– Ginny, ez fantasztikus – mondta lelkendezve Hermione, miközben a legkisebb Weasley domborodó hasán nyugtatta a kezét. – Ó, megint rúgott egyet!
– Igen, Hermione, éreztem – vigyorodott el a kismama.
– Tudom, tudom, ne haragudj – nevette el magát a lány. – De ez annyira csodálatos. Nincs még eleged belőlem? Szólj nyugodtan, ha már unod, hogy tapogatom a hasadat.
– Ne aggódj, szólni fogok.
– Na és tudjátok már, hogy fiú lesz vagy lány? – kérdezte Hermione, elengedve végre Ginny hasát.
– Igen – mosolygott boldogan Ginny. – Kisfiú.
– Jaj, Ginny, gratulálok! – mondta örvendezve Hermione. – Bár ha kislány lenne, annak is ugyanúgy örülnék. Már alig várom, hogy láthassam.
– El is felejtettem mondani neked, hogy Harry elvitt egy mugli klinikára, ahol valami ultrahangos vizsgálatot csináltak a babáról – mondta Ginny –, és van egy fényképünk róla.
– Tényleg?
– Tényleg – bólintott a lány. – Harrynél van, mert mindenkinek azt mutogatja a munkahelyén. Ha hazaér, majd te is megnézheted.
– Az jó lesz. Tényleg, hol van Harry? Vasárnap nem szokott dolgozni.
– Nem is – rázta a fejét Ginny. – Nekem ment el kajáért a város másik végébe. Van ott egy kis vendéglő, ahol isteni pacalpörköltet csinálnak.
– Te jó ég – nevetett fel Hermione. – Pacalpörkölt?
– Most szólj hozzá – nevetett Ginny is. – Azelőtt rá se bírtam nézni, most meg megőrülök érte. Csoda, hogy Harry még nem undorodott meg tőlem.
– Ugyan már, Ginny – intette le Hermione. – Ne beszélj butaságokat. Szerintem ez inkább aranyos. És ő sem szaladozna érte a város másik végére, ha nem így gondolná.
– Gondolod? – kérdezte töprengve a kismama.
– Biztos vagyok benne – mosolyodott el Hermione.
– Akkor jó – mondta megnyugodva Ginny. – És most mesélj, mi van veled?
– Nem sok – sóhajtotta Hermione. – Dolgozom, és minden másnap Dennyre vigyázok.
– És sehol egy pasi – állapította meg Ginny.
„Ez így nem teljesen igaz.” Hermione csak megvonta a vállát.
– Hogy jössz ki Pitonnal?
– Nagyon jól – bólintott Hermione, majd Ginny hitetlenkedő arcát látva elmosolyodott. – Tényleg. Hidd el. Nagyon kedvelem őt. Egyáltalán nem olyan, mint a Roxfortban. – Ginny szemöldöke egyre magasabbra kúszott. – Na, jó, olyan – helyesbített Hermione. – De közben mégsem, érted? Továbbra is mogorva időnként, és amikor csak teheti, gúnyolódik, de ha közben jobban odafigyelsz, akkor ott van benne a humor is. És vele nem csak a kviddicsről lehet beszélgetni.
– Ez nyomós érv – mosolyodott el Ginny.
– Igen, az – nevette el magát Hermione. – És képzeld, tegnapelőtt meglátogattuk Hagridot, és Perselus még arra is rávett, hogy felüljek egy seprűre, és...
– Perselus?! – ismételte döbbenten Ginny.
– Mi? – pislogott zavartan Hermione.
– Azt mondtad, Perselus – mondta gyanakodva a legkisebb Weasley.
– Nem, én nem... – tiltakozott bizonytalanul, és érezte, hogy elpirul.
– De igen, azt mondtad. Csak nem beleestél? – kérdezte tréfálkozva Ginny, mikor azonban látta, hogy Hermione még jobban elvörösödik, elkomolyodva szólalt meg újra. – Te belezúgtál Pitonba – állapította meg, és Hermione arca felért egy beismerő vallomással. – Merlinre, te tényleg belezúgtál! Ugye így van?
– Én nem tudom – mondta elkínzottan Hermione. – Azt hiszem, igen – vallotta be suttogva, majd újra feléledő vehemenciával magyarázkodni kezdett. – Hidd el, hogy nem akartam, Ginny, de ő olyan okos, szórakoztató, és annyira jól érzem magam vele, és olyan jól bánik Dennyvel, és megnevettet, és...
