A bátyád – felelte mosolyogva.
– És mit írt Denny? – lelkesült fel a kislány.
– Mindjárt megtudod – mondta titokzatosan Hermione.
Vele szemben Piton felhorkant.
– A nyakam tettem volna rá, hogy Longbottom fia volt, aki kiesett a csónakból – jegyezte meg gúnyosan, majd újra némán olvasta tovább a sorokat. – Nem értem, Dennynek miért kell regényt írnia, ahelyett, hogy csak a lényeget emelné ki – szólalt meg nem sokkal később. – Kit érdekel, hogy hogy néz ki az a nő, aki bekísérte őket a nagyterembe? Na, végre, a beosztás...

Megint elhallgatott, majd néhány másodperc múlva Hermione egykori házának címerállatát is megszégyenítő hördüléssel ugrott talpra, miközben ezzel egy időben, egy kissé kárörvendő, ugyanakkor győzedelmes mosoly jelent meg a vele szemben ülő boszorkány arcán.

– GRIFFENDÉL…?!


 

***

Mondd meg, mit érne a szerelmed nélkül az életem?
Mondd meg, ki lennék én, ha nem lennél mellettem?*

(Tell me, what is my life, without your love?
Tell me, who am I, without you, by my side?)

***

*Saját „fordításom”, ami (angoltudásomat figyelembe véve) valószínűleg nem szó szerinti, viszont a lényeget fedi, és még rímel is. :D

Itt hallhatjátok a dalt.






Tisztelt olvasók!

Véget ért ez a történet, és számomra egy igen izgalmas időszak. Évekkel ezelőtt, mikor először a kezembe vettem az első Harry Potter kötetet, nem gondoltam volna, hogy ennek a történetnek a szereplői ilyen sok örömöt – és jó értelembe vett bosszúságot – fognak nekem okozni. Észrevétlenül ragadott magával Rowling, majd pedig a Fanfiction világa. Azt pedig a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer, valamikor, én is írásra vetemedem. Eleinte csak élveztem az olvasást, csak kapkodtam a fejem a jobbnál jobb ficek láttán, és mindig ámulatba ejtett az írók leleményessége, ahogy alakítják a történeteiket, hogyan szövik bele a cselekménybe a humort, a drámát, vagy a romantikát.
Aztán egy idő után azon kaptam magam, hogy történeteket találok ki, jelenetek játszódnak le a lelki szemeim előtt, és egy nap arra eszméltem, hogy egy kék színű spirálfüzet fölött görnyedek, és veszettül körmölök. Olyan elfoglaltságra sikerült ezáltal szert tennem, ami néhány éve még elképzelhetetlen volt a számomra. És miközben én egyre jobban éreztem magam ennek az új hobbinak köszönhetően, a környezetem kezdett kicsit furcsán nézni rám. Én lettem az, aki a szabadideje nagy részében egy kék füzetbe írogat mások számára furcsa szavakat, mint a hoppanálás, én voltam az a furcsa nő a buszon, aki néha magában nevetgél. Honnan is tudhatták volna, hogy azokban a pillanatokban születtek meg olyan jelenetek, mint „Dick bácsi udvarlása”, vagy akár Piton kissé félreérthető „szőrös fenevadja”. Én voltam az, akit a gyerekei éjjel felébredve, a mosdóba menet ott találtak a gépe előtt, a klaviatúrát nyüstölve, és szándékosan felcserélve két betűt a történetem címében, csak ennyit kérdeztek: Ökörség?
És az is én voltam, aki néhány nappal ezelőtt, a buszmegállóban várakozva újra elővette a kissé viharvert kék füzetét, és elkezdte megfogalmazni ezt a „levelet”.
Voltak időszakok, amikor egészen egyszerűen nem ment az írás. Órákon keresztül ültem az utolsó leírt mondatot bámulva, és akárhogy erőlködtem, nem akart jönni az azt követő mondat. Volt olyan, mikor úgy gondoltam, sosem fogom tudni befejezni. És akkor mindig ugyanazt tettem: megnyitottam a fejezetekhez írt kritikáitokat, és azokat olvasgattam, mígnem azt vettem észre, hogy a kezdeti passzivitásom tenni akarásba vált át. Talán nem igazán sikerült jól kifejezni magam egy-egy válaszban, de most szeretném itt elmondani, micsoda erőt adtatok TI nekem, mennyi örömöt okoztatok nekem azzal, hogy láttam, szeretitek ezt a történetet. Ti voltatok azok, akik elhitettétek velem, talán nem is olyan rossz az, amit csinálok, és miattatok egy kicsit olyannak éreztem magam, amilyennek soha addig: különlegesnek, elismertnek, szerethetőnek. Nem tudom ezt elégszer megköszönni Nektek!
Puszi mindenkinek: Snapefan

