8. fejezet
 

Ernának. Ő tudja, miért…

Az a baj az emberi vonzalommal, hogy nem lehet tudni, viszonzott-e.
(Becca Fitzpatrick)


***

Hermione az egész délutánt a szabadban töltötte Dennyvel, kihasználva a szeptember végi napsütést. Örömmel állapította meg, hogy a kisfiú újra régi fényében tündököl, és mostanra már nem rábeszélni kellett a játékra, hanem lebeszélni róla. Magában jót nevetve figyelte a gyereket, aki durcásan, szemöldökét összevonva lépkedett mellette, mikor végre sikerült rávennie, hogy haza induljanak.
„Ha még a karját is összefonná a mellkasa előtt, egészen olyan lenne, mint egy mini-Piton” – gondolta mulatva.
– Ha szeretnéd, holnapután is eljöhetünk ide – szólalt meg békítően, mire Denny azonnal fellelkesült.
– Igen, szeretnék! És utána is.
– Vasárnap nem fogunk idejönni – rázta meg a fejét a lány, majd mikor látta, hogy a kicsi csalódottan lebiggyeszti az ajkát, hozzátette: – Ugyanis máshová viszlek.
– A játszóházba?
– Nem – mosolyodott el Hermione.
– Akkor hová? – kérdezte izgatottan Denny, szembefordulva a lánnyal.
Hermione nem válaszolt azonnal, csak nézte mosolyogva a kicsi csillogó szemeit. Úgy döntött, húzza még egy kicsit a gyereket, és ha lehet, előnyt is kovácsol a hirtelen érdeklődésből.
– Majd otthon megmondom – szólt titokzatosan. – És minél előbb érünk haza, annál hamarabb fogod megtudni.
Denny, ezt hallva, szinte szaladni kezdett a hoppanálási pont felé, maga után húzva a lányt, aki nevetve követte. Odaérve már valósággal toporgott a türelmetlenségtől, hogy Hermione végre felvegye, és dehoppanálhassanak.
Alig érkeztek meg a hátsó kertbe, máris leugrott a lány karjaiból, és kérdezgetni kezdte.
– Hová fogsz vinni?
Hermione mosolyogva csóválta a fejét, de látva Denny izgatottságtól kipirult arcát és csillogó szemeit, nem volt szíve tovább titkolózni.
– Hagridhoz megyünk – bökte ki végül.
– De baró! – kiáltott fel Denny boldogan, és az ajtó felé iramodott, hogy ezt minél előbb közölhesse Pitonnal.
Szinte bezuhant a lakásba, majd lelkesen a fotelban olvasgató bájitalmesterhez futott.
– Apu, apu, képzeld, Hermione elvisz engem Hagridhoz! – újságolta ugrabugrálva.
– Igen, Denny, tudok róla – mondta Piton, miközben letette a könyvet a fotel melletti asztalkára. – De csak akkor, ha addig nagyon jól viselkedsz – nézett a kisfiúra jelentőségteljesen.
– Jól fogok – vágta rá Denny azonnal, szinte vigyázzállásban, ezzel is bizonyítandó azt, mennyire komolyan gondolja.
Piton elfojtott egy mosolyt ezt látva.
– Akkor menj fürödni – intett a fejével a fürdő felé. – Mindjárt kész a vacsora is.
– Hajat is mossak? – kérdezte kajánul a kicsi.
Piton megjátszott szigorral köszörülte meg a torkát, és nem kerülte el a figyelmét, hogy Hermione lehajtott fejjel, az arcába lógó haja mögé próbálja elrejteni a vigyorgását.
– Szemtelen banda – morogta. – Indulás!
Denny nevetve szaladt be a fürdőszobába, nyomában a kuncogó Hermionéval.
Piton a fejét csóválva kelt fel a fotelból, és a konyhába ment, hogy leellenőrizze az ételt. Ha a Roxfortban tudnák, hogy egy négy éves gyerek rá tudta venni a rendszeres hajmosásra... Bimba alig várná, hogy elpletykálhassa ezt az információt Roxmortsban, Minerva igyekezne úgy tenni, mintha fel sem tűnne neki a változás, Trelawney pedig közölné vele, hogy ő ezt már évekkel ezelőtt kiolvasta a kristálygömbjéből.
Már a vacsorát tálalta, mikor meglátta Hermionét, aki Denny szobájából igyekezett kifelé, karján egy pizsamával.
– Nem tudom, jó ötlet volt-e elárulni Dennynek a kis kiruccanásukat – szólt oda a lánynak. – Innentől kezdve nem fogok bírni vele, már most annyira izgatott miatta.
– Sajnálom, professzor úr, nem tudtam megállni – vallotta be Hermione. – De olyan jó volt látni, hogy Denny örül neki. Végre olyan, mint régen.
– Igen, ez igaz – bólintott Piton.
– És annak is örülök, hogy maga végre nem olyan elviselhetetlen, mint pár napja – folytatta a lány egy pajkos mosollyal.
Piton meglepetten nézett rá. „Elviselhetetlen”? Úgy látszik, ez a lány egyáltalán nem tart tőle. Szinte már mulattatta a merészsége.
– Kezd nagyon elkanászodni, Granger – mondta minden bosszúság nélkül.
Hermione elvigyorodott, és elindult a fürdőszoba felé, de pár lépés után még visszafordult.
– Ó, igen – szólalt meg ártatlanul. – Csak gondoltam, szólok, hogy Denny mosott hajat is.
– Na, kifelé! – mondta a férfi rezignáltan.
Fejcsóválva nézte, ahogy Hermione nevetve bemegy Dennyhez. Szemtelen griffendéles fruska. Ráadásul szemérmetlenül mulat rajta. Furcsamód ez mégsem bosszantotta, pedig soha, senkinek nem tűrte el, hogy rajta nevessen. Pláne nem egy griffendélesnek, de Grangernek még ezt is elnézte. Nem tudott ezért haragudni rá, ahhoz túlságosan kedvelte. Túlságosan...
Miért van rá ilyen hatással ez a lány?
„Mert vonzódsz hozzá” – szólalt meg a hangocska.
„Ez nem igaz!” – tiltakozott hevesen.
„Dehogynem!”
Piton ingerülten fújtatott egyet, de legbelül tudta, hogy annak a bosszantó kis hangnak igaza van.
 