– Oké, oké, Hermione, állj le! – emelte fel a kezét Ginny, hogy elhallgattassa végre a hadaró lányt. Hermione kissé zihálva, könyörgő szemekkel meredt rá. – Hű, látom, rendesen utolért – állapította meg egy hitetlenkedő vigyorral, a fejét csóválva.
Hermione lehajtotta a fejét.
– Nagyon utálsz? – kérdezte idegesen.
Ginny nem bírta megállni, elnevette magát.
– Hogy te milyen hülye vagy! – mondta, mire Hermione meglepetten kapta fel a fejét. – Miért utálnálak? Nem dönthetjük el, hogy kibe szeretünk bele. Csak eléggé meglepett, ez minden.
– Te el tudnád ezt fogadni? – kérdezte hitetlenkedve Hermione.
Ginny kissé előrehajolt, és megfogta a lány kezét.
– A legjobb barátnőm vagy, Hermione – mondta komolyan, a lány szemébe nézve. – És nem mondom, hogy nem furcsállom a választásod, és persze alaposan meg is döbbentettél vele, de ha úgy érzed, ő az, aki mellett boldog lehetsz, akkor én azt hiszem... igen, meg tudnék barátkozni a gondolattal.
Hermionénak könnyek szöktek a szemébe.
– Köszönöm, Ginny! – suttogta meghatottan. – Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem.
Ginny elmosolyodott, majd elengedte Hermione kezét, és fejét csóválva hátradőlt a kanapén.
– Szóval, Piton.
– Igen – bólintott Hermione. – Ő.
– És mondd csak, reménytelenül vagy szerelmes, vagy ő is érez valamit irántad?
– Azt hiszem, ő is érez valamit – mondta halkan Hermione.
Ginny kajánul elvigyorodott.
– És volt már valami köztetek?
– Sajnos még nem – vallotta be egy szégyenlős mosollyal Hermione. – Pedig annyira akartam volna tegnapelőtt is, hogy megcsókoljon. Jaj, Ginny, annyira akartam – sóhajtotta.
– És miért nem tette? – kérdezte bosszankodva a lány.
– Hagrid – mondta egyszerűen Hermione.
– Ó – mindössze ennyi volt Ginny megnyilvánulása, majd hirtelen egy ábrándos mosoly jelent meg az arcán.
– Mi az? – kérdezte gyanakodva Hermione.
– Tulajdonképpen – kezdte lassan Ginny, még mindig vigyorogva –, Piton... Szexi.
Hermionéból végre kibuggyant a megkönnyebbült nevetés.
– Jaj, Ginny, de még mennyire – kacagta. – Főleg a hangja.
– Ó, igen, a hangja – értett egyet a szemét meresztgetve Ginny. – Az nagyon...
– Megjöttem! – hallották meg Harry kiabálását.
Hermione ijedten kapta tekintetét Ginnyre.
– A francba – nyögte Ginny.
– Kérlek, Ginny – kezdte Hermione, mire barátnője megrázta a fejét.
– Ne aggódj, hallgatok.
– Köszönöm! – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten a lány.
Harry megjelent az ajtóban, egy éttermi szatyorral a kezében.
– Hermione! – üdvözölte boldogan barátnőjét, és odament, hogy megölelje. – Milyen kellemes meglepetés.
– Szia, Harry! Örülök, hogy látlak.
– Jó, hogy eljöttél – mondta Harry.
– Igen, már nagyon hiányoztatok.
Harry mosolyogva nézte Hermionét, majd Ginnyhez fordult, és átnyújtotta a szatyrot.
– Tessék, dupla adag. Jó étvágyat!
– Teremtőm, imádlak – mondta Ginny jókedvűen, és kotorászni kezdett a szatyorban a pacal után.
 

***

Hermione sajnálkozva fogadta a hírt, miszerint Piton szinte minden idejét a laborban kell töltse, mert a Szent Mungó szerződést bontott az egyik bájital beszállítójával, így a bájitalmesternek megháromszorozódtak a megrendelései. Szinte csak az étkezések alkalmával találkozott a férfival, és Piton rögtön azután újra eltűnt a laborjában, hogy késő éjszakába nyúlóan dolgozzon heteken keresztül. Csak három héttel később látszott enyhülni ez az áldatlan állapot, végre úgy tűnt, a férfi utolérte magát, és több időt tölthetett a laboron kívül, a saját, és Hermione őszinte örömére.
