14. fejezet

Az ember legégetőbb szükséglete az, hogy valaki megfogja... és megmondja neki... hogy minden (…), hogy minden jóra fordul.
(Truman Capote)


***

Pitont annyira letaglózták a Ronan irodájában történtek, hogy később még arra sem tudott visszaemlékezni, hogyan ért haza. Nem tudta, mitévő legyen, és nem győzte átkozni saját ostobaságát, amiért vakon belement egy olyan megállapodásba, ami csak arra volt jó, hogy a vagyonától megszabadítsa. Még az sem tudta vigasztalni, hogy mindezt Denny érdekében tette. Nem a pénzt sajnálta, hanem hogy ezzel eldobta magától a lehetőséget, hogy újra magához vehesse a gyereket. És úgy gondolta, ezek után felesleges is megpróbálkoznia az örökbefogadással. Ki adna örökbe gyereket egy nincstelen, volt halálfalónak? Nem volt jártas ezekben a dolgokban, de azt biztosan tudta, hogy ilyen előélettel semmi esélye.
Hermione ugyanolyan tanácstalan volt, mint Perselus. Fogalma sem volt, mivel tudná biztatni a férfit. Szinte mindennel megpróbálkozott: munka után órákon keresztül bújta a Minisztérium könyvtárában a törvénykönyveket, paragrafusokat tanulmányozott, jegyzeteket készített, jogászokkal beszélt. De ahogy teltek a napok, úgy csökkent fokozatosan a lelkesedése. Mert hiába bukkant bármilyen számukra kedvező dologra, amikor beszámolt róla a bájitalmesternek, az mindig teljes közönnyel fogadta azt, és ez egyre jobban elkeserítette. A lány az örökbefogadás elindításához szükséges papírokat is beszerezte, és időről időre megpróbálta rávenni a férfit, hogy töltse ki az iratokat és adja be a kérelmet, de mindig nemleges választ kapott. Leginkább az ejtette kétségbe, hogy úgy tűnt, Piton feladta. Lassan tudatosult benne, hogy Perselus már elkönyvelte magában a vereséget, és a kisujját sem hajlandó mozdítani.
Ez az áldatlan állapot a kapcsolatukra is kihatott; kezdtek eltávolodni egymástól. Szinte alig beszéltek, és ha a lány mégis megpróbált beszélgetést kezdeményezni, Piton a felhalmozódott munkára hivatkozva inkább a laborja magányát választotta. Legtöbbször már az éjszakákat is külön töltötték; Hermione a hálószobájukban, Perselus pedig Denny szobájában virrasztva, és a lány számára egyre elviselhetetlenebbé vált a férfi hiánya.
Piton tudta, hogy a hozzáállása a dolgokhoz a legkevésbé sem elfogadható, de nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy változtasson rajta. Nem, mert ha megteszi, akkor az olyan, mintha elhitetné magával, hogy van még remény. Nem akart reménykedni. Egyszer már megtette, és a csalódás óriási volt. Ennek nem akarta újra kitenni magát.

 

***

Hermione ébren bámulta a plafont. Már éjjel egy óra is elmúlt, de képtelen volt elaludni. Lassan oldalra fordult, és szomorúan nézte maga mellett Perselus üres helyét. Már nem tudta, mitévő legyen. A férfi elutasító magatartása teljesen elkeserítette, és érezte, ha ez még sokáig így folytatódik, akkor nem bírja tovább, és összeroppan. Hiányzott neki Perselus közelsége, de leginkább az töltötte el fájdalommal, hogy úgy látta, teljesen hiábavalóan küzd azért, hogy megoldást találjanak. Egy nehéz sóhaj hagyta el a mellkasát miközben fölkelt, majd magára vette a köntösét, és Denny szobájába ment. A szoba ajtajában hirtelen megtorpant, és összefacsarodott a szíve a látványra.
Perselus Denny ágyán ült, és üres tekintettel nézte a kezében tartott lapot. Azt a lapot, amelyet még a kisfiú adott neki a játszóházban a kéz- és láblenyomatával. A rá jellemző, mindig büszke tartás teljesen eltűnt a férfiból, és mintha éveket öregedett volna ezalatt a pár nap alatt. Egy megtört ember ült az ágyon.
Hermione lassú léptekkel közelítette meg Pitont, majd elé térdelt, és kezét az arcára simítva kényszerítette, hogy ránézzen.
– Perselus – suttogta –, ne tedd ezt magaddal. Ne tedd ezt velem. Ne fordulj el tőlem, hagyd, hogy segítsek. Kérlek!
– Nem tudsz segíteni, Hermione – mondta halkan.
– De igen – mondta ugyanolyan halkan, de határozottan a lány. – Együtt meg fogjuk tudni oldani. Én melletted állok, és támogatlak, de kérlek, könyörgöm, ne add fel. Nem bírom elviselni, hogy így látlak.
Piton elgyötörten nézett rá.
– Mégis, mit tehetnék? – kérdezte tompán.
– Indítsd el az örökbefogadást.
– Mi értelme lenne? Úgysincs esélyem – mondta lemondóan.
– De igen. Csodálatos ember vagy, és Denny imád téged.