***

A bájitalmester számára valóságos felüdülést jelentett, mikor elérkezett a hét utolsó napja, és véget vetett Denny „Mikor lesz már végre vasárnap?” és „Mennyit kell még aludni?” unalomig ismételt kérdéseinek. Viszont, ahogy közeledett az indulás ideje, úgy lett rajta egyre jobban úrrá az aggodalom. Mi lesz, ha Denny megsérül? Hiszen Hagrid köztudottan hajlamos a veszélyes állatokat kezes báránynak titulálni, és ami esetleg neki meg sem kottyan félóriás létéből kifolyólag, az egy ilyen kicsi gyerekre akár komoly veszélyt is jelenthet. Merlin ne adja, esetleg még végzetes is lehet. Nem volt jó ötlet elengedni Dennyt. Sőt, kifejezetten rossz ötlet volt. Még mindig visszavonhatná az engedélyt. Nem! Denny nagyon csalódott lenne, hiszen annyira készült már rá. Nem teheti ezt vele.
Magában felsorolta, milyen kikötésekkel fogja ellátni Grangert a látogatást illetően, közben pedig megpróbált a lehető legtürelmesebben válaszolgatni Denny félpercenként feltett „Mikor jön már Hermione?” kérdésére.
Nem sokkal kilenc óra előtt aztán végre megérkezett a lány, és Denny szinte ledöntötte őt a lábáról, olyan lelkesen ölelte át izgatott örömében. Azonnal húzni kezdte Hermionét a hátsó ajtó felé, alig várta, hogy végre házon kívül legyenek, de Piton visszatartotta őket.
– Miss Granger, egy pillanatra!
– Jaj, apu, hadd menjünk már! – nyafogott Denny.
Hermione a kicsihez fordult.
– Várj meg kint, Denny, mindjárt megyek én is.
Denny csalódottan sóhajtott egyet, de azért tette, amit a lány kért. Alig csukódott be az ajtó a kisfiú mögött, Piton máris belekezdett, még mielőtt Hermione megkérdezhette volna, mit akar.
– Tudom, hogy magára nyugodt szívvel rábízhatom Dennyt, de ismerve Hagrid igen nagyfokú felelőtlenségét, nem árt, ha átveszünk néhány szabályt. – Anélkül, hogy megvárta volna, hogy Hermione valahogy jelezze, megértette, máris folytatta. – Nem viheti Dennyt semmilyen veszélyes állat közelébe, a kevésbé veszélyeseket is csak óvatosan, és nagy körültekintéssel közelítsék meg. A rengetegbe pedig semmilyen körülmények között nem mehetnek. És nehogy „Kicsi” Gróp közelébe engedje Dennyt! – Nem kerülte el a figyelmét a lány egyre szélesedő mosolya, amely a monológja alatt jelent meg az arcán. – Talán szórakoztatom, Miss Granger? – kérdezte szigorúan.
– Egy kicsit – ismerte be Hermione kuncogva.
– Lehet, hogy ez magát mulattatja, de én kifejezetten aggódom a mai délelőtt miatt – mondta ingerülten a bájitalmester –, tekintve, hogy kihez mennek vendégségbe.
– Tudom, professzor úr – mondta elkomolyodva Hermione –, de ezt én is észben tartom. Higgye el, nem fogom Dennyt semmi olyan állatnak a közelébe engedni, ami egy kicsit is veszélyes lehet. Nagyon fogok vigyázni rá.
Piton fürkészve nézte a lányt, majd némileg megnyugodva bólintott.
– Rendben – morogta, majd a kert felé intett a fejével. – Menjen, mert Denny már felrobban az izgatottságtól.
Valóban, Denny már szinte toporzékolt.
– Menjünk már, menjünk már! – könyörögte hátravetett fejjel, ritmikusan roggyantgatva a térdeit, mikor Hermione és Piton kiléptek a házból.
– Máris megyünk, Denny – mosolygott Hermione.
Piton leguggolt a gyerekhez.
– Legyél jó fiú, és mindenben fogadj szót Miss Grangernek – mondta komolyan, mélyen a kicsi szemébe nézve.
Denny mintha megérezte volna, hogy a férfi most nem csak általánosságban beszél. Igazi aggódást látott Piton szemében, és biztosítani akarta, hogy megértette. Egy pillanatra átölelte a bájitalmester nyakát.
– Jó leszek, apu.
– Jól van – suttogta Piton, majd felállt, és a tapintatosan hátat fordító Hermione felé fordult. – Mehetnek, Miss Granger.
– Rendben – bólintott a lány, majd Dennyhez lépett, felemelte, és dehoppanált.
Piton még néhány pillanatig meredten nézte a helyet, ahol Denny és Hermione eltűntek, majd nagyot sóhajtva a laborja felé vette az irányt.
 

***

Denny ámulva figyelte a Roxfort száztornyú kastélyának elé táruló látványát, és képtelen volt rá, hogy levegye róla a szemét. A kastély parkja szinte teljesen üres volt, csak néhány korán kelő diák lézengett a tó körül.
– Tetszik, Denny? – kérdezte Hermione.
– Nagyon! Apu tényleg itt tanított?
– Igen.
– Te is ide jártál?
– Igen, én is, és néhány év múlva te is itt fogsz tanulni.
– De baró – mondta áhítatosan Denny, majd a kastélyra mutatott. – Hagrid is ott van?
– Nem, neki van egy saját kunyhója. Ott, látod? – mutatott az erdő szélén álló vadőrlak felé a lány.
Denny arra fordult, és eltátotta a száját.
– Ez egy nagy ház – állapította meg.
– Igen, nekünk nagy, de Hagridnak ez…
Hermione magyarázatát egy bömbölésszerű hang szakította félbe, ami valahonnan a ház mellől érkezett.
– Hermione! Hát itt vagytok! – kiabálta lelkendezve Hagrid. Gyorsan ledobálta a karjában tartott tűzifának valót – mindegyik megvolt egy embernyi –, és sietősen a lány és a tátott szájjal őt bámuló Denny felé indult.
– Azta… – suttogta Denny Hagridot meglátva. Hallotta, hogy a vadőr igencsak nagyra nőtt, de azt nem tudta, hogy ennyire.
– Ne félj, Denny – mondta bátorítóan Hermione –, Hagrid nagyon kedves.
– Nem félek – rázta a fejét a kicsi, és büszkén felszegte az állát, mintha be akarná mutatni, igaz amit állít.
Hagrid végre odaért hozzájuk, és azonnal a karjaiba kapta Hermionét, aki nevetve ölelte át a vadőr nyakát.
– Hát végre eljöttél – brummogta elérzékenyülve Hagrid, majd letette Hermionét, és Dennyre nézett. – Szóval akkor ő lenne a kis Denny.
– Igen, ő az – bólogatott Hermione.
Hagrid lehajolt a kicsihez, aki mindössze a vadőr térdéig ért.
– Szerbusz, Töpörtyű! – nyújtotta hatalmas kezét Denny felé.
– Szia! – csapott a vadőr tenyerébe a gyerek, és lendületesen megrázta.
– Na, nézd csak, milyen belevaló kis emberke – dörmögte elismerően Hagrid. – És mondd csak, Denny, szereted az állatokat?
– Igen, nagyon – bólogatott lelkesen a kisfiú.
– Akkor gyere – emelte fel Hagrid, és a nyakába ültette. – Kapaszkodj csak nyugodtan a hajamba – mondta nagylelkűen a férfi, majd Hermionéhoz fordult. – Nagyon karakán kis legényke ez, Hermione.
– Igen, tényleg az – értett egyet mosolyogva a lány, miközben elindultak a kunyhó felé.
– Most elmegyünk, és mutatok nektek pár igazán érdekes állatot – dörmögte csillogó szemmel a vadőr.
Hermione érezte, hogy jobb, ha már most bebiztosítja magát.
– Hagrid – kezdte óvatosan. – Ugye nem valami veszélyes állatot szeretnél mutatni? Mert Piton professzor határozottan kikötötte, hogy semmi ilyesmiről szó nem lehet.
– Lárifári! – legyintett Hagrid. – Piton túl sokat aggódik. Amit én mutatok, az nem veszélyes, csak érdekes. Hát olyannak ismersz, aki veszélyes állatot mutatna egy ilyen kicsi emberkének?
Hermione nem akarta elkeseríteni Hagridot azzal, hogy azt mondja, igen, pontosan olyannak ismeri, ezért inkább más taktikát választott.
– Na és mit szeretnél mutatni Dennynek?
– Ó, az titok – mosolygott sejtelmesen a vadőr. – Ha elmondom, oda a meglepetés, nem igaz?
Hermione kezdett komolyan aggódni.
– Hagrid…
– Meglepetés, meglepetés, meg-le-pe-tééééés! – kiabálta Denny boldogan, és dobolni kezdett Hagrid feje búbján.
Hermione erőtlenül felnyögött. Minden jel szerint mozgalmas délelőtt várt rá.
 

