13. fejezet

 

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a múltban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?
(Vajda János)


***

Hermionénak az arcára fagyott a mosoly, és a pillanatokkal korábbi jókedve helyét átvette a döbbent értetlenség.
– Hogy... hogy mondja? – dadogta.
– Dennison Normanért jöttünk – ismételte az ügyvéd.
Hermione fejében egymást kergették a kérdések: Ki ez az ember? És miért akarja elvinni Dennyt? Egyáltalán ki hívta ide? Aztán a tudatába lassan bekúszott a férfi bemutatkozása: „Mr. Piton ügyvédje…”, „gyámügy”. Szörnyű gyanú sejlett föl benne, és mikor hátrafordult a konyhában ácsorgó Perselus felé, már nem volt szüksége válaszra, mert az tisztán leolvasható volt a bájitalmester arcáról, aki most a szokásosnál is sápadtabb volt.
Piton megkövülten állt a konyha ajtajában. Az ügyvéd! Hogy feledkezhetett meg arról, hogy megbízta ezt a gazembert? Itt van az az átkozott ügyvéd! Ez pedig csak egyet jelenthet: kibúvót talált a bűbáj alól. Szentséges Merlin... Denny!
– Perselus – szólalt meg erőtlenül Hermione.
Piton ránézett, és a szemében egyértelmű aggodalom csillant.
– Bemehetnénk, kisasszony? – nézett kérdőn a lányra Ronan.
Hermione zavarodottan engedett utat az ügyvédnek és a gyámügyes boszorkánynak.
– Jó reggelt, Mr. Piton! – lépett oda az ügyvéd Perselushoz. – Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem – nyújtotta felé a kezét, de a bájitalmester nem viszonozta a köszöntést. Az ügyvéd némileg zavartan visszahúzta a kezét, és a mögötte álló boszorkány felé intett. – Bemutatom Miss Martina Romillyt.
Piton azonban a nőt sem köszöntötte.
– Mit akarnak? – kérdezte barátságtalanul, de a hangjából tisztán kicsengett a feszültség is.
– Nos, örömmel közölhetem, hogy eleget tettem a felkérésének, és megtaláltam a megoldást a problémájára, Mr. Piton – tért vissza az ügyvéd jól begyakorolt mosolya. – Azt hiszem, elégedett lesz a munkámmal. Egészen Hollandiáig kellett kutakodnom az ügyben, de most már bátran kijelenthetem: magát nem kötelezi semmiféle bűbáj.
– Itt van a kisfiú? – szólalt meg ittléte óta először a gyámügyes, és kutatóan nézett szét a nappaliban.
– Semmi köze hozzá – mordult a bájitalmester.
A nő csak egy unott pillantással reagált a barátságtalan hangnemre, látszott rajta, hogy pontosan ilyen reakcióra számított.
– Sajnos, azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon is sok közöm van hozzá, uram – jelentette ki fölényesen. – Tekintve, hogy a gyerek az én felügyeletemre lett bízva.
– És ki bízta a maga felügyeletére az én fiamat? – kérdezte élesen Piton.
– A kisfiú igazi apja.
– Neki nincs joga Dennyt a maga vagy bárki más felügyeletére bízni – mondta magabiztosan a bájitalmester. – Ehhez egyedül nekem lenne jogom, mivel Denny a törvény szerint az enyém.
– Ez sajnos nem így van, Mr. Piton – csóválta meg a fejét Ronan. – És ha szánna rám néhány percet az idejéből, akkor elmondanám, amit kiderítettem.
Piton gyanakodva járatta tekintetét az ügyvéd és a gyámügyes boszorkány között, miközben őrülten gondolkodott valami megoldáson, de csak ugyanaz a mondat visszhangzott a fejében: nincs joga Dennyhez. Csak egyedül abban reménykedhetett, hogy ha az ügyvédtől megtudja a részleteket, akkor esetleg a saját javára tudja azt fordítani. Kelletlenül bólintott, és az asztal felé intett.
– Foglaljanak helyet – morogta az orra alatt.
Leültek az asztalhoz – köztük Hermione is, akinek fel sem tűnt, hogy még mindig hálóköntösben van –, és az ügyvéd beszélni kezdett.
– Tudnia kell, hogy maga életem egyik legnagyobb kihívása elé állított, mikor tavaly megbízott ezzel az üggyel – fogott bele a mondókájába. – Egészen Hollandiáig kellett elutaznom, hogy megoldást találjak.
– Ezt már említette – szűrte a fogai között Piton.
– Igen, igen, hát hogyne – bólintott Ronan, majd folytatta. – Nos, az egész dolog kulcsa, maga a szóban forgó bűbáj.
– Hogy érti, hogy a bűbáj a kulcs? – vágott közbe a bájitalmester. – A Kötelező örökség a vérvonalhoz kötődik.
– Nem, Mr. Piton, semmi köze hozzá – rázta a fejét az ügyvéd. – Az egész nem más, mint egy jól kitervelt, és mesterien kivitelezett csalás.
Piton egyre inkább kezdte kényelmetlenül érezni magát. Csalás? És nem kötődik a vérvonalhoz? Akkor mi a pokol ez az egész? Kezdett olyan baljós érzése támadni, hogy nem fog ebből a vitából győztesen kikerülni.
– Hogy megértsék, pontosan miről is van szó, elmondanám, hogy mi vezetett ennek a varázslatnak a létrejöttéhez – folytatta az ügyvéd. – Egy közel ezeréves bűbájról van szó, amellyel ki lehetett játszani az akkor érvényben lévő varázslótörvényeket. Abban az időben ugyanis minden tulajdon a házastársat illette meg az egyén halála után, a felmenőket, oldalági rokonokat és a leszármazottakat nem. A házasságból születő gyermekek is csak a másik szülő halála után juthattak az örökséghez, de csak akkor, ha az özvegy nem házasodott újra. Abban az esetben ugyanis, ha esetleg az egykori özvegy halt meg előbb, máris az új házastársra szállt a tulajdon, kizárva ezzel az előző házasságból született gyermekeket az örökségből, ami sajnos, igen gyakran megesett. Ennek az elkerülése érdekében alkották meg ezt a varázslatot, hogy az örökség a vérvonalon belül maradjon. Természetesen az öröklés tárgyát bármi képezhette.