– Azt hiszed, érdekli ez a gyámügyet? – kérdezte keserűen. – Halálfaló voltam, nincs egy vasam se...
– Kém voltál, a pénzt pedig majd újra megszerzed – vágott közbe a lány. – A munkádért jól fizetnek, és biztosítani tudod Dennynek a megfelelő körülményeket.
A bájitalmester hallgatott. Tudta, hogy Hermionénak igaza van, mégsem mert bízni benne, hogy sikerülhet.
– Mindent tönkretettem – mondta csüggedten.
– Akkor tegyél meg mindent, hogy helyrehozd – mondta elszántan a boszorkány. – Add be az örökbefogadási kérelmet. Még akkor is, ha reménytelennek érzed. Muszáj megpróbálnod, különben egész életedben átkozni fogod magad, ha nem teszed meg. Tartozol ezzel Dennynek. És magadnak is – tette hozzá suttogva.
Perselus szótlanul nézte Hermionét. Igen, tartozik Dennynek, hiszen miatta került újra árvaházba. Csak most döbbent rá, milyen ostobán viselkedett, hiszen azzal, hogy így belemerült az önsajnálatba, máris értékes napokat veszített, amit akár arra is fordíthatott volna, hogy visszaszerezze a gyereket. De még mindig nincs késő helyrehozni. Biztos volt benne, hogy kemény harcot kell megvívnia, és nem merte bevallani a lánynak, hogy mennyire fél a kudarctól, de már tudta, hogy meg fogja próbálni. Hermione pedig itt lesz mellette, hogy támogassa. Lassan bólintott, aztán megfogta a lány kezét, belecsókolt, majd magához húzta, és a karjaiba vonta.
Hermione szorosan, szinte már kétségbeesetten ölelte magához Perselust. Valósággal éveknek tűnt, mikor utoljára így ölelték egymást, és úgy érezte, soha többé nem akarja elengedni a férfit.
– Szeretlek – suttogta reszketegen.
Piton válasz helyett kissé eltolta magától Hermionét, és mélyen a szemébe nézett, miközben végigsimított a lány arcán, majd hozzáhajolt, és megcsókolta. Lassan, puhán, szinte már félénken, mintha attól tartana, tönkreteszi a pillanatot. Aztán a csók egyre szenvedélyesebbé, egyre sürgetőbbé vált. Nem tudták, mikor kezdték vetkőztetni egymást, de egyikük sem akart ezen gondolkodni. Úgy vágytak a másik érintésére, mint fuldokló az oxigénre, és soha nem volt még nagyobb szükségük a másikra. Egymásba kapaszkodva szeretkeztek, úgy ölelve és szorítva a másikat, mintha attól félnének, valaki őket is elszakítja egymástól, és közben mindketten érezték, hogy a napok óta tartó kétségbeesés és kilátástalanság helyét betölti egy másik érzés. A remény.

 

***

Hermionét különös kép fogadta, amikor másnap, a munkából hazaérve belépett a lakásba. Perselus az asztalnál ült az örökbefogadási kérelem kitöltésével vesződve, és olyan sokszor túrt bele idegesen a hajába a pergamenen szereplő kérdések miatt, hogy valósággal kócossá vált.
– Ez már nem más, mint szőrszálhasogatás – morogta bosszúsan a bájitalmester. – Mégis, miért érdekli őket, hogy milyen volt a kapcsolatom a szüleimmel, hogy milyen betegségeim voltak, vagy hogy milyen étkezési szokásaim vannak? Nem én akarom, hogy valaki örökbefogadjon.
– Nehéz dolgod is lenne, az biztos – mosolyodott el Hermione.
Piton csak egy ingerült fújtatással reagált, majd letette a kezében tartott pennát, és fáradtan masszírozta a halántékát.
– Ezek valósággal ízekre akarnak szedni – mormogta.
– Csak tudni akarják, hogy milyen az az ember, aki örökbe szeretne fogadni egy gyereket – mondta békítően a lány.
– Ugyan már – horkant fel a bájitalmester. – Ebből a kérdéssorozatból nem kapnak reális képet. Gondolod, hogy ha nyers húst ennék, és vért innék hozzá, azt bevallanám? – Hermione tanácstalanul nézett vissza rá. – Na, látod! Ostobaság az egész kérdőív.
– De ugye, nem... – kezdte gyanakodva.
– Persze, hogy nem – intette le. – Kitöltöttem, csak nem látom értelmét a legtöbb kérdésnek.
– Akkor jó – nyugodott meg Hermione, majd várakozóan nézett Perselusra. – Megnézhetem?
– Persze – bólintott a férfi, és elé tolta a lapokat.
Hermione hosszú percekig tanulmányozta a kérdőívet. Egy részük általános kérdéseket tartalmazott, alapadatokat, családi állapot, saját gyermekek száma, iskolák, munkahelyek, anyagi körülmények. A kifejtős válaszokban el kellett ismernie, hogy némelyik tényleg talán túl személyes – Hogyan büntették önt gyerekkorában? – vagy feleslegesnek tűnő, de látszott, hogy Perselus nem próbált jobb színben feltűnni általuk. Őszinte volt, és úgy gondolta, ez mindenképp a javukra válhat. Az utolsó kérdésre adott válasz pedig megmosolyogtatta.