***

Hagrid végül többé-kevésbé, de állta a szavát. Hermionénak sikerült lebeszélnie arról, hogy bevigye Dennyt a rengetegbe, és a Durrfarkú szurcsókoktól is sikerült távol tartania a gyereket. A lány néma hálát rebegett Merlinnek, amikor a vadőr megelégedett az Orrontó Furkász és az Acsarka bemutatásával, bár szerinte azokban nem volt semmi igazán érdekes.
Denny jókat kacagott az Acsarkán, amikor dührohamot kapott, miután tejjel kínálták*, és többször is az állatka elé rakatta Hagriddal a tejes tálkát, hogy utána a vadőr méretes lába mögött keressen menedéket. Mikor pedig Hagrid megemlítette az óriáspolipot, Dennyt hat thesztrállal sem lehetett visszatartani a tótól. A kisfiú lelkesen „Húúú”-zott meg „Ááá”-zott, ahogy a hatalmas állat előbukkant, valahányszor bedobott a tóba egy kavicsot.
Már éppen indultak volna visszafelé a vadőrlakba, amikor összetalálkoztak a roxmortsi sétájukról visszatérő McGalagonnyal és Bimbával.
– Miss Granger! – köszöntötte boldogan az igazgatónő a lányt. – Micsoda kellemes meglepetés!
Hermione odaszaladt egykori házvezetőjéhez, és átölelte.
– Tanárnő, de örülök, hogy látom! – lelkendezett a lány könnyes szemmel. – És magát is, Bimba professzor – lépett a Hugrabug házvezetőjéhez, akinek szintén kijárt egy ölelés.
– Mi szél hozta erre, kedvesem? És ki ez a kisfiú magával? – kérdezte érdeklődve McGalagony, miközben Dennyt méregette.
– Ő Piton professzor nevelt fia, Denny, és Hagridot látogattuk meg – válaszolta Hermione.
– Perselusnak van egy fia?! – kérdezte egyszerre a két tanárnő megdöbbenve.
– Igen – mosolyodott el Hermione a két nő arckifejezése láttán, és az jutott eszébe, hogy Pitonnak biztos lenne egy-két gúnyos megjegyzése a két matrónához, ha most látná őket. – Én szoktam rá vigyázni. A professzor unokahúgának a kisfia, és az anyja halála után hozzá került.
– Ó, szegény gyerek – mondta sajnálkozva Bimba, és Hermione hirtelen nem tudta, hogy pontosan melyik információra reagált a gyógynövénytan tanárnő. Azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy mindkettőre.
– Mondja csak, Hermione, Perselus... jól kijön a kisfiúval? – kérdezte óvatosan McGalagony.
– Igen, nagyon jól – mosolyodott el a lány, és hátrafordult, hogy egy pillantást vessen Dennyre, aki épp Hagrid szakállába kapaszkodva hintázott, lelkesen sikongatva. – Azt hiszem, nagyon szereti őt, de szerintem előbb harapná le a nyelvét, minthogy ezt ki is mondja – folytatta elmerengve, még mindig a gyereket nézve, akit most Hagrid elkezdett körbeforgatni, úgy, hogy az még mindig a vadőr szakállába csimpaszkodott.
– Sosem hittem volna, hogy lesz egyszer egy gyerek, akit Perselus szeretni fog – mondta hitetlenkedő hangon Bimba.
– Ugyan már, Pomona! – intette le McGalagony. – Perselusnak is van szíve, még akkor is, ha ezt jól titkolja. Ahogy elnézem, ez a kisfiú igazán csintalan. Úgy látom, Hagridot máris levette a lábáról. És mondja csak, Hermione, Perselus jól van? – fordult ismét a lányhoz.
– Igen, tanárnő, nagyszerűen – bólintott a lány.
– Ezt örömmel hallom. Évek óta nem hallottam felőle, tudja? Pedig próbáltam néhányszor annak idején rávenni, hogy jöjjön vissza tanítani. De hamar letettem róla – húzta el a száját az igazgatónő.
– Megkérdezhetem, hogy miért? – kíváncsiskodott Hermione
– Kaptam tőle egy meglehetősen nyersen fogalmazott rivallót – kezdett bele a válaszba McGalagony, miközben vetett egy rosszalló pillantást a kuncogó Bimbára –, amely a nagyterem kellős közepén üvöltve közölte velem, hogyha még egyszer zaklatni merem, idejön, és szétátkozza a csontos skót hátsómat. Persze, nem pont ezekkel a szavakkal.
Hermionénak minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne kezdjen el hangosan nevetni. Nem tartotta volna illendőnek egykori házvezetőjével szemben. Inkább a szelíden fodrozódó tavat kezdte figyelni.
– Maga jól kijön a mi mogorva ex-kollégánkkal, Hermione? – kérdezte Bimba.
– Igen, tanárnő, remekül – bólintott mosolyogva a lány.
– Az jó, az jó – mondta elégedetten Bimba, szintén bólogatva.
McGalagony eközben egyre nagyobb érdeklődéssel tekintgetett Denny felé.
– Mit gondol, Hermione, vajon tetszene a kisfiúnak a kastély? – kérdezte. – Nem lenne kedvük bejönni, hogy megnézhesse?
Hermione sajnálkozva megrázta a fejét.
– Biztosan nagyon tetszene neki, tanárnő, de hamarosan haza kell őt vinnem. Piton professzor így is elég vonakodva engedte el, és nem szeretném őt magamra haragítani azzal, hogy nem viszem vissza időben Dennyt.
– Igen, ezt teljességgel megértem – mondta egy lemondó sóhajjal McGalagony. – De ugye nem bánja, ha kicsit közelebbről is megnézem azt a kisfiút? Nagyon kíváncsi vagyok rá.
– Ó, igen, én is – csatlakozott mohón Bimba.
– Persze, semmi akadálya – bólintott mosolyogva Hermione, és odavezette a két nőt Dennyhez, aki kissé szédelegve kapaszkodott a vadőr kezébe. – Denny, gyere ide, kincsem, szeretnélek bemutatni két nagyon kedves tanárnőmnek – nyújtotta a kezét a kisfiú felé.
Denny engedelmesen megfogta a lány kezét, és odasétált a két idős asszony elé.
– Denny, ő itt McGalagony professzor, ő pedig Bimba professzor – mutatta be a két nőt a gyereknek. – Köszönj szépen!
– Csókolom!
– Ó, milyen bájos gyerek – olvadozott Bimba mosolyogva.
– Valóban az – helyeselt McGalagony –, és hogy hasonlít Perselusra. Kivéve a szemét és az orrát.
– És hogy szereti az állatokat! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Hagrid. – Én mondom, nagyon talpraesett kis legényke ez, igaz-e? – veregette meg gyengéden Denny vállát, aki erre térdre esett.
– Hagrid! – csattant fel McGalagony, mire a vadőr észbe kapott, és abbahagyta Denny földbedöngölését.
– Elnézést – brummogta szégyenkezve, és talpra segítette a kisfiút. – Minden rendben, Denny?
– Igen – bólogatott a kicsi vigyorogva.
– Hogy tetszik neked a Roxfort, Denny? – kérdezte Bimba.
– Nagyon tetszik – mondta lelkesen a gyerek. – Hermione mondta, hogy az apu is itt tanított, és hogyha nagy leszek, én is ide fogok járni.
– Úgy bizony – bólintott McGalagony –, és még az is lehet, hogy az én házamba fogsz kerülni.
– Az melyik?
– A Griffendél – mondta büszkén az igazgatónő. – Miss Granger is griffendéles volt, tudtad?
– Nem – rázta a fejét Denny. – Apu is griffendéles volt?
Most McGalagonyon volt a fejrázás sora.
– Nem, ő mardekáros volt.
– Akkor én is az leszek – jelentette ki eltökélten a kisfiú.
A felnőttek elnevették magukat.
– Igen, Perselus minden bizonnyal nagyon büszke lenne – szólalt meg Bimba. – De kerülhetsz a Hugrabugba is, az az én házam.
„Na, persze – gondolta Hermione. – Piton valószínűleg szörnyet is halna.”
– Volna kedved megnézni a növényeimet, Denny? – folytatta Bimba. – Van egy valóságos ritkaságom, ami biztosan nagyon tetszene neked.
Dennynek felcsillant a szeme.
– Megnézhetem? – kérdezte reménykedve Hermionét.
– Persze, Denny, annyi időnk még van – mosolyodott el a lány.
– Nagyszerű! – csapta össze a kezeit elégedetten Bimba. – Akkor menjünk!
– Sajnos, én nem tudok csatlakozni, mert még rengeteg elintéznivaló papírmunka és javításra váró házi dolgozat vár rám – mondta sajnálkozva McGalagony –, így nekem most el kell köszönnöm maguktól, Hermione.
A lány McGalagonyhoz lépett, és megölelte.
– Viszlát, tanárnő! Ígérem, megpróbálunk megint eljönni.
– Szeretettel várjuk magukat, kedvesem – mondta McGalagony. – És ha lehet, hozzák el Perselust is magukkal.
– Rendben – mondta mosolyogva a lány, majd Dennyhez fordult, és megfogta a kezét. – Menjünk!