Ronan elhallgatott egy pillanatra, hogy lássa, a vele szemben ülő bájitalmester megértette-e a hallottakat. Mikor Piton bólintott, folytatta.
– Bár a bűbáj életbelépését a vérvonalbeli kötődéssel magyarázzák – lévén, mindig a vérrokonok örököltek általa –, valójában érzelmi alapú varázslat, azzal a különbséggel, hogy míg az egyszerű érzelmi alapú varázslatoknál – mint a Cruciatus vagy az Imperius – a varázslatot elindító fél részéről szükséges az akarat, itt a fogadó fél akarata lépteti életbe a varázslatot.
– De hát hogy tudták megoldani, hogy a bűbáj működjön? – vetette közbe Hermione. – Honnan voltak biztosak abban, hogy az örökös elfogadja az örökségét?
– Ez egy jó kérdés, kisasszony – mosolyodott el az ügyvéd. – A válasz pedig roppant egyszerű: az örökös és az öröklő már jó előre megegyeztek az elfogadást illetően. Van ugyanis egy titkos záradéka ennek a bűbájnak, mégpedig az, hogy az örökös azonnali elfogadása szükséges ahhoz, hogy a varázslat működjön. Ezt a beleegyezést nem kell kimondani, csak érezni. De hasonlóan a Megszeghetetlen Eskühöz, ha egyszer már elfogadta, akkor nem lehet megmásítani a döntést. A „kötelező” kitétel, egy bizonyos fokig a megtévesztés részét képezte. Ugyanis nem azért volt kötelező, mert az akarata ellenére rá lehet erőltetni bármit az örökösre, hanem azért, mert miután már egyszer elfogadta, nem lehetett visszalépni. Ha azonban az örökösödés kimondásának pillanatában nem volt meg az örökösben az azonnali elfogadás, a bűbáj egyszerűen nem lépett életbe.
Piton bensőjét mintha hirtelen megfagyasztották volna Ronan szavaira. „Ha nincs meg az azonnali elfogadás...” Benne nem volt meg! Ez pedig azt jelenti, hogy nem formálhat jogot Dennyre. Egyszerűen fogják, és elveszik tőle a fiút, akit sajátjaként szeret. Csak furcsa morajlásként jutottak el az agyáig a vele szemben ülő ügyvéd további szavai.
– Mivel sosem lépett fel senki tiltakozóan az örökség ellen, így senkinek nem jutott eszébe, hogy utánanézzen a bűbáj kitételeinek. És mivel minden alkalommal életbe is lépett – lévén, jó előre el volt rendezve az elfogadás –, így felesleges is lett volna, hiszen már csak azt lehetett megállapítani, hogy a varázslat működik. Ezért hitték, hogy kijátszhatatlan, és így is maradt meg a köztudatban. Később aztán változtak a törvények az örökösödést illetően, bárki örökölhetett, nem voltak megkötések, így ezt a bűbájt egyre ritkábban alkalmazták, végül szinte teljesen feledésbe is merült.
Az ügyvéd elhallgatott, és türelmesen várta, hogy Piton és Hermione megemésszék a hallottakat.
Hermione halkan zihálva, elszoruló torokkal meredt maga elé, és érezte, ahogy a könnyek elöntik a szemét, majd lassan végigfolynak az arcán. Pontosan tudta, mit jelentenek az imént elhangzottak: Dennyt el fogják venni Perselustól.
Piton hallotta maga mellett Hermione halk szipogását, de nem érzett erőt magában ahhoz, hogy vigasztalni kezdje az elkeseredett lányt. Nem, ehhez most nincs türelme, egyszerűen képtelen erre. De talán még nincs minden veszve.
– Igazán hálás vagyok a fáradozásáért – szólalt meg lassan, az ügyvédhez intézve a szavait, olyan nyugalmat erőltetve a hangjába, amilyet csak képes volt –, de időközben változott a véleményem, és magam mellett szeretném tudni Dennyt.
– Nem értem, Mr. Piton – mosolygott értetlenül az ügyvéd. – Ezek szerint nem örül a fejleményeknek? De hát ezért keresett fel annak idején.
– Ezt én is tudom – mondta kelletlenül a bájitalmester –, azóta viszont sok minden megváltozott. Igaz ugyan, hogy a bűbáj nem lépett életbe, de én vagyok Denny egyetlen rokona, és...
– Sajnálom, Mr. Piton, de ez nem így van – vágott közbe a gyámügyes boszorkány. – A kisfiúnak van egy édesapja.
– Édesapja – ismételte megvetéssel a bájitalmester. – Az az ember még a születése előtt elhagyta Dennyt, és sosem látogatta. Én vagyok Denny igazi apja, nem az a nyomorult semmirekellő.
– A törvény szerint nem – mondta fagyosan a nő.
– Nem érdekel a törvény, Denny az én fiam, és nem vehetik el tőlem! – emelte fel a hangját Piton. – Mondtam már, hogy időközben meggondoltam magam – fordult az ügyvéd felé. – Bármit is kértem annak idején magától, mára már nincs érvényben.
– Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű – csóválta meg sajnálkozva a fejét Ronan, akinek az arcáról mostanra végleg eltűnt a mosoly, és láthatóan igencsak kényelmetlenül érezte magát. – A megbízás értelmében lépéseket tettem, hogy a fiút elhelyezhessék innen. Miután kiderítettem, hogy önt nem kötelezi a bűbáj a gyermek felügyeletére, felkutattam Mr. Normant, és vázoltam neki a helyzetet, ő pedig igényt tart a kisfiúra. Sajnálom.
– Annak az embernek csak Denny pénze kell – sziszegte dühödten Piton.
