– Hermione, minden rendben? – kérdezte aggódva Ginny Potter a maga elé bámuló lánytól. Jó ideje ültek némán egymás mellett, és a vörös hajú boszorkány egyre idegesebben nézte, ahogy barátnője üres tekintettel mered előre. Nem tudta, mi lehet a baj, de azt tisztán látta, hogy valami komoly gond lehet. Hermione szemei alatt sötét karikák húzódtak, az arca sápadt és nyúzott volt. Magában eldöntötte, hogyha barátnője Piton miatt van ilyen állapotban, akkor személyesen fogja kiherélni a férfit.
Hermione szomorúan rázta meg a fejét. Napok óta gyötrődött a bizonytalanságtól, miközben a feszültség egyre csak nőtt benne, és úgy érezte, ha nem beszélheti ki magából, akkor megbolondul. Lassan kezdte elmesélni a kálváriájukat, eleinte akadozva, majd egyre jobban belemelegedve, míg végül a szavak már megállíthatatlanul ömlöttek belőle hosszú perceken keresztül, észre sem véve, hogy már sírva beszél, Ginny szeme pedig egyre jobban elkerekedett a döbbenettől.
– Jaj, Hermione – szólalt meg sajnálkozva Ginny, mikor a lány elhallgatott –, miért nem szóltál erről már korábban?
– Nem akartalak titeket ezzel terhelni – válaszolta a szemeit törölgetve.
– Ne beszélj butaságokat – szorította meg a kezét a vörös hajú lány. – Persze, hogy nem terheltél volna vele. Egyedül azt sajnálom, hogy csak most mondtad el. Tudok esetleg segíteni valamiben? – kérdezte lágyan.
Hermione hálásan nézett Ginnyre. Hihetetlenül jólesett neki, hogy a lány azonnal felajánlotta neki a segítségét. De azt is tudta, hogy teljesen hiába.
– Nem hinném, Ginny – mondta halkan, és lehajtotta a fejét.
– Piton hogy viseli? – érdeklődött óvatosan a boszorkány.
– Rosszul – vallotta be Hermione. – Próbál erősnek látszani, és még ő biztat engem, hogy minden rendben lesz, de látom rajta, hogy őrlődik.
– Mikor közlik veletek, hogy hogy döntöttek?
– Holnapután – mondta fásultan Hermione, majd néhány pillanatra elhallgatott. – Félek, Ginny – szólalt meg újra. – Nagyon félek. Szinte semmi esélyünk rá, hogy Perselus örökbefogadhassa Dennyt. Ráadásul, úgy tűnik, hogy Mrs. Pierce valamiért neheztel rá.
– Mi lehet a baja? – kérdezte töprengve a legifjabb Mrs. Potter.
Hermione csüggedten megvonta a vállát.
– Nem tudom, de végig ellenségesen viselkedett vele. Azt hiszem, elítéli őt a múltja miatt.
Ginny elgondolkodva nézett maga elé.
– És mi lenne, ha te fogadnád örökbe Dennyt? – kérdezte lassan. – Neked nem vethetnek semmit a szemedre.
– Ez nekem is eszembe jutott, Ginny – sóhajtotta Hermione. – De nekem sem ítélnék oda.
– Miért? – értetlenkedett a lány.
– Mert tudják, hogy Perselusszal élek. Egy volt...
– ...halálfalóval – mondta ki Hermionéval egyszerre a vörös hajú boszorkány. Összeállt a kép.
Hermione könnyes szemmel bólintott, Ginny pedig szomorú arccal nézte barátnőjét. Nem tudta, mit mondhatna.

 

***

Két nappal később Hermione és Perselus szorongva várakozott Mrs. Pierce irodája előtt. A lány elfehéredő ujjakkal szorította a bájitalmester enyhén remegő kezét. Már egymás előtt sem látták értelmét megjátszani, hogy kedvező ítéletben reménykednek.
Az iroda ajtaja kinyílt, és ők szembetalálták magukat a gyámügyes boszorkány mosolytalan arcával.
– Miss Granger, Mr. Piton, kérem, fáradjanak be – mondta köszönés helyett.
Az iroda még komorabbnak hatott, mint egy héttel korábban. Szinte visszatükrözte Mrs. Pierce hangulatát. A boszorkány akkurátusan elrendezgette az előtte fekvő mappában a pergameneket, majd az őt feszülten figyelő Piton és Hermione felé fordult.