Miért szeretné örökbefogadni a kiválasztott gyermeket? – Mert a sajátomként tekintek rá.

Nem is Perselus lett volna, ha leírja azt a szót, hogy „szeretem”.
– Szerintem jó lesz – mondta csendesen, miközben visszaadta Pitonnak a pergameneket.
– Talán – húzta el a száját a bájitalmester, majd egy sóhajjal felállt, borítékba tette a kérelmet, aztán kiment a konyhába, és az ablakban várakozó bagollyal elküldte a Minisztériumba. Most már nincs más dolga, mint várni a választ. Nem akart arra gondolni, hogy elutasítják, annak ellenére, hogy tudta, reális esélye van erre. És ha így történik, akkor valószínűleg soha többé nem láthatja Dennyt. Az elmúlt időszakban szinte alig volt olyan perce, amikor ne gondolt volna a gyerekre. Vajon mi van most vele? Hogyan éli meg ezeket a napokat? Reménykedett benne, hogy Denny nem sérült maradandóan lelkileg, és valami azt súgta neki, hogy nem kell ettől tartania. Nem tudta miért, de volt egy olyan érzése, hogy a kicsi jobban viseli ezt a helyzetet, mint ő maga.
Hat nap telt el feszült várakozással, mikor végre megérkezett a gyámügy válasza. Pontosabban három komor gyámügyi alkalmazott, hogy környezettanulmányt végezzenek. Piton kelletlenül engedte be őket, és egyre nagyobb türelmetlenséggel figyelte, ahogy a legapróbb zugot is átvizsgálják a lakásában, beleértve a laborját is. A legbosszantóbb az egészben az volt, hogy egyetlen kérdésére sem válaszoltak, ellenben rengeteg feljegyzést készítettek, és Piton nem tudta eldönteni, hogy ezt pozitívumként vagy negatívumként értékelje. Az egyetlen információ, amit távozásukkor közöltek a férfival, az volt, hogy néhány nap múlva levélben értesítik majd. A bájitalmester a fogát csikorgatta dühében, de nem tehetett mást, minthogy megint csak várt.
Újabb négy nap telt el, amikor végre megjelent a várva-várt bagoly, Piton pedig remegő kézzel bontotta le a madár lábáról a pergament. A levél azonban csak egy szűkszavú, hivatalos értesítő volt, amelyben közölték, hogy az örökbefogadási eljárás a kezdetét vette, és egy hét múlva elbeszélgetésre várják. A férfi nem győzte szidni a hivatalnokokat és a bürokráciát, amiért egy teljes hétig hagyják bizonytalanságban. Hogy addig is valamennyire elterelje a figyelmét, belevetette magát a bájitalfőzésbe, mert a megrendelései jócskán felhalmozódtak. Többnyire sikerült is a munkára koncentrálnia, de nem tudta elkerülni, hogy időről-időre odatévedjen a tekintete a munkaasztal melletti megmagasított székre, vagy a pici üstre, ami azóta is ott állt, arra várva, hogy újra használatba vegyék.
Végül aztán kínzó lassúsággal, de eljött a találkozó napja, Perselus és Hermione pedig feszülten várakozott a Minisztérium Gyámügyi osztályának előterében. Bár Piton feleslegesnek tartotta, hogy Hermione azért vegyen ki egy szabadnapot, hogy elkísérje, most úgy érezte, mégiscsak jó döntés volt, hogy a lány eljött vele, és mellette van. Nyugtatólag hatott rá a közelsége, és biztosan érezte, hogy erre nagy szüksége lesz.
Közel félórás várakozás után aztán behívatták őket. A helyiség, ahová beléptek, az egyik legegyszerűbb iroda volt, amit Piton valaha is látott. Csak egy íróasztal, egy iratokkal teli polc, és néhány szék alkotta a berendezést. Sehol egy virág vagy egy fénykép. A gyámügyes ügyintéző, aki fogadta őket, tökéletesen beleillett az általa birtokolt puritán irodába. A középkorú, mosolytalan, szemüveges boszorkány csak egy egyszerű barna kosztümöt viselt, a haja pedig szigorú kontyba volt összefogva.
– Jó napot, Mrs. Ariela Pierce vagyok – köszöntötte őket tartózkodóan.
– Perselus Piton – biccentett a bájitalmester.
– Hermione Granger – mutatkozott be a lány is.
– Igen, tudom, kik maguk – bólintott a nő komolyan. – Foglaljanak helyet – intett az asztal előtt álló székek felé, miközben ő is leült, és várakozóan nézett a párosra. Megvárta, amíg Perselus és Hermione eleget tesznek a kérésnek, majd összekulcsolta a kezeit maga előtt, és a férfi felé fordult. – Mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, szeretném tudni, hogy van-e kérdése.
Piton kissé zavarba jött. Milyen kérdés? És mivel kapcsolatban? Talán érdeklődjön a tisztelt hivatalnoknő hogyléte felől? Erről aztán hirtelen beugrott neki egy gondolat.
– Tudna valamilyen tájékoztatást adni Dennyről? – kérdezte feszülten.
A nő vizsgálódva nézte néhány pillanatig a bájitalmester arcát, majd aprót bólintott.
– Dennison jól van.