– Ez a törvény szempontjából teljesen lényegtelen – szólalt meg a gyámügyes. – Joga van a fiához.
– És miért nem ő jött el Dennyért? Ha annyira érdekli a fia, miért maradt távol?
– Erről nincs módomban nyilatkozni – válaszolta kitérően a boszorkány.
Piton nem szólt, csak mélyen a nő szemébe nézett. Hosszú évek óta nem gyakorolta a Legilimenciát, de tudta, hogy csak így fogja megkapni a szükséges válaszokat. Ám abban a pillanatban, hogy a nő elméjébe hatolt, váratlanul nagy védelembe ütközött, és a gyámügyes valósággal kitaszította őt.
– Ezt ne merészelje még egyszer! – sziszegte a döbbent férfi arcába.
– Nem kényszerülnék ilyen módszerekhez, ha hajlandó lenne végre elárulni, hogy hová akarja vinni Dennyt – fogott a magyarázatba a bájitalmester.
– Nem áll módomban nyilatkozni – ismételte szárazon a nő.
– Egy árvaházba viszi, igaz?
– Ezt nem mondhatom meg. Mr. Norman megtiltotta, hogy bármiféle információval szolgáljak.
– Nem fogja elvinni innen Dennyt! – csapott az asztalra indulatosan Piton, és olyan lendülettel állt fel, hogy a széke hátrazuhant. – Ő az én fiam!
– Apu? – csendült fel mögöttük Denny ijedt hangja.
Piton hátrakapta a fejét, és idegesen nézett a megszeppent gyerekre.
– Nincs semmi baj, Denny – mondta gyorsan. – Menj vissza a szobádba, és maradj ott.
– Mr. Piton... – kezdte a gyámügyes, de a férfi olyan gyilkos dühvel nézett rá, hogy elhallgatott.
– Denny – mondta újra a kicsinek –, menj a szobádba. Most! – Megvárta, amíg a gyerek eltűnik, majd indulattól remegve visszafordult a két hívatlan vendég felé. – Maguk pedig takarodjanak!
– Megyünk – mondta sztoikus nyugalommal a gyámügyes miközben felállt az asztaltól. – Amint átadta a gyereket.
– Nem fogja elvinni a fiamat – vicsorogta Piton fenyegetően, miközben előhúzta a pálcáját, és a nőre szegezte. – És ha meg meri próbálni, megátkozom.
Most először, a nő arcán átsuhant a félelem, de ennek ellenére állta a bájitalmester tekintetét. Piton remegett az indulattól, és egy pillanatig sem volt kétséges egyikük számára sem, hogy az imént nem puszta fenyegetés hangzott el, és ha kell, tényleg cselekedni fog.
– Mr. Piton – szólalt meg halkan Ronan, de a férfi nem reagált, csak továbbra is kitartóan a szürke ruhás nőre szegezte a pálcáját.
– Perselus – suttogta Hermione, miközben óvatosan a férfi kinyújtott karjára tette a kezét. – Kérlek!
Könyörögve nézett Pitonra, aki végül lassan leengedte a karját. Hermione mellkasát egy megkönnyebbült sóhaj készült elhagyni, de a lányban bennrekedt a levegő a bájitalmester rá szegeződő tekintetétől.
Pitonban tombolt a csalódottság. Hát még Hermione sem áll mellé? Elárultnak és teljesen tehetetlennek érezte magát. Az agya sebesen pörgött valamiféle megoldáson gondolkodva, de semmi használható nem jutott az eszébe, és tudta, hogy ha most valami meggondolatlanságot csinál, akkor azzal végleg tönkretesz mindent. Lassan tudatosult benne a tény: veszített. Tekintete Hermionéról az ügyvédre és a gyámügyes boszorkányra siklott, majd halk, tompa hangon megszólalt.
– Én mondom meg neki. – Azzal otthagyta őket, és lassan Denny szobájába ment, Hermione pedig némileg lemaradva követte.
Denny az ágyán ülve, szorongva nézett a belépő férfira és a lányra. Igaz, hogy nem hallotta, miről beszélt az a két idegen az apjával és Hermionéval, de érezte, hogy valami baj van. Piton leült mellé az ágyra.
– Denny – kezdte halkan –, beszélnünk kell. – Megvárta, míg a gyerek bólint, majd folytatta. – Ugye láttad odakint azt a két embert? – Denny újból bólintott. – Azért jöttek, mert megtalálták az igazi apukádat.
– De nekem te vagy az apukám – mondta reménykedve a gyerek.
– Nem, Denny – rázta meg szomorúan a fejét a bájitalmester, és igyekeznie kellett, hogy a hangja ne remegjen meg. – Van egy igazi apukád is. Ő pedig azt szeretné, ha mostantól vele laknál, nem velem.
– De én veled akarok lakni – szólalt meg ijedt hangon a kicsi.
– Tudom – mondta halkan Piton, és elszorult a torka. – De nem maradhatsz nálam.
Denny szája remegni kezdett, és a szemét elfutották a könnyek.
– Nem akarok elmenni – pityeregte, és vigaszt keresve átölelte a férfi nyakát.
– Én sem akarom, Denny – ölelte magához a síró gyereket. Nem tudta, mit kellene még mondania. Áltassa a gyereket hazugságokkal? Mi értelme lenne? Csak még fájdalmasabb lenne ez az egész. Egy pillanatra felötlött benne, hogy egyszerűen fogja a fiút, és most azonnal elhoppanál vele valahova, de elvetette az ötletet. Ha megtenné, akkor elveszítené a lehetőségét annak a kis reménynek is, hogy valahol, valamikor, még láthassa Dennyt. Így aztán csak ült némán, ölében a gyerekkel, és hagyta, hogy az kisírja magát a vállán. Észre sem vette, hogy Hermione időközben bepakolta a kicsi ruháit egy bőröndbe. Jó pár perc telt el, mire Denny sírása némileg alábbhagyott, és most szipogva kapaszkodott Piton ingébe. – Denny – suttogta a gyereknek –, most nagyon bátornak kell lenned, hallod? Ne lássák rajtad, hogy félsz. – Kicsit eltolta magától a gyereket, hogy a szemébe nézhessen. – Ígérd meg nekem, hogy bátran fogsz viselkedni.