– Sokat gondolkodtam, hogy milyen döntést is hozzak a maga ügyében, Mr. Piton – kezdte, miközben összefűzte maga előtt az ujjait. – Rengeteg szempontot kellett figyelembe vennem, és szeretném ezeket önnel is megosztani, hogy megértse az indokaimat. – Elhallgatott, és várakozóan nézett a bájitalmesterre.
Piton idegesen nyelt egyet, majd némán bólintott. Nem bírt megszólalni.
– Az, hogy néhány hete, mikor elhoztuk Dennisont, maga önként adta át, mindenképpen kedvező önre nézve. Valamint azt is el kell mondanom, hogy pár napja elbeszélgettem a kisfiúval, és ő elmondta, hogy szeretne magával élni. Tudnia kell, hogy végig apuként emlegette önt, egyszer sem hívta máshogy. Ez, azt hiszem, egy igen erős érzelmi kötődést jelent, ami szintén pozitívum. Örömmel láttam, hogy Dennison egy igen kiegyensúlyozott, barátságos gyerek. Ez bizonyítja, hogy szeretettel vették körül, törődtek vele.
A nő elhallgatott, és Piton sejtette, hogy véget ért a pozitívumok felsorolása. Nem is tévedett.
– Van azonban pár dolog, amit szintén nem hagyhatok figyelmen kívül – szólalt meg fontoskodva Mrs. Pierce. – Az egyik a lakása. Igaz ugyan, hogy a lakrészben nincs semmi kifogásolnivaló, viszont a laborban már annál inkább. Nem tartom egészségesnek, hogy egy kisgyermek ott tartózkodjon, ahol ennyi veszélyes anyag veszi körül. – A nő várt néhány másodpercet, hagyta, hogy Piton megeméssze a hallottakat, majd folytatta. – Figyelembe kellett vennem az anyagi helyzetét is. Sajnos, ön jelenleg szinte nincstelen, így nem tudja biztosítani a szükséges anyagi hátteret, ami egy kisgyermek felneveléséhez elengedhetetlen, ráadásul ez a kedvezőtlen helyzet azért áll fenn, mert maga – hogy a múltkori szavaimmal éljek – megvásárolta Mr. Norman apai jogokról való lemondását, a saját érdekében.
– Denny érdekében – vágott közbe Piton a fogát csikorgatva.
– Ez a lényegen mit sem változtat – mondta fagyosan a nő. – Továbbá: itt van az ön – hogy is fogalmazzak – apai öröksége. – Piton arca megfeszült. – Nem tudom nem számításba venni annak a lehetőségét, hogy valamikor a későbbiekben esetleg nem fog maga is hasonlóképpen bánni a kisfiúval, mint annak idején az apja.
– Ezt maga sem gondolhatja komolyan – sziszegte a bájitalmester. – Pontosan tudja, hogy egy ujjal sem bántanám Dennyt.
– Nem csak fizikai bántalmazás létezik, Mr. Piton – mondta szigorúan a gyámügyes. – Létezik a verbális bántalmazás is, és azt hiszem, ha megkérdeznénk az egykori diákjait, napokig tudnák sorolni az ön miatt elszenvedett sérelmeiket.
– Köztük én is – csendült fel egy hang az iroda ajtaja felől.
Perselus és Hermione meglepetten fordultak hátra. Az ajtóban Harry Potter és Kingsley Shacklebolt állt. Piton legszívesebben darabokba átkozta volna az átkozott kölyköt. Hogy kerül ide ez a nyomorult? Azért jött, hogy mindent tönkretegyen? Egyáltalán, mi a fészkes keresnek itt Kingleyvel?
Hermione ugyanolyan értetlenül meredt a belépő párosra. Nem értette, miért vannak itt, ahogy azt sem, honnan tudták, hogy nekik most van az elbeszélgetés.
– Mr. Potter. Miniszter úr – hebegte zavartan a gyámügyes.
– Potter – vicsorogta Piton ökölbe szorult kézzel.
– Harry – dadogta Hermione. – Kingsley. Mit... mit kerestek ti itt? Mi ez az egész?
– Csak szeretnénk megkönnyíteni a döntéshozatalt – vigyorodott el magabiztosan Harry, miközben beljebb lépett.
– Takarodjon innen – mordult a bájitalmester felpattanva a székéről, és fenyegetően tornyosult a fiatal férfi fölé.
