11. fejezet
 

A szeretet művészet: szeretni anélkül, hogy uralkodnánk, közel lenni anélkül, hogy elnyomnánk, szabadságot adni anélkül, hogy elhagynánk, és mindvégig vele maradni.
(Jörg Zink)


***

Hermione élete sajátságos ritmust vett fel: minden másnap, és azokon a hétvégéken mikor Dennyre vigyázott, ott maradt éjszakára Perselusnál. Furcsa, de mégis jó volt együtt ébredni a férfival az első olyan napon, mikor nem kellett dolgozni mennie. Egy elégedett sóhajjal fészkelte magát Perselushoz, és bár az morogva tudatta vele, hogy ettől a megmozdulástól a szája tele lett a hajával, mégsem tűnt igazán bosszúsnak emiatt, az pedig, hogy közben a lány karját cirógatta, máris alátámasztotta Hermione ezen feltevését.
Piton saját magán is meglepődve tapasztalta, hogy milyen jóleső érzéseket keltenek benne ezek az apró, vagy talán nem is olyan apró változások. Jó volt úgy ébredni, hogy Hermione ott van mellette, ahogy félálomban hozzábújik puhán és illatosan, ahogy ébredéskor kinyitja a szemét, és rámosolyog. És bár időnként nem tudta megállni, hogy ne morogjon a lány haja miatt, valahogy mégis, ezzel együtt is különösképpen elégedettnek érezte magát.
Ami a munkakapcsolatukat illette, Piton ragaszkodott hozzá, hogy ugyanúgy fizet a gyerekfelügyeletért, mint korábban. Hermione először tiltakozott, mondván, hogy úgyis együtt vannak, de a bájitalmester hajthatatlan volt ez ügyben.
Dennynek is feltűnt, hogy Hermione több időt tölt náluk, mint korábban, de egyáltalán nem bánta a dolgot. Az egyetlen, amit furcsállt, az az volt, hogy a két felnőtt tegeződött, holott korábban nem tették. Erre rá is kérdezett, mire azt a választ kapta, hogy ők ketten igazán jó barátokká váltak, és a barátok tegeződnek. Úgy tűnt, Denny elhitte ezt, mert nem forszírozta tovább a dolgot. Nagyon örült neki, hogy az apja és Hermione ennyire jól kijön egymással.
Egyik délután, miután Piton eltűnt a laborjában, Hermione a kicsihez fordult.
– Denny, tudod milyen nap van ma? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét a gyerek.
– Ma van Perselus születésnapja – világosította fel a lány.
– Tényleg? – ámuldozott a kicsi.
– Bizony, és arra gondoltam, hogy meglephetnénk őt ma este valamivel. Talán rajzolhatnál neki valami szépet, mit szólsz?
– Oké – bólogatott lelkesen a kicsi, és máris hozzáfogott, hogy nagy műgonddal elkészítse a Pitonnak szánt rajzot. Hosszú perceken keresztül rajzolt és színezett, erősen koncentrálva, hogy nehogy elrontsa. Mikor elkészült, odavitte Hermionénak a rajzot, és várta a reakciót.
– Nahát, Denny, ez nagyon szép lett – dicsérte meg a boszorkány, mire a kisfiú szélesen elmosolyodott. – Mi lenne, ha megbűvölném, hogy mozogjon?
– Az baró lenne – egyezett bele, mire Hermione elővette a pálcáját, majd egy elmormolt bűbáj után a rajz „életre kelt”. – Fúúú... Így sokkal jobb! – lelkendezett. – Te is csináltál valamit apunak?
– Nem, én egy tortát vettem neki.
– És hol van? – kíváncsiskodott a kicsi.
– Lekicsinyítettem és eldugtam – magyarázta Hermione. – Majd ha megvacsoráztunk, akkor visszanagyítom és felköszöntjük őt, rendben?
– Igen.
– De addig ne szólj neki, hadd legyen meglepetés – mondta mosolyogva.
Denny arcán az összeesküvők vigyora jelent meg.
– Jó, nem szólok – suttogta, mintha Piton a laborjában meghallhatná, hogy ők miről beszélnek idefent a lakásban.
– Nagyszerű – nevette el magát Hermione.
A délután további része játékkal telt, bár Denny egyre nagyobb izgalommal várta az estét. A kicsi nagyon büszke volt magára, amiért sikerült titokban tartania Piton előtt a meglepetést, bár a férfi nem értette, miért viselkedik olyan titokzatosan a gyerek. A vacsora végeztével aztán választ kapott erre a kérdésre. A maradékok eltakarításával foglalatoskodott, mikor megfordulva ott találta Hermionét egy tortával a kezében, és a szélesen vigyorgó Dennyt, aki egy lapot szorongatott izgatottan.
– Boldog szülinapot, apu! – rikkantotta el magát a kicsi.
– Boldog születésnapot! – mondta Hermione is, némileg visszafogottabban.
Piton zavartan nézett egyikről a másikra. Születésnapi köszöntő? Neki? Teljesen ki is ment a fejéből, hogy ma van a születésnapja. Vajon ők honnan tudták? Hiszen Hermione sosem kérdezte, és ő sem mondta neki. Hirtelen nem is tudta, mit érez. Ahogy a többi ünnep, ez a nap sem jelentett számára többet, mint egy átlagos hétköznap, és eddig nem is nagyon volt oka megünnepelni. Na, nem mintha valaha bárki is felköszöntötte volna, de ez nem is hiányzott neki. Denny rángatta ki a mélázásból, ahogy a kezében tartott lapot átadta neki, és izgatottan figyelte, mit szól majd hozzá a férfi.
Egy rajz volt. Egy rajz, amin egy tetőtől talpig feketébe öltözött alak egy gőzölgő üst fölé hajol. Akaratlanul is elmosolyodott, ahogy a figura időről időre szigorúan összevonta a szemöldökét. Úgy tűnik, Denny alaposan megfigyelhette őt bájitalfőzés közben. Lenézett a gyerekre, aki kipirult arccal várta, hogy vajon elnyeri-e a férfi tetszését az ajándék.
– Ez igazán remek rajz lett, Denny. Köszönöm! – mondta csendesen.
A kisfiú szélesen elmosolyodott örömében.
– Mozog a szemöldöke is, láttad?
– Igen, láttam.
– Hermione csinálta – tájékoztatta őt Denny.
Piton a lányra nézett, aki még mindig a tortával a kezében álldogált, és most kissé feszülten nézett vissza rá.
– Nagyon ötletes – mondta egy halvány mosollyal a szája sarkában, mire Hermione is elmosolyodott.
– Örülök, hogy tetszik – szólalt meg, elpirulva Perselus tekintetétől, majd kissé megemelte a tortát. – Talán felvághatnánk – indítványozta, azzal letette a pultra a férfi elé.
Piton némán bólintott, majd fogott egy kést, és elkezdte felszeletelni élete első születésnapi tortáját. Hálás volt a lánynak, amiért az nem tűzdelte tele égő gyertyákkal, mert így nem lett nagydobra verve, hogy már ez a negyvenötödik születésnapja, és persze semmi kedve nem lett volna hozzá, hogy gyertyákat fújogasson. Az nem illett volna a Mardekár egykori házvezetőjéhez. Ez így volt jó. Mindenféle nevetséges és felesleges felhajtás nélkül.
– Nagyon finom – mondta Denny tele szájjal, miután újra visszaültek az asztalhoz.
– Marcipános – mondta Hermione, mintha ezzel mindent megmagyarázna.
– Kaphatok még majd?
– Persze, ha azt megetted – válaszolta Piton.
– Baró – mondta elégedetten a gyerek.
Denny végül három szeletnél érezte úgy, hogy végre eleget evett, és kissé pihegve indult el a fürdőszobába egy alapos fogmosásra, Hermione pedig nekilátott a rendrakásnak. Épp a mosogatóba rakta a tányérokat, mikor a bájitalmester mögé lépett.
– Honnan tudtad, hogy ma van a születésnapom? – kérdezte a pakolászó lánytól.
Hermione elpirulva fordult felé.
– A Szent Mungóbeli kartonodról – vallotta be szégyenlősen, és feszülten várta a férfi reakcióját.
– Vagy úgy – mondta vontatottan Piton. – Személyes adatok között turkálunk, Miss Granger? Micsoda mardekáros megoldás – húzódott gúnyos mosolyra a szája.
– Csak azért, mert ha megkérdeztelek volna, akkor rájöttél volna, hogy mire készülök – védekezett. – Haragszol érte? – kérdezte halkan.
A bájitalmester elgondolkodva nézett a lányra. Tényleg, haragszik? El kellett ismernie, hogy bármennyire váratlanul érte, és bármennyire utálta is a meglepetéseket, nagyon jólesett neki, hogy felköszöntötték. Lassan megrázta a fejét.
– Nem, nem haragszom – jelentette ki, mire a lány megkönnyebbülten elmosolyodott. A férfi tekintete a megmaradt tortára esett, és hirtelen felötlött benne egy kérdés. – Miből gondoltad, hogy szeretem a marcipánt? – kérdezte olyan arccal, hogy Hermione nem tudta eldönteni, rosszallást vagy örömöt fejez ki.
– Abból, hogy karácsonykor csak a marcipános süteményből ettél – felelte óvatosan, és reménykedett, hogy az akkori megfigyelése helyesnek bizonyuljon.
Piton meredten nézte őt egy hosszú, kínos pillanatig, majd halványan elmosolyodott.
– Öt pont a Griffendélnek a megfelelő következtetésért, Miss Granger.
– Micsoda nagylelkűség – nevette el magát Hermione.
– Én is úgy gondolom – mondta önelégülten, majd közelebb lépett a lányhoz, és elkomolyodva újra megszólalt. – Köszönöm!
Hermione csillogó szemmel nézett fel rá.
– Szívesen! – mondta halkan, és örömmel nyugtázta, mikor Perselus hozzáhajolt, és egy könnyű csókot lehelt a szájára.
Egy furcsa, nyikkanásszerű hang zavarta meg őket, mire mindketten oldalra kapták a fejüket. Idegesen vették tudomásul, hogy Dennyvel néznek farkasszemet. Egyikük sem tudta, hogy hirtelen mit mondjon, így csak némán várták a reakcióját. A gyerek tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámulta őket, majd egyszer csak egy pajkos, mindentudó mosoly jelent meg az arcán. Vidáman járatta a tekintetét a két felnőttön, majd a háta mögé csapta a kezeit, és szélesen vigyorogva, komótosan bevonult a szobájába.
Piton és Hermione némileg zavarodottan fordultak egymás felé, nem tudva, mit is kellene most mondani, majd a lány csuklós kis nevetést hallatott, és a bájitalmester is megengedett magának egy halvány, megkönnyebbült mosolyt. Úgy tűnt, megkapták az „engedélyt”.
Hát, ezen is túl vannak.
 

