9. fejezet
 

Életed minden pillanata végtelenül kreatív, és a világegyetem kifogyhatatlanul bőséges. Csak elég világosan fogalmazd meg a kérésedet, és minden, amire szíved vágyik, el kell, hogy jöjjön hozzád.
(Shakti Gawain)


***

Az elkövetkezendő napok a félrekapott pillantásokról, zavart mosolyokról és a kínzóan udvarias félmondatokról szóltak.
Hermione gyakran figyelte lopva Pitont. A szemét, a száját, a kezét, a mozdulatait. Volt valami hihetetlen érzékiség a férfiban, ami egészen mostanáig elkerülte a figyelmét. Hogy nem tűnt fel neki eddig, milyen vonzó is a volt tanára? Az utóbbi napokban újra és újra felidézte magában azt az estét, mikor a fürdőszobában végigsimította a bájitalmester hátát. Határozottan érezte, hogy Piton megborzongott az érintésétől, csak akkor túlságosan is zavarban érezte magát ahhoz, hogy erre komolyan felfigyeljen. Esetleg Piton is vonzódna hozzá? A férfi reakciója az érintésére, és a hetekkel korábbi viselkedése a félresikerült randevúja után, mind ezt az elméletet támasztották alá, mégis elbizonytalanította a bájitalmester viselkedése. Mintha kerülte volna őt. Szinte minden idejét a laborban töltötte, azon ritka alkalmakkor pedig, mikor néha-néha szót váltottak, Piton már bosszantóan udvarias és tartózkodó volt vele. Többször is úgy érezte, mintha a férfi figyelné őt, de valahányszor odapillantott, mindig csak azt látta, hogy a bájitalmester elmélyülten olvas. Csak képzelődne, és olyan dolgokat magyaráz bele Piton viselkedésébe, amiket nem is kellene? Az egyik pillanatban teljes bizonyossággal állította, hogy a férfi érdeklődik iránta, a másikban pedig már csak a bizonytalanság maradt. Ha arra vár, hogy Piton bevallja neki az esetleges vonzalmát, akkor az a pillanat valószínűleg sosem fog eljönni, főleg akkor nem, ha ő nem teszi egyértelművé a férfi előtt, hogy mit érez iránta. Viszont griffendéles bátorság ide vagy oda, ehhez, úgy érezte, nem lenne mersze. És ez jobban bosszantotta, mint bármi más. Azt mindenesetre eldöntötte magában, hogy ha a legkisebb jelét is észleli a férfin, hogy vonzódna hozzá, akkor ő is bátrabban kimutatja felé az érzelmeit. De addig nem. Addig, amennyire csak tőle telik, közömbösen fog viszonyulni Pitonhoz, ami – tekintve az egykor annyira hiányolt, most pedig meglehetős rendszerességgel jelentkező érzéseket, mint a heves szívdobogás, vagy az elakadó lélegzet, akárhányszor csak meglátta a férfit – nem is volt olyan egyszerű.
Sőt, pokolian nehéz volt.
De nem csak Hermione volt, aki nehezebben élte meg ezeket a napokat.
Piton nem győzött bosszankodni saját magán. Ő, aki szemrebbenés nélkül képes volt állni Voldemort perzselő tekintetét, minden további nélkül zavarba jön, valahányszor Granger barna szemeibe néz, és inkább a laborjában bujkálva próbálja elkerülni a lányt. Mi ő? Egy szerencsétlen, hormontúltengéses kamasz? Ráadásul úgy udvariaskodik Grangerrel, mint valami idióta, amikor időnként hozzászól, és bár olvasásnak álcázva és jól titkoltan, de le sem tudja venni róla a szemét. Szánalmas! Arról már nem is beszélve, hogy ez már a munkájára is kihat. Legutóbb egy fontos bájitalt rontott el a figyelmetlensége miatt, mert akkor is a lányon járt az esze, és rossz hozzávalót dobott az üstbe. Na, ennek minél előbb véget kell vetni!
A legbosszantóbb mégis az volt, hogy nem tudta, pontosan hányadán áll is Gangerrel. Visszagondolva arra a pár percre ott a fürdőszobában, mikor ing nélkül állt előtte, határozottan érezte, hogy a keze remegett, mikor hozzáért, és azt is látta, hogy elpirult. Utána pedig olyan zavarban volt, mint egy szűzlány. És akárhogy próbálta, nem tudta azzal magyarázni a zavartságát, hogy kínos volt neki a volt professzorával ilyen helyzetben lennie. Hiszen gyógyító, ezért aztán nap mint nap lát félmeztelen, sőt, teljesen pucér embereket is, így ez a teória máris elbukott. Nem, a lány nem ezért volt zavarban. Sokkal inkább hajlott afelé a feltevés felé, hogy Granger esetleg vonzódik hozzá. Viszont a mostani, majdhogynem közömbös viselkedését látva, erre sem vett volna mérget. Talán, ha biztosan tudná, hogy mit érez a lány. Akkor könnyebb dolga lenne. Mindenesetre nem fog a laborjában bujkálni, viszont az érzéseit sem fogja felfedni. Évekig kellett elrejtenie azokat mások elől, most sem lesz nehezebb dolga. Fog ez menni.
 

***

Úgy tűnt, hogy a megválasztott taktika – miszerint Hermione és Piton is viszonylagos közömbösséget színlel – beválni látszott, mivel mind a ketten sokkal felszabadultabban viselkedtek a másik társaságában, és a könnyed beszélgetések is visszatérőben voltak. Most, hogy az október magával hozta az esőzéseket, és Hermione és Denny kénytelenek voltak a délutánokat a lakásban eltölteni, Piton pedig végre úgy döntött, hogy felhagy a laborban való bujkálással, bőven volt alkalmuk a különféle témákban elmerülni. Az egyszerűtől az egészen komoly dolgokig terjedt a beszélgetések témája, és Hermione sokszor érezte úgy, hogy olyanokat is megtud a bájitalmesterről, amit talán eddig csak Dumbledore mondhatott el magáról. Ezen felbátorodva aztán egyik este, miután lefektette Dennyt, feltette azt a kérdést, ami mindig is foglalkoztatta őt és barátait az iskolaéveik alatt.
– Miért bízott meg magában Dumbledore? Mi volt az oka, hogy sohasem kételkedett a hűségében?
Piton szeme megvillant.
– A griffendéles vakmerősége tényleg nem ismer határokat, Miss Granger – morogta bosszúsan.
Hermione idegesen pislogott párat. Talán most tényleg messzire ment.
– Sajnálom, ha megbántottam a kíváncsiságommal – motyogta zavartan.
– Nem bántott meg – mondta lassan a bájitalmester, és mikor látta, hogy a lány arca erre kissé felderül, nem bírta megállni, hogy ne tegye hozzá –, de tényleg nagyon indiszkrét volt.