Azzal elindultak a sietősen döcögő Bimba után, aki bevezette őket az egyik üvegházba.
– Itt is lennénk – zihálta a gyógynövénytan professzor izgatottan, és a kisfiúhoz fordult. – Nézz csak szét bátran, Denny.
Denny nem is kérette magát, érdeklődve nézelődött, és Bimba nem kis meglepetésére, nem egy olyan növény akadt, amit a kisfiú felismert, és még azt is meg tudta mondani, mire használatos.
– Látszik, hogy bájitalmesternél nevelkedsz – veregette meg a kisfiú feje búbját kedveskedve. – Akkor most mutatok neked egy olyat, amit biztosan nem ismersz, mert annyira ritka. – Azzal egy kék levelű, hosszúkás narancssárga színű termésű növényhez vezette a kisfiút. – Láttál már ilyen növényt?
– Nem – rázta a fejét Denny. – Mi ez?
– Perui csokoládé cserje – mondta szinte már elérzékenyülten Bimba. – Nagyon nagy ritkaság, én is nagyon nehezen jutottam hozzá. Olyan íze van a termésének, mint a csokinak. Vegyél csak nyugodtan.
Dennynek nem kellett kétszer mondani, máris a kezében volt az egyik narancssárga gyümölcs, és élvezettel látott neki az elfogyasztásának.
– Azért is olyan különleges, mert csak az ízében hasonlít a csokoládéra, de nem hizlal, és az étvágyat sem veszi el, ha étkezés előtt fogyasztja valaki – magyarázta lelkesen a tanárnő Hermionénak, mikor Denny hirtelen meglepetten felkiáltott, és ezzel egy időben egy csattanó hang is hallatszott.
– Mi történt? – kérdezte ijedten Hermione a kezét dörzsölgető kisfiút.
– Megütött – mutatta kipirosodott kézfejét a gyerek.
– Ó, ó, – sápítozott Bimba –, mennyi gyümölcsöt vettél róla, kicsikém?
– Ötöt – mondta Denny.
– Jaj, hát akkor az volt a baj – ingatta a fejét a duci professzor. – Elfelejtettem mondani, hogy erről a növényről csak két termést szabad egy nap leszedni, különben megsértődik. Ez itt pedig különösen sértődékeny, ezért is csapott a kezecskédre, pedig a legtöbbször csak elfordulnak, hogy ne tudd levenni a gyümölcsöt. Na, nem baj, majd énekelek neki, hogy kiengesztelődjön.
– Én is énekelhetek neki? – kérdezte Denny, aki úgy érezte, muszáj megvigasztalnia a sértődött növényt, amiért több gyümölcsöt szedett róla az engedettnél.
– Hát persze, Denny – bólogatott lelkesen Bimba. – Szépen állj ide mellém, és majd együtt éneklünk neki valami szépet. Van egy dal, amit nagyon szeret, majd azt énekeljük, jó?
Denny odasétált Bimba mellé – tisztes távolságra a verekedő cserjétől –, majd megvárta, míg a tanárnő elkezd énekelni, és ő is bekapcsolódott. Mivel nem ismerte sem a dallamot, sem a szöveget, így csak dúdolt a maga kedve szerint.
Hermione boldog mosollyal figyelte az ide-oda dülöngélő, teljes összevisszaságban éneklő-dúdoló párost, és könnyek szöktek a szemébe örömében. Denny dúdolt. Hetek óta először, újra dúdolt! Édes Merlin, milyen régen nem hallotta már ezt a hamis hangot! Alig várta, hogy elújságolhassa Pitonnak.
A dal véget ért, és a cserje sértődöttsége is enyhülni látszott, mert hagyta, hogy Denny óvatosan közelebb menjen hozzá. A kisfiú lassan odamerészkedett a növényhez, és letette a tövéhez a kezében tartott gyümölcsöt.
– Ne haragudj, bokrocska! – suttogta neki, és félénken megsimogatta a cserje egyik sötétkék levelét, majd tiszteletteljesen elhátrált tőle.
– Nagyon jó, Denny, úgy látom, teljesen kiengesztelődött – lelkendezett Bimba. – Ügyesen csináltad, és nagyon szépen dúdoltál.
Denny büszkén elmosolyodott a dicsérettől. Hermione úgy érezte, most kell elhagyniuk a helyszínt, amíg nyerésben vannak.
– Azt hiszem, most már ideje visszamennünk Hagridhoz – szólalt meg óvatosan. – Nagyon köszönjük, hogy megnézhettük a növényeit, tanárnő.
– Máris mennek, kedvesem? – ingatta a fejét Bimba. – Tudom, tudom, időben haza kell érniük. Na, majd legközelebb megint mutatok Dennynek valami érdekeset, jó?
– Jó – bólogatott a kisfiú.
Bimba mosolyogva hajolt le a kicsihez.
– Nagyon örülök, hogy megismertelek, Denny. Remélem, hamarosan újra találkozunk – simogatta meg a gyerek arcát. – Kedvesem – fordult Hermionéhoz –, boldog vagyok, hogy meglátogattak minket.
– Sajnálom, hogy máris mennünk kell – ölelte meg a lány a duci professzort. – Én is nagyon örültem, hogy láttam, tanárnő.
Megfogta Denny kezét, és elindultak kifelé az üvegházból.
– Csókolom! – integetett Denny.
– Viszlát, Denny! – integetett vissza lelkesen Bimba. – Viszlát, Hermione!
– Viszlát, tanárnő! – köszönt el Hermione is.
Bimba megvárta, míg becsukódik az üvegház ajtaja, majd a cserjéhez lépett, és gyorsan a zsebébe süllyesztette a Denny által visszaadott gyümölcsöt.
 