– Nyugalom, Perselus – zendült fel Kingsley basszusa.
– Mr. Piton! – kiáltott fel figyelmeztetően Mrs. Pierce.
Hermione idegesen jártatta a tekintetét Perselus és Harry között. A két férfi mereven nézett egymással farkasszemet. Piton remegett az elfojtott indulattól, míg Harry halálos nyugalommal állta a bájitalmester gyilkos tekintetét. Hermione egy hirtelen elhatározással a két férfi közé állt.
– Perselus – suttogta a bájitalmesternek.
Piton pillantása a lányra siklott, egyenesen Hermione könyörgő szemeire. A lány tekintete azt üzente, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot. Vett egy mély levegőt, hogy lecsillapodjon, majd vetett még egy megsemmisítő pillantást Potterre, aztán hátrált egy lépést.
Hermione megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd a szemüveges férfi felé fordult.
– Harry, menj el, kérlek – szólalt meg halkan. – Ne nehezítsd meg a helyzetünket.
– Ugyan már, Hermione – mosolyodott el Harry –, épp hogy meg akarom könnyíteni, hisz' mondtam már.
– Erre semmi szükség, Mr. Potter – szólt közbe a gyámügyes boszorkány. – Már meghoztam a döntésemet.
– És mi lenne az? – érdeklődött Harry.
A nő fontoskodva megköszörülte a torkát.
– Ha nem bánja, akkor ezt csak az érintettekkel közölném.
– Hát persze, Ariela – mondta Kingsley mosolyogva. – De azért, ha megengedi, mi mégiscsak maradnánk. – Azzal választ sem várva leült a legszélső székre, és várakozóan nézte a nőt.
Mrs. Pierce zavartan pislogott egy darabig, majd egy ideges mosollyal bólintott.
– Természetesen, miniszter úr, semmi akadálya. – Azért a Mágiaügyi miniszterrel nem tartotta volna jó ötletnek ujjat húzni.
– Köszönjük, Ariela! – biccentett felé a fekete férfi.
A nő bizonytalanul bólintott, majd a még mindig álló hármas felé fordult.
– Visszaülnének, kérem? – Megvárta, amíg mindenki helyet foglal, majd újra felöltve hivatali modorát, beszélni kezdett. – Mielőtt ismertetném a döntésemet, elmondanám a legutolsó, és egyben számomra legfontosabb szempontot, ami vezérelt. Mr. Piton – fordult a férfi felé. – Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy maga halálfaló volt. Lehet, hogy kém volt, de a lebukás elkerülése érdekében önnek időnként tennie kellett bizonyos meg nem bocsátható dolgokat. Hogyan számolna el erről Dennisonnak, ha a kisfiú rákérdezne? Milyen példát látna maga előtt ez a gyerek? Ennek hatására esetleg az is előfordulhat, hogy a kisfiú úgy értelmezi majd, hogy bizonyos bűnöket el lehet követni büntetlenül, ez pedig mindenképpen káros a lelki fejlődésére nézve. – Tartott egy pillanatnyi hatásszünetet, mielőtt kimondta volna. – Sajnálom, de vissza kell utasítanom a kérelmét az örökbefogadásra.
Súlyos csend követte a szavait.
Hermione megsemmisülten meredt maga elé. Hát nincs tovább, örökre elveszítették Dennyt. Nem bírta visszatartani a könnyeit.
Piton úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Számított rá, hogy elutasító választ fog kapni, most mégis úgy érezte, hogy nem volt eléggé felkészülve rá. Nem tudta, és nem is akarta elfogadni ezt a döntést. Mielőtt azonban tiltakozni kezdhetett volna, torokköszörülés hangzott fel.
– Ez egy... khm... nagyon szépen felépített indoklás volt, és egy alaposan átgondolt döntés, Mrs. Pierce – szólalt meg Harry.
– Köszönöm, Mr. Potter – mosolyodott el önelégülten a nő.
– És egy nagyon rossz döntés – folytatta a fiatal férfi, mire a nő mosolya lehervadt.
Piton meglepetten kapta oldalra a fejét. Jól hallotta? Harry „Átkozott” Potter nem ért egyet a gyámügyessel? Zavartan nézte a Hermione mellett ülő férfit.
– Harry... – kezdte Hermione hebegve, de a férfi türelemre intette, miközben kitartóan nézte a gyámügyest.
– Mr. Potter – pislogott idegesen a boszorkány. – Attól tartok, nem értem.