Denny állta a pillantását, majd mély levegőt vett, megtörölte a szemét, és elszántan bólintott.
– Jól van – simogatta meg a kicsi haját Piton.
Denny lehajtotta a fejét, majd nagyon halkan megszólalt.
– Az a másik apu szeretni fog?
Nem! – akarta kiáltani a bájitalmester. Az a másik apu nem téged akar, hanem a pénzedet. De visszafojtotta a késztetést, és csak ennyit mondott: – Biztosan.
– Úgy, ahogy te? – nézett fel a gyerek.
Piton csak nézett a nagy kék szemekbe, és egyszerre rohamozták meg a különböző érzelmek. Büszke volt Dennyre, annyira büszke, hiszen ennek a gyereknek sosem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy tudja, mennyire szereti. Ugyanakkor érezte a tehetetlen kétségbeesést, mert oda kell adnia Dennyt egy vadidegennek, aki még nem is biztos, hogy ahhoz a nyomorult apjához viszi, hanem valami sivár árvaházba. Egyre jobban elhatalmasodott benne az érzés, hogy nem akarja átadni a kicsit senkinek. Kell lennie valami megoldásnak, valami kibúvónak. Akárminek!
Kopogás hangzott fel, és Piton idegesen nézett az ajtó felé. Az az átkozott gyámügyes! Még annyi időt sem ad nekik, hogy rendesen elbúcsúzhassanak?
– Apu – bújt hozzá szorongva Denny, és újra sírni kezdett.
A bájitalmester lehunyt szemmel hajtotta a fejét Dennyére, és szorosan magához ölelte a reszkető gyereket.
– Mennünk kell, Denny – mondta rekedten.
– Nem akarok – hüppögte a gyerek, és görcsösen kapaszkodott a férfi ingébe.
– Mr. Piton! – hangzott fel a gyámügyes sürgető hangja az ajtó másik oldaláról.
– Mindjárt! – vetette oda barátságtalanul Piton, majd szelíden eltolta magától a kisfiút. – Ugye bátor leszel? – Denny könnyes szemmel bólintott. – Akkor menjünk – mondta halkan, és kézen fogta a gyereket, hogy kivezesse a nappaliba.
– Perselus – szólalt meg mögötte remegő hangon Hermione –, Denny még pizsamában van, fel kéne öltöztetni.
Piton csak most döbbent rá, hogy a lánynak igaza van. Visszavitte Dennyt az ágyhoz, és némán nézte, ahogy Hermione a könnyeit nyelve öltöztetni kezdi, miközben egyre jobban feszítette őt a benne dúló harag. Legszívesebben a lányra kiabált volna, hogy hagyja abba a sírást, ezzel is csak egyre inkább megrémítve Dennyt, és még jobban megnehezítve az elválást, de visszafogta magát. Megvárta, míg az utolsó ruhadarab is felkerül a szipogó gyerekre, és elszoruló torokkal nézte, ahogy Hermione búcsúzóul magához öleli Dennyt. Újra kézen fogta a kisfiút, és elindultak kifelé. Denny lehajtott fejjel lépkedett mellette, és kis kezével úgy szorította a bájitalmesterét, mintha az élete múlna rajta. Amikor megálltak a gyámügyes előtt, az addig komoran várakozó nő arca hirtelen ellágyult, és mosolyogva leguggolt a gyerek elé.
– Szervusz! – szólalt meg kedvesen. – Te vagy Dennison? – A kicsi szótlanul bólintott. – Örülök, hogy megismertelek. Én Martina vagyok.
Denny nem szólt, csak szorosan Piton lábához simult.
– Nem kell félned, Dennison, jó helyre viszlek – mondta bátorítóan a boszorkány.
A kicsi most ráemelte nagy kék szemeit, és dacosan megszólalt.
– A nevem Denny, és itt akarok maradni.
A boszorkány azonban szemmel láthatóan fel volt készülve az ilyen helyzetekre, mert még mindig kedvesen, de határozottan szólalt meg.
– Sajnálom, Denny, de velem kell jönnöd, bármennyire is szeretnél itt maradni. Most búcsúzz el Mr. Pitontól, és utána indulunk. – Választ sem várva felállt, és néhány lépéssel hátrébb ment.
Piton lenézett a mellette álló gyerekre, és látta, ahogy a kék szemek reményvesztetten rátekintenek. Idegesen nyelt egyet, majd felemelte a kisfiút és magához ölelte.
Denny szorosan átölelte a nyakát, arcát a férfi vállába fúrta, és testét rázni kezdte a visszafojtott zokogás.
– Nem akarok elmenni, apu – esdekelt kétségbeesetten.
Piton lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy ne mondja ki azokat a szavakat, amik a szájára tolultak, hogy tudassa a karjában tartott gyerekkel, ő sem akar megválni tőle. Helyette próbált erőt önteni a kicsibe.
– Denny – suttogta a fülébe –, emlékszel, miről beszéltünk a szobádban? Azt mondtuk, hogy bátran fogsz viselkedni. – A gyerek szipogva bólintott, és próbálta visszatartani a sírását. – Jó fiú – mormogta a bájitalmester a kisfiú hajába. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig tartotta magához ölelve Dennyt, de nem akaródzott neki elengedni. Végül a gyámügyes volt az, aki odalépett, és szelíden megpróbálta elhúzni a nyakába kapaszkodó gyereket.
Denny nyüszítésszerű hangot hallatott, és még jobban Pitonhoz bújt, de a férfi – annak ellenére, hogy minden sejtje üvöltve tiltakozott ellene – lassan lefejtette a nyaka köré kulcsolódó karokat.
– Menj, Denny, menj vele – mondta halkan, és a kisfiú végre engedett.
Szó nélkül hagyta, hogy a boszorkány átvegye őt Pitontól. Már nem sírt, és elszánt tekintettel nézett a bájitalmester szemébe. Bátor lesz, hiszen azt ígérte.
Piton némán nézte, ahogy a boszorkány átveszi Hermionétól a kis bőröndöt, majd elővesz egy zsupszkulccsá alakított kávéscsészét.