***

Denny nevetve kapaszkodott Agyar nyakába. A hatalmas kutya hátán ült egy Hermione által odavarázsolt nyeregben, Agyar pedig körbe-körbe szaladgált a kunyhó előtti réten alkalmi lovasával.
A lovaglás természetesen Hagrid ötlete volt, de Hermione még mindig jobbnak látta ezt a kutyán megtenni, mint azt, hogy a vadőr a nemrégiben kikelt hippogriff-csikó hátára ültesse a gyereket. Így aztán be kellett érni Agyarral, de nem úgy tűnt, mintha Denny ezt bánná.
– Kár, hogy nemsokára vissza kell mennetek – mondta Hagrid a mellette álló Hermionénak. – Gyorsan eltelt ez a délelőtt. De azért ugye még egy teára van időtök?
– Igen, Hagrid, annyi időnk még van – mosolyodott el a lány.
– Nagyszerű – dörmögte elégedetten a vadőr, azzal odacammogott a kutyához, és leemelte róla a kisfiút. – Most iszunk egy teát, Denny, rendben?
– Nem lovagolhatok már? – kérdezte a kisfiú, és vágyakozva nézte Agyart.
– Agyar már öreg – magyarázta a vadőr a gyereknek –, hamar elfárad. Most jobb neki, ha hagyjuk pihenni.
A kutya azon nyomban elnyúlt a földön, alátámasztandó gazdája mondandóját. Denny, ezt látva, máris belenyugodott, hogy vége a lovaglásnak. Nem szerette volna, ha Agyarnak bármi baja lenne, mert ő kifárasztotta. Hagridra nézett, és bólintott.
– Van ám finom házi süteményem is – mondta a vadőr, miközben Dennyvel a karján bementek a kunyhóba. Odabent leültette a kisfiút az egyik székre, és feltett egy kanna vizet a tűzhelyre.
Hermione szeretettel járatta végig a tekintetét a barátságos kunyhón. Rengeteg emlék fűzte ehhez a helyhez.
– Itt semmi nem változott, Hagrid – mondta, miközben ő is leült az asztalhoz.
Hagrid egyetértően hümmögött, mialatt csészéket, és egy házi süteménnyel megrakott tányért tett az asztalra, majd teát töltött.
Denny mohón kapott az egyik süti után, de mikor az első falatnál majdnem beletört a foga, inkább úgy döntött, mégsem kér. Arra viszont tökéletesen alkalmas volt, hogy az asztalon kopogjon vele.
– Hiányoznak ezek a közös teázások veletek, Hermione – szólalt meg halkan a vadőr. – Nagyon hiányoznak.
Hermione átnyúlt az asztal fölött, és végigsimított Hagrid kezén.
– Tudom, Hagrid – mondta gyengéden –, és nagyon sajnálom, hogy nem tudunk gyakrabban jönni.
– Persze, persze, tudom én – bólogatott a férfi. – Csak jó visszaemlékezni a régi szép időkre, ez minden, és nem is azért mondtam, hogy szemrehányást tegyek. Mindegyikőtöknek megvan a saját élete.
– Igen – mondta Hermione egy halvány mosollyal. – Felnőttünk.
– Gyorsan elszaladt az idő – helyeselt Hagrid. – Nem is olyan régen még te is egy pöttöm kislány voltál, most pedig már felnőtt nő vagy. De nézd csak meg, az iskolaév is csak most kezdődött, és máris eltelt egy hónap. Hamarosan azt vesszük majd észre, hogy a kis Denny is ide jár, aztán már arra kapjuk fel a fejünket, hogy már végzett is. Így van ez, rohan az idő, és mi észre se vesszük.
– Igen – bólintott Hermione, majd az órájára nézett, és sajnálkozva hozzátette –, ahogy ez a délelőtt is.
– Mennetek kell, igaz?
– Sajnos igen. De amint tudunk, újra eljövünk, rendben?
– Rendben, Hermione, rendben – bólogatott Hagrid. – Nagyon foglak várni – mondta, miközben megölelte a lányt. – És persze, téged is, Denny – fordult a kisfiúhoz, és megsimogatta a fejét. – Gyertek el minél gyakrabban.
– Mutatsz majd még állatokat? – kérdezte kíváncsian a kisfiú.
– Hát persze! Valóságos csemegét fogok akkorra kitalálni neked – ragyogott fel a vadőr szőrös arca.
– Az baró lesz – lelkesedett Denny, majd Hermione kezét megfogva elindult kifelé. – Szia, Hagrid!
– Viszlát, Denny, sziasztok! – köszönt el Hagrid.
Integetve figyelte, ahogy a lány és a kisfiú elhagyják a kastély területét, hogy a kapun kilépve hazahoppanáljanak.
 