Magában kitűnően szórakozva figyelte, ahogy Hermione ismét zavartan kezd pislogni, majd inkább a kandallóban pattogó tüzet kezdi nézni. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy válaszoljon-e a kérdésre. Tulajdonképpen már nem kell titkolóznia, és a lánynak volt bátorsága rákérdezni erre a kényes témára. Miért ne avathatná be Grangert az egykori rejtélybe? Úgysem tud ellenállni ennek a fruskának.
– Dumbledore azért bízott meg bennem maradéktalanul – kezdte, mire Hermione meglepetten ránézett –, mert sosem volt oka arra, hogy kételkedjen bennem.
– Ezt hogy érti? – kérdezte a lány, felocsúdva a döbbenetéből, amit Piton válasza okozott.
– Úgy, hogy kizárólag hozzá voltam hűséges egész életemben, és ő ezt pontosan tudta.
Hermione még mindig nem értette.
– De hát maga halálfaló volt – értetlenkedett. – Miért hitt volna magának Dumbledore?
– Mert miatta lettem halálfaló – válaszolta a férfi.
Rendkívül érdekesnek találta a lány arcára kiült értetlenséget. Ilyet sem lát mindennap az ember, ha Hermione Grangerről van szó.
– Még mindig nem értem... Ő mondta, hogy álljon be halálfalónak, az akarata ellenére?
– Ó, nem, Miss Granger – mosolyodott el gúnyosan a bájitalmester –, téved. Be akartam lépni közéjük, de nem azért, amiért maga gondolja.
Hermione megrázta a fejét. Mostanra már teljesen össze volt zavarodva. Mielőtt azonban újabb kérdést tehetett volna fel, Piton folytatta.
– Albus tudta, hogy az iskolaéveim alatt mennyire érdekelt a fekete mágia, de ebből sosem csináltam titkot. Nem bűvölt el, de érdekesnek találtam, és időnként hasznosnak bizonyult Potterrel és a bandájával szemben. Viszont emiatt sokan gondolták úgy, hogy vonz ez a terület, ami jó alap a halálfalósághoz. Az utolsó években egyre többször próbáltak meg Lucius Malfoyék beszervezni maguk közé, de szerencsére mindig sikerült kitérnem ez elől. Bár nem mondtam ki, de sosem vallottam a nézeteiket, viszont az anyám halála után végre tartozhattam volna valahová, így egyre nehezebb volt visszautasítanom őket. A bájital mesterképzésem utolsó évében felkeresett Dumbledore, és arra kért, hogy nézzek meg egy emléket, amit meg szeretne mutatni nekem. Abban az időben megszokott volt, hogy a dementorcsókra ítélteket megfosztották az emlékeiktől, és a Wizengamot tagjaként Albusnak hozzáférése volt ezekhez az emlékekhez. Nem sokkal később, egy nemrégiben elítélt halálfaló emlékében találtam magam, ahol végignézhettem, ahogy Voldemort parancsára fél tucat halálfaló megerőszakolja, majd halálra kínozza az anyámat, csak azért, mert aranyvérű létére egy muglihoz ment feleségül. Egészen addig abban a tudatban éltem, hogy az apám tett vele valamit részegen, és abba halt bele. Abban a percben már tudtam, hogy be fogok lépni közéjük, de mint Dumbledore kéme. A beavatásom után nem sokkal Albus meghirdette a bájitaltan tanári állást, és innentől fogva már ment minden, mint a karikacsapás. Voldemort saját maga küldött el, hogy jelentkezzek az állásra, és fogalma sem volt róla, hogy pontosan azt tette, amire Dumbledore számított. – Elhallgatott, és a tűzbe bámult.
Hermione mindezidáig némán, és elborzadva hallgatta a férfit, és egyetlen gondolat fogalmazódott meg benne.
– Azt hiszem, óriási önuralmába kerülhetett, hogy átengedje Harrynek a megtiszteltetést, hogy végezzen Voldemorttal.
Piton meglepetten nézett rá. Ha volt valami, amire nem számított volna, az ez a megnyilvánulás. Azt várta volna, hogy a lány a megbocsátás szükségességéről kezd majd beszélni, de amit most mondott, az olyan volt számára, mint egy kisebb feloldozás a halálfalók között elkövetett bűnei alól. Ezek szerint Granger nem ítéli el azokért, amiket tett, vagy legalábbis megérti, miért volt rájuk szükség. Lassan, egy hitetlenkedő mosollyal a szája sarkában, megcsóválta a fejét.
– Maga mindig meg tud lepni engem, Hermione Granger.
Hermione szaporán dobogó szívvel nézett a férfi szemébe, képtelenül arra, hogy elszakítsa a tekintetét. Ez a váratlan bizalom, amiben Piton részesítette, a szíve mélyéig meghatotta, ahogy pedig kimondta a nevét, megborzongatta a lányt.
– Köszönöm, hogy elmondta – szólalt meg halkan.
– Azt hiszem, kiérdemelte a bizalmamat – mondta Piton.
Vissza kellett fognia magát, hogy ne simítsa ki a lány arcából az egyik hajfürtjét. Végtelennek tűnő másodpercekig néztek egymás szemébe, végül Piton volt az, aki újra megszólalt.
– Most én tennék fel egy indiszkrét kérdést.
– Mi lenne az? – kérdezte kissé oldalra billentett fejjel a lány, és egy játékos mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Miért nincs együtt Weasleyvel?
– Ez tényleg indiszkrét – szélesedett ki Hermione mosolya.
– Valamit, valamiért – húzta fel a szemöldökét a bájitalmester.
– Jogos – nevetett a lány, majd pár pillanatig elgondolkodva meredt maga elé. – Azt hiszem, igazán sosem illettünk egymáshoz – szólalt meg végül lassan –, de mintha körülöttünk mindenki azt várta volna, hogy mi majd egymás mellett kötünk ki. Egy idő után már magam is úgy éreztem, hogy szeretem Ront. A háború után kezdtünk el komolyan járni egymással, de így visszagondolva, csak a győzelem feletti eufória volt, amit éreztünk, nem szerelem. Ennek ellenére négy évig voltunk együtt, és ebből kettőt együtt is éltünk. Abban a két évben jöttünk rá igazán, hogy mind a ketten mást akarunk egymástól, és nem tudjuk megadni a másiknak, amire az vágyna. Szerencsére nem volt veszekedés, szépen különváltunk, és a mai napig nagyon jóban vagyunk, bár nagyon ritkán találkozunk.
Piton töprengve nézte Hermionét, és mikor az elhallgatott, megszólalt.
– Weasley úgysem illett magához.
Hermione felvonta a szemöldökét, és egy furcsa félmosollyal az arcán a férfi felé fordult.
– És ki illene hozzám maga szerint? – kérdezte titokzatosan.