***

Furcsamód Denny a későbbiekben sem kérdezősködött afelől, hogy mikor vett a két felnőtt kapcsolata ilyen fordulatot. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha a kisfiú számított volna arra, hogy ők egyszer majd eljutnak idáig. Mindenesetre az, hogy végre nem kellett titkolózniuk a gyerek előtt, meglehetős könnyebbséget jelentett számukra.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább összeszoktak, és ebben jelentősen közrejátszott az is, hogy Hermionénak végre letelt a pályakezdő gyógyítók számára kiszabott két éves, hajnali műszakkezdéssel járó időszaka, így a lány megengedhette magának, hogy mielőtt munkába indul, velük reggelizzen.
Egyik ilyen reggel Hermione magára vállalta a reggeli készítés nemes feladatát, ami annyit tett, hogy amíg Perselus és Denny a szokásos fürdőszobai teendőiket végezték, addig ő elhoppanált a lakásához közeli kis pékségbe, és ott alaposan bevásárolt. Elégedett mosollyal tért vissza a bájitalmester lakásába, és letette a szatyrokat az étkezőasztalra.
– Te meg hol voltál? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi.
– Elmentem a pékségbe.
– Miért?
– Reggelit hoztam – válaszolta a lány, miközben elkezdte kipakolni az asztalra a croissant-okat, pogácsákat, gabonapelyhet és gyümölcslevet.
– Úgy gondolod, hogy szükség volt erre? – kérdezte a bájitalmester, miközben gyanakodva szemügyre vette a gabonapelyhes dobozt, amit egy nyúl rajza díszített. – Eddig is sikerült megoldanunk ezt a kérdést.
– Tudom, nem is azért hoztam – mondta békítően Hermione. – Csak gondoltam, jót tesz egy kis változatosság.
– Én kérek olyat – mutogatott Denny a croissant-ra.
– Jól van – mondta Piton a szemét forgatva, és a gyerek elé tett egy süteményt. – Jó étvágyat!
Maga is elvett egyet, és komótosan enni kezdtek mindhárman.
– Denny, ezt is kóstold meg – mondta a lány, miközben egy tálkába szórta a kakaós golyócskákat, és tejet öntött rá, majd a kisfiú elé tolta.
– Mi ez? – kérdezte kíváncsian a kicsi.
– Gabonapehely. Nagyon finom és egészséges.
– Tényleg finom – mondta Denny, miután megkóstolta.
– Ugye? Sokszor ettem ilyet kislány koromban. A mamám nyuszibogyónak hívta.
– „Nyuszibogyónak”? – ismételte Piton megütközve.
– Igen – mosolyodott el Hermione.
– És egy nyúllal díszített dobozban árulják – folytatta a férfi.
– Igen, miért?
Piton felvonta a szemöldökét.
– Figyelembe véve a nyulak emésztési folyamatának a végtermékét, úgy vélem, hogy ez az elnevezés meglehetősen… elkedvetlenítő.
Hermione felnevetett.
– Nem hinném, hogy az anyám gondolt volna erre a párhuzamra.
– Nyilvánvaló, hogy nem – értett egyet Piton.
– Ehetek még? – kérdezte Denny, aki közben az utolsó szemig eltüntette a kakaós golyókat.
– És nyilván ő sem – jegyezte meg a férfi, és a kávéscsészéje mögül nézte, ahogy Hermione kuncogva újratölti Denny tálkáját a „nyuszibogyóval”.
 