***

Piton idegesen járkált fel-alá a nappaliban, és közben percenként nézett ki az ablakon a hátsó kertbe. Az egész délelőttje azzal telt, hogy elhessegesse a rémképeket egy vérző Dennyről, akit Hagrid egyik kis kedvence megtámadott. A munkájára sem tudott igazán odafigyelni, és mivel nem akarta a levegőbe repíteni a házat, inkább felhagyott aznapra a bájitalfőzéssel, hogy helyette újra és újra ezek a képek kísértsék. Aztán a következő pillanatban már magát nyugtatta, mondván, Granger ott van, és nem engedi, hogy Dennynek baja essen. Persze utána kezdődött az egész idegeskedés elölről. Maga sem tudta, hányszor nézett ki az ablakon, mire végre egy pukkanás kíséretében feltűnt Hermione, és karjában a teljesen sérülésmentes Denny. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, hogy utána rögtön kapkodva és találomra a kezébe vegyen egy könyvet. Sietve leült a foteljébe, és igyekezett olyan látszatot kelteni, mint aki a legteljesebb nyugalomban, olvasással töltötte az idejét. Néhány másodperc múlva nyílt az ajtó, és beviharzott rajta a kipirult arcú és csillogó szemű Denny. Látszott, hogy rengeteg mondanivalója van.
– Na, milyen volt? – kérdezte a bájitalmester olyan hangsúllyal, mintha csak úgy mellékesen kérdezné.
– Nagyon baró volt! – lelkendezett Denny. – Hagrid mutatott nekem állatokat, és utána elmentünk megnézni azt a nagy polipot, és Hagrid a szakállával pörgetett, és utána bementünk egy üvegházba, ahol volt egy bokor, aminek olyan a gyümölcse, mint a csoki. De sokat vettem, és akkor az a növény ráütött a kezemre, mert megsértődött, és akkor Bimbó professzornak...
– Bimba professzor – javította ki Piton, és elfojtott egy mosolyt az átkeresztelés hallatán.
– ...énekelni kellett neki, hogy ne haragudjon tovább. És én is dúdoltam vele, mert nem tudtam a szöveget. – Mindezt úgy hadarta el, hogy levegőt sem vett közben.
Piton felkapta a fejét az utolsó mondatra. Denny dúdolt? Hetek óta nem csinálta. Próbálta elrejteni, mennyire örül annak, hogy visszatért a kisfiúnak ez a bosszantó szokása, de nem tudta megakadályozni, hogy megjelenjen az arcán egy elégedett mosoly.
– Dúdoltál? – kérdezte halkan.
– Igen – bólintott a gyerek. Szemmel láthatóan ő nem tartotta ezt különösképp lényegesnek, mert azonnal folytatta a beszámolót. – És utána lovagoltam Agyaron is, mert Hermione varázsolt rá egy nyerget, utána meg ittam teát, és majdnem kitört a fogam Hagrid sütijétől – mondta vigyorogva. – És volt ott egy néni, aki azt mondta, hogy lehet, hogy a griffendélbe kerülök.
– Ki mondott ilyen képtelenséget? – horkant fel Piton, és nem kerülte el a figyelmét Hermione sejtelmes mosolya.
Denny gondolkodott egy kicsit, majd kivágta:
– Galagonya professzor!
Piton halkan felnevetett az újabb névváltoztatást hallva.
– McGalagony professzor, Denny – javította ki újból a gyereket. – És te mit feleltél?
– Hogy mardekáros leszek, mint te.
Piton elégedetten húzta ki magát, és egy önelégült mosollyal nézett a Denny mögött ácsorgó Hermionéra, aki fejét csóválva, nevetve forgatta meg a szemeit.
– Gyere, Denny – kuncogta –, mosakodj meg kicsit, azután kitaláljuk, mit csináljunk, jó?
– Jó – bólintott a kisfiú, majd Hermionéval együtt elvonult a fürdőszobába.
– Még hogy Griffendél! – dohogott méltatlankodva Piton.
Mi mást is várhatott volna Minervától? Bár azt el kellett ismernie, hogy Dennyben megvan a kellő vakmerőség, de nem! Egy olyan gyerek, aki őt így képes manipulálni, ahogy már eddig is tette, annak ellenére, hogy még csak négy éves, az mindenképpen mardekáros. Ez nem is lehet kérdéses, és nem is érdemes rajta vitatkozni. Csakis Mardekár. Mondhat McGalagony amit akar, és Granger is úgy mosolyoghat, ahogy bír, ez nem vita tárgya. Még hogy Griffendél! Még a feltevés is nevetséges.
 

