7. fejezet
 

Az ész gyakran még alszik, mikor a szív már mindent tud, mindent látott, mindent érez.
(Eötvös Károly)


***

Pitont a fájó nyaka ébresztette fel. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, de még sötét volt, csak a hold világított be az ablakon. Próbált egy kényelmesebb testhelyzetet felvenni, és csak akkor jött rá, hogy nem a saját ágyában fekszik, amikor a mozdulat közben megérezte maga mellett az apró testet. Denny! Denny szobájában van, az ő ágyában fekszik.
Hirtelen elárasztották az előző este történtek emlékei. Denny rémült arca, a kétségbeesett sírás, és végül… Apu.
Ránézett a mellette alvó kisfiúra, aki még most, álmában is szorosan markolta az ingét, és elmosolyodott. Apunak szólította. Merlinre, milyen jóleső érzés volt ezt hallani! Sosem hitte volna, hogy ez a szó valaha is ekkora hatással lesz rá. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és elkomorodott. Denny már szinte aludt, mikor ezt mondta. Lehet, hogy igazából nem is gondolta komolyan? A kételkedés befészkelte magát a gondolatai közé, és érezte, addig nem lesz nyugta, amíg biztosan meg nem tudja, hogyan is értette ezt a kisfiú. Egy pillanattal később pedig már magát szidta.
„Mekkora egy barom vagy, Perselus! Denny most tudta meg, hogy meghalt az anyja, és téged most tényleg az apu-kérdés foglalkoztat?”
Megint a mellette szuszogó gyerekre nézett. Hogy viselkedjen most vele? Mit mondjon neki reggel? Tegyen úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Megrázta a fejét. Kár ezen gondolkoznia. Majd ha Denny felébred, tudni fogja, mit tegyen. Remélhetőleg…
Megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni, és újra becsukta a szemét.
 

***

Hermione nyugtalanul forgolódott az ágyában, nem jött álom a szemére. Folyton Denny rémült arcát látta maga előtt. Aggódva gondolt arra, mit élhet most át a kisfiú. Vajon hogyan fogja feldolgozni ezt a borzalmas hírt? És ha Pitonnak nem sikerült megnyugtatnia?
Idegesen felkelt az ágyból, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Szeretett volna odamenni, hogy megtudjon végre valamit, de az éjszaka közepén mégsem állíthat be. És ha reggel munka előtt benézne hozzájuk? Nem jó! Akkor még túl korán van. Kénytelen lesz várni délutánig. Addig viszont gyomorfekélyt fog kapni az idegességtől. Valamivel el kéne terelni a saját figyelmét. Aludni már úgysem fog tudni. Az órájára nézve látta, hogy még csak három múlt, a műszakja viszont csak hatkor kezdődik. Addig majd elüti valamivel az időt.
Először olvasni próbált, de nem tudott odafigyelni, és mikor már hatodszor olvasta el ugyanazt a mondatot, feladta. Felpattant, és a bútorokat elhúzgálva őrült takarításba kezdett. Leszedegette a könyveket a polcokról, és egyenként áttörölgette mindegyiket, majd mikor végzett, nekiállt megpucolni az ablakokat.
„Hát, ez remek – gondolta. – Nem is tudom, mi a nagyobb hülyeség. Az, hogy hajnali négykor ablakot pucolok, vagy az, hogy boszorkány létemre kézzel csinálom.”
Igazából, saját maga sem tudta eldönteni.
Mikor végzett az ablakokkal, a fürdőszobába ment, és lesikálta a csempéket, természetesen azt is varázslat nélkül. Öt órakor alaposan elfáradva kezdett neki a kávéfőzésnek, és a reggeli készülődésnek. Amíg a kávéra várt, beállt a zuhany alá, hogy ellazítsa megfáradt izmait. Pár percig jólesően hagyta végigfolyni magán a forró vizet, majd a tusfürdővel együtt a fáradtságot is megpróbálta lemosni magáról. A zuhanytól kellemesen ellazulva és felfrissülve fogott neki az öltözködésnek. Miután elkészült, a konyhába ment, ahol egy nagy adag kávét töltött magának, és a pultnak dőlve kortyolgatni kezdte, miközben tekintete elégedetten futott végig az apró lakáson. Minden kifogástalanul ragyogott az utolsó szegletig. Megérte a takarítás. Aztán hirtelen újra elkomorodott, mikor eszébe jutott, miért is fogott bele ebbe az egészbe.
Újra felötlött benne a gondolat, hogy még munka előtt beugrik Pitonhoz, hogy megtudja, mi történt, de megint elvetette. Még túl korán van, és neki húsz perc múlva elkezdődik a műszakja. És ami a legvalószínűbb, a férfi úgy penderítené ki, ha hívatlanul odaállítana, hogy a lába sem érné a földet. Egyébként is azt mondta, ha gond lesz, értesíti. Kénytelen lesz várni holnap délutánig, hogy megtudjon valamit. Egy sóhajjal a mosogatóba tette a bögrét, és elindult, hogy a lakásához közeli apró parkba menjen, ahonnan a Szent Mungóba hoppanálhat.
 