Közben beköszöntött a december, magával hozva a karácsony előtti héten a havat is, Denny legnagyobb megelégedésére. A lány és a kisfiú épp egy óriási hóember megépítésén fáradozott a hátsó kertben, majd mikor elkészültek, hógolyózni kezdtek.
Piton épp a nagy hógolyócsata kellős közepére ért fel a laborjából, és fejcsóválva nézte a szaladgáló, dobálózó párost.
– Látom, kiélvezi a gyerekkort, Miss Granger – mondta gúnyosan, mikor Hermione a Piton mellett álló fa mögött keresett vihorászva menedéket Denny elől.
– Ugyan már – mondta nevetve a lány. – Ez jó mókaaaaaaaaaaaa! – fulladt sikoltásba a mondókája, mikor Denny hirtelen beledobta az egyik hógolyót a lány nyakába.
– És ártalmas a hallásomra – dörzsölgette bosszúsan csengő fülét a bájitalmester.
Hermione épp azzal volt elfoglalva, hogy kirázza a havat a nyakából.
– Sajnálom, de nagyon hideg volt – szabadkozott vigyorogva.
– Ha lenne sál a nyakában, akkor nekem sem kéne megsüketülnöm – mutatott rá a férfi.
Hermionénak nem volt ideje válaszolni, mert Denny hirtelen megint odaszaladt, és újra megdobálta a beszélgetés miatt figyelmetlen lányt, majd kacagva elfutott, Hermione pedig – otthagyva Pitont – üldözni kezdte. Hamarosan két kézzel dobálták egymásra a havat, és Hermione többször kénytelen volt a hangját hallatni, mikor egy-egy jól irányzott dobástól újra a nyakába kapott egy adagot. Estére kifáradva, és a hótól elázott ruhában vonultak be a lakásba.
Két nap múlva Hermione egy alapos megfázással kísérve jelent meg a bájitalmesternél, természetesen még mindig sál nélkül.
– Komolyan mondom, néha igazán ostobán tud viselkedni – korholta Piton a kanapén ülő, tüsszögő lányt, miközben a kezébe nyomott egy Kalapkúra-bájitalt. – Még most sem képes sálat kötni.
Hermione felhajtotta a bájitalt, és várta a hatását, ami nem is váratott magára. Hamarosan szivárogni kezdett a füst a füléből, amitől igencsak mókás látványt nyújtott. Alaposan kifújta az orrát, mielőtt válaszolt volna a gúnyosan vigyorgó bájitalmesternek.
– Tudom, hogy butaság, de volt egy sálam, amit nagyon szerettem. Az apámtól kaptam, de valahol elvesztettem, és nem volt szívem másikat venni.
– Jól mondja, Miss Granger, ez butaság – morogta a férfi. – Képes megkockáztatni még a tüdőgyulladást is, valami ostoba, romantikus érzelgősségből kifolyólag, ahelyett, hogy venne magának egy sálat.
Leguggolt a lány elé, és a homlokára tette a kezét. Bár csak azt szerette volna megnézni, nincs-e láza, abba bele sem gondolt, mit fog kiváltani az érintése.
Hermione elakadó lélegzettel, tágra nyílt szemmel nézett a férfira. Hetek óta most érintette meg először, és annyira jólesett neki. Hevesen dobogó szívvel nézett a kútmély, fekete szemekbe, és azt kívánta, hogy az a kéz a homlokán bárcsak az arcát simítaná végig.
Piton megbűvölten nézte a kipirult arcú lányt. Merlinre, de gyönyörű! Legszívesebben végigsimított volna az arcán. Helyette azonban egyszerűen csak elvette a kezét.
– Nincs láza – mondta halkan, és felállt. – Viszont mégis jobb lenne, ha most haza menne, és pihenne, Miss Granger – szólalt meg újra.
– Na és Denny? – kérdezte a lány, felocsúdva a révedezésből.
– Denny miatt ne aggódjon – mosolyodott el halványan a bájitalmester. – Velem is jól el lesz.
– Rendben – bólintott megadóan Hermione, és felállt a kanapéról, hogy a kabátjáért menjen.