Piton már megbánta az előbbi, hirtelen kijelentését, de a válaszadástól szerencsére megmentette a nappali felől érkező ütemes kopogás. Némileg megkönnyebbülten és kíváncsian fordult az ablak felé, ahol egy nagy barna bagoly várta, hogy beengedjék. Piton leoldotta a lábára erősített levelet, majd a madár újból szárnyra kapott, és eltűnt. A bájitalmester meglepetten forgatta a kezében tartott levelet. Ki írhatott neki? Senkivel sem tartotta a kapcsolatot az ismerősei közül. A borítékon lévő írás mindenesetre ismerős volt neki. Feltörte a pecsétet, olvasni kezdte a girbegurba betűkkel íródott sorokat, és egyre magasabbra kúszott a szemöldöke. Végül leengedte a levelet, és Hermionéhoz fordult, aki leplezetlen kíváncsisággal nézte őt.
– Hagridtól jött – mondta lassan.
– És mit ír? – kérdezte óvatosan Hermione, bár szinte teljesen biztos volt a levél tartalmában.
– Azt írja, hogy maguk megbeszélték, hogy valamikor újra elviszi hozzá Dennyt.
Hermione fájdalmasan elfintorodott. Erről teljesen elfelejtette tájékoztatni Pitont. A várt dörgedelem a bájitalmester részéről azonban elmaradt, helyette Piton újra leült mellé.
– Meghívott minket, hogy menjünk el egy este, mert meg szeretné mutatni Dennynek az egyszarvúk táncát.
– Magát is elhívta? – kérdezte csodálkozva a lány.
– Talán meglepődött, Miss Granger?
– Igen, egy kicsit – vallotta be Hermione, majd látva a férfi kétkedő arcát és felhúzott szemöldökét, egy szégyenlős mosollyal hozzátette. – Nagyon.
Piton megeresztett egy önelégült mosolyt.
– Díjazom az őszinteségét.
– Jól szórakozik rajtam, igaz? – csóválta a fejét a lány.
– Mi tagadás – ismerte el a bájitalmester.
– Na és, elfogadja a meghívást? – kíváncsiskodott Hermione.
– Még nem tudom – mondta lassan Piton. – Elég későn lenne, és Denny még kicsi ahhoz, hogy éjszakázzon, de talán egyszer kibírja, és az egyszarvúk tánca tényleg nagyon érdekes. Mindenesetre, amíg el nem döntöm, meg ne említse neki, mert akkor úgyis addig rágná a fülemet, amíg igent nem mondok.
– Akkor fogadja el a meghívást, és megkíméli magát ettől. Arról nem is beszélve, hogy én is nagyon szeretném megnézni – tette hozzá, megjátszott ábrándozással nézve a bájitalmesterre.
Piton horkantva felnevetett.
– Megpróbál manipulálni?
– Csak egy icipicit – húzta fel az orrát játékosan Hermione.
– És gondolja, hogy sikerül? – fojtott el egy mosolyt a férfi.
– Hát – mosolygott Hermione –, azért remélem, hogy a szempilla rebegtetést nem kell bevetnem. De ha gondolja...
– Merlin mentsen meg tőle! – forgatta meg a szemeit Piton, majd megadóan felsóhajtott. – Rendben van, elmegyünk – mormogta. – De Dennynek egyelőre egy szót se, megértette? Tartsa csukva a pici száját!
– Nem is tudja, milyen nehezet kért most tőlem – nevetett fel Hermione.
– Dehogynem tudom – mondta önelégülten mosolyogva Piton.
 

***

Két héttel később Piton elérkezettnek látta az időt, hogy válaszoljon végre Hagrid levelére, és megérdeklődje, hogy pontosan melyik nap lenne alkalmas megejteni a látogatásukat. A válasz nem késett sokat, így aztán egyik este, a vadőr levelével a kezében, a konyhában tevékenykedő Hermionéhoz lépett, aki a fejébe vette, hogy megtanul főzni a bájitalmestertől
– November tizenkilencedike, Miss Granger.
– Hogyan? – nézett fel a gombaszeletelésből kissé értetlenül a lány.
– Hagrid meghívása – magyarázta a férfi. – November tizenkilencedikére szól. Jövő péntek.
– Ez nagyszerű – lelkendezett Hermione. – Most már elmondhatom Dennynek?
– Hogy aztán egy hétig azt hallgassam, hogy mikor jön már el az a nap? Nem, Miss Granger, még nem mondhatja el – rázta meg a fejét a férfi, majd egy gúnyos mosollyal hozzátette –, de azért már eddig is hősiesen kitartott.
– Köszönöm az elismerést – húzta fel az orrát Hermione, és visszafordult a gombákhoz.
Piton jól mulatott a lány sértődöttségén, és mögé lépett, hogy megszemlélje, milyen munkát végzett.
– Azt mondtam, hogy kockákra vágja, erre maga felkarikázta – korholta meg Hermionét.
Ahogy megérezte a nyakánál a férfi leheletét, Hermionén jóleső borzongás futott végig, viszont mikor elért a tudatáig a bájitalmester mondandója, ismét átvette a helyét a sértődöttség.
– Egy kerek formájú zöldséget nem lehet kockára vágni – mondta duzzogva, pedig pontosan tudta, hogy nincs igaza.
– Hogyne lehetne – horkant fel Piton, majd fogott egy kést, a lány mellé állt, és egy gombát a kezébe véve csinos kis kockákra vágta azt. – Látja? Nem nagy művészet.
– Ezt korábban is megmutathatta volna – húzta el a száját a lány.
– Nem hittem, hogy egy gomba felkockázása is nehézségekbe fog ütközni – csipkelődött Piton. – Nem is értem, hogyan tudott kiváló minősítést szerezni bájitaltanból, miközben az egyszerű főzés nehézséget okoz.
– Mert a bájitaloknál pontosan le van írva, mit hogyan kell csinálni – mondta Hermione.
– Az ételeknél is – érvelt a bájitalmester.
– Igen, tudom – sóhajtott megadóan a lány. – Mégsem ment soha igazán, pedig Molly próbált segíteni, de valahogy nincs érzékem hozzá. Ron sokszor panaszkodott is, hogy rémes szakács vagyok. Azt a minőséget várta volna, amit otthon megszokott.
– Ha Weasley kizárólag csak a meleg vacsora lehetőségét látta magában, és nem vette észre, hogy maga ennél sokkal többet ér, akkor az a fickó ostobább, mint gondoltam – jelentette ki Piton.
Hermione meglepetten fordult a férfi felé.
– Ezt hogy érti? – kérdezte hevesen dobogó szívvel.
Piton úgy nézett a lányra, mint akit rajtakaptak.
– Sehogy – mormogta kelletlenül, kerülve a lány pillantását, majd hirtelen letette a kezében tartott kést. – Le kell mennem a laborba. – Azzal valósággal kiviharzott a konyhából.
Hermione döbbenten meredt a bájitalmester után, és hamarosan egy boldog mosoly jelent meg az arcán. Ezt a mondatot nem lehetett félreérteni. Ez az elszólás sokkal többet hordozott magában, mint amit a férfi közölni szeretett volna vele. Szóval Piton tényleg érdeklődik iránta, és még a konyhai analfabetizmusa sem zavarja. Végre egy kis bizonyosság. Szép az élet!