„Ó, igazán köszönöm ezt a kimerítően részletes tájékoztatást, Mrs. Pierce! Magam sem tudom, hogy képes leszek-e feldolgozni ezt az információáradatot.”
– Ki tudná ezt fejteni bővebben? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára.
– Mire kíváncsi pontosan, Mr. Piton?
– Hogy Denny hogyan viseli az árvaházat.
Mrs. Pierce elgondolkodva nézett maga elé, láthatóan ízlelgetve a mondandóját.
– Meglepően jól – mondta végül szenvtelen arccal.
Piton ingerülten csapott a saját térdére, miközben lendületesen hátradőlt a székén. Szórakozik vele ez a nő?!
Hermione gyorsan Perselus kezére tette a sajátját, hogy nyugalomra intse, miközben reménykedve szólította meg a boszorkányt.
– Kérem, Mrs. Pierce, nem lehetne...
– Dennison sokat sírt az első napokban – vágott közbe a gyámügyes, és Hermionénak hirtelen olyan érzése támadt, hogy a nő csak Pitonnal volt ilyen szűkszavú. – Ezen persze nem is lehet csodálkozni. Idegen helyre került, ahol senkit nem ismert. Legalábbis mi ezt hittük.
– Ezt hogy érti? – kérdezte gyorsan Hermione, mielőtt Perselus megszólalhatott volna, mert a gyámügyes láthatóan neheztelt valamiért a férfira, és a lány tartott tőle, hogy esetleg nem válaszolna.
– Dennison attól félt, hogy az édesapjánál nem lesz jó neki, és többször hangoztatta, hogy nem akar vele élni. Aztán, amikor kiderült, hogy Mr. Norman nem szándékozik magához venni őt, látványosan megnyugodott. Kissé furcsálltuk ezt a hirtelen jött nyugalmat, de amikor rákérdeztünk, csak annyit mondott, hogy most már nem fél, mert az az apu, akinél addig lakott, hamarosan el fog érte jönni, és hazaviszi.
A bájitalmester gyomra idegesen szorult össze. Jelen pillanatban nem tudott felhőtlenül örülni Denny optimizmusának, hiszen ha mégsem a reményeik szerint alakulnak a dolgok, akkor az óriási csalódás lesz kicsinek.
– Mekkora erre az esély? – tette fel kertelés nélkül a kérdést.
A gyámügyes elmerengve nézte pár pillanatig a férfit.
– Még nem tudom – mondta lassan –, de nagyban befolyásolja a mai beszélgetésünk eredménye. Úgyhogy, ha nem bánják, talán el is kezdhetnénk.
Piton és Hermione egyetértőn bólogattak, mire Mrs. Pierce is elégedetten biccentett, majd kinyitotta az előtte heverő aktát, és néhány pillanatra belemerült.
– Mielőtt rátérnénk a kérdésekre, szeretném tájékoztatni önöket nagy vonalakban az örökbefogadás feltételeiről. A legtöbb örökbefogadás alkalmával különböző szempontokat kell figyelembe vennünk. Az egyik, hogy az örökbefogadó nem lehet ötven évnél idősebb a gyermeknél, valamint az örökbefogadónak részt kell vennie egy felkészítő tanfolyamon. Természetesen, ha rokoni örökbefogadás áll fenn – mint jelen esetben is –, akkor ezektől a kitételektől eltekintünk.
Piton nem mondta ki hangosan, de ez a kijelentés megkönnyebbüléssel töltötte el. Legalább ezzel is gyorsabban haladnak.
– Kitétel továbbá – folytatta Mrs. Pierce –, hogy az örökbefogadó személy a gyermeket legalább egy hónapig gondozza, hiszen az örökbefogadás csak ezen gondozást követően indítható el. Mivel Dennison közel egy évig volt Mr. Piton gondozása alatt, így ezt a feltételt, azt hiszem, teljesítettnek tekinthetjük. Az örökbefogadás lényeges feltétele még a vér szerinti szülő hozzájárulása, hogy a gyermekét az örökbefogadó személynél helyezzék el a továbbiakban. Jelen esetben azonban tudjuk, hogy Mr. Norman írásban lemondott a kisfiúról, így a felügyeleti joga megszűnt. – A gyámügyes elhallgatott, és fürkésző tekintettel figyelte az előtte ülő párost. – Van esetleg ezekkel kapcsolatban valamilyen kérdésük? – kérdezte végül.
Piton és Hermione összenézett egy pillanatra, de amit a nő elmondott, teljesen érthető volt mindkettőjük számára.
– Azt hiszem, nincs – rázta meg a fejét a bájitalmester.
– Rendben, akkor lépjünk tovább – bólintott elégedetten az ügyintéző. Néhány pillanatra megint az előtte lévő aktába mélyedt, majd hümmögve bólintott, és egyenesen Pitonra nézett. – Mr. Piton – kezdett bele a kérdezősködésbe –, maga gyerekszerető ember?
Piton arca idegesen rándult meg. Nos, ha ezen a kérdésen múlik az örökbefogadás, akkor máris vesztett.
– Nem – ismerte el kelletlenül, mire az ügyintéző szemöldöke megemelkedett. – Természetesen, Dennyvel más a viszonyom – tette hozzá.