– Várjon meg – mondta Piton, majd lesietett a laborba, ahonnan hamarosan néhány bájitalos üveggel tért vissza. – Tessék – nyomta a lány kezébe az üvegeket. – Kalapkúra-bájital, és biztos, ami biztos, Lázcsillapító főzet.
– Köszönöm! – mondta hálásan Hermione.
– Szívesen – mondta halkan a férfi. – Most menjen, és majd jöjjön, ha meggyógyult.
Felsegítette a lányra a kabátját, majd nem kis sajnálkozással figyelte, ahogy az elhagyja a lakást. Remélte, hogy Hermione hamarosan jobban lesz, és nem csak azért, hogy végre újra egészséges legyen, hanem azért is, hogy minél előbb újra láthassa.
 

***

Hermione a következő alkalommal már teljesen egészségesen jelent meg a bájitalmester lakásán.
– Ahogy látom, még mindig nem vett magának sálat – állapította meg a férfi, mikor végignézett a lányon, aki épp a havat rázta le a kabátjáról.
Hermione egy bocsánatkérő mosollyal nézett a bájitalmesterre.
– Nem, tényleg nem – ismerte el.
Piton csak a fejét csóválta, de többet nem fűzött hozzá.
– Miss Granger – szólította meg újra a lányt, aki épp Denny szobája felé igyekezett. – Arra gondoltam, hogy mivel a héten lesz karácsony, az ünnepekre való tekintettel, nem kell a hétvégén jönnie, nyugodtan otthon maradhat.
Hermione vegyes érzelmekkel fogadta a bájitalmester ajánlatát. Egyrészt igazán jólesett neki, hogy a férfi nem várja el, hogy ilyenkor dolgozzon, másrészt némileg lehangolta, hiszen így távol lesz tőle.
– Értem – szólalt meg végül. – Rendben, köszönöm!
Piton elgondolkodva nézett Hermione után. Csak képzelődött, vagy valóban csalódottság csendült a lány hangjában? Szóval Hermione szívesebben lenne itt az ünnepek alatt, ő pedig ostoba módon most játszotta el ennek a lehetőségét. Merlinre, hiszen mostanában alig volt alkalmuk találkozni. Előbb az ő megnövekedett bájital megrendelései, aztán meg a lány betegsége miatt. És most itt lett volna az alkalom, erre ő valami megmagyarázhatatlan jóindulati hullám következtében elszalasztotta. Bosszúsan rázta meg a fejét, és a laborjába indult, hogy eleget tegyen az újabb megrendeléseknek.
Karácsony előtti napon Piton úgy döntött, neki is kijár egy kis lazítás, ezért kizárólag olyan bájitalokat kezdett főzni, amik nem igényeltek nagy odafigyelést, és a főzési idejük is kellőképpen hosszadalmas volt annyira, hogy ott lehessen hagyni őket néhány órára. Így aztán, mikor Hermione felvetette, hogy elvinné Dennyt szánkózni, úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. Egy közeli kis domboldal tökéletesen megfelelt a célnak. Amíg az odafelé úton Denny ide-oda szaladozott körülöttük, addig Hermione és Piton egymás mellett sétálgatva beszélgetett.
– Nem hiányzik magának a tanítás? – kérdezte Hermione.
– Nem, egy kicsit sem – válaszolta Piton. – Se kedvem, se türelmem nem lenne már hozzá.
– Türelme korábban sem volt – jegyezte meg szemtelenül a lány, mire Piton felvonta a szemöldökét, és egy bujkáló mosollyal a szája sarkában, a lány felé fordult.
– Igazán hiányoltam már a szemtelen megjegyzéseit – mondta már szinte jókedvűen.
Hermione kuncogni kezdett.
– Magának a nyomába sem érek.
– Miért, azt hitte, ezt meg lehet tanulni? – kérdezte megjátszott fölényeskedéssel a bájitalmester. – Erre születni kell, Miss Granger. Bár, azt hiszem, ha lehetne, maga még ezt is meg akarná tanulni. – Látta, hogy Hermione hirtelen elkomolyodik. – Valami rosszat mondtam?
– Nem – mondta halkan a lány –, csak… Maga volt az egyetlen olyan tanárom, aki sosem értékelte a szorgalmamat és a tudásomat.
Piton fürkészve nézte pár pillanatig Hermionét.
– Magát nagyon frusztráló volt tanítani, Miss Granger – mondta csendesen.
– Miért?