***

Piton, annak ellenére, hogy viszonylag rövid időn belül jelentős változásokat élt meg, úgy érezte, sosem volt még elégedettebb. Ott volt Denny, akit akkor sem érezhetett volna közelebb magához, ha a saját vére lenne, és ott volt Hermione, akibe egyre inkább kezdett beleszeretni. A lány nem akart rátelepedni, megértette, ha időnként magányra van szüksége, nem várta el, hogy bókokkal halmozza el, vagy hogy lépten-nyomon bizonygassa neki, fontos a számára. Voltak ugyan vitáik – főleg a lány barátai miatt –, de ezektől eltekintve remekül megértették egymást. Meglepődve tapasztalta, hogy néha arról gondolkodik, milyen lenne, ha együtt élnének. Nem tartotta elképzelhetetlennek a lehetőséget, és valószínűleg Hermione az egyetlen nő, akit eltűrne maga mellett, de még ő maga is korainak tartotta volna megtenni ezt a lépést. Egyelőre jó volt így is, és úgy tűnt, Hermione sem akar többet, hanem megelégszik azzal, amit nyújtani tud neki, és ez megint csak olyan tulajdonsága volt a lánynak, amit a bájitalmester igencsak nagyra értékelt.
Hermione boldog volt. Úgy érezte, megtalálta azt a férfit, aki mellett önmaga lehet. Perselus nem akarta megváltoztatni, sem magához láncolni, meghagyta neki a szabadságát. Nem várta el, hogy házitündért játsszon, és végre olyan partnere volt, akivel a legkülönfélébb dolgokról tudott beszélgetni. Az egyedüli konfliktusforrást kettejük között Harry és Ron jelentették, mert a férfi nem tudta megállni, hogy ne tegyen gúnyos, vagy rosszindulatú megjegyzéseket, ha a lány időnként szóba hozta valamelyiket. Némi szorongással gondolt arra a napra, amikor majd tájékoztatni kell két barátját a választottjáról, de egyelőre nem akart ezen rágódni. Egyszerűen csak jól akarta érezni magát, és kiélvezni minden percet, amit Perselusszal együtt töltenek.
A hetek előrehaladtával egyre inkább kialakultak a közös kis rituálék. Ilyen volt az esti olvasgatás egymás mellett, miután Denny lefeküdt. Pontosabban Piton a kanapén ülve tanulmányozta valamelyik bájitalos könyvét, Hermione pedig fekve, fejét a férfi combján nyugtatva olvasott, miközben Perselus a lány haját birizgálta szórakozottan. Egyik ilyen este, mikor ennek a szokásuknak hódoltak, Hermione leengedte a kezében tartott Esti Prófétát.
– Gilderoy Lockhartot gyógyultnak nyilvánították, és elhagyhatta a Szent Mungo zárt osztályát – adta hírül, és odanyújtotta Perselusnak az újságot. A sikeres gyógyulásról szóló cikk fölött egy fénykép is díszelgett, rajta egy gondosan ondolált hajú, bárgyú vigyorral a kamerába integető Lockharttal.
– Szentséges Merlin! – horkant fel a férfi megvetően, majd undorodó arccal összehajtogatta az újságot, és félredobta.
– Talán nem kedveled? – kérdezte ártatlanul a boszorkány miközben felült, de a szemében vidám fény csillant.
– Mindenkinek jogában áll hülyének lenni, de az a pojáca bántóan visszaél az életnek ezzel a lehetőségével – mondta vontatottan Piton.
– De nagyon jóképű – sóhajtott ábrándozva Hermione.
Piton megforgatta a szemeit.
– Na, persze – gúnyolódott –, a nők és a szempontjaik. Hogy annyi esze sincs mint egy bólintérnek, már nem is számít, csak az, hogy jóképű legyen.
– Ez a megállapítás azért nem fedi teljesen a valóságot.
– Ugyan már! Azt hiszed, nem láttam, milyen vágyakozó pillantásokat küldtél felé te is annak idején?
– Csak tizenhárom éves voltam – védekezett széles mosollyal Hermione. – Szolgáljon megnyugtatásul, hogy azóta más szempontok alapján ítélem meg a férfiakat.
Piton felhúzta a szemöldökét, majd önelégülten megszólalt.
– És a szépérzéked is jelentős fejlődésen ment keresztül.
Hermione nem bírta ki, prüszkölve nevetni kezdett.
– Most akár meg is sértődhetnék – mormogta tettetett bosszankodással a bájitalmester, miközben hagyta, hogy a lány az ölébe üljön.
– Majdcsak kiengesztellek valahogy – mondta évődve, és végigsimította ajkaival a férfi arcát.
Piton lehunyt szemmel élvezte a cirógatást.
– Tulajdonképpen nagyon megsértődtem – ment bele a játékba, mire a lány belekuncogott a fülébe.
– Akkor majd nagyon igyekezni fogok – suttogta, és csókolni kezdte a férfi száját, miközben ujjai már a bájitalmester ingét gombolgatták.
Piton egy halk, elégedett sóhajjal adta meg magát, egyik kezével Hermione hajába túrva, másikkal szorosan magához ölelve a lányt. Néhány perccel később pedig, mikor magukra zárták a hálószobaajtót, már arra sem emlékezett, miért is kellene sértődöttnek lennie...
 

***

Egyik este Pitonnak feltűnt, hogy Hermione gyakran tekintget feléje, és úgy látszott, mondani szeretne valamit, de valahányszor a lányra nézett, az idegesen elkapta a pillantását. A bájitalmester eltűnődött, mi lehet a különös viselkedés oka, de semmi ésszerű nem jutott eszébe. Tekintete azonban megakadt az Esti Próféta elején lévő dátumon: február 14. Valentin nap. Jóságos Merlin!
Ugye Hermione nem azt várja tőle, hogy a többi idiótához hasonlóan megünnepeljék a szerelmesek napját? Na, nem! Sok mindenre hajlandó a lány kedvéért, de erre nem. Előbb fog rózsaszín csatocskákat a hajába tűzni, mint hogy ezt megtegye. Nem fog virággal a kezében parádézni valami nevetséges és teljesen haszontalan szokásból kifolyólag. Erre még Imperiusszal sem fogják rávenni, és ezt jobb lesz mielőbb tisztázni Hermionéval is. Komótosan összehajtogatta az újságot, majd a lányhoz fordult.
– Na, mondd.
Hermione zavartan pislogott pár pillanatig.
– Mit?
– Hermione – sóhajtotta fáradtan – láttam, hogy egész este mondani szeretnél valamit, csak nem mersz előhozakodni vele. Gondoltam, megkönnyítem a dolgodat. Nos?
A lány a padlót kezdte kitartóan fixírozni.
– Én csak... – kezdte bizonytalanul – csak azt szerettem volna... – Megint elakadt, majd nagy levegőt véve, és most már a bájitalmester szemébe nézve újra belekezdett. – Már majdnem két hónapja együtt vagyunk, és arra gondoltam, hogy talán meg lehetne...
– Nem! – vágott a szavába.
– Mit nem? – kérdezte értetlenül a lány.
– Nem fogunk Valentin-napot tartani – jelentette ki határozottan és nem kevés undorral a hangjában Perselus. Legnagyobb meglepetésére azonban Hermione – meglehetősen megkönnyebbülten – elnevette magát.
– Te komolyan azt hitted, hogy azt szeretném kérni tőled, hogy tartsuk meg a szerelmesek napját?
Most Pitonon volt az értetlenkedés sora.
– Talán nem?
Hermione kuncogva rázta meg a fejét.
– Egyáltalán nem. Felesleges és ostoba szokásnak tartom – mondta Piton őszinte örömére. – Viszont nagyon örülök, hogy úgy gondolod, ez a legrosszabb, amit kérni szeretnék tőled.
– Mindenesetre megnyugtató – mormogta. – Akkor mi az, amit mondani szerettél volna?
Hermione elkomolyodva nézett Perselusra, majd mély levegőt vett, és kibökte:
– El szeretném mondani Harrynek és Ronnak, hogy együtt vagyunk.
Piton felvonta a szemöldökét.
– És miért kéred ehhez az én jóváhagyásomat?
– Hát mert... – Hirtelen elhallgatott, mikor felfogta, mit kérdezett a férfi. – Téged nem zavarna ha tudnának rólunk?
– Őszintén? Teljesen hidegen hagy, hogy az a két dilettáns tud-e rólunk, vagy sem, valamint az is, hogy mit fognak szólni hozzá. Ha szeretnéd elmondani nekik, akkor tedd meg. Bár teljesen biztos vagyok benne, hogy azt fogják hinni, elment az eszed.
Hermione hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
– Te tényleg nem bánnád?
– Csak azt, hogy nem láthatom az arcukat, mikor elmondod nekik – mondta megjátszott merengéssel, majd látva Hermione rosszalló arckifejezését megvonta a vállát és hozzátette: – Ők a te barátaid. – Részéről a kérdés el volt rendezve.
Hermione hallgatott. Perselusnak igaza van, Harry és Ron az ő barátai, neki kell megvívnia velük ezt a harcot.
– Akkor elmondom nekik – mondta inkább önmagát győzködve.
– Rendben, tedd azt – bólintott Piton beleegyezően.
Ebben maradtak, és néhány nap múlva Hermione igencsak feszülten várakozott a Grimmauld tér 12. előtt. Egyetlen porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést, de nem akart tovább titkolózni a két fiú előtt. Joguk van tudni az igazat, még akkor is, ha nem fognak örülni neki. Az ajtó kinyílt, ő pedig idegesen belépett a házba. Merlin, segíts!
 