– Akkor megismétlem – mondta nyugodtan Harry. – A lehető legrosszabb döntést hozta az ügyben.
Mrs. Pierce kihúzta magát.
– Ebben nem értünk egyet – mondta sértetten. – A gyermek érdeke azt kívánja...
– Hogy szakítsák el az apjától? – kérdezte élesen Harry.
– Mr. Piton nem a kisfiú apja – vágta rá a nő.
– Vér szerint talán nem – értett egyet halálos nyugalommal a szemüveges férfi, amivel egyre jobban felbőszítette a gyámügyest –, de érzelmileg mindenképpen. És magának elsősorban ezt kellene szem előtt tartania.
– Ehhez, azt hiszem, én értek jobban – mondta leereszkedően Mrs. Pierce –, és biztosan kijelenthetem, hogy Mr. Piton nem alkalmas apának.
– Azt elismerem, hogy nem könnyű ember – szólalt meg néhány másodpercnyi hallgatás után Harry. – Sőt, talán az egyik legelviselhetetlenebb, akit valaha a hátán hordott a Föld. Mint mondtam, mesélhetnék arról, hogyan bánt a diákokkal, és személy szerint velem a Roxfortban. És higgye el, nem tudnék egyetlen kellemes emléket sem említeni vele kapcsolatban. Viszont láttam őt néhány héttel ezelőtt Dennyvel. Egészen addig a percig kételkedtem abban, hogy ez az ember képes szeretni valakit. De csak addig. Soha nem hittem, hogy Perselus Piton képes törődéssel fordulni egy gyerek felé. Amit láttam, az egy család volt. Egy család egy apával, egy anyával – biccentett Hermione felé – és egy gyerekkel. Őket készül most szétszakítani.
A gyámügyes először elsápadt a dühtől, majd elvörösödött.
– Ez az ember halálfaló volt – mondta szinte rikácsolva, miközben remegő kézzel mutatott a bájitalmesterre.
– Ariela, kérem – szólalt meg csendesen Kingsley, aki eddig némán figyelte az eseményeket. – Nem lehetne, hogy végre túltegye magát ezen?
Hermione és Piton értetlenkedve néztek hol a miniszterre, hol a boszorkányra. Miről beszélnek ezek? A választ végül Kingsley adta meg.
– Ariela férjét a halálfalók gyilkolták meg. Mugliszületésű volt.
– Az átkozottak – sziszegte könnyeivel küszködve a boszorkány, és gyűlölködve nézett Pitonra.
Piton végre megértette, miért viselkedett vele ellenségesen a nő. Tulajdonképpen nem tudott rá neheztelni ezért, viszont azt nem tudta elfogadni, hogy ez vezérelte a döntéshozatalkor.
– Nem én öltem meg a férjét, Mrs. Pierce – közölte halkan a nővel.
– De közéjük tartozott – makacskodott a gyámügyes. – Egy mocskos halálfaló, semmi más.
– Ennek a mocskos halálfalónak köszönheti a saját és a gyerekei életét, Ariela – szólt közbe Kingsley, és a hangja most először, ingerülten csengett.
A gyámügyes arcán végigfutott a döbbenet árnyéka. Meglepetten nézett először Kingsleyre, majd Pitonra.
– Így van – folytatta a fekete varázsló. – Ha Perselus nem figyelmeztet minket előre, akkor a Rend nem tudta volna kimenekíteni magukat, mielőtt a halálfalók lecsapnak. Ezt nyilván nem közöltük önökkel akkor, de gondoltam, jó, ha most már ezzel is tisztában van.
Mrs. Pierce zavartan kezdett pislogni, láthatóan nem találta a szavakat.
– Még mindig úgy gondolja, hogy Piton professzor nem kaphatja vissza a fiát? – kérdezte Harry.
A gyámügyes idegesen nézett a szemüveges férfira.
– Én nem... én nem... – dadogta, miközben remegő kézzel rendezgetni kezdte az előtte lévő pergameneket. Még mindig zavarban volt a felismeréstől, hogy Pitonnak köszönheti, hogy annak idején megmenekült a gyerekeivel a halálfalók támadásától.
– Ariela, kérem – mondta szelíden Kingsley. A nő lassan ráemelte a tekintetét. – Még ennek fényében is elutasítaná az örökbefogadást?