– Mert nem a legjobb érzés egy tanárnak egy olyan diák, aki mindig előre tanul, és éppen ezért szinte semmi újat nem lehet neki tanítani.
– De sosem mondta, hogy ez magát zavarja.
– És ha mondtam volna, akkor visszafogta volna magát? – kérdezte, és mikor látta, hogy a lány habozik a válasszal, gúnyosan elmosolyodott. – Gondoltam. Egyébként pedig nem mondtam, hogy nem értékeltem magát.
– Hogyhogy?
– Úgy gondolom, az, hogy nem rúgattam ki magát, mert másodévesen Százfűlé-főzetet készített a lányvécében, elég nagy elismerés volt a részemről.
– Tudott róla?! – hápogta döbbenten Hermione.
– Persze – mosolyodott el önelégülten a bájitalmester. – Mégis, mit gondolt, hogy nem…
Piton nem vette észre, hogy egy befagyott tócsára sétált, és hirtelen, kezét-lábát szétvetve hanyatt vágódott. Denny nevetni kezdett, és Hermione nem bírta megállni, belőle is kirobbant a nevetés, mire Piton bosszúsan morogni kezdett.
– Ne vidámkodjon, Granger, inkább segítsen felállni!
Hermione pukkadozva lépett közelebb, hogy felsegítse a bájitalmestert, de mikor lehajolt, a férfi – talán, hogy elvegye kicsit a jókedvét – egy gúnyos vigyorral hirtelen oldalra lendítette a lábát, kirúgva ezzel a vihorászó Hermione alól a lábait, aki szintén elvágódott, és Pitonon landolt.
A lány arca a bájitalmester nyakába fúródott. „Te jó ég, de jó illata van.” Kissé megemelkedett, és elkomolyodva nézett az alatta fekvő férfira.
Az arcuk alig néhány centire volt egymástól, és Piton még az apró szeplőket is látta Hermione orrán. Merlinre, milyen szép! És közel van, olyan közel. Jelen pillanatban nagyon hálás volt, hogy a hideg földön fekszik. Lassan felemelte a kezét, és kisimította a lány haját az arcából.
– Hermione – suttogta megbűvölten, észre sem véve, hogy tényleg kimondta a lány nevét.
Hermione nem bírt megszólalni, csak halkan zihálva meredt a férfira. A nevét mondta. Kimondta a nevét! Bárcsak megcsókolná, bárcsak…
– Miért nem keltek fel? – rángatta őket vissza a valóságba Denny hangja. – Menjünk már szánkózni!
Zavartan kapták oldalra a fejüket, és néztek a türelmetlenül toporgó gyerekre. Hermione egy szomorkás mosollyal fordult vissza a bájitalmester felé, de még mindig nem akaródzott megmozdulnia. Végül Piton volt az, aki erőt vett magán.
– Talán keljen fel rólam, Miss Granger – szólalt meg halkan.
– Ó, persze – kapott észbe a lány, és felállt, hogy végre a férfi is talpra kecmereghessen.
– Na, végre! – szólt elégedetten a kisfiú.
Némán indultak tovább, csak Denny dudorászott vidáman mellettük. Pár perc séta után elérték a domboldalt, és a kicsi használatba vehette végre a szánkót. Fáradhatatlanul szaladozott fel a lejtőre, hogy aztán kacarászva, sikongatva száguldjon lefelé. Az sem szegte kedvét, ha időnként felborult, és alaposan meghempergőzött a hóban.
Lassan elkezdett besötétedni, ezért Denny nagy bánatára hazaindultak.
– Tudod, Denny, karácsony van, így este biztosan kapsz majd néhány ajándékot – vigasztalta Hermione a duzzogó gyereket, mire az rögtön felderült.
– Tényleg! Karácsony van – örvendezett. – Te is velünk karácsonyozol, Hermione?
– Denny – szólt rá a gyerekre Piton. – Miss Grangernek biztos van jobb dolga is, mint hogy velünk töltse a szentestét, igazam van? – fordult a lány felé.
– Sajnos nincs – mondta szomorkásan a lány. – Otthon leszek, egyedül.
Zavartan fordult félre. Csak most tudatosult benne, hogy tényleg egyedül fogja tölteni a karácsony estét. A szülei dolgoznak, Harryéknél pedig nem akar alkalmatlankodni. Mindegy! Majd vesz egy forró fürdőt, olvasgat, és... sajnálja magát.