Piton idegesen járkált fel-alá a laborjában. Ostoba, szentimentális, meggondolatlan marha! Miért kellet ilyen kijelentést tennie? Ezzel az erővel akár azt is a lány szemébe mondhatta volna, hogy „Hermione, nagyon sokat jelentesz nekem.”
A bájitalmester úgy torpant meg, mintha falba ütközött volna. Hermione? Igen, Hermione. Már nem tud Grangerként gondolni a lányra, és ez már tényleg jóval több, mint egy egyszerű főnök-beosztott viszony. Sokkal több.
Bosszúsan fújta ki a levegőt. Most mégis mi a fenét csináljon? Ezt már nem lehet meg nem történté tenni, viszont Hermione elől sem bujkálhat, és nem is fog. Nagy levegőt véve indult fel a lakásba. Majd csak lesz valahogy…
Őszinte megkönnyebbülésére az este további része meglepően kellemes hangulatban telt, kínos pillanatoktól mentesen. Még Hermione főztje is egészen jól sikerült, és ezen a lány döbbent meg a legjobban. Miután Denny lefeküdt, Hermione is hazaindult, de nem tudta megállni, hogy előtte ne kérdezze meg Pitont.
– Tényleg ízlett magának a főztöm, vagy csak Denny előtt nem akarta kritizálni?
– Úgy ismer, mint aki véka alá rejti a véleményét? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a bájitalmester.
– Igaza van, tényleg nem – nevette el magát a lány.
– Egészen elfogadható lett, Miss Granger, őszintén mondom. Egyáltalán nem reménytelen eset, és attól tartok, ha így folytatja, kénytelen leszek felemelni a fizetését – tette hozzá színpadiasan sóhajtva egyet.
– Köszönöm, professzor úr, ez igazán lelkesítő elismerés volt. Örülök, hogy így gondolja. Annak pedig még jobban, hogy maga sokkal többet lát bennem, mint egy meleg vacsora lehetőségét – tette hozzá egy kacér mosollyal.
– Ezt meg hogy érti, Miss Granger? – kérdezte zavartan pislogva Piton.
Hermione nem felelt azonnal, helyette a fogashoz lépett, leemelte a kabátját, belebújt, és csak akkor fordult a bájitalmester felé.
– Gondolkozzon egy kicsit! – mondta sejtelmesen mosolyogva. – Ki fogja találni. Jó éjt, professzor úr! – Azzal kilépett az ajtón, maga mögött hagyva a meghökkent férfit.
Pitonnak kellett néhány másodperc, hogy felocsúdjon a döbbenetből, amit a lány mondandója okozott. Szóval Hermione tudja, hogy többet jelent neki, mint egy egyszerű beosztott, de ami sokkal fontosabb, hogy nagyon úgy tűnik, ő sem közömbös a lánynak. Egy elégedett mosollyal dőlt hátra a foteljében. Hosszú ideje nem volt ilyen kellemes meglepetésben része.
 

***

Hermione rég érezte magát ennyire felszabadultnak. Most, hogy már megtudta, nem közömbös egykori tanárának, ő is bátrabban nyilvánította ki a férfi felé az érzelmeit. A kis flörtölések a mindennapok részévé váltak, és meglepődve tapasztalta, hogy Piton mennyire nyitott ezekre. Úgy tűnt, a férfi kitűnően szórakozik, és ő sem maradt le Hermione mögött a kétes értelmű megjegyzések terén, de ennél tovább egyelőre egyikük sem ment. Mintha mind a ketten azt várták volna a másiktól, hogy az tegye meg a következő, eddigieknél komolyabb lépést.
Végre elérkezett Hagrid meglátogatásának az időpontja is, így aztán aznap délután Piton félrevonta Hermionét, hogy megbeszélje vele a részleteket.
– Arra gondoltam, hogy vacsora közben mondanám meg Dennynek, hogy hová fogunk menni. Akkor nem fogja magát megőrjíteni a türelmetlenségével. És persze engem sem – tette hozzá. Látva Hermione töprengő arcát, megkérdezte: – Talán nem jó ötlet?
– De igen – bólintott a lány –, csak az jutott eszembe, hogy esetleg mehetnénk korábban is, és akkor Denny megnézhetné a Roxfortot. A múltkor is nagyon tetszett neki.
– Hmmm… És ez az ötlet most fogalmazódott meg ebben a szent pillanatban, igaz, Miss Granger? – kérdezte egy kutakodó pillantás kíséretében Piton.
Hermione nem tudta volna megmondani, mi játszik nagyobb szerepet a pirulásában: a bájitalmester kérdése, vagy a fekete szemek, amik oly áthatóan nézték őt.
– Na, jó, nem most – ismerte be kelletlenül. – Ha tudni akarja, még csak nem is az én ötletem, hanem McGalagony professzoré. Ő kért meg rá, hogy ha legközelebb elmegyünk Dennyvel Hagridhoz, akkor mutassam meg neki a kastélyt is.
– Értem – mondta a bájitalmester vontatottan, majd mélyet sóhajtva, megadóan bólintott. – Rendben van, akkor előbb megyünk. Most lemegyek a laborba pár órára, maguk pedig készüljenek el Dennyvel hétre. Utána indulunk. Két óra bőven elég lesz Minervának, hogy megmutassa Dennynek az érdekesebb dolgokat. – Nem kerülte el a figyelmét a lány pajkos mosolya, ami McGalagony említésére jelent meg az arcán. – Mi olyan érdekes, Miss Granger? – húzta össze a szemöldökét a férfi.
Hermione kuncogni kezdett.
– Elmesélte, hogy kapott magától egy rivallót.
– Vagy úgy – mondta lassan a bájitalmester. – És ha jól látom, magát ez a tény rendkívüli módon feldobta.
– Nem is tudja, mennyire – nevette el magát Hermione. – Minden erőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el nevetni, mikor elmondta. Pedig direkt kihangsúlyozta, hogy nem is azokat a szavakat használta, amiket maga.
Piton elgondolkodva, összeszűkült szemmel meredt a távolba.
– Ha jól emlékszem – mondta elmerengve –, akkor azt írtam neki, hogyha még egyszer meg meri zavarni a jól megérdemelt nyugalmamat, akkor odamegyek, és mindenki előtt kicsipkézem az aszott, csontos skót seggét.
Hermione nekitántorodott a falnak nevetés közben, ahogy elképzelte a jelenetet. Nagyon is el tudta hinni, hogy Piton ezeket a szavakat intézte McGalagonyhoz.
Piton úgy tett, mintha fel sem tűnne neki a lány széles jókedve, és tettetett aggodalommal megkérdezte:
– Maga szerint neheztel még rám emiatt? Mit gondol, illene bocsánatot kérnem tőle?
Hermione, ha lehet, még jobban rákezdett, most már összegörnyedve a nevetéstől.
Piton szórakozva figyelte a kacarászó, görnyedező lányt.
– Sikerült megnevettetnem, Miss Granger? – kérdezte egy gúnyos mosollyal.