***

– Nos, Denny, mit szeretnél, hová menjünk? – kérdezte Hermione a szendvicsét majszolgató kisfiút. – Szép idő van. Vigyelek a játszótérre?
– Most ne – rázta a fejét Denny. – Máshová menjünk.
– Hová?
Denny elgondolkodott egy pillanatra.
– Menjünk oda, ahol víz van, és lehet köveket dobálni, mint a polipnál.
– Tengerpartra szeretnél menni?
– Igen.
Hermione eltöprengett. Igaz, hogy olyan országban élt, amit minden oldalról tenger vett körül, mégsem volt még egyetlen angliai tengerparton sem. Más ország tengerpartja pedig annyira messze volt, hogy oda még egyedül is kockázatos lett volna hoppanálnia, nemhogy egy gyerekkel.
– Sajnos nem ismerek egyetlen helyet sem, ahová vihetnélek – vallotta be sajnálkozva, mire Denny csalódottan lebiggyesztette a száját.
– Én ismerek egyet – szólalt meg váratlanul Piton.
Denny azonnal felderült.
– Elviszel oda, apu? – kérdezte feléledő reménykedéssel a hangjában.
Piton magában már megbánta, hogy ilyen hirtelen kijelentést tett, hiszen bőven lett volna mit csinálnia a laborjában, de ahogy nézte a nagy, csillogó kék szemeket, már tudta, hogy igent fog mondani.
– Igen, elviszlek – bólintott. – Miután megetted a szendvicsedet – tette hozzá, mikor látta, hogy Denny készül otthagyni csapot-papot a kijelentést követően.
A kicsi sietve visszaült, és amilyen gyorsan csak tudta, elfogyasztotta a maradék szendvicset.
Piton magában jókat mosolyogva figyelte a kisfiút. Már egyáltalán nem bánta, hogy igent mondott a gyerek kérésére, sőt, még ő maga is kedvet érzett ahhoz, hogy kicsit kimozduljon otthonról. Így aztán nem sokkal később, Denny homokozó játékaival felszerelkezve álltak a hátsó kertben. Piton felemelte Dennyt, majd Hermionéhoz fordult.
– Fogja meg a karomat! – rendelkezett.
Megvárta, míg a lány engedelmeskedik a felkérésnek, és dehoppanált.
Egy sziklákkal körülvett öbölbe érkeztek. Látszott, hogy nem egy sokak által látogatott partszakaszról van szó. A partot körülvevő szikláknak köszönhetően a kis öböl szinte teljesen beleolvadt a környezetébe, olyan érzést keltve a látogatóban, mintha egy titkos helyre lépett volna be. Egyszerre volt meghitt és magányos. A hullámok lustán nyaldosták az öböl két oldalán álló sziklák lábait, andalító morajlással töltve meg a levegőt.
– Ez gyönyörű – szólalt meg álmélkodva Hermione.
– Igen – biccentett a bájitalmester, ahogy végigjáratta tekintetét a helyen. Évek óta nem járt már itt.
Letette Dennyt, aki azonnal körbe-körbe kezdett szaladgálni, felzavarva ezzel a sziklákon sütkérező sirályokat és cséreket.
– Nem hittem volna, hogy maga ilyen szép helyekre jár időnként – mondta Hermione egy elismerő mosollyal.
– A kémkedés egyik pozitívuma, Miss Granger – morogta a férfi, és látszott rajta, hogy többet nem szeretne erről mondani.
Hermione nem is firtatta tovább, ez a válasz is elég volt, hogy kellően zavarba jöjjön. Nem tudta, miket élhetett át a férfi Voldemort és a halálfalók mellett, de tökéletesen megértette, hogy nem szívesen emlékszik vissza erre.
– Sajnálom – motyogta elpirulva. – Nem akartam tapintatlan lenni.
Piton nem válaszolt, csak átható pillantással nézte a lányt – amitől az csak még jobban elpirult –, majd könnyedén biccentett egyet, jelezve, hogy nem neheztel.
Hermione zavartan fordult el a férfitól, és Dennyt kezdte figyelni, aki a hullámok elől szaladozott nevetgélve, hogy aztán üldözőbe vegye, mikor azok visszahúzódtak. Ahogy ott állt, a kisfiút nézve, mellette Pitonnal, Hermionénak az jutott eszébe, hogy egészen olyanok így hárman, mint egy család. A gondolatra megint elpirult. Merlinre! Miért jutott ilyen az eszébe? És ez miért töltötte el, ha csak egy pillanatra is, de jóleső érzéssel? Hiszen mégiscsak Pitonról van szó. Pitonról, aki… jó humorú, okos, kellemes társaság, és minden mogorvasága ellenére remekül bánik Dennyvel.
Lopva a mellette álló férfira pillantott, aki most valahogy másként festett. Persze még mindig ugyanaz a Perselus Piton volt, mint eddig, de így, a napsütésben, a tengerparton állva, olyan volt, mint egy férfi, akit eddig sosem látott. Egészen arisztokratikus látványt nyújtott. Óvatosan nézett végig a bájitalmester elegáns kezein, magas, karcsú, mégis erőteljes alakján, szigorú, de szép ívű szemöldökén, fekete, megfejthetetlennek és titokzatosnak tűnő szemein, az orrán – ami nem is volt annyira nem erre az arcra illő –, és végül keskeny vonalú, de mégis érzéki száján. Vajon milyen érzés lenne azokat az ajkakat a sajátján érezni? Újra érezte, ahogy elönti az arcát a pír. „Te jó ég, Hermione, állítsd le magad!”
Sietve elfordult, és közelebb ment a futkározó gyerekhez.
– Na, Denny, szeretnél köveket dobálni?
– Igen – mondta lihegve a kicsi.
– Akkor versenyezzünk, ki ér hamarabb ahhoz a sziklához, ahol tudunk köveket szedni – mutatott az egyik sziklára Hermione, és futásnak eredt, nyomában a kacarászó kisfiúval.
Természetesen hagyta a gyereket nyerni, hogy aztán tettetett bosszankodással bánkódjon a vereségen. Hermione egy kis kosárkát varázsolt elő, amit aztán hamarosan megtöltöttek a dobálásra váró kavicsok. Denny sokszor majdnem orra bukott a nagy igyekezetben, hogy akkora lendületet vegyen, amivel a legmesszebbre tudja dobni a kezében tartott követ. Néha sikerült is messzire dobnia egyiket-másikat, de ebben most nem tudta legyőzni a lányt, aki szintén lelkesen repítgette egymás után a tengerbe a kavicsokat. Egy kis idő elmúltával Piton is csatlakozott a dobálózó társasághoz, hogy egy „amatőrök” mormogással az orra alatt kivegye az utolsó követ, és minden addiginál messzebbre hajítsa. Hermione kuncogva kapta fel a kosarat, és Dennyvel együtt futásnak eredt a legközelebbi sziklához újabb köveket gyűjteni. Együttes erővel próbálták túldobálni az önelégülten mosolygó Pitont, persze sikertelenül. Bár Denny nagyon élvezte, hogy most a bájitalmester is kiveszi a részét a játékból, egy idő után elunta a dobálózást, így aztán használatba kerültek a homokozó játékok.
A homokozásban Piton már nem volt hajlandó részt venni, mondván, maradt még némi önbecsülése, de szórakozva figyelte, hogyan épít Denny és a lány homokvárat.
Mikor elkészült a vár, Hermione elégedetten állt fel, hogy kinyújtóztassa elzsibbadt lábait. Az időközben feltámadó szél folyton az arcába fújta a haját, ezért úgy döntött, összefogja egy copfba.
Piton a lány mögött állva figyelte, ahogy az elővarázsol egy hajgumit, és egy könnyed mozdulattal lófarokba köti a haját. Ahogy meglátta a kis pihéket Hermione nyakában a haja tövében, és elérte őt az illata, hevesen kezdett verni a szíve, és legszívesebben odanyúlt volna, hogy az ujjai alatt érezhesse a lány bőrét.
Ó, a pokolba! Mi a fene van vele? Miért érez így? Miért vonzza mágnesként Granger? Hiszen a tanítványa volt, és akár az apja is lehetne ennek a lánynak. Nem! Nem lány, határozottan nem. Nő. Egy okos, kedves, szórakoztató, átkozottul vonzó, gyönyörű nő. Voltak nők az életében, de ilyen hatással még soha, senki nem volt rá. A fene egye meg, ebbe bele kell bolondulni!
Úgy döntött, inkább arrébb megy. Otthagyta Hermionét, leült az egyik sziklára, és bámulni kezdte a fodrozódó tengert, hogy elterelje a figyelmét a lányról. Ahogy ott ült, egyszerre eszébe jutott Dumbledore. Mennyire szerette az öreg a tengert. Ezt a helyet is ő mutatta neki, hogy menedékül szolgáljon, ha már túl sok lenne a szörnyűségekből, amik a kettős élete velejárói voltak. Fintorszerű mosoly jelent meg az arcán, ahogy elképzelte, Dumbledore miként fogadná, hogy örökölt egy gyereket. Valószínűleg nagyon tetszene neki a helyzet. Attól pedig egyenesen odáig lenne, ha megtudná, hogy van egy nő, aki vonzalmat ébresztett benne. De ezeket már sosem fogja megtudni. Miatta.
Hermione észrevette, hogy Piton otthagyja őt és Dennyt, és leül az egyik sziklára. Elgondolkodva nézte a férfit, aki már hosszú percek óta meredten bámult maga elé, és valami furcsa szomorúságot vélt felfedezni az arcán. Nem tudta, mi vonzza a férfihoz, de úgy érezte, oda kell mennie. Denny időközben elkezdett homoktortákat sütögetni, olyan elmélyülten, hogy Hermione úgy gondolta, biztos nem gond, ha néhány percre magára hagyja, és csatlakozik Pitonhoz. Lassan a sziklához sétált, és csendben leült a férfi mellé. Nem tudta, mit mondhatna, ezért csak hallgatott, és nézte a hullámzó vizet. Hosszú percekig ültek egymás mellett némán, mikor Piton – anélkül, hogy a lányra nézett volna – halkan beszélni kezdett.
– Dumbledore nagyon szerette a tengert. Azt mondta, letisztítja az ember gondolatait. Sokszor volt, hogy itt, ezen a helyen beszéltük meg a dolgainkat. Ő hozott ide először. Társas hoppanálás volt, és nem viseltem túl jól, ő pedig próbált meggyőzni, hogy jobban fogom érezni magam, ha egy kis citromport eszem. Az őrületbe kergetett a citromporával – nevetett fel keserűen, majd újra elkomolyodva folytatta. – Gyakran jöttem ide, ha magányra vágytam. Akkor is ide jöttem, miután... – Elhallgatott, de nem is kellett folytatnia, Hermione pontosan tudta, hogy az igazgató megölésére céloz.
– El sem tudom képzelni, mennyire hiányozhat magának – mondta halkan. – Hiszen egyedül ő volt az, aki... – Félbehagyta a mondatot, de Piton folytatta helyette.
– Egyedül ő volt az, aki olyan bizalmat és jóindulatot tanúsított felém, amit addig soha, senki. – Egy pillanatra elhallgatott, majd újra megszólalt: – És soha, senki nem volt, aki ezt ennyire kihasználta volna.
Hermione ebben a pillanatban olyan szomorúságot látott a bájitalmester arcán, amit azelőtt még soha, és gyanította, hogy talán ő az egyedüli, aki elkapott egy ilyen őszinte pillanatot ettől a mindig büszke férfitól. Hirtelen elfogta a szánakozás Piton iránt, és nem tudta miért, de legszívesebben átölte volna, hogy megvigasztalhassa valahogy. Mielőtt megakadályozhatta volna a mozdulatot, kinyújtotta a karját, és gyengéden megsimította a férfi arcát, hogy utána rögtön úgy kapja vissza a kezét, mintha megégette volna.
Piton meglepetten kapta fel a fejét, és döbbenten nézett az egyre jobban elvörösödő Hermionéra.
– Elnézést – habogta zavartan a lány, és nem mert a férfi szemébe nézni. – Nem... nem tudom, miért csináltam.
Piton még mindig túl meglepett volt ahhoz, hogy megszólaljon, így némán figyelte, ahogy Hermione sietve feláll, és visszaindul Dennyhez. Hevesen dobogó szívvel nézte a távolodó lányt, arra gondolva, mennyire jólesett az érintése.
Hermione magán érezte a férfi kutató pillantását. Mi a fene ütött belé? Megbolondult? De mikor annyira jólesett megsimogatni a férfit. De miért esett ennyire jól? Mert megvigasztalta vele? Valahol, mélyen, már tudta, hogy nem a vigasztalás öröme miatt tette, hanem azért, mert vonzódik Pitonhoz. Hiszen tényleg vonzó, és olyan borzongatóan bársonyos hangja van, ha épp nem gúnyolódásra használja. És a szemei... El tudna veszni azokban a megfejthetetlen fekete szemekben. Merlinre, mi van vele? Mi történt, hogy hirtelen más szemmel néz egykori tanárára?
Hálát adott, amiért a hűs tengeri szél lehűti égő arcát. Leguggolt a még mindig homokozó Denny mellé, aki szélesen mosolyogva üdvözölte a lány visszatérését.
– Milyen piros az arcod – mondta csodálkozva.
– Igen? – kérdezte idegesen a lány, és az arcára szorította a tenyerét. – Biztosan a széltől – hazudta.
Szerencsére úgy tűnt, Denny elhitte ezt a választ, mert nem feszegette tovább a dolgot. Helyette Hermione kezébe nyomta a vödröcskéjét, és megkérte a lányt, hogy gyűjtsenek kagylóhéjat. Hermione készséggel tett eleget a kérésnek. Legalább van, amivel elfoglalja magát, anélkül, hogy úgy tűnne, kerüli Pitont. Komótosan járták végig a partot Dennyvel a kagylók után kutatva, miközben időnként újra és újra a szikla felé pillantgatott, ahol még mindig ott ült a bájitalmester, és egyáltalán nem bánta, hogy a férfi nem csatlakozott hozzájuk. Túlságosan zavarba hozta volna a közelsége, és megrémítette őt a tudat, hogy vonzódik Pitonhoz.
Szinte teljesen megtöltötték a kis vödröt kagylóhéjakkal, mire eljött a hazaindulás ideje. Csakúgy, mint induláskor, Piton felvette Dennyt, de tekintve, hogy most az érkezési helyszín ismert volt a lány előtt, nem kérte meg, hogy fogja meg a karját, és ezért Hermione roppant hálás volt. Amennyire csak lehetséges volt, el akarta kerülni a legkisebb fizikai kontaktust is a férfival. Megvárta, míg Denny és a bájitalmester eltűnnek, majd ő is dehoppanált. Megérkezvén Piton hátsó kertjébe, követte a férfit és a kisfiút a házba, majd Dennyvel együtt bevonult a fürdőszobába. Igaz, hogy a kicsi nem igényelte, hogy megfürdesse, de nem szeretett volna kettesben maradni Pitonnal. Inkább elszöszmötölt Denny ledobált ruháival, majd a kád szélére ülve megvárta, míg a gyerek elkészül. Segített neki megtörölközni, majd a szobájába ment egy pizsamáért.
Piton épp a vacsorához terítette meg az asztalt, mikor Denny és Hermione kijöttek a fürdőszobából.
– Jaj, én már nagyon éhes vagyok – jelentette be Denny, miközben leült az asztalhoz. Csak ekkor vette észre, hogy Hermione nem követte őt. – Te nem jössz, Hermione?
Piton felemelte a fejét, és kérdőn nézett a nappali közepén ácsorgó lányra.
– Miss Granger?
– Én... – kezdte zavartan a lány, miközben próbálta kerülni a bájitalmester tekintetét –, én sajnálom, de nekem most haza kell mennem. Elfelejtettem valamit, és nekem most... nekem most haza kell mennem – ismételte idegesen, majd sarkon fordult, és az ajtóhoz ment. – Viszlát, professzor úr, szia, Denny!
Sietve kilépett a lakásból, a hátsó kertbe ment, és dehoppanált. Nem sokkal később már az ágyában feküdt, sikertelen próbálkozásokat téve, hogy elaludjon. Folyton egy fekete szempárt látott maga előtt, és képtelen volt arra, hogy kiverje a fejéből.
 