– Fogd meg a fülét – utasította Dennyt a nő, a gyerek pedig kissé félve, de engedelmeskedett.
Amíg arra vártak, hogy a zsupszkulcs aktiválódjon, Denny újra Pitonra emelte a szemét. Piton idegesen nyelt egyet. Lázasan gondolkodott, hogy valami biztatót mondjon, de a szavak nem akartak jönni. Csak nézte a kisfiút, arra gondolva, hogy talán most látja utoljára. Úgy tűnt, Denny fejében is hasonló gondolatok járhatnak, mert a gyerek szólásra nyitotta a száját.
– Apu... – kezdte, de a következő pillanatban a zsupszkulcs felizzott, magával rántva őt és a gyámügyest egy Piton által ismeretlen helyre.
A bájitalmester megkövülten bámulta a megüresedett helyet. Hát, ennyi! Többé nem fogja látni Dennyt. Olyan ürességet érzett, mint még soha életében, és tudta, hogy ezt az űrt senki és semmi nem fogja tudni betölteni. Magában újra és újra elátkozta saját magát, amiért annak idején megfogalmazta azt a levelet az ügyvédnek. Még egy strigula azoknak a tetteinek a listáján, amit soha nem bocsát meg magának. Hallotta maga mellett az ügyvéd torokköszörülését, ezért lassan felé fordította a fejét.
– Mr. Piton – szólalt meg a férfi, miközben előhúzott egy pergament a táskájából. – Tudom, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat, de kettőnknek lenne még némi megbeszélnivalója az anyagiakat illetően.
Piton arcán a színtiszta undor és gyűlölet tükröződött, miközben odalépett az ügyvédhez. Egy szó nélkül kikapta a férfi kezéből a pergament, majd el sem olvasva azt, aláírta. Az irat egy pillanatra felizzott, jelezve aláírójának, hogy az ügyvédi díj és egyéb költségek átutalásra kerültek. Egész testében remegve a dühtől az ügyvéd kezébe nyomta a pergament.
– Most pedig takarodjon a házamból! – sziszegte elfehéredett arccal, és olyan gyilkos indulat lobogott a szemében, hogy Ronan azzal sem vesződött, hogy visszategye a pergament a táskájába.
– Viszlát! – mondta gyorsan, és elhagyta a házat.
Piton hosszú másodpercekig nézte a távozó ügyvéd mögött becsukódó ajtót, majd egyszer csak egy kezet érzett a karjára simulni.
– Perselus – suttogta reményvesztetten Hermione, és megpróbálta átölelni a férfit, de az lerázta magáról a lány kezét, és ellépett előle.
Nem bírta elviselni Hermione érintését. Most nem. Egyszerűen otthagyta a zavarodott lányt, és elindult Denny szobája felé, amikor belerúgott valamibe. Lenézett, és meglátta Denny elárvult kisautóját. Szinte kábultan hajolt le érte. Üres tekintettel forgatta a kezében tartott játékot, majd egy hirtelen mozdulattal elkeseredetten a falhoz vágta. Az autó apró darabokra hullott szét, és Pitont torz elégedettség töltötte el erre a látványra. Rombolni akart, törni-zúzni, bármit, ami kifejezésre juttathatja a benne dúló indulatokat.
– Perselus! – hallotta meg Hermione rémült hangját, de nem törődött vele.
Denny szobájába ment, és a játékos szekrényt vette célba. Egyetlen mozdulattal söpörte le a polcon sorakozó játékokat, amik hangos csörömpöléssel értek földet, amik pedig a véletlen folytán a helyükön maradtak, azok azonnal áldozatul estek a férfi átkainak.
Hermione megkövülten állt az ajtóban, és nézte, ahogy Piton módszeresen pusztítja egymás után a játékokat, miközben a gyerekszoba lassan átváltozik egy romhalmazzá. A férfi valósággal tombolt, ő pedig olyan tehetetlennek érezte magát, mint még soha életében.
– Perselus, kérlek, ne csináld – könyörgött suttogva, könnyes szemmel.
Piton csak egy ingerült pillantást vetett rá a válla fölött, majd anélkül, hogy egy szóra is méltatta volna a lányt, elővarázsolt egy zsákot, és elkezdte beledobálni Denny földön heverő játékait. Meg akart szabadulni mindentől, ami a gyerekre emlékeztette. Mikor végzett a polcokkal és a játékos ládával, az íróasztalhoz ment, kirángatta a fiókokat, és az ott összegyűlt rajzokat akarta a zsákba dobálni, de hirtelen megdermedt. Remegő kézzel emelte ki a legfelül heverő lapot, és csak nézte a rajta lévő gyerekrajzot. Azon egy barna hajú, mosolygó nő, és egy komoly arcú, fekete hajú és ruhájú férfi vezetett kézen fogva egy fekete hajú, nevető kisfiút. Az egész kép olyan elégedettséget tükrözött, olyan meghitt volt, olyan családias. Az ő családjuk. Mert azok voltak: egy család.
Piton érezte, ahogy a korábbi, pusztító haragja tovatűnik, miközben a helyét átveszi a reménytelenség, és ez szinte elviselhetetlennek érezte. A kontraszt a reggeli és a jelenlegi hangulata között szakadéknyi volt. Hogy változhat meg valami ilyen hirtelen, egyik pillanatról a másikra? Még mindig a rajzot szorongatva leroskadt Denny ágyára, és lassan az ajtóban álló Hermionéra pillantott.
– Mi lesz most? – kérdezte reményvesztetten.
Hermione nem válaszolt azonnal. Csak nézte szomorúan Perselust, ahogy az a feldúlt szoba közepén ücsörög, és olyan elveszettnek tűnt, mint egy elárvult gyerek. Lassan a férfi elé lépett, megállt előtte, és magához ölelte. Vigasztalóan simított végig Perselus haján, miközben arcát a bájitalmester fejére hajtotta.
– Nem tudom – suttogta. – Nem tudom…