***

– MICSODA?! – ordította kórusban Harry és Ron.
Hermione egy pillanatra lehunyta a szemét. Pontosan ilyen reakcióra számított.
– Fiúk...
– Neked teljesen elment az eszed? – kérdezte Weasley.
– Ron!
– Az egy mocskos féreg – szorult ökölbe Harry keze.
– Harry – háborgott Ginny.
– Te ebbe ne szólj bele, Ginny!
– Harry... – próbálkozott újfent Hermione, de Ginny jóvoltából megint félbe lett szakítva a mondandója.
– Az én barátnőm is – feleselt a vörös hajú lány.
– Mit csinált veled az a szemétláda? Talán Imperiust szórt rád? – hallatszott Ron feltevése.
– Akkor próbáld meg észhez téríteni – dühöngött a szemüveges a kismama felé fordulva.
– Vagy beadott neked valamit, amitől...
– Abbahagynátok?! – kiabálta túl barátait dühösen Hermione, mire azok meglepetten elhallgattak, és végre ránéztek. – Köszönöm! Tájékoztatásul közlöm, Ron, hogy semmiféle befolyásoltság alatt nem állok, és még a feltételezés is sértő.
– Akkor magyarázd el – szólalt meg dühtől remegő hangon Harry –, hogy hogy lehet az, hogy önszántadból együtt vagy ezzel a szemétládával.
– Úgy, Harry – válaszolt ugyanolyan remegő hangon a lány –, hogy beleszerettem. És csak hogy tudd, csodálatos ember.
– Csodálatos? – visszhangozta indulatosan a fiú. – Egy lelkiismeretlen gyilkos!
– Ez nem igaz!
– Megölte Dumbledore-t! – ordította Harry felállva. – Ott voltam, láttam, még csak a szeme se rebbent!
– Mert játszania kellett a szerepét! – kiabálta vissza Hermione. – Fogalmad sincs róla, mennyire megviselte, hogy meg kellett tennie. A mai napig nem bocsátotta meg magának.
– Merlinre, Hermione, hogy lehetsz ennyire naiv? Hogy hiheted el egyetlen szavát is?
– Úgy csinálsz, Harry, mintha nem lettél volna ott Perselus tárgyalásán – csóválta meg a fejét bosszúsan Hermione. – Pontosan tudod, hogy mi miért történt.
– Az semmit nem jelent – fújtatott a fiú, és visszaült az asztalhoz. – Talán még kapóra is jött neki, hogy Dumbledore haldoklott. Az is lehet, hogy anélkül is megölte volna, így viszont tisztára tudta mosni magát a gyilkosság után.
Ez már olyan vad teória volt, hogy Harry is érezte, hogy sántít az érvelése, de inkább ragaszkodott ehhez, mint az igazsághoz. Bármihez, csak nyugodt szívvel utálhassa Pitont.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan – mondta egy gúnyos mosollyal Hermione.
– Miért ne? – vette át a szót Ron. – Végül is halálfaló volt. Én róla bármit el tudok képzelni. Hiába mondogatta Dumbledore, hogy megbízik benne. Szerintem simán átverte az öreget a megtért halálfaló szerepével, az meg szépen bevette.
– Fogalmad sincs az igazságról, Ron.
– Úgy beszélsz, mintha neked lenne – vágta oda dühösen a fiú.
Hermione gúnyos fintort vágott.
– Mert van is.
– Akkor téged is átvert – kötötte az ebet a karóhoz Ron.
Hermione vett egy mély levegőt. Ez így nem fog menni. Valahogy meg kell győznie a két fiút, hogy tévesen ítélik meg Pitont.
– Jobban ismerem őt, mint ti – próbálkozott némileg visszafogottabban. – Egyáltalán nem olyan rossz ember, mint ahogy...
– Az a mocsok megkeserítette az életemet – vágott a szavába fogcsikorgatva Harry. – Amikor csak tehette, megalázott, és igazságtalanul bánt velem, de még veled is. Hogy felejthetted el ezeket?
– Az régen volt, Harry.
– Az lehet, de Piton egy fikarcnyit sem változott.
– De változott, nagyon is sokat. És ha látnátok, hogyan bánik Dennyvel, ti is megértenétek, hogy miről beszélek.
– Mindenesetre méltóan mardekáros megoldást talált veled kapcsolatban – mondta gonoszul Ron.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte gyanakodva Hermione.
– Eszedbe se jutott, hogy kihasznál, igaz? Most, hogy „együtt vagytok” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe –, nyilván nem kell fizetnie a gyerekfelügyeletért, és még le is fektethet.
– Ron! – kiáltott fel Ginny felháborodva.
Hermione arca elfehéredett a dühtől. Legszívesebben felképelte volna a vörös hajú fiút. Helyette azonban nyugalmat erőltetett magára.
– Ez nagyon aljas volt – mondta jeges hangon. – Csak hogy tudd, Perselus továbbra is fizeti a munkámat. – Felszegett fejjel felállt az asztaltól, és végignézett a barátain. – Tetszik nektek vagy sem, ő és én egy pár vagyunk. Nem várom el, hogy örüljetek ennek, de azt igen, hogy tartsátok tiszteletben. Sajnálom, hogy nem lehet veletek felnőttek módjára megbeszélni a történteket. Ha majd úgy gondoljátok, hogy szeretnétek bocsánatot kérni, akkor keressetek meg. Addig viszont nincs miről beszélnünk.
Otthagyta őket, és az előszobába ment, hogy felvegye a kabátját.
– Hermione – szólalt meg a háta mögött Ginny, aki magára hagyva a két fiút, utána sietett –, én úgy sajnálom.
Hermione sóhajtva fordult felé.
– Én is, Ginny.
– Olyan idióták. Esküszöm, kitekerem Ron nyakát – fogadkozott nekihevülve a kismama. – És Harryét is.
– Nem kell, Ginny – mondta egy szomorkás mosollyal Hermione. – Valami ilyesmire számítottam. Csak nem gondoltam, hogy ennyire rosszul fog érinteni.
– Majd beszélek a fejükkel – fogadkozott Ginny. – Nem fogják zsebre tenni, amit tőlem kapnak.
Hermione hálás pillantással nézte barátnőjét, aztán hozzálépett, és átölelte.
– Hát, remélem, használ majd nekik – szólalt meg, majd elengedte Ginnyt, és elhagyta a házat.
Nem hoppanált azonnal Piton lakásához, helyette sétálni kezdett a londoni utcákon, hagyva, hogy a tömeg magával sodorja. Talán ettől majd lecsillapodik valamelyest. A fene egye meg, mégis mit várt? Hiszen pontosan tudta, milyen ellentétek húzódnak a két fiú és Perselus között. Önámítás lett volna azt feltételezni, hogy a barátai majd nagylelkűen rábólintanak erre a kapcsolatra. Annak ellenére, hogy számított rá, rosszulesett neki a reakciójuk, de abban egészen biztos volt, hogy ő nem fog lépéseket tenni a békülés érdekében, ahhoz túlságosan sértettnek érezte magát. Harryn és Ronon volt a sor. Azt mindenesetre már most eldöntötte, hogy nem fog választani közöttük és Perselus között, ha a két fiú erre kérné. Itt az ideje, hogy két barátja végre felnőttként kezelje a problémákat.