***

Mikor Piton legközelebb felébredt, és kinyitotta a szemét, Denny szomorú tekintetével találta magát szembe. A gyerek őt nézte szótlanul.
– Szia! – mondta halkan.
– Szia! – motyogta Denny.
Piton hirtelen annyi mindent szeretett volna mondani, de nem tudta, mivel is kezdje. Pár percig kínos csendben fürkészték egymás arcát, majd a férfi megszólalt.
– Nekem most fel kell kelnem, Denny. Szeretnél itt maradni?
A kisfiú megrázta a fejét, de nem felelt.
– Jól van – mondta a bájitalmester, és felkelt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, és a karjaiba vette a kisfiút. – Menjünk.
Denny szótlanul tűrte, hogy Piton felemelje, és kivigye őt a szobából, bár inkább csak félig ernyedten tartotta magát a férfi karjaiban. Pitont mégis valamiféle furcsa megnyugvással töltötte el, hogy a gyerek nem ellenkezik. Igaz, hogy nem ölelte át, de mégis, némileg biztatónak találta ezt a néma elfogadást. Bevitte Dennyt a fürdőszobába, és most kivételesen ott is maradt vele, amíg a kicsi elvégezte a reggeli teendőket, majd kivitte őt a nappaliba a kanapéra, és eléguggolt.
– Gyorsan rendbe szedem magam én is. Szeretnél addig játszani valamit?
Denny újból a fejét rázta, és még mindig nem szólalt meg, csak nézte áthatóan a férfit.
– Rendben – mondta Piton, és megsimogatta a kisfiú haját. – Mindjárt jövök.
Besietett a fürdőszobába, és ahogy csak tudott, igyekezett, mert nem szerette volna Dennyt sokáig magára hagyni. Tíz perc múlva mindennel elkészült, és otthagyta a fürdőt.
Denny ugyanúgy ült a kanapén, ahogy korábban hagyta, és annyira elhagyatottnak látszott, hogy Pitonnak elszorult a torka. Igaz, hogy Denny nem volt az a folyton izgő-mozgó fajta, de ez most… Jobban érezte volna magát, ha a gyerek inkább üvöltve tombolt volna a csendes apátia helyett. Lassan a kanapéhoz ment, és miközben leült, az ölébe vette a kisfiút, hagyva, hogy az nekidőljön a mellkasának. Azalatt a három és fél hónap alatt, mióta nála volt, Pitonnak egyszer sem jutott még eszébe, hogy ölbe vegye Dennyt, most mégis olyan magától értetődőnek érezte. Örömmel nyugtázta, hogy a gyerek nem ellenzi, bár azt sem tartotta kizártnak, hogy csak túl közönyös hozzá. Jó pár percig ültek így csendben, majd Piton halkan megszólalt.
– Denny, szeretnél… szeretnél beszélni arról, ami történt?
A kisfiú lassan megrázta a fejét, de továbbra is néma maradt.
– Haragszol rám, amiért nem mondtam el neked? – kérdezte Piton.
Denny felemelte a fejét, és ránézett, de nem intett sem igent, sem nemet, csak nézte őt szomorúan, és Piton tudta, hogy magyarázatra vár.
– Nem volt hozzá bátorságom, Denny – ismerte be a férfi.
A kisfiú halkan sírni kezdett, és újra nekidőlt Pitonnak, az pedig úgy érezte, felesleges is lenne ennél többet mondania. Tudta, hogy a gyereknek nem az ő titkolózása fáj, hanem az, hogy elvesztette az anyját. Mi értelme lenne magyarázkodni, vagy bármit is mondani ebben a helyzetben? Úgysem használnak ilyenkor a szavak. Csendben megvárta, amíg Denny megnyugszik, és közben lassan simogatta a gyerek hátát. Sokáig ültek így, szinte már meghitt csendben, mikor Denny gyomra egyszer csak megkordult.
– Éhes vagy – állapította meg Piton. – Csinálok neked reggelit.
Óvatosan arrébb tette a kisfiút, és elindult a konyha felé, majd hirtelen visszafordult Dennyhez.
– Szeretnél ott lenni velem? Nem kell segítened, ha nem akarsz, csak… – Elhallgatott, feszülten várva a gyerek reakcióját, és óriási megkönnyebbülés töltötte el, mikor a kicsi végre bólintott. – Jól van – mondta halkan, és a kezét nyújtotta Denny felé. – Menjünk.
Pozitívumként nyugtázta, hogy a gyerek nem utasította el azt, hogy vele legyen, és úgy gondolta, jót fog tenni Dennynek, ha többé-kevésbé a megszokott módon folytatják a dolgokat. Ugyanúgy, mint mindig, felültette a kisfiút a pultra, és hozzáfogott a reggelikészítésnek. Nem kérte meg Dennyt, hogy segítsen neki, de mikor látta, hogy a gyerek maga mellé húzza az elkészült pirítósokat, hogy megvajazza őket, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. Ezt nagyon bíztatónak vélte. Mikor mindennel elkészültek, megterített, majd leültette Dennyt az asztalhoz, és enni kezdtek.
Piton egész idő alatt a gyereket figyelte. Jó jelnek vette, hogy Denny, még ha nem is olyan jóízűen, ahogy szokott, de legalább evett. Amit viszont nem tartott annak, hogy szinte még egy szót sem szólt. Újra eszébe jutottak az éjjel elhangzott szavak, és nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen rá. Úgy érezte, felrobban, ha nem tud biztosat.
– Denny – szólította meg a kisfiút, és megvárta, míg az ránéz. – Az éjjel, amikor bementem hozzád, mondtál valamit, amit nem tudom, hogy tényleg komolyan gondoltál-e. Azt mondtad nekem, hogy… – Nem bírta kinyögni, Denny pedig csak nézett rá szótlanul, de a szeme mégis furcsa fénnyel csillogott. Piton megrázta a fejét, és zavartan megköszörülte a torkát. – Nem érdekes – dörmögte. – Nyilván már aludtál.
Magában elkönyvelte a nemleges választ.
Denny nem válaszolt, csak átmászott Piton ölébe, és kicsi karjaival szorosan átölelte a férfi nyakát.
Pitont elöntötték a megkönnyebbülés hullámai, és viszonozta az ölelést. Mit tud ez a gyerek, amitől elszorul a torka, és egyszerre olyan melegség tölti el, ami jéghegyeket képes megolvasztani? Sosem érzett ilyet még azelőtt, de tudta, hogy képtelen lenne lemondani róla ezentúl.
Denny még mindig szorosan ölelte, és suttogva megszólalt.
– Nem aludtam, apu.
Piton lehunyta a szemét, és elmosolyodott. Nem tudta, mi töltötte el nagyobb örömmel: az, hogy Denny végre megszólalt, vagy az, amit mondott, de igazából nem is érdekelte.
 