Piton fejében azonnal megszólalt a hangocska.
„Mondd neki, hogy töltse veletek az estét.”
„Ugyan már!”
„Ne légy álszent, öregem. Te is szeretnéd.”
„Ó, hallgass már el!”
– Miss Granger – szólalt meg –, ha nem érzi megkésettnek az invitálást, akkor velünk is karácsonyozhatna.
– Nem szeretnék alkalmatlankodni – mondta egy szégyenlős mosollyal a lány.
– Ha úgy érezném, hogy a terhünkre lenne, akkor nem hívnám meg – morogta a bájitalmester.
– Gyere el, Hermione – fogta könyörgőre Denny, és belecsimpaszkodott a lány kezébe.
Hermione először Dennyre, majd Pitonra nézett, aki várakozva tekintett vissza rá.
– Rendben – szólalt meg tétován. – Ha tényleg nem gond.
– Ne kezdje! – mondta szemét forgatva Piton.
Hermione halkan felnevetett.
– Jól van, nem fogom.
– Helyes – vágta rá a férfi. – Akkor induljunk, mielőtt teljesen ránk sötétedne.
Hermione magában ujjongva lépkedett a bájitalmester mellett. Mégsem lesz egyedül ma este. Velük karácsonyozik. Vele.
A lakásba visszaérve Piton, Hermione segítségével, hozzáfogott a vacsora elkészítéséhez, Denny pedig egész idő alatt izgatottan ugrabugrált körülöttük. Pitont valami megmagyarázhatatlan várakozás töltötte el. Sosem volt különösebben oda a karácsonyért, és mióta egyedül élt, ez a nap sem különbözött soha a többitől. Most mégis, Dennyvel és Hermionéval új értelmet kapott számára ez az ünnep. Örömöt érzett. Olyan örömöt, amit csak olyan ember ismer és érez, aki azokkal lehet, akik fontosak a számára. És ő most egy olyan ember volt.
Mikor elkészültek a vacsorával, Hermione a kádba ültette Dennyt, és míg a kicsi fürdött, addig ő megterítette az asztalt, Piton pedig egy kis karácsonyfát varázsolt a kandalló mellé, ami alatt megjelentek a szépen becsomagolt ajándékok is. A vacsora kellemes hangulatban telt, bár Denny egyre izgatottabban tekintgetett a fa alatt várakozó ajándékok felé. Végül a bájitalmester megkönyörült a gyereken, az pedig lelkesen vetette magát a csomagokra. A padlót hamarosan ellepték a színes papírok, szalagok és masnik, Denny pedig boldogan mutogatta a két felnőttnek a szerzeményeit. Piton nem tudott elfojtani egy „szinte biztos voltam benne” vigyort, mikor Hermione átadta az ajándékát a kisfiúnak: a Roxfort történetét gyerekeknek. Mikor már az összes ajándék kibontásra került, és Denny számára eljött a lefekvés ideje, Hermione felajánlotta, hogy olvas neki az új könyvből, amit a kicsi lelkesen fogadott. Amíg Hermione Denny szobájában tartózkodott, addig Piton eltakarította a vacsora maradékait és a padlón lévő csomagolópapírok maradványait, majd leült a kanapéra, és nézte a kandallóban táncoló lángokat.
– Denny elaludt – hallotta meg Hermione hangját.
Piton felnézett a kanapé mellett ácsorgó lányra, és lassan bólintott.
– Nagy örömet szerzett Dennynek azzal a könyvvel, Miss Granger – mondta, miközben felállt. – Az ő nevében is szeretném megköszönni.
– Nem szükséges, professzor úr – mosolyodott el halványan a lány.
– Tudom – mondta halkan a férfi.
– Én is szeretném megköszönni a szép estét. Nagyon jól éreztem magam.
– Örülök, hogy itt maradt – mondta komolyan a bájitalmester, mélyen Hermione szemébe nézve.
Hermione nem tudta, mit mondhatna. Csak állt, némán a férfira nézve, akinek a pillantása fogva tartotta. Végül erőt vett magán, és halkan megszólalt.
– Ideje hazamennem – mondta kissé zavartan. – Jó éjt, professzor úr! – köszönt el, és Pitont megkerülve az előszobában lévő fogashoz ment a kabátjáért. Már a kilincsen volt a keze, mikor a bájitalmester hangja megállította.