– Jaj… jaj, Istenem… – zihálta a könnyeit törölgetve Hermione. – Így senki… senki nem tud megnevettetni.
Piton szemében diadalmas fény villant.
– Igazán? – kérdezte bársonyos hangon.
Hermione hirtelen elkomolyodott, mikor rájött, milyen kijelentést tett. Zakatoló szívvel nézett a férfi fekete szemeibe.
– Igazán – mondta alig hallhatóan.
Egy hosszú pillanatig nézték fürkészve a másikat, végül Hermione erőt vett magán, és megszólalt.
– Ideje bemennem Dennyhez – mondta tétován.
Piton egyetértően bólintott.
– Menjen csak – mondta halkan.
Követte tekintetével Hermionét, miközben egy halvány mosoly játszott az arcán, ahogy egyfolytában ott visszhangzottak a fejében a lány meggondolatlanul kiejtett szavai: „Senki nem tud így megnevettetni.”
Hermione igyekezett a délután folyamán minden figyelmét Dennyre fordítani, de a gondolatai folyton elkalandoztak Piton felé. Azt a győzedelmes pillantást, ahogy a férfi ránézett, nem lehetett félreértelmezni. Piton tudja, hogy vonzódik hozzá. Mi lesz most ezután? Merjen nyíltabban közeledni a férfi felé? Ha jól meggondolja, ezzel a nyilatkozattal tulajdonképpen már elismerte a bájitalmester előtt, hogy nem közömbös a számára, így most Pitoné a következő lépés. Ő pedig ki fogja várni.
Nem sokkal hét óra előtt a kicsihez fordult.
– Denny, pakoljuk össze a játékaidat!
– Már fürödni kell? – kérdezte a kisfiú.
– Most nem – rázta meg a fejét a lány. – Sokkal érdekesebbet fogunk csinálni. Elmegyünk valahová.
– Hová? – kíváncsiskodott izgatottan Denny.
– Előbb pakoljuk el a játékaidat, utána megmondom – mosolygott a gyerekre Hermione, majd ez a mosoly halk nevetéssé alakult, mikor látta, hogy Denny nagy igyekezetében hogyan dobálja módszeresen a játékos ládája mellé az építőkockákat. A „négy kéz több mint kettő” elvet követve, segített a kisfiúnak elrámolni a játékait, így aztán Denny sokkal előbb tehette fel a kérdést:
– Hová fogunk menni?
– Meglátogatjuk Hagridot – árulta el végre Hermione.
– Éljen! – kiáltott fel a gyerek, majd felmászott az ágyára, és ugrálni kezdett. – Hagridhoz megyünk! Hagridhoz megyünk! – énekelte boldogan.
– Látom, csak leesett az a lakat a pici szájáról, Miss Granger – szólalt meg a lány háta mögött az ajtóban álló bájitalmester.
Hermione egy bocsánatkérő mosollyal fordult a férfi felé.
– Igen, sajnálom – mondta minden megbánás nélkül.
– Hm... Ki kellene találnom valamit, amivel befoghatnám a száját – gúnyolódott Piton. „Talán meg kéne csókolnom.”
„Esetleg megcsókolhatna” – gondolta Hermione ábrándozva. – Nagyon haragszik? – kérdezte.
– Akkor bánná, hogy elmondta? – kérdezett vissza szemöldökét felhúzva Piton.
– Nem – vigyorodott el a lány.
– Legalább őszinte – húzta el a száját a férfi, majd Dennyhez fordult. – Ha befejezted az ágyad szétrombolására irányuló próbálkozásaidat, esetleg el is indulhatnánk.
Denny azonnal leugrott az ágyról, és kivágtatott a nappaliba, nyomában a vigyorgó Hermionéval és a fejét csóváló bájitalmesterrel.
Miután sikerült ráadni az izgatott gyerekre a kabátot és a sapkát, a hátsó udvarba mentek, és a Roxfort elé hoppanáltak.
Ahogy beléptek a kapun, és eléjük tárult az ősrégi kastély látványa, Piton hirtelen megtorpant. Dumbledore halála óta nem járt itt. Akaratlanul is a csillagvizsgáló torony felé esett a pillantása, és hosszú másodpercekig nem tudta levenni róla a szemét. Egy tétova érintés a karján térítette magához. Hermione állt előtte, és a szemében olyan néma megértés csillogott, ami balzsamként hatott a bájitalmester lelkére. Egy reszketeg sóhaj szakadt fel a mellkasából, magában hordozva a belül érzett feszültséget és a megkönnyebbülést, amit Hermione megértése váltott ki belőle.
– Mi a baj, apu? – kérdezte kissé ijedten Denny.
Piton ránézett, majd halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Semmi – mondta halkan. – Menjünk.
Újra elindultak, Denny pedig mindkettőjük kezét megfogva lépdelt közöttük. Némán ballagtak a kastély felé, maguk közt a kisfiúval, időnként zavartan egymásra mosolyogva, majd egyszer csak Denny megszólalt.
– Hagrid kunyhójához nem erre kell menni.
Piton felvonta a szemöldökét, és Hermionéra nézett.
– Miss Granger, csak nem azt akarja mondani, hogy volt olyan információ, amit nem osztott meg Dennyvel? – kérdezte megjátszott hitetlenkedéssel, majd mikor a lány válaszul csak nevetve megforgatta a szemeit, a kicsihez fordult. – Előbb a kastélyba megyünk, Denny, és csak azután Hagridhoz.
– De jó! – mondta lelkesen a kisfiú. – Megmutatod, hol tanítottál?
– Persze – bólintott a férfi.
Beléptek a hatalmas tölgyfaajtón az előcsarnokba, amely hemzsegett a Nagyterembe vacsorázni igyekvő diákoktól, és legnagyobb meglepetésükre McGalagony sietett eléjük.
– Miss Granger, Perselus! – üdvözölte őket az igazgatónő. – Szervusz, Denny!
– Csókolom!
– Minerva! – biccentett tartózkodóan Piton.
– Jó estét, tanárnő! – ölelte meg Hermione.
– Már nagyon vártam, hogy végre ideérjenek, kedvesem.
– Igazán? – kérdezte vontatottan Piton, és felvont szemöldökkel, kérdőn meredt a lányra.
– Én nem… – kezdte védekezően Hermione.
– Nem Miss Grangertől tudok az érkezésetekről – szólt közbe McGalagony.
Hermione értetlenül nézett egykori házvezetőjére. Senkivel sem találkoztak idefelé jövet, Hagrid pedig nem tudhatott arról, hogy korábban fognak érkezni.
– Akkor honnan tudta, hogy jövünk?
– Egy új biztonsági bűbáj van a roxforti birtok körül, ami azonnal jelzi, ha valaki belépett a kastély területére, és név szerint is azonosítja.
– Miért van szükség ilyen komoly őrző-bűbájra? – kérdezte homlokát ráncolva Hermione. Nem értette, mire ez a nagy felhajtás, elvégre már évek óta béke van, nem kell támadástól tartaniuk.