– Pontosan mit ért ezalatt? – csapott le a boszorkány a témára. – És miben nyilvánul ez meg?
Piton néhány másodpercig kifejezéstelen arccal bámult a nőre, mielőtt megszólalt volna.
– Sosem csináltam titkot abból, hogy nem kedvelem a gyerekeket – fogott bele a mondandójába, gondosan megválogatva minden szót –, és ezt bárki, aki ismer, elmondhatja rólam. Nem volt türelmem hozzájuk, és soha nem is törekedtem arra, hogy ez másképp legyen. Dennyhez sem viszonyultam másképp. Az első időkben meglehetősen bosszantott a jelenléte, de fokozatosan megváltoztak az érzéseim vele kapcsolatban. Egyre jobban összeszoktunk, és néha még magam is meglepődtem, hogy már nem bosszantanak a kérdései, vagy hogy folyton a nyomomban van. Kezdtem élvezni a vele töltött időt, és úgy láttam, ezzel ő is így van.
– Mit gondol, mi volt az oka ennek a változásnak? – kérdezte Mrs. Pierce.
A bájitalmester elgondolkodott egy pillanatra.
– Azt hiszem, leginkább az, hogy Denny milyen nagy érdeklődést mutatott a munkám iránt. Valamint nagyra értékeltem, hogy nem hangoskodik, nem követelődző, és igen nyugodt természetű gyerek.
Mrs. Pierce összevonta a szemöldökét.
– Jól értem, hogyha Dennison nem lett volna ilyen nyugodt, akkor maga nem kedvelte volna meg?
– Nem ezt mondtam – mondta ingerülten Perselus –, csak kihangsúlyoztam, hogy ez megkönnyítette a folyamatot.
– Hát persze – hagyta rá a nő, de tisztán látszott rajta, hogy nincs meggyőzve, majd egy időre megint belemerült az előtte lévő mappa tartalmába.
Piton idegesen dobolt az ujjaival a szék karfáján. Nem tetszett neki ez az egész eljárás, nem látta értelmét, ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy az ügyintéző nem pártatlan.
– Mr. Piton – nézett fel végül Mrs. Pierce –, mit gondol, alkalmas ön örökbefogadó szülőnek?
– Igen – mondta gondolkodás nélkül a férfi. – Azt hiszem, az elmúlt egy év ezt tökéletesen bizonyította.
A gyámügyes nem reagált, helyette lefirkantott valamit az előtte lévő mappába.
– Elmondaná, mivel telt egy napjuk Dennisonnal? – jött az újabb kérdés.
Piton vett egy mély levegőt, hogy lenyugtassa magát. Kezdte idegesíteni, hogy a nő folyton Dennisonként emlegeti Dennyt.
– Minden reggel közösen készítettük el a reggelit – kezdett a felsorolásba Piton –, majd reggeli után lementünk a bájitallaborba, és ebédig ott voltunk. Ebéd után általában én visszamentem a laboromba, amíg Dennyre Hermione vigyázott, vagy ha ő épp nem volt ott, akkor én felügyeltem rá, amíg játszott. De olyan is előfordult, hogy játék helyett inkább visszajött velem a laborba, és ott volt velem egészen estig.
– Dennison mivel töltötte az idejét a laborban?
– Általában besegített nekem a hozzávalók előkészítésében.
– Például?
– Leveleket vagy terméseket válogatott szét, szárított hozzávalókat őrölt porrá, esetenként az üvegeket rendezte el.
Mrs. Pierce újra lejegyzett valamit a pergamenjére, aztán előhúzott a mappából egy másik lapot, és a mappa tetejére rakta.
– Mr. Piton – kezdte komoly arccal. – Elolvastam a kollégáim által készített környezettanulmányt, és azt kell, hogy mondjam, a maga otthona nem megfelelő ahhoz, hogy ott egy kisgyermek nevelkedjen. Maga veszélyes anyagokat tárol a lakása alagsorában, amiknek az elfogyasztása végzetes lehet.
– Mindent elzárva tartok – védekezett Piton.
– Akkor is, amikor Dennison odalent van magával? – húzta fel a szemöldökét a boszorkány kételkedőn. – Hiszen most mondta el, hogy sokat volt a laborjában, amíg maga bájitalt főzött. Óhatatlanul is bekövetkezhetett volna egy ilyen baleset, amikor ön nem figyelt oda, arról nem is beszélve, hogy maga rávette a gyereket, hogy dolgozzon.
Piton a fogát csikorgatta dühében. Ez a nő úgy fordítja ellene a szavait, hogy még ő is tanulhatna tőle.
– Denny semmire nem volt rákényszerítve – sziszegte. – Szabad akaratából volt lent velem, és ha nem akart, akkor nem kellett csinálnia semmit.
– Nem lehet, hogy a kisfiú csak nem mert ellenkezni önnel?
– Nem – vágta rá indulatosan a bájitalmester.
– Mitől olyan biztos ebben? – kérdezte szenvtelenül a gyámügyes.
– Mert láttam rajta az érdeklődést és a lelkesedést – mondta némileg visszafogottan Piton, bár legszívesebben a nő arcába ordította volna a választ.
Mrs. Pierce bólintott, majd újra lejegyzett valamit a pergamenjére, mielőtt újra kérdezősködésbe kezdett volna.