Már este tíz óra is elmúlt, mikor belépett Piton lakásának az ajtaján. A nappaliban senkit nem talált – Denny már korábban lefeküdt –, ezért a férfi hálószobájába ment. Perselus az ágyában olvasgatva várta a lányt, és mikor az belépett az ajtón, leengedte a kezében tartott könyvet.
– Na, hogy ment? – érdeklődött inkább csak udvariasságból.
– Rosszul – húzta el a száját Hermione, és nekilátott, hogy a ruháit átcserélje a hálóingére.
– Hadd találjam ki: nem volt könnyes, örömteli összeborulás? – gúnyolódott.
– Nem – morogta kelletlenül a boszorkány. Többet nem fűzött hozzá. Minek is? Csak újból felbosszantaná vele saját magát. És nem csak ez volt az egyedüli, ami bosszantotta. Egyre jobban irritálta Perselus túlságosan is mindentudó arca, aki közben visszatért az olvasáshoz. Próbálta figyelmen kívül hagyni a dolgot – hiszen a férfi előre megmondta, hogy a barátai így fognak reagálni –, de a Grimmauld tér 12-ben lezajlott beszélgetés felemésztette minden önuralmát.
– Mondd csak – támadt dühösen a bájitalmesterre –, tudnád még ezt fokozni?
– Pontosan mit is? – kérdezte őszinte értetlenkedéssel Perselus, kitekintve a könyv mögül.
– Ezt az önelégült arckifejezést, ezzel az „Én megmondtam!” tekintettel a szemedben – világosította fel Hermione.
Piton őszintén elgondolkodni látszott, majd vontatottan megszólalt.
– Kellő gyakorlással, talán…
– A fenébe is, Perselus! – csattant fel ingerülten a lány. – Muszáj folyton gúnyolódnod? – Lendületesen a fotelba dobta a pulóverét, amit hamarosan követett a nadrágja is.
– Bámulatos, ahogy meg tudsz szabadulni a ruháidtól – jegyezte meg a férfi, mire csak egy villámló tekintet volt a válasz. – Mire számítottál, Hermione? – kérdezte némi ingerültséggel a hangjában. – Hogy majd sajnálkozom, mert az a két Merlin csapása nem fogadja el a kapcsolatunkat? Megmondtam, hogy a legkevésbé sem érdekel a véleményük.
– Az lehet, hogy neked nem, de nekem igenis számít – jelentette ki a lány, miközben elhelyezkedett a takaró alatt. – És egyáltalán nem tetszik, hogy ti ilyen ellenségesen viszonyultok egymáshoz.
Piton felhorkant.
– Mégis mit vársz attól a két ostobától? Képtelenek felnőtt módjára viselkedni.
Hermione gúnyosan felnevetett. Pont Perselus tart előadást a felnőttként való viselkedésről?
– Lehet, hogy így van, de te sem viselkedsz különbül. Minden alkalmat megragadsz, hogy sértegesd őket.
– Ez nem igaz – tiltakozott a férfi, és mikor erre a lány némileg megenyhülve ránézett, hozzátette: – Nem is beszélünk mindig róluk.
Hermione levegő után kapkodott felháborodásában, de semmi nem jutott eszébe, amit Perselus fejéhez vághatott volna. Helyette lefeküdt, és sértődötten hátat fordított a férfinak.
Piton felvont szemöldökkel figyelte a lányt, majd a legnagyobb nyugalommal folytatta az olvasást. Egy idő után azonban kezdte kicsit rosszul érezni magát a történtek miatt. A szeme sarkából oda-odapillantott a lányra. Talán ki kellene engesztelnie Hermionét valahogy. Sóhajtva félretette a könyvet, és hozzáfordult.
– Hermione. – Semmi válasz. Piton a plafonra emelte a tekintetét. – Most duzzogsz?
– Nem – vetette oda a lány. – Aludni próbálok.
– Értem – húzta el a száját a bájitalmester. – Sok sikert.
Hermione nyitott szemmel feküdt. Kezdett elege lenni az egész szituációból. Hát még Perselus sem érti meg, hogy mennyire nehéz neki ez a helyzet? Kissé oldalra fordította a fejét, és halk, csalódott hangon megszólalt.
– Ők a barátaim, Perselus – mondta a válla felett. – Ezt pontosan tudtad akkor is, amikor összekerültünk. Tetszik neked vagy sem, velem együtt őket is megkaptad, és nem akarok választani közületek. Nem kérem, hogy felejtsétek el minden sérelmeteket, mert gyanítom, hogy ez úgysem lehetséges, de az egymás iránti elvakult utálkozásotokban mindegyikőtök megfeledkezik arról, hogy én vagyok az, aki köztetek őrlődik.
Piton elgondolkodva hallgatta a lányt, és el kellett ismernie, hogy igaza van. Nem vette figyelembe Hermione érzéseit. Épp elég, hogy rosszul érzi magát amiatt a két tökkelütött miatt, nem kell, hogy még miatta is így legyen. Túlságosan fontos neki ez a lány ahhoz, hogy egy ilyen ostoba torzsalkodás éket verjen közéjük. Óvatosan közelebb araszolt a boszorkányhoz, és békítően a vállára tette a kezét.
– Igazad van – szólalt meg halkan –, nem gondoltam rád. – Egy pillanatra elhallgatott, majd nagy levegőt véve folytatta. – Nem tudom neked megígérni, hogy nem fogok megjegyzéseket tenni, de azt igen, hogy a jövőben megpróbálom – hangsúlyozom, megpróbálom – visszafogni magam a két barátoddal kapcsolatban. Nem fogom őket bántani – túlságosan –, és amennyire csak képes leszek rá, igyekszem majd elviselni a jelenlétüket, ha ez elkerülhetetlen, de azt ne várd el, hogy valaha is összebarátkozom velük. Erre is csak miattad vagyok hajlandó.
– Hát, ez is valami – sóhajtotta a lány. Tudta, hogy ettől tényleg nem számíthat többre a férfitól, de ismerve őt, ez is hatalmas előrelépést jelentett.
Piton nem szólt, csak elhelyezkedett Hermione mögött, de egy idő után kezdett kényelmetlenné válni neki ez a testhelyzet.
– Nem akarsz esetleg felém fordulni? Úgy mégiscsak kényelmesebb lenne mindkettőnknek – próbálkozott ártatlanul.
Hermione halványan elmosolyodott. Pontosan tudta, miért kérdezi ezt Perselus. Igazán mardekáros húzásnak tartotta, hogy a bájitalmester az ő kényelmére hivatkozva akarja biztosítani a sajátját, és nem is tudott rá ezért haragudni, viszont most jó volt kihasználni a férfi vigasztalását.
– Egy kicsit még duzzogok – mondta halkan, de azért közelebb helyezkedett a hátával a bájitalmesterhez.
Piton elmosolyodott, majd átölelte Hermionét, és odahúzta magához.
– Rendben, duzzogj csak – suttogta a fülébe.
 