 

***

A Fonó sori házban rég nem tapasztalt csend uralkodott. Nem hallatszott Denny dúdolása, sem Hermione nevetése, még Pimasz sem csaholt jókedvűen. Piton céltalanul kóborolt ide-oda a lakásban, nem tudva, mitévő legyen. Az üres csend, amihez egy éve még úgy ragaszkodott, most szinte ordított a fülében, és úgy érezte, beleőrül. Feszítette őt a tehetetlenség, hiszen sosem volt az a típus, aki hagyja magát tétlenségbe süllyedni. Folyamatosan gyártotta az egyre abszurdabb ötleteket a helyzet megoldására, de sorra el is vetette őket, ami után megint nem maradt más hátra, mint a tétlen várakozás.
Hermione nem sokat tehetett azon kívül, hogy a férfi mellett állt, és próbálta tartani benne a lelket. Ez viszont nem bizonyult könnyű feladatnak. A bájitalmester teljesen magába fordult, kerülte a lány társaságát, és alig szólt néhány szónál többet. Hermione gyakran látta a gondolataiba mélyedve üldögélni a hátsó kertben, Pimasz társaságában. Az addig oly bosszantónak tartott kutya most hirtelen mintha gyógyírt jelentett volna a bájitalmester zaklatott lelkének, és a lány tudta, hogy a kis fekete kutya némiképp Denny hiányát volt hivatott feledtetni. Egy ideig azt hitte, hogy a férfi csak túl fásult ahhoz, hogy elküldje maga mellől az állatot, amely szokatlan csendben üldögélt Piton mellett – mellőzve az addig annyira jellemző farokcsóválást és csaholást. A harmadik napon azonban olyan történt, amiről nem hitte volna, hogy valaha is a szemtanúja lesz.
Pimasz, aki addig beérte azzal, hogy csendesen üldögél a bájitalmester mellett, úgy döntött, itt az ideje, hogy közösen megvigasztalják egymást. Óvatosan közelebb araszolt a maga elé meredő Pitonhoz, és egy hangos szusszanással a férfi térdére rakta a fejét, miközben fekete gombszemeivel kitartóan fixírozta a bájitalmestert. Piton hosszú másodpercekig meredt a kutyára, majd lassan felemelte a kezét, és sután végigsimított Pimasz fején.
Hermione tudta, hogy fordulóponthoz érkezett a napokig tartó néma önmarcangolás, és bár nem sok kedve és oka volt nevetni, nem tudott elfojtani egy megkönnyebbült mosolyt. Mikor pedig ezt követően Perselus bement a házba, majd szó nélkül a lányhoz lépett, és magához húzta, az boldogan simult bele az ölelésébe. Nem kellettek szavak, anélkül is tudta, hogy a férfi végre hajlandó megosztani vele a szomorúságát, és elfogadja a támogatást, amit nyújtani tud. Bár semmivel sem volt több reményük arra, hogy visszakapják Dennyt, egymásból mégis erőt tudtak meríteni. És erre mindkettőjüknek égető szüksége volt.