– Nem… nem tudom… – rázta a fejét bizonytalanul a boszorkány. Még mindig ragaszkodott volna ahhoz, hogy nemleges választ adjon. – Meg akarta átkozni a kolléganőmet – jutott hirtelen eszébe, és fontosnak tartotta erről tájékoztatni a Mágiaügyi minisztert is.
– Mindenki ezt tette volna a helyében, akinek el akarják venni a gyerekét – vágta rá Harry.
– De ez a kisfiú nem az ő gyereke – ismételte konokul Mrs. Pierce.
– Elég legyen ebből, Ariela! – csattant fel Kingsley türelmetlenül, és a nő összerezzent a hangjára. – Ne a személyes ellenszenve vezérelje. Nézze végre a gyerek érdekeit. Ha jól tudom, elbeszélgetett a kisfiúval – nézett várakozóan a gyámügyesre.
– Így van, miniszter úr – válaszolta a nő.
– És mit mondott magának a gyerek?
– Hogy Mr. Pitonnal szeretne élni – ismerte be kelletlenül.
– Nos, akkor még ezt is hozzávéve újból megkérdem, és jól gondolja meg a választ, Ariela – nézett az ügyintézőre áthatóan a fekete varázsló. – Elutasítja az örökbefogadást?
A gyámügyes szemmel láthatóan magába roskadt. Végighordozta pillantását az előtte ülőkön, akik feszülten várták a válaszát. A nő visszafordult a pergamenjei felé, és egy darabig üres tekintettel meredt maga elé, majd Hermione és a bájitalmester őszinte megkönnyebbülésére, lassan megrázta a fejét. Pitonnak még felocsúdni sem maradt ideje, amikor a nő szó nélkül megragadta a pennáját, és aláírta az engedélyező okiratot, majd elé tolta a pergament. A bájitalmester gyorsan átfutotta a szöveget, hogy biztos legyen benne, tényleg az elfogadó nyilatkozat van előtte, majd ő is aláírta. A két aláírás felizzott, majd néhány másodperc múlva elhalványodott, és a pergamen feltekeredett.
– Itt az árvaház címe, ahol a kisfiú tartózkodik – tolt egy másik, kisebb pergament a férfi elé a gyámügyes. – A pergamen zsupszkulcsként is működik. Ha elmaszatolja rajta a címet, aktiválódik. Értesítem a kollégáimat az érkezésükről – mondta tartózkodóan.
Piton a zsebébe süllyesztette a cetlit.
– Köszönöm, Ariela! – mondta hálásan Kingsley, majd felállt, és gyengéden megszorította a nő vállát. – Nem fogom elfelejteni, hogy ilyen nagylelkű volt.
A gyámügyes szótlanul bólintott, majd felállt az asztalától, és a polcon lévő aktái között kezdett kutakodni. Tulajdonképpen nem mondta ki, de a viselkedése egyértelműen sugallta mindenki felé, hogy kívül tágasabb.
Kingsley Pitonék felé fordult.
– Gratulálok! – rázta meg a bájitalmester kezét mosolyogva.
– Köszönöm – mondta visszafogottan Piton, és mindketten tudták, hogy nem a gratulációra érti.
Kingsley csak még szélesebben elmosolyodott, majd biccentett egyet, és szó nélkül kisétált az ajtón.
A bájitalmester némileg kábultan fordult vissza az asztal felé, ahol még mindig ott hevert az összetekeredett örökbefogadási engedély. Remegő kézzel nyúlt az okirat felé, mintha attól félne, az érintése nyomán semmivé foszlik, és kiderül, ez az egész mégsem igaz. A pergamen azonban szilárdan ott maradt az ujjai alatt, mikor végre felemelte, és nem tudta megakadályozni, hogy ne hagyja el a mellkasát egy megkönnyebbült, reszketeg sóhaj. Magában hálát adott Merlinnek, amiért a varázsvilágban pár befolyásos ismerős elég ahhoz, hogy mégis örökbe fogadhassa Dennyt. Hirtelen olyan könnyűnek érezte a lelkét, hogy valósággal érezte, ahogy szárnyal. Hermione felé fordult, és látta, hogy a lány őt figyeli csillogó szemekkel. Lassan hozzá lépett, és szorosan átölelte.
Hermione boldogan simult Perselushoz. Alig tudta elhinni, hogy végül mégiscsak jól végződött ez az egész őrület. Szíve szerint dalra fakadt volna, helyette azonban inkább még szorosabban a férfihoz bújt.