***

Négy nappal később Hermione egy levelet szorongatva lépett Piton elé.
– Harrytől jött délelőtt – mondta, meglobogtatva a pergament. – Azt kéri, látogassam meg őket. Arra gondoltam, hogy elmegyek, és meghallgatom, amit mondani szeretnének – folytatta tétován.
Piton felnézett az üstjéből, és pár pillanatig fürkészve figyelte Hermione arcát.
– És miért vagy ennyire bizonytalan? – kérdezte lassan.
– Nem vagyok – tiltakozott a lány –, csak tartok ettől a találkozástól. Nem szeretném, ha megint veszekedésbe torkollna, mint a múltkor.
Piton elhúzta a száját, de Hermione tudta, hogy ez a megnyilvánulás nem neki, hanem a két fiúnak szól.
– Ezt csak akkor tudod meg, ha elmész – morogta a bájitalmester. – Bár ismerve a híres Harry Potter és hű csatlósa vérmérsékletét, ezen nem lennék meglepődve – gúnyolódott.
– Nem a vérmérsékletükkel van baj – kelt a két fiú védelmére szelíden. – Inkább arról van szó, hogy mennyire nem kedvelnek téged.
– Igen, rengeteg álmatlan éjszakám is van emiatt – mondta vontatottan Piton, miközben az előtte fekvő pergamenen lévő feljegyzéseket ellenőrizte.
Hermione minden feszültsége ellenére nevetni kezdett.
– Igen, látom, mennyire megvisel téged a dolog – kuncogta. – Na, jó, akkor visszaírok, hogy holnap délután odamegyek.
Piton, aki közben már minden figyelmét a jegyzeteire fordította, csak szórakozottan bólintott.
Másnap délután Hermione újfent a Grimmauld tér 12. konyhájában üldögélt az étkezőasztal mellett. Feszülten figyelte a vele szemben helyet foglaló barátait, de némi elégedettséggel töltötte el, hogy Harry és Ron is ugyanolyan idegesen tekintgetett vissza rá. Ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet, valószínűleg elnevette volna magát, mert a két fiú olyan látványt nyújtott, mint két kiskamasz, akik valami tiltott dologgal buktak le a szüleik előtt, és most várják a büntetést.
– Miről szeretnétek beszélni velem? – törte meg végül a lány a kínossá váló hallgatást.
Harry megköszörülte a torkát.
– Na, igen – kezdte idegesen, és megigazította a szemüvegét, holott az nem is volt elmozdulva. – Én elég sokat gondolkodtam a múltkor történtekről. – Elhallgatott, és látszott rajta, hogy mennyire kínban van. Segélykérően nézett a mellette ülő Ronra, de az inkább az asztallapot bámulta kitartóan.
– Értem – mondta lassan Hermione –, és mire jutottál? – Nem mutatta, de nagyon ideges volt.
Harry elkínzottan sóhajtott egyet, és a másik oldalán ülő Ginnyre nézett, aki karjait maga előtt összefonva, szigorú, „Na, mi lesz?” tekintettel nézett vissza rá. A szemüveges fiú végül belefogott.
– Bocsánatot szeretnék kérni tőled. Túlságosan elragadott az indulat, és nem vettem figyelembe, hogy te mit érzel. Nagyon gyerekesen viselkedtem.
– Értem – mondta megint Hermione. – És ezt tényleg komolyan gondolod, vagy csak Ginny miatt mondod?
– Komolyan gondolom – mondta Harry őszintén. – Persze, azt elismerem, hogy Ginny jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy túllássak az ellenszenvemen Piton iránt, és rájöttem, hogy itt téged kell néznem, nem pedig azt, hogy én hogyan érzek iránta. És bármennyire is utálom ezt kimondani, úgy tűnik, hogy boldoggá tesz téged, és nekem ennyi elég. Felnőtt nő vagy, és ismerlek annyira, hogy tudjam, nem mennél bele felelőtlenül egy kapcsolatba, pláne Pitonnal. Én mindig számíthattam rád, ezért nekem sem szabad emiatt elfordulnom tőled, mert az nem lenne baráthoz méltó. Ezért most ünnepélyesen megfogadom, hogy miattad még őt is hajlandó leszek elviselni. – Elhallgatott, majd pár másodperc múlva újra megszólalt. – Egy kicsit…
Hermione megkönnyebbülten elnevette magát, majd felállt az asztaltól, és Harry nyakába borult.
– Köszönöm, Harry! – suttogta, és egy puszit nyomott a fiú arcára
Ron köszörülte meg mellette a torkát, mire felé fordult. A vörös hajú fiú időközben szintén felkelt az asztaltól, és most zavartan álldogált egyik lábáról a másikra.
– Hermione – kezdte idegesen pislogva –, én is bocsánatot kérek. Én nem tudok olyan beszédet mondani, mint Harry, de hidd el, ugyanúgy sajnálom. Nem akarok úgy visszamenni Amerikába, hogy haragszol rám.
Hermione néhány másodpercig csak nézte Ront, majd mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Képtelenség haragudni rád, te nagy mamlasz – mondta szeretetteljesen, mire a fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, és közelebb lépett, hogy esetlenül magához ölelje a lányt.
 