– Mert ez a bűbáj visszafelé is működik – magyarázta McGalagony. – Vagyis azt is jelzi, ha valaki elhagyja a kastély területét. Mostanában ugyanis gyakran előfordult, hogy a nagyobb diákok éjszakánként kiszökdöstek Roxmortsba. Frics úr egyre öregebb, így könnyedén kicselezik őt – folytatta Pitonra sandítva.
– Felejtsd el, Minerva – horkantotta gúnyosan a bájitalmester. – Eszem ágában sincs visszajönni, pláne nem diákokat hajkurászni. Oldjátok meg máshogy a fegyelmezésüket.
– Meg sem fordult ilyen a fejemben! – hazudta méltatlankodva az igazgatónő.
Piton meredten nézte pár pillanatig az idős nőt, majd gúnyos vigyorra húzódott a szája.
– Mindig is rosszul hazudtál, te griffendéles skót boszorkány.
– Mindig is túl könnyen átláttál rajtam, te megátalkodott, keményfejű mardekáros – nevette el magát McGalagony. – Szóval, mi járatban vagytok?
– Élnénk a lehetőséggel, hogy Denny megnézhesse a kastélyt – válaszolta Piton.
– Nahát, ez nagyszerű! – mondta örömmel az igazgatónő, és lehajolt a kisfiúhoz. – Nagyon örülök, hogy újra eljöttél, Denny. Ha készen állsz, mehetünk is.
Denny vonakodás nélkül megfogta az idős boszorkány felé nyújtott kezét, és elindult vele, Hermione és Piton pedig követték őket. Denny nagyon lelkes látogatónak bizonyult. Rengeteg kérdést intézett a boszorkányhoz, és érdeklődve hallgatta McGalagony magyarázatait, hogy aztán rögtön feltegye az újabb kérdéseit. Piton meg is jegyezte magában, hogyha nem lenne biztos az ellenkezőjében, azt lehetne hinni, hogy Denny Hermionéval áll rokonságban. A látogatásra szánt idő gyorsan elrepült, így aztán valamivel kilenc óra után búcsút vettek McGalagonytól – Denny lelkesen integetve közben a festményeknek –, és Hagrid kunyhójához ballagtak. A vadőr boldogan kurjongatva fogadta őket Agyarral együtt, aki ledöntve a lábáról Dennyt, kedveskedve végignyalta a gyerek arcát, hogy rögtön utána megtegye ezt a kicsiért lehajoló Pitonnal is, a bájitalmester nem kis bosszúságára.
Hermione kuncogva figyelte a morgolódó, arcát törölgető férfit, mikor megakadt a szeme a vadőr kezében lévő seprűkön.
– Hagrid, minek azok a seprűk? – kérdezte gyanakodva.
– Hát mert azzal kell odamennünk – válaszolta az óriás magától értetődően.
– Hogyhogy? Nem az egyszarvúk karámjához megyünk?
– Nem, Hermione – rázta meg nagy busa fejét Hagrid. – A rengetegbe kell mennünk, ha látni akarjuk őket. De ezt meg is írtam a levelemben.
Hermione bosszankodva fordult Piton felé.
– Maga ezt egy szóval sem említette – mondta vádlón.
– Elfelejtettem volna? – húzódott gúnyos mosolyra a férfi szája.
– Igen – fújtatott dühösen Hermione –, elfelejtette, én pedig félek a repüléstől. Nem mehetnénk gyalog, Hagrid? – fordult a vadőr felé reménykedve.
– Túl messze lenne – felelte Hagrid.
Hermione csalódottan sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét.
– Akkor majd én itt maradok, és megvárlak titeket a kunyhóban – mondta lemondóan.
– Ugyan már! – horkant fel bosszúsan Piton.
– Ezt látnod kell, Hermione – erősködött Hagrid. – Ilyen csak egyszer van egy évben.
– Gyere velünk, Hermione – könyörögte Denny is.
– De nagyon félek a repüléstől – mondta kétségbeesetten a lány. – És nem értem, miért nem mehetünk oda gyalog – fordult szinte már vádlón a vadőr felé. – Téged el sem bír a seprű. Mégis, hogy akarsz odavinni minket?
Hagrid szőrös arca felragyogott.
– Ó, egy hétköznapi seprű tényleg nem bír el – vigyorogta. – De ez igen – lépett a kunyhó mellé, és a kezébe vett egy hatalmas seprűt, amelynek a nyele leginkább egy lekerekített tetőgerendához volt hasonlatos. – Harrytől kaptam – mondta csillogó szemekkel. – Külön az én számomra csináltatta, hogy én is tudjak repülni. Hát nem gyönyörű?
– De az – mondta erőtlenül a lány.
– Nagyon szép seprű – dicsérte meg Denny is.
– Köszönöm, Denny! – brummogta Hagrid.
– Mehetek Hagriddal, apu? – kérdezte Denny, miközben vágyakozva nézte a hatalmas seprűt. Szemmel láthatóan nagyon szeretett volna azon utazni.
Piton habozott. Nem szívesen engedte volna Dennyt a vadőrrel repülni, de ha annak idején Pottert sem ejtette fejre, akkor talán most sem lesz baj, és a lehetőség, hogy így Hermione vele menjen, egyszerűen túl csábító volt.
– Rendben – bólintott, mire Denny máris odanyargalt a vadőrhöz, lelkes éljenzések közepette. Megvárta, míg Hagrid felül a seprűjére, majd Dennyt is maga elé veszi, és Hermionéhoz fordult. – Mehetünk, Miss Granger?
Hermione elhatározása megingott. A repüléstől való félelmét kezdte elnyomni a kíváncsisága, és az esély, hogy Pitonnal repülhet. Tett néhány tétova lépést a férfi felé, aki közben már szintén felült a seprűre, de mikor odaért, ismét felülkerekedett rajta a félelem, és megtorpant.
– Talán mégsem... – kezdte bizonytalanul, de a bájitalmester – megelégelve a tétovázást – egyszerűen megragadta a karját, és maga elé ültette.
– Na – mondta elégedetten Piton, majd gúnyosan hozzátette: – Ha nem ismerném, még azt kéne hinnem, hogy maga hugrabugos.
Hermione villámló szemekkel fordult hátra.
– Ha leesem, megkeserüli – sziszegte.
Piton felvonta a szemöldökét, és elvigyorodott.
– Ez már komoly fenyegetés – gúnyolódott, mire a lány sértetten elfordult tőle. – Ne aggódjon, nem fog leesni – mondta megnyugtatóan a férfi. – Hacsak nem történik valami váratlan probléma – tette hozzá megjátszott aggodalommal.
– Hogy érti, hogy valami vááááááá... – Hermione nem tudta befejezni, mert Piton hirtelen elrúgta magukat a földtől, és sebesen emelkedni kezdtek, velük egy időben pedig Hagrid seprűje is működésbe lépett.