Ajtónyikordulásra eszméltek. Mindketten odanéztek, és látták, ahogy Harry igyekszik kiosonni az irodából. Ekkor tudatosult bennük, hogy még mindig a gyámügyes irodájában ácsorognak, így ők is elindultak kifelé, és még épp meglátták Harryt, aki sietősen igyekezett minél távolabb kerülni az irodától.
– Mr. Potter! – szólt utána Perselus, mire a fiatal férfi némileg zavartan felé fordult, és tisztán látszott rajta, hogy most épp egy kiadós átoksorozatra számít éppen.
– Öhm... – álldogált egyik lábáról a másikra idegesen. – Azt hiszem, jobb, ha én most megyek.
– Várj még – kérte Hermione, és Harryhez lépett. – Honnan tudtad, hogy itt leszünk?
Harry kínosan feszengeni kezdett egy pillanatra.
– Otthon voltam két nappal ezelőtt, mikor Ginnyvel beszélgettetek – vallotta be kelletlenül. – Én nem akartam hallgatózni, esküszöm, de véletlenül meghallottalak titeket, és…
Hermione elnevette magát.
– Te bolond, azt hiszed, haragszom?
– Nem, csak… Már megint úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak – sandított Piton felé.
A bájitalmester felhúzta a szemöldökét.
– Ezúttal nem vonok le pontot, Mr. Potter.
Harry elvigyorodott.
– Szóval – folytatta megint Hermione felé fordulva. – Akkor egész nap azon gondolkodtam, hogy mit lehetne tenni. És Kingsley épp kapóra, illetve szembe jött velem a Minisztériumban. Elmondtam neki, amit tudtam, ő pedig azonnal ráállt az ügyre. Van egy ismerőse a gyámügynél, így bele tudott nézni az ügyintézőtök feljegyzéseibe.
– De hát ez szabálytalan – szólalt meg Hermione, mire mindkét férfi megforgatta a szemét.
– Te most komolyan ezen akadsz fenn? – kérdezte hitetlenkedve Harry.
Hermionéban bennrekedt a válasz, ahogy hirtelen végiggondolta, amit az előbb mondott.
– Igazad van – rázta a fejét nevetve. – Nem érdekel!
Harry vigyorogva bólogatott, majd újra el akart indulni, mikor Piton hangja megállította.
– Mr. Potter, egy pillanatra.
– Uram?
A bájitalmester Harry elé lépett, miközben kíváncsi tekintettel méregette őt.
– Miért tette ezt, Mr. Potter? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
Harry fürkészőn nézte Piton arcát néhány másodpercig.
– Mert soha nem köszöntem meg, hogy annyi éven keresztül védelmezett titokban. Itt volt az ideje, hogy lerójam a tartozásomat, és ez kitűnő alkalomnak bizonyult.
A bájitalmester némileg zavartan nézte az előtte álló fiatalembert. Ez már tényleg nem az a Harry Potter volt, aki a Roxfortban az idegeire ment. Az egykor olyannyira idegesítő kölyök már nem volt sehol. Ez a Harry Potter egy komoly, felnőtt férfi volt, és talán igaza van Hermionénak, hogy mégsem olyan, mint az apja.
– Köszönöm, Mr. Potter – mondta visszafogottan, és a fiatal férfi felé nyújtotta a kezét.
A szemüveges férfi aprót biccentett, és egy halvány mosollyal megrázta a bájitalmester kezét.
– Harry – mondta jelentőségteljesen. – Szólítson Harrynek.
Piton meglepetten nézett a zöld szemekbe, majd beleegyezően bólintott.
– Professzor – mondta felhúzott szemöldökkel.
Most Harryn volt a zavart pislogás sora. Néhányszor kinyitotta, majd becsukta a száját, nem tudván, mit is kellene mondania. Végül csak szélesen elmosolyodott. Na, igen, Piton, az Piton marad.
– Viszlát! – mondta vidáman, majd sarkon fordult, és ott hagyta őket.
– Harry, várj! – futott utána Hermione.
Potter megfordult, pont abban a pillanatban, amikor a lány odaért hozzá, és azonnal a nyakába vetette magát.
– Te vagy a legjobb ember, akit ismerek – suttogta a fülébe Hermione meghatottan.
Harry elnevette magát.