***

Hermione kifejezetten felszabadulttá vált a két barátjával való kibékülést követően. Még az sem tudta letörni, hogy tudta, a szüleivel is meg kell vívnia majd azt a harcot, amit Ronnal és Harryvel. De talán ez nem lesz majd annyira nehéz. A szülei végül is nem ismerik olyan nagyon Perselust, mint a két fiú, egyedül talán a korkülönbség miatt fognak kifogást emelni, de most nem akart ezen aggódni.
Néhány nap múlva elérkezett Denny ötödik születésnapja is, ezért Hermione aznap délután a műszakja végeztével, egy hatalmas, autó alakú tortával felszerelkezve lépett be Piton lakásába. Már maga a lány megjelenése is meglepetés volt a kisfiúnak, hiszen aznap nem kellett vigyázni rá, de mikor meglátta a tortát, örömujjongásba kezdett. Alig bírta kivárni, míg Hermione meggyújtja a gyertyákat a tortán, és nagyon büszke volt magára, mikor egyetlen légvétellel sikerült valamennyit elfújni.
– Boldog születésnapot, Denny! – nevetett Hermione.
– Boldog születésnapot! – köszöntötte fel Perselus is a kicsit, majd átadott neki egy nagy, becsomagolt dobozt.
Denny izgatottan tépte fel a csomagolást, majd bizonytalanul kezdte nézegetni a doboz tartalmát.
– Mi ez?
– Ez egy roller – világosította fel Hermione. – Rá kell állni, és az egyik lábaddal hajtani magad.
– Fú de baró – mondta csillogó szemmel. – Kipróbálhatom? – Azzal választ nem várva kirohant az ajtón.
Hermione és Perselus követték a kicsit a hátsó udvarba, ahol Denny birtokba vehette az ajándékát, és lelkesen gurigázott vele ide-oda. Egyszer csak két bagoly tűnt fel a ház mögött, egy hatalmas dobozt cipelve, és kimerülten landoltak a bájitalmester kertjében.
– Ezek roxforti baglyok – mondta Piton gyanakodva, és közelebb ment a két kifulladt madárhoz, akik meglehetősen boldognak tűntek, hogy végre megszabadulhattak a nehéz csomagtól. Piton elvette a csomaghoz mellékelt levelet, és olvasni kezdte. – Hagridtól jött – tájékoztatta Dennyt és Hermionét. – Ajándék Denny születésnapjára.
– Éljen! – kiáltotta a kicsi, és a dobozhoz ugrott, hogy felbontsa.
– Denny, várj! – kiáltott fel a bájitalmester, attól tartva, hogy valami veszélyes állatot rejt a csomag, ami Hagridot ismerve nem is lett volna elképzelhetetlen.
A gyerek azonban már feltépte a dobozon lévő ragasztást, és abból előmászott a benne rejtőző ajándék, aminek göndör, fekete szőre volt.
– Egy kiskutya! – sikkantotta boldogan Denny, és máris ölelgetni kezdte az állatot, az pedig – lassan felengedve a repülés okozta ijedtségből – nyalogatni kezdte új gazdájának az arcát.
– Micsoda?! – hördült fel Piton.
Egy kutya? Az ő házában? Na, nem, ezt már nem fogja eltűrni! Hirtelen szöget ütött a fejében egy gondolat. Villámló tekintettel fordult Hermione felé, aki igyekezett elkerülni a férfi pillantását.
– Beszélhetnék veled? – kérdezte fogcsikorgatva Piton. – Odabent!
Meg sem várva a lányt, beviharzott a lakásba, és szigorúan, karba tett kézzel várta Hermionét.
– Elárulnád, hogy honnan szerzett tudomást Hagrid Denny születésnapjáról? – sziszegte.
– Tőlem – ismerte be sóhajtva a lány.
– Hát, ez remek!
– Kérlek, Perselus, csak érdeklődött, hogy hogy vagyunk, és én megírtam neki, hogy Dennynek most lesz a születésnapja. Fogalmam sem volt, hogy majd ajándékot küld neki.
– Ajándékot?! – visszhangozta Piton. – Ez nem ajándék, ez egy átok!
– Azért nem kell túlzásba esni – méltatlankodott Hermione –, végtére csak egy kiskutya. Nem értem, miért kell ezt ennyire túlreagálnod. Dennyt igazán boldoggá tette.
– Az lehet, de ez a dög akkor sem fog itt maradni – zsémbelt Piton. – Nem tűrök meg a házamban semmilyen állatot.
– Perselus – próbálta békíteni a lány. – Denny nagyon csalódott lesz, ha visszaküldöd a kutyát.
– Majd megbékél – mondta konokul a férfi. – Megmondtam, a kutyának mennie kell.
Hermione egy fáradt sóhajjal csóválta meg a fejét. Az ablakhoz lépett, és kinézett a kertbe, ahol Denny kacagva birkózott a kutyával.
– Nem gondolod meg magad? – kérdezte, továbbra is a gyereket figyelve.
– Nem – jött azonnal a határozott válasz.
Hermione visszafordult Piton felé.
– Rendben, de te mondod meg neki – mondta olyan hangsúllyal, mintha csak azt mondaná: úgysem mered.
– Meg is mondom – horkant fel kissé sértődötten a bájitalmester, azzal elmasírozott a lány mellett, és elindult a kutyával játszadozó Denny felé. Majd ő megmutatja, ki az úr a házban.
– Denny – szólította meg a gyereket, aki most épp egy fadarabot szorongatott nevetgélve, miközben a kiskutya morogva megpróbálta kitépni azt a kezéből.
– Tessék – nézett fel a kicsi.
– Ez a kutya nem… – Elakadt, ahogy a nagy kék szemekbe nézett. A fenébe is, a kutyának mennie kell. Ebből nem enged egy jottányit sem. – Ez a kutya nem… – kezdte újból, de megint csak nem bírta kimondani. Ó, a pokolba is! Hiszen Denny máris megszerette ezt a bolhafészket. Hát, ennyit az elhatározásáról. Azért most már valamit mégiscsak mondani kellene, hogy ne tűnjön teljesen bolondnak. – Nem aludhat a szobádban – jelentette ki szigorúan.
– Jól van – bólintott Denny, nem értve, miért kellett ennek ekkora feneket keríteni, majd újra a morgó kutyára fordította minden figyelmét.
Piton bosszúsan fújtatott egyet, majd elindult visszafelé, és mikor megfordult, Hermione győzedelmes, mindentudó mosolyával találta szembe magát. Egy pillanatra megtorpant, majd kérdőn felvonta a szemöldökét, és közömbös arccal, méltóságteljesen elvonult a laborjába.
A kiskutya Piton állandó bosszúságforrásává vált. A férfi magában ezerszer elátkozta Hagridot, amiért rájuk szabadította azt a pimasz korcsot. Napjában annyiszor mondta el a jelzőt a kutyára, hogy azon végül rajta maradt a név: Pimasz.
Pimasz, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, rajongott a mogorva bájitalmesterért. Sebes farokcsóválások és lelkes csaholások közepette követte a férfit mindenhová, és az hiába ripakodott rá, hogy megszabaduljon tőle, a kutya, mintha csak játéknak vette volna, vidáman vakkantott egyet, és nem tágított. A kis bolhafészek lekaparta a festéket az ajtókról, megrágta a cipőket és a papucsokat, kiásta a gyógynövényeket. Piton végül kénytelen volt kerítést varázsolni a kertje köré, hogy legalább a gyógynövényei megmeneküljenek, bár a kutya módszeresen és lelkiismeretesen próbált magának utat kaparni az építmény alatt, hogy hozzáférjen a kiásásra várakozó bokrokhoz és palántákhoz. A kutya azzal sem lopta be magát a bájitalmester szívébe, hogy az első napokban éjszakánként szörnyű vonítást rendezett, jelezvén, hogy magányos, és hogy nem nyerte el a tetszését az a helyes kis kutyaház, amit a férfi a kertbe varázsolt neki. Így aztán Piton, engedve Denny könyörgésének, fogcsikorgatva beleegyezett, hogy a kutya a nappaliban töltse az éjszakákat, Pimasz pedig végtelenül önelégült képpel helyezkedett el a kandalló előtt. Denny nem igazán vette ki a részét a kutya fegyelmezéséből, ő mindössze egy remek játszópajtásra lelt benne, akivel vég nélkül szaladozhatott. Az egyetlen, akire az eb hallgatott, az Hermione volt, de a lány nem volt mindig ott, hogy megfékezze, így Piton legtöbbször morogva és fogcsikorgatva, de kénytelen volt elviselni a körülötte nyüzsgő négylábút.
 