– A kitöltött kérdőívből tudom, hogy önnek meglehetősen kemény büntetéseket kellet elszenvednie az édesapjától – nézett fel a bájitalmesterre. – Mit gondol, van rá esély, hogyha úgy alakul, hogy büntetést kell alkalmaznia Dennisonnál, akkor esetleg visszaköszönnek azok a viselkedésformák, amik az ön apját jellemezték?
Piton arca elfehéredett a dühtől. Ez az átkozott nő most tényleg ahhoz a nyomorult apjához hasonlítja őt? Hogy merészel ilyet még csak feltételezni is róla?
Hermione valószínűleg megérezte, hogy igencsak ingoványos talajra tévedtek, ezért gyorsan megszorította Perselus kezét, hogy megnyugtassa a férfit. Úgy tűnt, ez hatott, mert a bájitalmester lehunyta a szemét egy pillanatra, majd vett egy mély levegőt, és csak utána válaszolt a feltett kérdésre.
– Talán nem én vagyok a világ legkedvesebb embere, Mrs. Pierce – mondta egy gúnyos mosollyal –, sőt, még azt is elismerem, hogy csapnivaló pedagógus voltam, de soha, ismétlem, soha nem fordult elő, hogy fizikailag bántalmaztam volna egy gyereket. Nem büntetném Dennyt túlzó vagy kegyetlen módon.
– És milyen büntetést tartana megfelelő mértékűnek? – feszegette tovább a témát a nő. – Hogyan büntetné Dennisont?
– Először is megbeszélném vele az adott problémát, és elmagyaráznám neki, mi volt az, amit nem csinált helyesen, hogy értse, miért kell betartani bizonyos szabályokat, valamint hogy én is megértsem, miért tette, amit tett. Azután pedig, esetleg megvonnék tőle egy ideig egy számára fontos dolgot, mint például a játszótér, vagy a kutyájával való játék.
– Ez korrektül hangzik – bólintott Mrs. Pierce fontoskodva, majd újra lejegyzett valamit, azután pedig elgondolkodva forgatni kezdte a kezében tartott pennát. – Mr. Piton – kezdte –, van itt néhány kellemetlen kérdés, amit sajnos muszáj feltennem.
Piton megfeszült ültében. Hát elérkeztek ehhez is. Számított rá, hogy most minden életében elkövetett bűnét kíméletlenül az arcába fogják vágni.
– Hallgatom – mondta feszülten, és észre sem vette, milyen erősen szorítja a szék karfáját.
– Nos, igen – köszörülte meg a torkát a nő. – Elsőre itt van mindjárt a múltja. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy maga halálfaló volt.
– Perselus kém volt – vágott közbe Hermione, védelmébe véve Pitont.
– Kérem, ne szóljon közbe, Miss Granger – mondta a gyámügyes, anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét Perselusról. – Majd Mr. Piton elmondja a magyarázatait.
Piton Hermionéra pillantott, aki kétségbeesetten nézett vissza rá.
– Minden rendben – mondta halkan, és megszorította a lány kezét, majd visszafordult Mrs. Pierce felé. – Való igaz, hogy felvettem a Sötét Jegyet, és látszólag a halálfalók közé tartoztam, de mindez Albus Dumbledore kérésére történt. Azért álltam be halálfalónak, hogy neki kémkedjek, nem pedig azért, mert egyetértettem Voldemort nézeteivel. – Elégedetten látta, hogy a nő összerezzen a név hallatán. – A halálfalóként elkövetett tetteim nem a meggyőződésemet tükrözték, hanem a lebukástól mentettek meg. Egyébként, ha már olyan alapos, akkor ennek is utánanézhetett volna – fejezte be gúnyosan.
– Sajnos, ezt csak Albus Dumbledore tudná igazolni, de mint tudjuk, ő már nincs közöttünk – nézett sokatmondóan Pitonra Mrs. Pierce, elengedve a füle mellett a férfi megjegyzését.
– Ott van a Roxfortban a portréja – szólalt fel hevesen Hermione –, kérdezzék meg, biztosan...
– Miss Granger, ez az ügy szempontjából lényegtelen – mondta szigorúan a boszorkány. – Sokkal inkább arról van szó, hogy nekünk alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy ki az a személy, akinek örökbe adunk egy gyereket.
– Egy évvel ezelőtt még rohadtul nem érdekelte magukat, hogy Denny kihez, és milyen körülmények közé kerül – vicsorogta a bájitalmester.
Mrs. Pierce – most először a beszélgetés alatt – némileg zavartan pislogott.
– Az egy speciális helyzet volt, nem volt jogunk...
– Na, persze – vágott a szavába gúnyosan Perselus. – Maguknak is könnyebb ezzel takarózni, nem igaz?
– Mr. Piton, ez a hozzáállás nem fogja előrébb vinni ezt az ügyet – mondta szigorúan a nő.
– Mégis, mit vár? – kérdezte a fogát csikorgatva a bájitalmester. – Üljek ölbe tett kézzel, és szó nélkül tűrjem a vádaskodásait?
– Nem – rázta meg a fejét a gyámügyes –, de némi együttműködési hajlam jól jönne.