– Talán az nem – rázta meg a fejét vigyorogva –, de az egyik leghíresebb. Azért, ha lehet, ezt ne említsd meg Pitonnak. Így is túl nagyképűnek tart.
Hermione könnyes szemmel nevetett vissza a férfira, majd lassan elkomolyodott.
– Köszönjük, Harry – mondta csendesen.
– Szívesen – mosolygott a lányra, majd zavartan megköszörülte a torkát. – Na, menjetek a fiatokért.
Hermione hálásan pillantott Harryre, aki a következő pillanatban hátat fordított neki, és hamarosan beleveszett a minisztériumi forgatagba. A lány állt még néhány másodpercig a tömeget bámulva, majd megfordult, és visszasétált Perselushoz.
– Mehetünk? – kérdezte a férfi egy halvány mosollyal.
– Mehetünk – bólintott a lány, miközben a bájitalmester kezébe csúsztatta a sajátját.
Perselus előhúzta a zsebéből a pergament, amit a gyámügyestől kapott, és elmaszatolta a címzést rajta. A zsupszkulcs néhány másodperc múlva felizzott, kirántva a bájitalmestert és Hermionét a Minisztériumból.
Egy magas kerítéssel körülvett épület előtt landoltak. A kerítés némileg barátságtalanná tette az épületet, de beljebb lépve eléjük tárult a hatalmas udvar, amelynek tekintélyes részét egy mindennel felszerelt játszótér foglalta el. Az udvaron mindenfelé gyerekek játszottak.
Mindketten azonnal keresni kezdték a tekintetükkel Dennyt, de sehol sem látták. Már épp kezdtek volna aggódni, hogy a zsupszkulcs talán egy másik árvaházba vitte őket, amikor meglátták, hogy az egyik egyenruhába öltözött gyámügyes feléjük tart.
– Jó napot! – köszöntötte őket mosolyogva. – Önök jöttek Denny Normanért?
– Igen – bólintott a bájitalmester. „Végre valaki, aki nem Dennisonnak hívja.”
– Azért, ha nem bánják, szeretném megnézni az örökbefogadási engedélyt – intett a bejáratnál lévő kis épület felé a nő.
„De igen, bánom – gondolta magában Piton. – Adják ide végre Dennyt, és hadd vigyem haza.”
– Csak tessék – mondta hangosan, és Hermionéval követték a gyámügyest a házba.
A ház tulajdonképpen csak két helyiségből állt: egy váróból és egy irodából. A nő intett nekik, hogy foglaljanak helyet a váróban, amíg ő leellenőrzi a nyilatkozatot, majd elvonult az irodába.
Piton nem tudott nyugodtan ülni. Fél perc után felpattant, és idegesen járkált fel-alá a kis helyiségben, sűrűn kitekintgetve az udvarra néző ablakon, hátha felfedezi valahol Dennyt. Percenként nézte az óráját, és észre sem vette, hogy a lábával ütemesen dobol a padlón a felesleges várakozás miatt. Tíz perc múlva végre nyílt az iroda ajtaja, és kilépett rajta a gyámügyes.
– Minden rendben van, Mr. Piton – nyújtotta mosolyogva a férfi felé a pergament. – Maradjanak itt, idekísérem a kisfiút – utasította őket, majd kiment.
Az ideges jövés-menés folytatódott, annyi különbséggel, hogy most már Hermione is csatlakozott a férfihoz. Időnként összenéztek, azt sugallva a másiknak: „Csak nyugalom!”. De ahogy haladt az idő, ezt úgy volt egyre nehezebb érezniük. Közel félórás idegeskedés után Piton végül nem bírta tovább.
– Nem várhatják el, hogy itt várakozzam tétlenül! – fakadt ki, és nem törődve a gyámügyes korábbi utasításával, kiviharzott az udvarra, majd hirtelen megtorpant.
A gyámügyes jött vele szembe, kézen fogva vezetve maga mellett Dennyt. A gyerek, ahogy megpillantotta Pitont, azonnal kiabálni kezdett.
– Apu! Apu!
Denny elengedte a mellette lépdelő gyámügyes kezét, és szaladni kezdett Piton felé.
A férfi sietős léptekkel indult meg, majd alighogy a gyerek odaért hozzá, máris felkapta, és szorosan magához ölelte. Úgy szorította magához Dennyt, mintha attól félne, valaki kitépi őt a kezéből.
– Denny – suttogta elfúló hangon. – Kisfiam!