 

***

Két nappal később egy bagoly kopogtatott a nappali ablakán. Hermione leoldotta a lábára erősített levelet, és olvasni kezdte.

Tisztelt Perselus T. Piton!

Korábbi közös ügyünkkel kapcsolatban, kérem, hogy keressen fel ma 17:00 órakor, az Abszol úti lakásomon található irodámban. A részleteket ott ismertetem önnel.

Damian Ronan


– Mit akarhat tőled? – kérdezte a lány Pitont, miután átadta neki a levelet.
– Fogalmam sincs – válaszolta őszintén.
– Gondolod, hogy Denny...? – kezdte Hermione.
– Nem tudom! – vágott a lány szavába némileg ingerültebben Piton, mint ahogy szeretett volna. Természetesen ő is reménykedett benne, hogy Dennyvel kapcsolatban vannak pozitív fejlemények, de nem akarta hiú ábrándokban ringatni magát. – Ne haragudj – mondta visszafogottabban, a lány szomorú arcát látva. – Csak nem akarok addig... – Nem fejezte be a mondatot, de Hermione így is értette.
– Tudom – bólintott, és végigsimított a férfi kezén. – Tudom.
Néhány pillanatra csend telepedett közéjük.
– Szeretnéd, hogy veled menjek? – kérdezte halkan a lány.
Piton néhány pillanatig fürkészve nézte Hermione arcát. Igen, most úgy érezte, nagyobb szüksége lesz a lány támogatására, mint az elmúlt napokban. Az érzelmei ingadoztak a bizakodás és a félelem között, hogy valami olyasmit fog hallani, ami azt a kevés reményt is elveszi tőle, amibe az utóbbi időben kapaszkodott. Némán bólintott.
– Rendben – szólalt meg Hermione megkönnyebbülten, és halványan elmosolyodott. Jólesett neki, hogy Perselus számít rá.
A nap további részében mindketten úgy érezték, hogy az idő ólomlábakon közlekedik, és a délután öt óra csak kínzó lassúsággal akart eljönni. Piton egyre feszültebb volt, hol leült, hol felpattant, de nem tudott egy helyben maradni. Hermione valamivel jobban viselte a várakozást, bár a délután előrehaladtával ő is kezdett egyre nyugtalanabbá válni. Végül néhány perccel öt óra előtt a hátsó kertbe mentek, és hoppanáltak.
Az impozáns és meglehetősen nagy ház az Abszol út végén állt. A hatalmas épületen díszes réztábla hirdette az arra járóknak:
 