Pitonnak kezdett elege lenni. Hermionéra nézett, akinek a szemében ott volt a néma könyörgés, hogy tartson ki, és próbálja megőrizni a nyugalmát. A bájitalmester vett egy mély lélegzetet, majd biccentett egyet a gyámügyes felé.
– Folytassa.
– Köszönöm! – mondta elégedetten a nő. – A kolléganőm, aki elhozta a kisfiút, elmondta, hogy maga nagyon ellenségesen viselkedett, és végül még azzal is megfenyegette őt, hogy megátkozza.
– Ami természetesen, nem történt meg – morogta bosszúsan Piton.
– Szerencsére – jegyezte meg Mrs. Pierce. – Ennek ellenére, ez nem vet valami jó fényt önre, nem gondolja, Mr. Piton?
– Nyilvánvaló, hogy nem – mondta kelletlenül a férfi. – És azt a tisztelt kolléganője elmondta, hogy végül én voltam az, aki önként átadta Dennyt? Vagy ezt elfelejtette megemlíteni? – Nem tudta elrejteni a hangjából kicsengő gúnyt.
– Természetesen, nem – mondta olyan hangsúllyal a boszorkány, mintha még a feltételezést is sértőnek tartaná. – De hozzá kell tennem, hogy nem is tehetett volna mást. Kötelessége volt átadnia Dennisont.
Piton ingerülten fújtatott egyet. Remek! Tehát az, hogy végül mégiscsak hagyta, hogy elvigyék tőle Dennyt, nem számít, egyedül megint csak a negatívumokat veszik figyelembe. A pokolba az egész köpönyegforgató gyámüggyel!
– Tudomásunk van egy bájital okozta balesetről is – folytatta könyörtelenül a felsorolást Mrs. Pierce. – Amikor Dennison hozzánk került, az egyik képzett gyermek-lélekgyógyászunk elbeszélgetett vele. Ilyen alkalmakkor a törvény engedélyezi a legilimencia használatát, és...
– Hogy merészelték legilimentálni a fiamat? – csattant fel Piton fenyegetően.
– ...és ez a kollégánk látta, hogy mi vezetett a balesethez – folytatta a gyámügyes rendületlenül, felemelve a hangját. – Még mindig úgy gondolja, hogy alkalmas egy kisgyermek nevelésére, Mr. Piton?
Hirtelen csend borult a szobára, amelyben még ott visszhangzott a gyámügyes utolsó kérdése. Piton maga elé meredve ült, nem tudta, mit kellene mondania. Az már nem is számít, hogy soha többé nem fordult elő hasonló eset, hogy azóta mennyi minden megváltozott, és hogy mennyire szereti ezt a gyereket? A hangja szinte megtörten csengett, mikor újra megszólalt.
– Egész éjjel a karomban tartottam Dennyt, amikor megtudta, hogy meghalt az anyja. A karomban tartottam és ringattam, hogy valahogy megvigasztaljam őt. Akkor szólított először apunak. Ő az én fiam, hozzám tartozik, és maguknak nincs joguk megtagadni, hogy újra velem legyen. – Maga sem tudta, miért ezt mondta, ahelyett, hogy heves bizonygatásba fogott volna az alkalmasságát illetően.
Hermione szemébe könnyek gyűltek Perselus szavait hallva, és a gyámügyes boszorkány is mintha elérzékenyült volna kissé, mert zavartan rendezgetni kezdte a pergamenjeit, mielőtt a torkát köszörülve újra megszólalt.
– Mr. Piton, lenne még... khm... lenne még egy utolsó dolog, amit számításba kell vennem a döntéshozatalt illetően.
Piton lassan a nőre emelte a tekintetét, és némán várta a kegyelemdöfést.
– Amikor néhány héttel ezelőtt Mr. Norman lemondott Dennisonról, az ügyvédje elküldött nekünk egy igen érdekes szerződést, amely leírja, hogy ön egy jelentős összeget fizetett ki azért, hogy az úr lemondjon az apai jogokról. Egészen pontosan, a teljes vagyonát.
– De hát ez nem is így történt! – fakadt ki Hermione.
– Miss Granger, kérem! – intette a nő. – Mr. Pitontól szeretném hallani a választ. Igaz ez, Mr. Piton? Valóban fizetett azért, hogy Mr. Norman lemondjon Dennisonról?
– Igen – mondta tompán a bájitalmester, és nem fűzött hozzá többet. Mindegy, mit mond, úgyis mindent ellene fordítanak.
– Tehát megvette a gyereket az apától – összegezte a gyámügyes.
– Van jobb szó erre? – kérdezte fásultan Piton.
– Nincs – rázta a fejét Mrs. Pierce, majd egy sóhajjal összecsukta az előtte lévő aktát. – Még egy utolsó kérdésem van, uram. Szeretne találkozni a kisfiúval?
Piton szíve nagyot dobbant erre a kérdésre. Persze, hogy szeretne találkozni Dennyvel. Mást sem szeretne most jobban, mint magához ölelni a gyereket, és megmondani neki, hogy minden rendben lesz, és hamarosan hazaviszi.
– Nem – mondta végül mégis.
Mrs. Pierce szemöldöke kérdőn megemelkedett.
– Megkérdezhetem, hogy miért? – A hangjából őszinte értetlenség csendült ki.