Hihetetlen embereket ismertem meg itt, köztük Midnights Prophetet is, akinek mindig megköszöntem a fantasztikus munkáját a fejezeteim végén. Ezt nem szeretném most sem elmulasztani, bár most kicsit hosszabb lesz a szokottnál.

Drága MP!

Tudom, hogy nem egyszer elmondtam már, és valószínűleg a könyöködön jön már ki, de nem tudok eléggé hálás lenni neked, mert nélküled nem tudtam volna végigcsinálni, és szinte hallom, ahogy most azt mondod, „Na, jól van, elég lesz már, Ági, állítsd le magad!”. De te voltál az, aki azt mondtad, miután elolvastad a legelső fejezetet, hogy ez jó, ebből lehet valami. Te voltál az, aki mindig biztatott, és nem hagyta, hogy feladjam. Te voltál, aki mindig visszarángatott a földre, ha egy jelenettel túlságosan „elszálltam”, te voltál, akinek a fejezetekhez íródott megjegyzésein annyit nevettem, és te voltál az, akivel éjszakákat beszélgettem át, miközben időnként emlékeztettük magunkat: „Írni kéne”.
Igaz, hogy sosem találkoztunk még személyesen, de ennek ellenére te vagy az az ember, akit a legjobb barátomnak tartok. Ilyen ember pedig nagyon kevés van. Nem azért, mert barátságtalan lennék – remélem, nem vagyok –, hanem azért, mert egy bizonyos „rész” után bezárkózom, és nem osztom meg mással azt, amit gondolok, vagy amit érzek. És ezt nem nagyképűségből teszem – bár tűnhet annak mások számára –, hanem azért, mert nem érzem azt, hogy ez másra tartozna, vagy mást érdekelne. Te vagy talán az egyetlen olyan ember, aki – ha lehet így mondani –, sokat tud rólam, aki ismer engem igazából.
Te vagy az, aki mindig meg tud nevettetni, még akkor is, ha sötéten látom a dolgokat, és te vagy az, aki rajtam kívül érti, hogy miért kezdek el röhögni, ha meghallom azt a szót, hogy gyertya, vagy meglátok egy olyan hétköznapi tárgyat, mint a mosogatószivacs, vagy hogy mit jelent az a bizonyos jel lentebb, a nevem mellett.
Szóval szeretném megköszönni J.K. Rowlingnak Harry Pottert, mert ha nincs Harry Potter, akkor nincs HP fanfiction sem, és akkor soha nem ismerlek meg.
És tudom, hogy ez a levelem talán túlságosan is érzelgős lett, és bocsásd meg nekem, hogy ezt nem küldtem el neked, hogy bétázd le, mert tudom, hogy úgy kaptam volna vissza, hogy ott virítana utána a szép zöld betűkkel írt megjegyzésed: Ági, ez túl nyálas, írd át, de talán jobb lenne az egészet kitörölni. :-) És most először, nem hallgatnék rád. De most az egyszer, nézd ezt el nekem. Ez már így marad…
Puszillak!
Ági (Banya) :R
Vaú…



Ui: Snapefan hamarosan újra támad egy SS/HG-val, szóval rettegjetek! :D

Előző←