Damian Ronan
Jog-Ász

Pitonnak felfordult a gyomra ettől az olcsó – és szerinte igencsak nagyképű – önreklámtól, de leküzdötte a viszolygását, benyitott a fényűző előtérbe, és az ott tevékenykedő titkárhoz lépett.
– Jó napot, Damian Ronanhez jöttünk.
– Jó napot, uram! – biccentett a fiatal férfi, majd Hermione felé fordult. – Kisasszony! Fáradjanak velem, kérem!
Piton és Hermione követte a titkárt a faragott tölgyfaajtóhoz. A fiatal férfi bekopogott, majd megkapva az engedélyt, benyitott, és betessékelte a bájitalmestert és a boszorkányt.
– Mr. Piton, Miss Granger, jó napot! – köszöntötte az ügyvéd a belépőket. – Kérem, foglaljanak helyet – intett a kényelmes bőrfotelek felé.
Piton nem fogadta a köszönést, helyette azonnal a tárgyra tért.
– Miről akar beszélni velem? – kérdezte mogorván.
Az ügyvéd szemmel láthatóan nem bánta, hogy kihagyják a társalgásból a felesleges udvariassági köröket.
– Dennisonról.
– Mi van Dennyvel? – feszült meg Piton.
– Fejlemények, Mr. Piton – válaszolta sejtelmesen mosolyogva.
Piton várakozva nézett az ügyvédre, az pedig elégedetten dőlt hátra drága bőrfoteljében, és ujjai között forgatva aranyozott pennáját, beszélni kezdett.
– Mr. Norman nem vette magához Dennisont, és ezt a későbbiekben sem áll szándékában megtenni. A kisfiú, amióta magától elhozták, egy árvaházban van.
– Tudtam! – morogta a fogát csikorgatva Piton.
– Igen – bólintott Ronan. – Mr. Norman ebben a sajátságos helyzetben egy számára meglehetősen jövedelmező lehetőséget lát, ezért tegnap felkeresett, és előállt egy ajánlattal.
– Mégpedig?
– Ha maga kifizeti neki azt az összeget, amennyi a kisfiú öröksége, akkor hajlandó lemondani Dennisonról.
Piton nem sokat gondolkodott az alternatívákon.
– Mennyi? – kérdezte.
– 25000 galleon.
Súlyos csend telepedett a szobára. Piton döbbenten meredt maga elé. 25000 galleon! Azt sem tudta, van-e ennyi pénze. Talán van.
– Biztosítékot akarok, hogy ha megkapja a pénzt, akkor valóban lemond Dennyről – szólalt meg lassan.
– Ez természetes – bólintott Ronan, és előhúzott egy pergament. – Már megfogalmaztam a lemondó-nyilatkozatot, amit Mr. Norman már alá is írt – tolta Piton elé az iratot. – És amint az összeg átutalásra kerül, a nyilatkozat máris életbe lép.
Piton alaposan elolvasta a nyilatkozatot, de nem látott benne csapdát. Feketén-fehéren az ügyvéd által elmondottakat tartalmazta: ő fizet, Norman pedig lemond Dennyről. Átadta a pergament Hermionénak is, több szem többet lát alapon, de a lány sem tudott belekötni semmibe.
Az ügyvéd meglehetősen önelégülten vette vissza a lánytól az iratot.
– Elég egyértelmű a megfogalmazás, igazam van? – kérdezte mosolyogva.
– Igen, az – bólintott a bájitalmester. Legalább nem akarják átverni. Ez némileg biztató.
– És mit mondhatok az ügyfelemnek, Mr. Piton? – kérdezte várakozásteljesen Ronan. – Ki tudja fizetni ezt az összeget?
– Azt hiszem, igen.
– És hajlandó kifizetni?
– Igen! – vágta rá gondolkodás nélkül Piton.
– Nagyszerű – mosolyodott el elégedetten az ügyvéd, és előhúzott egy újabb, Gringotts emblémával ellátott pergament, majd elővette a pálcáját és rákoppintott. A pergamenen azonnal megjelent Piton neve és számlaegyenlege. Az azon szereplő összeg alig valamivel volt több a Norman által követelt pénztől.
Ronan a bájitalmesterre pillantott.
– Még mindig hajlandó kifizetni? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen.
– Mr. Piton, ez az összes pénze – figyelmeztette az ügyvéd.
– Hol kell aláírnom? – kérdezte Piton, figyelmen kívül hagyva az ügyvéd megjegyzését.
Ronan kutatóan nézte a bájitalmester arcát, Piton tekintetében azonban nyoma sem volt bizonytalanságnak, ezért bólintott, és előhúzott egy harmadik – előre megírt – pergament.
– Itt – tolta Piton elé.
A bájitalmester figyelmesen elolvasta, majd fogta a felé nyújtott pennát, és aláírta. A pergamen felizzott – ugyanúgy, mint néhány nappal korábban, amikor Ronan szabadította meg egy szemérmetlenül nagy összegtől –, és ezzel egy időben a Cecil Norman által aláírt lemondó-nyilatkozat is.
– Mikor hozhatom el Dennyt? – tette fel azonnal a kérdést Piton.
– Hogyan? – pislogott kissé értetlenül az ügyvéd.
– Mikor kapom vissza végre a fiamat? – tagolta a szavakat némi ingerültséggel a hangjában. Gyengeelméjű ez vagy mi?
Ronan megköszörülte a torkát.
– Azt… azt hiszem, nem értette meg pontosan, Mr. Piton – kezdte idegesen. – Ügyfelem csak az apai jogokról mondott le. A kisfiú ezzel nem kerül vissza magához automatikusan.
– Mit akar ezzel mondani? – sziszegte fenyegetően Piton, bár már felsejlett benne a gyanú, Hermione pedig ki is mondta.
– Azt, hogy csak akkor kapod meg Dennyt, ha hozzájárulnak, hogy örökbe fogadd – szólalt meg remegő hangon.
– Pontosan – bólogatott az ügyvéd, de az arcán tisztán látszott, hogy abszolút esélytelennek látja ezt a lehetőséget.
Piton úgy érezte, mintha hirtelen nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel. A kezdeti reménykedése egy pillanat alatt csapott át teljes kilátástalanságba. Idegesen túrt a hajába, lázasan gondolkodva valamiféle kedvező alternatíván, de ahogy Hermionéra pillantott, a lány szemében is ugyanazt látta tükröződni, ami benne is megfogalmazódott: nagy bajban vannak.
Most szabadult meg az összes pénzétől, ráadásul az aláírt irat bizonyíték arra, hogy tulajdonképpen megvette Dennyt az apjától. Teljesen elszegényedett, valamint az „adásvételt” és a múltját figyelembe véve, innentől kezdve nincs az a gyámhivatal, ami neki ítélné Dennyt.
Minden elveszett…




 

Folyt. köv.

Tudom, hogy ez a fejezet rövidebb a megszokottnál, de azért remélem, így sem vagytok csalódottak, és légyszi, ne utáljatok nagyon a befejezés miatt. :-)


A gyors és pontos bétázásért, újfent Midnights Prophet nevét rebegem hálálkodva. :-)

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki szavazott rám az idei Arany Főnix versenyen! Nem hittem volna, hogy van esélyem. :-)

Előző←…….→Következő