***

Az elkövetkezendő napokban Piton is és Hermione is igyekeztek úgy tenni, mintha az a kis közjáték a tengerparton meg sem történt volna. Ahogy teltek a napok, és lassan felszabadultak a korábbi kínos érzéseik alól, Hermione egyre inkább meggyőzte magát, hogy félreértette a saját érzéseit a férfival kapcsolatban, és inkább a hely romantikus voltával magyarázta az ott feltörő érzelmeit. Néhány nappal később pedig már nevetett magán. Hogyan is feltételezhette egy pillanatra is, hogy vonzódik egykori tanárához? Már nem kerülte a férfi pillantását, bár valahányszor Piton szemébe nézett, hevesebben kezdett verni a szíve, de ezt betudta az események utóhatásának. Hatalmas megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy könnyedén tud beszélgetéseket kezdeményezni, anélkül, hogy zavarba jönne a bájitalmester közelségétől.
Pitont viszont meglehetősen zavarba hozta az a változás, amit a lányon látott. Ott, a tengerparton, meg mert volna esküdni rá, hogy Granger nem a bájitalmestert, hanem a férfit látta benne, ha csak egy pillanatra is. De ahogy teltek a napok, és Granger egyre inkább leküzdötte a zavartságát, ő úgy bizonytalanodott el egyre jobban. Keserűen jutott arra a következtetésre, hogy Granger nem vonzódik hozzá, és valószínűleg nem is fog. Különben is, mi a fenét képzelt? Majd pont egy ilyen mogorva, magának való férfi kellene neki? Ráadásul a köztük lévő korkülönbség sem elhanyagolható. A francba az egésszel! Annak mindenesetre örült, hogy a lány nem próbálta meg kerülni a társaságát. Legalább jókat beszélgetnek, ő pedig kénytelen-kelletlen, de megelégszik ennyivel. Ha több nem is lesz közöttük, akkor neki ennyi is elég, de soha nem fogja a tudtára adni, hogy többre vágyik.
 

***

Előző←…….→Következő