Hermione görcsösen, elfehéredő ujjakkal kapaszkodott a seprűnyélbe, szorosan behunyva a szemét, egyre nagyobb pánikban motyogva maga elé.
– Le fogunk zuhanni. Édes Merlin, le fogunk zuhanni.
– Nem fogunk lezuhanni – morogta a füle mellett Piton.
– De mi van akkor, ha... – fordult hirtelen hátra a lány, mire a seprű megbillent, azt eredményezve, hogy Hermione előrébb csúszott, ez pedig csak fokozta a már eddig sem elhanyagolható méretű ijedtségét. Kapkodva próbált megkapaszkodni a bájitalmester karjába, aki közben azon igyekezett, hogy újra egyenesbe hozza a seprűt.
– A szentségit neki, Granger! – sziszegte dühösen. – Ne ficánkoljon, mert így tényleg le fogunk zuhanni. Maradjon. Nyugton!
Hermione mozdulatlanná merevedett, de továbbra is zihált a rátörő pániktól, és a sírás fojtogatta a torkát. Szorosan behunyta a szemét, hogy visszatartsa kitörni készülő könnyeit. Egyszer csak érezte, hogy a bájitalmester lelassítja a seprűt, és megáll, majd a férfi egyik karját a dereka köré fonta, és finoman magához húzta. Hermionén minden idegessége ellenére végigfutott a borzongás a férfi közelségétől, mikor pedig Piton nyugtatóan belemormogott a fülébe, és a lehelete végigcirógatta az arcát, egész testében beleremegett.
– Nyugodjon meg – hallotta Piton mély, bársonyos hangját. – Ne féljen. Nem lesz semmi baj. Vigyázok magára.
Hermione vett egy mély lélegzetet, lassan kifújta, majd bólintott. Tényleg érezte, hogy kezd megnyugodni. Lassan a férfi mellkasának dőlt, és hagyta, hogy a feje a vállára feküdjön. Olyan jó volt így.
– Jobb már? – kérdezte halkan a bájitalmester.
– Igen – suttogta a lány. – Ne engedjen el!
– Nem fogom – mormogta Piton.
A pokolba az egyszarvúkkal, meg a hülye táncukkal! – gondolta Piton. Kit érdekelnek, mikor Hermione itt van a karjában, hozzábújva, arra kérve őt, hogy ölelje? Inkább itt maradna. Olyan egyszerű lenne most beletemetni az arcát a lány hajába, és úgy maradni. De nem lehet! Menniük kell, már Hagrid és Denny is értük kiabálnak. Kelletlenül szólalt meg újra.
– Mehetünk?
– Igen – mondta halkan Hermione.
A seprű lassan újra elindult velük, most már zökkenőmentesen haladva a céljuk felé. Hamarosan beérték Hagridékat is.
– Miért álltatok meg, apu? – kérdezte Denny.
– Miss Grangert meg kellett kicsit nyugtatni – válaszolta Piton.
– Látom, sikerült – mondta Hagrid vigyorogva, de több hozzáfűznivalója nem volt. – Na, akkor menjünk!
Hermione, bármennyire irtózott továbbra is a repüléstől, most úgy érezte, a világ végére is elmenne. Bárhová, csak Piton továbbra is tartsa őt a karjában. Annak ellenére, hogy egy seprűn ült, sosem érezte még magát ilyen biztonságban. Merlinre, ez kész tudathasadás! Csak képzelődik, vagy tényleg Piton szíve ver ilyen hevesen? Talán ha kicsit másképp helyezkedne, akkor biztosabban meg tudná állapítani, de nem akart megmozdulni. Inkább újra becsukta a szemét, és hallgatta, ahogy előttük Hagrid Csikócsőrről mesél Dennynek. Nem tudta, mióta lehettek már úton – talán már órák óta –, mikor egyszer csak érezte, hogy Piton lelassítja a seprűt. Kinyitotta a szemét, és lenézett.
Egy tökéletes kört formázó tisztás fölött álltak meg, ami valahol az erdő szívében lehetett. Az egész olyan volt, mintha valaki egy óriási körzővel körberajzolta volna a területet, aztán pedig kiemelte volna onnan a fákat. Az unikornisoknak azonban nyoma sem volt.
– Hol vannak az egyszarvúk? – kérdezte azonnal Denny, akinek szintén feltűnt ez a hiányosság.
– Ne aggódj, Denny, jönni fognak – nyugtatta meg Hagrid a gyereket. – Amint a hold teljesen bevilágítja a tisztást, itt lesznek.
Csendben várakoztak pár percig, majd egyszer csak Hagrid boldogan felkiáltott.
– Na, nézzétek csak, ott jönnek!
És tényleg! Alighogy kimondta, a tisztáson sorban kezdtek megjelenni az egyszarvúk. Amíg gyülekeztek, Piton óvatosan közelebb kormányozta a seprűt a tisztáshoz. Hermione még sosem látott egyszerre ennyi egyszarvút egy helyen. Ahogy a hold megvilágította a szőrüket, valósággal beragyogták a tisztást. Mikor úgy tűnt, már mind összegyűltek, az egyszarvúk elkezdtek különválni egymástól a tisztás két oldalára, egymás mögé felsorakozva. Hermione nem volt benne egészen biztos, hogy egy állat képes ilyen hangot kiadni, de egészen olyan volt, mintha... dúdolnának.
– Most mit csinálnak?
– Különválnak a hímek és a nőstények – mondta Piton. – És ha úgy érzik, itt az idő, elkezdődik.
– A tánc?
Piton elmosolyodott, majd egészen közel hajolt a lányhoz, és belesuttogott a fülébe.
– Az udvarlás.
Hermionénak elakadt a lélegzete egy pillanatra, válaszolni azonban már nem maradt ideje, mert az egyik sor elején álló egyszarvú hirtelen megugrott, azt pedig követte a második, a harmadik, és sorban a többi egymás után, hullámzó mozgást kölcsönözve az egész sornak. Ezzel egy időben a másik sor is megindult feléjük, ugyanúgy szökellve, hullámozva.
Hermione tágra nyílt szemmel, ámulva figyelte, ahogy az éppen felugró egyszarvúk alatt átbújik egy másik, anélkül, hogy akár egyszer is elvétené, hogy aztán a következő pillanatban már ő szökkenjen a levegőbe. A két sor fokozatosan összeolvadt egy élő, hullámzó, fénylő spirállá, és a lány meg mert volna esküdni rá, hogy mindeközben valamiféle távoli zeneszót hall. Aztán a sebes mozgás egyszerre lelassult, és most párokba rendeződve kezdtek egymással szembefordulva körbe-körbe forogni, időnként összeérintve a szájukat, mintha... csókot váltanának! A forgás hirtelen abbamaradt, újra két sorba rendezve az egyszarvúkat, akik most megint egymás felé kezdtek haladni, újra felvéve azt a hullámzó örvénylést, mégis megtartva valamiféle lágyságot, ahogy jobbról-balról kerülgették egymást, lassan kör alakba rendeződve. Aztán újra párokká váltak szét, és lágyan összesimulva keringtek egymással, fejüket a másik nyakán nyugtatva, mint a szerelmesek.