Soha azelőtt nem szólította így a gyereket, most mégis olyan természetességgel jött az ajkára ez a szó, mintha mindig is így lett volna, és maga sem értette, miért csak most mondta ki. Hiszen ez a gyerek már azelőtt a fia volt, hogy örökbe fogadta. És most már senki nem veheti el tőle. Felszabadító érzés kerítette a hatalmába, és ezzel egy időben érezte, hogy valami csípni kezdi a szemét. Könnyek... Gyerekkora óta nem sírt, és büszkesége nem hagyta volna, hogy felnőttként bárki is így lássa, most mégis hagyta legördülni a sós cseppeket az arcán, hogy azok azonnal eltűnjenek a karjában tartott gyerek hajában.
– Nagyon szorítasz, apu – súgta a fülébe Denny.
Piton végre engedett a szorításon, és hagyta, hogy Denny kicsit hátrahajoljon, hogy a szemébe tudjon nézni. A kicsi komoly arccal nézte őt hosszú ideig, majd halványan elmosolyodott.
– Tudtam, hogy eljössz majd értem – mondta elégedetten, majd újra hozzábújt, és a vállára hajtotta a fejét.
– Hát persze, hogy eljöttem – suttogta a gyerek fülébe. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – tette hozzá bocsánatkérően.
– Nem baj – súgta vissza Denny –, jó játékok voltak itt. De most már menjünk haza.
– Megyünk – nevetett fel halkan Piton. – Megyünk.

 

***

A hazaérkezést követő napok némileg nehezebbek lettek mindannyiuk számára. Bár Dennyt szerencsére nem viselte meg nagy mértékben az árvaház, azért nem múlt el maradéktalanul ennek az időszaknak a hatása. A kisfiú szinte sehová sem akart egyedül menni, mert attól félt, valaki megint elviszi őt Pitontól. Napok teltek el, mire egyáltalán kimerészkedett a lakásból, és majdnem két hét, mire úgy is ki mert menni, hogy valaki nincs ott vele állandóan. Az első napokban éjszakánként is mellette kellett legyen valamelyikük, mert Denny időnként felriadt, de ha látta, hogy ott van vele Hermione vagy Perselus, megnyugodott. Később már megelégedett annyival is, ha csak nyitva van a szobája ajtaja, és ég az éjjeli lámpája.
Majdnem két hónapba telt, mire Denny tényleg elhitte, hogy már soha többé nem veheti el őt senki az apukájától, és visszaállt a régi, korábban megszokott életmenet.
Már benne jártak a nyárban, mikor egyik reggel Denny előállt a kéréssel.
– Menjünk el valahová – javasolta a reggelinél, mire mindkét felnőtt felkapta a fejét. Tudták, hogy nagy jelentőséggel bír ez a kérés, hiszen Denny egészen addig nem volt hajlandó elhagyni a házat, kizárólag csak a kertbe merészkedett ki.
– Hová szeretnél menni? – kérdezte Piton, és igyekezett, hogy ne látsszon túl izgatottnak.
– A tengerpartra – mondta a kicsi. – És vigyük Pimaszt is.
– Rendben – mosolyodott el a férfi.
Reggeli után a partra hoppanáltak, ami sokkal szebbnek tűnt ezen a nyári reggelen, mint addig valaha is. Denny, amint földet ért a lába, előre iramodott, és Pimaszt kergetve, nevetve futkározni kezdett.
Piton Hermionéval némileg lemaradva figyelte Dennyt. Nézte a kutyával kergetőző gyereket, és arra gondolt, hogy egy évvel ezelőtt, mikor Denny és Hermione beléptek az életébe, akkor a sors egy új lehetőséget adott neki a boldogabb életre. Ő pedig foggal-körömmel ragaszkodni fog ehhez az új élethez, és tudta, hogy ez csak ezzel a két emberrel sikerülhet. Halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy szétáradt benne a bizonyosság. Igen, velük sikerülni fog...




 

***VÉGE***

Már csak az Epilógus van hátra, és mivel már kész állapotban van, ha kapok tőletek sok kritikát, akkor talán előbb felteszem, mint terveztem. Nem tudom, érződik-e a szelíd ráhatás? :D

A bétázás Midnights Prophet érdeme, aki most is mindent megtett annak érdekében, hogy mielőbb fel tudjam tenni a fejezetet. Köszi, nyanya, imádlak! :D

Előző←…….→Következő