– Mert nem szeretném felzaklatni Dennyt egy találkozással, ami esetleg csak hiú reményeket ébresztene mindkettőnkben. Nem akarom kitenni egy újabb csalódásnak.
A gyámügyes szemében – most először a találkozó alatt – elismerés villant.
– Értem – mondta bólogatva. – Talán tényleg ez a legjobb döntés. Akkor, azt hiszem, végeztünk is. Még át kell néznem, és összegeznem a hallottakat. Jövő héten várom magukat ugyanebben az időpontban. Akkor elmondom, hogy döntöttem. Köszönöm, hogy eljöttek. Viszontlátásra! – Felállt, fogta az aktát, és a háta mögött álló irattartó polcra rakta, ezzel is mintegy jelezve, hogy vége a találkozónak.
Perselus és Hermione ennek ellenére még hosszú másodpercekig ült némán, majd a bájitalmester lassan a mellette ülő lány felé fordult.
– Menjünk – mondta kifejezéstelen hangon.
Szótlanul tették meg az utat hazáig. Mindketten érezték, hogy az elbeszélgetés nem alakult számukra kedvezően.
Hermione nem tudta, mit mondhatna. Túlságosan kilátástalannak látta a helyzetüket, és biztos volt benne, hogy ezzel Perselus is ugyanígy van. Szerette volna biztatni valamivel a férfit, de tudta, hogy az üres közhelyeken kívül most úgysem tudna mondani semmit.
A lakásba belépve, Piton otthagyta a lányt a nappaliban, és a laborjába menekült. Tudta, hogy most nem lesz képes elkészíteni még egy egyszerű főzetet sem, viszont nem érzett magában sem kedvet, sem pedig erőt ahhoz, hogy megbeszélje Hermionéval a történteket, márpedig biztos volt benne, hogy a lány ezt szeretné. Viszont előtte adni akart magának néhány percet, hogy átgondolja a dolgokat. Bárhonnan szemlélte az irodában történteket, mindig ugyanarra a következtetésre jutott: nem fogják megengedni neki, hogy magához vegye Dennyt. Az ügyintéző minden kérdésből azt hozta ki, hogy alkalmatlan a gyereknevelésre. És egy évvel ezelőtt tökéletesen igazat is adott volna neki. De ma már nem. Tudta, hogy képes rá, és ami a legfontosabb, örömmel vállalná.
Hermione adott Perselusnak pár percet, mielőtt utána ment volna. Látta a férfin, hogy biztos a vereségben, és hiába volt erre reális esély, tudatni akarta vele, hogy talán még mindig nincs minden veszve. Lement a sötét lépcsősoron, majd megállt Piton mögött.
– Perselus – szólította meg halkan a férfit. – Nem kéne megbeszélnünk, ami ma történt?
A bájitalmester nem fordult felé, csak állt maga elé bámulva.
– Ha szeretnéd – mormogta. – Bár azt hiszem, egy hét múlva hivatalosan is tudatják velem, hogy nem fogadhatom örökbe Dennyt.
– Ez még nem biztos – tiltakozott a lány, annak ellenére, hogy valahol ő is érezte, a férfinak igaza van.
Piton tett egy ingerült fejmozdulatot.
– Hogyne lenne az. Ne mondd, hogy te látsz esélyt arra, hogy kedvező döntés fog születni. Ha a tényeket nézzük, én sem adnék gyereket magamnak.
Hermione hallgatott egy darabig, elgondolkodva harapdálva a szája szélét.
– Akkor majd megpróbálkozom én az örökbefogadással – jelentette ki hirtelen. – Ha a múltad miatt el is utasítanak, velem nem tehetik meg. Sosem használtam ki a hősöknek járó előnyöket, de most eljött az ideje. Ha én sem leszek nekik megfelelő alany, akkor senki.
Piton meglepetten meredt a lányra, majd egy hitetlenkedő, és egyúttal gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Néha meglepően naiv tudsz lenni – mondta.
– Miért mondod ezt? – kérdezte meglepetten a lány.
– Hermione, egy volt halálfalóval élsz – világosította fel Piton. – Gondolod, hogy ezt nem veszik figyelembe?
A lány hirtelen mindent értett. Semmivel sincs jobb helyzetben, mint Perselus. Neki sem ítélnék oda Dennyt.
– És ha azt mondanám, hogy szakítottunk? – kérdezte bizonytalanul, bár tudta, hogy ez nagyon átlátszó hazugság lenne.
– Hermione – sóhajtotta fáradtan a férfi. Ő is tisztában volt vele, hogy a gyámügyesek azonnal rájönnének, hogy ez nem igaz. Főleg, hogy ugyanazt a gyereket szeretnék mindketten örökbefogadni.
– Akkor mit tegyünk? – kérdezte a lány elveszetten, és olyan kétségbeesetten nézett az előtte álló bájitalmesterre, hogy az nem tudott mást tenni, mint magához ölelni őt.
– Még nem biztos, hogy így fog történni – mormogta, miközben vigasztalóan végigsimított a boszorkány haján. – Dönthetnek a javunkra is.
Hermione nem szólt, csak bólintott, de mindketten tudták, hogy nagy valószínűséggel csak önmagukat ámítják.

 

***

Előző←…….→Következő