***

A bájitalmester az utóbbi időben egyre gyakrabban eljátszott a gondolattal, hogy megkéri Hermionét, költözzenek össze. A kutya fegyelmezése jó indok lett volna erre, de igazából ez nyomott a legkevesebbet a latban. Igazából szerette volna, ha a lány még jobban az élete részévé válik. Hermione közelsége megnyugtatta, és jóleső melegséggel és elégedettséggel töltötte el. Szeretett vele lenni, mellette ébredni, szerette a közös, kanapén történő olvasgatásokat, ami alatt nem egyszer előfordult, hogy a lány elszunnyadt az ölében, vagy csak jó volt nézni éjszakánként maga mellett az alvó Hermionét.
Az elhatározása akkor szilárdult meg, mikor egy héttel Denny születésnapja után ellátogattak Hermione albérletébe, mert a kisfiú látni szerette volna, hol él a lány. A bájitalmester elhűlve figyelte a parányi lakást, ami jóformán elfért volna a nappalijában. Piton nem tette szóvá, mit is gondol igazából erről a lakásnak nevezett egérlyukról, de másnap éjjel, mikor már egymás mellett feküdtek, kérdezgetni kezdte a lányt.
– Hermione, mennyit fizetsz az albérletért?
– Miért kérdezed? – nézett rá meghökkenve a boszorkány.
– Megtennéd, hogy válaszolsz? – kérdezett vissza Perselus.
– 50 galleont egy hétre. Miért?
– Vagyis akkor egy hónapra az 200 galleon – állapította meg Piton, figyelmen kívül hagyva a kérdést. „Kész rablás azért a néhány négyzetméterért.”
– Pontosan – bólintott Hermione megadóan.
– És mennyi a fizetésed a Mungóban? – folytatta a kérdezősködést a férfi.
– 500 galleon.
– Hetente?
– Sajnos, nem. Havonta.
– És mennyivel fizeted a hiteledet?
– 150 gallaeon egy hónapban. – Hermione felemelte a fejét Piton válláról, és ránézett. – Perselus, mik ezek a kérdések?
Piton még most sem válaszolt, helyette gyors fejszámolást végzett.
– Akkor, ha a számításaim helyesek, miután mindent kifizettél, az én 200 galleonommal együtt, összesen 350 galleonod marad egy hónapra.
– Igen, így van – sóhajtott a lány beletörődően. – Tudom, hogy ez nagyon kevés – Piton itt felhorkant –, de azért kijövök belőle, még ha szűkösen is.
– Maradhatna több pénzed is… – kezdte tétován Perselus.
– Fizetésemelést akarsz adni? – kérdezte Hermione mosolyogva.
– Nem – rázta a fejét Piton. – Csak tudod, ha nem kellene albérletet fizetned…
– Perselus, tudod, hogy nincs pénzem saját lakásra – vágott a szavába Hermione.
– Nem is erre gondoltam – mondta ingerülten Piton. – Csak…– vett egy nagy levegőt – nem lenne muszáj egyedül élned, úgy értem… akár be is költözhetnél valahova, ahol nem kellene albérletet fizetned. Akkor több pénzed maradna, és az adósságodat is előbb tudnád kifizetni.
– Nem szeretnék a szüleim nyakán élni – mondta Hermione a fejét rázva.
– Nem a szüleidre gondoltam – morogta a férfi.
– Harryékhez sem mehetek, Perselus. Tudom, hogy szívesen fogadnának, de csak útban lennék. Nemsokára megszületik a gyerekük, és…
– Merlinre, Hermione! – csattant fel Piton türelmetlenül.
– Várj! – ugrott fel a boszorkány, és a férfi szemébe nézett. – Te most azt akarod mondani, hogy… hogy költözzek… hozzád? – Még saját maga is nehezen hitte el, hogy ezért volt ez a kérdezz-felelek.
– Csak rájöttél végre – forgatta a szemét Piton. – Igen, pontosan erre céloztam.
Hermione meglepetésében csak hápogni tudott egy ideig, majd mikor újra visszanyerte a hangját, megkérdezte.
– És nem tudtad volna egyenesen megkérdezni, hogy szeretnék-e veled élni, ahelyett, hogy számmisztikaórát tartasz?
– Nem – mondta Piton kitérően. A világ minden kincséért sem ismerte volna be, hogy szeretné az összeköltözést. – Egyébként nem csak az anyagi dolgok miatt kellene – tette hozzá, mire a lány kérdőn felvonta a szemöldökét. – Te vagy az egyetlen, aki megfelelően tud bánni azzal a szőrös fenevaddal. – Mikor meglátta, hogy erre a kijelentésére Hermione szája vészesen megremeg, kissé sértődötten felcsattant. – A kutyára gondoltam!
Hermionéból kirobbant a nevetés, majd a férfi nyakába borult, és csókolgatni kezdte az arcát, miközben kuncogva megszólalt.
– Ne haragudj, de ez a megnevezés roppant mód félrevezető volt. Habár én soha nem nevezném így. – Tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta. – A kutyát, természetesen – vigyorgott bele a férfi nyakába.
– Hihetetlen, milyen szemtelen vagy – morogta rosszallóan a bájitalmester, és kissé eltolta magától a boszorkányt, hogy a szemébe nézhessen. – Mi a válaszod? – tette fel a kérdést, és bosszúsan állapította meg, hogy mennyire izgatottan várja a lány válaszát.
Hermione elkomolyodva nézett rá hosszú másodpercekig.
– Igen, hozzád költözöm – szólalt meg végül halkan, majd megcsóválta a fejét, és szélesen elmosolyodott. – Te rafinált mardekáros.
Piton magához húzta, és megcsókolta, majd Hermione újra elhelyezkedett a férfi karjaiban, és a mellkasára hajtotta a fejét. Kis idő múlva Piton megszólalt.
– Griffendéles.
Hermione érezte a hangján, hogy mosolyog.





 

Folyt. köv.

Kedvenc bétám: Midnights Prophet


Pimasz (Ahogy én elképzeltem. Olyan kis szemtelen, nem gondoljátok?)


Köszönöm szépen mindenkinek, aki érdemesnek talált arra, hogy jelöljön az idei Arany Főnix díjra.

Előző←…….→Következő