– Miss Granger, várjon!
Hermione visszafordult, és szembetalálta magát Pitonnal, aki egy kis csomagot tartott a kezében, és mintha zavarban lett volna.
– Én nem vagyok valami jó ebben – mondta feszülten a férfi, majd a lány felé nyújtotta az ajándékot. – Boldog karácsonyt!
Hermione remegő kézzel vette el a csomagot, aztán csak meredt rá. Piton ajándékot vett neki. Legszívesebben a férfi nyakába borult volna.
– Nem bontja ki? – kérdezte a férfi várakozás teljesen.
– De igen – mondta remegő hangon Hermione, majd bontogatni kezdte a kezében tartott dobozt, és a meghatottság könnyei gyűltek a szemébe, amikor meglátta a tartalmát.
Egy sál volt benne. Egy egyszerű, finom anyagú, dísztelen barna sál, pontosan olyan színű, mint Hermione szeme.
– Ez gyönyörű – mondta elérzékenyülten a bájitalmesterre nézve, és csak szorongatta a sálat.
Pitont elöntötte a megkönnyebbülés. Bár nem mutatta, rettenetesen izgult, hogy Hermione mit fog szólni az ajándék láttán. Örül neki. Megbabonázva nézte a lány csillogó szemeit.
– Megengedi?
Közelebb lépett, kivette Hermione kezéből a sálat, és a nyakába tette, majd nekiállt, hogy kiszabadítsa alóla a haját. Ahogy véletlenül hozzáértek az ujjai a lány bőréhez a nyakán, érezte, hogy Hermione beleremeg. Vagy csak az ő keze reszketne? Lehetséges volna, hogy ez a lány ennyire elveszi az eszét, hogy még az ilyen egyszerű mozdulatok is csak nehezen mennek neki? Kérlek, Merlin, add, hogy ő ne vegye észre, az roppant kínos lenne! Mikor kezdte az ujjai közt morzsolgatni a lány tincseit? Olyan selymes a haja, és rengeteg van belőle. Merlinre, mindjárt kiugrik a szíve.
Miközben a férfi a nyakában igazgatta a sálat, Hermione érezte, hogy remegni kezd.
Édes Merlin, a hajában vannak az ujjai, a haját simogatja, és közben olyan tekintettel néz rá, hogy mindjárt összecsuklanak tőle a térdei. A szíve őrült sebességgel vert a mellkasában, és úgy érezte, nem kap levegőt. Muszáj levegőhöz jutnia, de ha a férfi tovább babrál a sállal, miközben észrevétlen a bőrét simogatja, biztosan zihálni kezd. Valamit tenni kéne. Vagy mondani. De mit? Még meg sem köszönte a sálat.
– Köszönöm – suttogta alig hallhatóan –, …Perselus! – Ha a hangja nem árulta volna el már így is, a szemében lévő vágy mindent megvallott a férfinak, ahogy rápillantott.
Piton eddig bírta visszafogni magát. Mikor meghallotta, ahogy a lány kimondja a nevét, elvesztette minden önuralmát. Egyszerűen magához húzta Hermionét, és megcsókolta. Minden benne volt ebben a csókban: a rég elfojtott vágyakozás, szenvedély, birtoklás és odaadás. Hermione szinte kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba, úgy érezte, ha Perselus nem tartaná, menten összecsuklana. Karjait Piton nyaka köré fonta, és szorosan hozzásimulva viszonozta a csókjait. A lány kabátja halk puffanással landolt a padlón, majd Piton, anélkül, hogy egy pillanatra is félbehagyta volna a lány csókolását, felemelte Hermionét, aki azonnal a férfi dereka köré fonta a lábait, hogy így tartsa meg magát. Piton az agyát elborító mámoros ködön keresztül halványan érzékelte, ahogy a lány megszakítja a csókot, hogy rögtön utána megérezze Hermione ajkait az arcán, a szemén, a homlokán, mielőtt újra visszatérne a szájához, ő pedig közben lassan, szinte vakon botorkálva a hálószobába vitte a lányt, és később egyikük sem tudta megmondani, hogy kerültek oda.




 

Folyt. köv.

Köszönet Ettinek, aki mindig kész segíteni, és remek ötleteket adott ehhez a fejezethez.


Aki nem ismer lehetetlent, ha bétázni kell: Midnights Prophet

Előző←…….→Következő