Az egész csak pár percig tartott, és Hermione arra eszmélt, hogy az egyszarvúk sorban kezdik elhagyni a tisztást, egymás után, mindegyik a párjával.
– Ez lenyűgöző volt – szólalt meg.
– Kár lett volna kihagynia, nem gondolja? – kérdezte a bájitalmester.
– Igen – mondta Hermione, és hátrafordult, hogy a férfira nézhessen. – Köszönöm! – suttogta, és úgy érezte, beleszédül Piton fekete szemeibe.
– Szívesen – mondta halkan a férfi, és meg mert volna esküdni rá, hogy még soha életében nem látott olyan szépet, mint a lány szemei, amik most visszatükrözték a csillagok fényét. Csak kicsit kéne előbbre hajtania a fejét, és akkor...
– Hehej! – hallatszott a hátuk mögül Hagrid vidám kurjantása. – Na, hogy tetszett?
Piton némi ingerültséggel fordult hátra, és hallotta, ahogy Hermione csalódottan felsóhajt.
– De csúcs volt! – kiabálta lelkendezve Denny. – Láttátok, milyen ügyesen ugráltak?
– Igen, Denny, láttuk – bólintott Piton.
– Tetszett, Hermione? – kérdezte Hagrid.
– Igen, Hagrid, csodálatos volt – mosolyodott el a lány. – Köszönöm!
– Mondtam én, ugye megmondtam – bólogatott a vadőr. – Na, akkor menjünk haza.
A visszautat ugyanúgy tették meg: Hermione Pitonnak dőlve, Piton pedig Hermionét átölelve.
Hermione sosem gondolta volna, hogy egyszer az életben majd azt kívánja, sose kelljen leszállnia egy seprűről, de most így volt, és sajnálkozva állapította meg, hogy a visszaút mintha sokkal rövidebb lett volna, mert hamarosan feltűnt előttük a Roxfort, és ők ereszkedni kezdtek. Simán, zökkenőmentesen értek földet. Piton lesegítette őt a seprűről, és mielőtt elengedte volna a kezét, érezte, hogy lágyan végigsimít az ujjával a kézfején.
Hagrid közeledett feléjük, karjában az ásítozó Dennyvel.
– Azt hiszem, ezt a kis legényt mihamarabb ágyba kell dugni – brummogta vidáman.
– Igen – bólintott egyetértően Piton, és átvette a kicsit a vadőrtől.
– De én még nem vagyok ál... álmos – rázta a fejét Denny egy hatalmas ásítással kísérve.
– Na, persze – horkant fel a bájitalmester, miközben a gyerek máris a vállán nyugtatta a fejét.
– Hermione – fordult a lány felé Hagrid –, nem volna kedved még egy kicsit bejönni beszélgetni? Olyan ritkán találkozunk. És gondolom, a professzor se bánná, ha nem mész velük azonnal vissza.
„De igen, a professzor nagyon is bánná” – gondolta Piton.
Hermione őrülten gondolkodott valami kifogáson. Ő igenis Pitonnal akart menni, a mai biztató fejlemények után mindenképpen. Viszont Hagridot sem szerette volna megbántani, így kibökte azt, ami legelőször az eszébe jutott.
– Sajnálom, Hagrid, nem maradhatok – hazudta. – Holnap dolgoznom kell, és korán kelek. Szeretnék aludni előtte egy keveset. Talán majd legközelebb.
– Ó, ezt nem tudtam – sajnálkozott a vadőr. – Akkor tényleg menj haza, és pihenj le.
– Úgy lesz – mondta a lány, és odalépett, hogy megölelje az óriást. – Vigyázz magadra, Hagrid. Jó éjt!
– Te is vigyázz magadra – dörmögte Hagrid, miközben viszonozta a lány ölelését. – Jó éjt! Viszlát, professzor úr! – lépett Pitonhoz, és megrázta a kezét. – Örülök, hogy láttam.
– Szintén – biccentett a bájitalmester. – Viszlát, Hagrid!
Némán sétáltak a kapu felé.
Piton nem tudta, mit kellene tennie. Semmit nem szeretett volna jobban, mint hogy Hermione vele menjen, és végre kettesben maradhassanak, de a lány Hagridnak tett kijelentése elbizonytalanította. Mi van, ha tényleg dolgoznia kell holnap, és nem csak azért mondta, hogy lerázza a vadőrt? Mert úgy érezte, inkább ez az igazság. Viszont ha téved, és ennek ellenére mégis rákérdez, akkor még hülyét is csinál magából a lány előtt. Nem, nem fogja megkérdezni Hermionét. Bármilyen kedvezően alakulnak is a dolgok, ennek az estének már lőttek. Majd legközelebb.
Mikor elérték a kaput, és kiléptek rajta, Hermionéhoz fordult.
– Nem szükséges velünk jönnie, Miss Granger. Nyugodtan hoppanáljon haza, én majd lerendezem Dennyt.
Hermione már átkozta magát, amiért pont a munka jutott eszébe kifogás gyanánt, ráadásul úgy tűnt, még Piton is elhitte. Most mondja meg, hogy csak hazudott, mert vele akart menni? Nem, azt nem. Most szépen hazamegy, és a falba veri a fejét.
– Rendben – motyogta kelletlenül. – Viszlát hétfőn, professzor úr!
– Viszlát, Miss Granger – biccentett a bájitalmester. Csalódottan nézte még néhány másodpercig a helyet, ahonnan a lány eltűnt, majd óvatosan eligazgatta a karjában az időközben elaludt gyereket, és dehoppanált.
Hermione ébren feküdt az ágyában a plafont bámulva. Kicsit haragudott Hagridra, aki akaratán és tudtán kívül persze, de keresztülhúzta a számításait. Vajon hogyan alakult volna ez a mai este, ha a vadőr nem hívja meg magához? Mi történt volna, ha kettesben tud maradni Pitonnal? Megcsókolta volna végre? Ott, az erdő felett, a seprűn ülve, amikor csak nézték egymást, annyira akarta, hogy a férfi végre megtegye, és a nyakát tette volna rá, hogy Piton is szerette volna megcsókolni őt. Csak egy kicsit kellett volna közelebb hajolnia. Persze Hagrid akkor is közbeszólt. Egy csalódott sóhaj hagyta el a mellkasát, majd elmélázva nézett a kezére. Szinte még mindig érezte, ahogy Perselus végigsimította az ujjával. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, mikor tudatosult benne, hogy Perselusként gondolt a férfira. Érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Perselus. Belemosolygott a sötétségbe, majd az oldalára fordult, és lehunyta a szemét. Perselus...

 

***

Az egyszarvúk táncához az ötletet a Dínó című film egyik jelenete – a lemurok udvarlása – adta. Ez pedig a jelenethez tartozó zene.

Előző←…….→Következő