***

Piton az egész napot Dennyvel töltötte, nem törődve a megfőzésre váró bájitalok problémájával. Egy pillanatra sem szerette volna egyedül hagyni a gyereket, bár nem igazán volt ötlete, hogyan vidíthatná fel a kisfiút. Próbálta kitalálni, mihez lenne kedve, de Denny mindenre csak a fejét rázta, és alig szólt egy-két szónál többet. Piton már arra is hajlandó lett volna, hogy együtt homokozzon a gyerekkel, de az nem sok érdeklődést mutatott a javaslatra, inkább csak ült némán, a bájitalmesternek dőlve. Piton tisztában volt vele, hogy Dennynek időre van szüksége feldolgozni a történteket, de úgy érezte, hogy a reggeli bíztató események után, ez az ismételt néma közöny, jelentős visszaesés. Mivel nem volt jobb ötlete, fogta Denny egyik meséskönyvét, és elkezdte felolvasni a meséket a gyereknek, bár nem úgy tűnt, mintha a kicsi odafigyelt volna rájuk. Estére alaposan berekedt, de nem bánta, mert néha már látott egy-egy felvillanó mosolyt Denny arcán. Miután megvacsoráztak, lefektette Dennyt, és miközben betakargatta, feltette azt a kérdést, amiről azt hitte, sosem fogja elhagyni a száját.
– Szeretnéd, ha itt maradnék, amíg elalszol?
Feszülten várta a kisfiú reakcióját, és jelentős megkönnyebbülést érzett, mikor a kicsi bólintott. Közelebb húzta az egyik fotelt, és leült a gyerek ágya mellé. Ahogy elnézte az előtte fekvő kisfiút, arra gondolt, milyen is volt az élete azelőtt, hogy Dennyt magához vette, és csak egy szó jutott az eszébe: sivár. Nem tudta elképzelni, hogy hogyan ragaszkodhatott alig négy hónappal ezelőtt ahhoz az üres egyhangúsághoz. Összehasonlítva az akkori és a mostani életét, nem volt nehéz eldöntenie, melyiket élvezi jobban. Több öröm érte ezalatt az idő alatt, mint eddigi valaha is, és mindezt egy négy éves tökmagnak köszönhetően. Sohasem gondolta volna, hogy egy gyerek mosolyának, vagy annak az egyetlen szónak, hogy apu, akkora ereje lenne, ami még az ő megkeményedett szívét is képes meglágyítani. De Denny mindezt elérte, és hálás volt neki, amiért ezt megtapasztalhatta.
– Apu? – szólította meg halkan a kisfiú.
– Tessék, Denny.
Denny ráemelte nagy kék szemeit a férfira.
– Ismerted a mamit?
Egyszerű kérdés volt, mégis olyan hatása volt Pitonra, mintha hosszú idő után végre legördült volna egy nehéz súly a mellkasáról, és ő végre szabadabban vehetné a levegőt. A felszabadultság érzése járta át. Tudta, hogy Denny fel fogja tudni dolgozni az anyja halála okozta traumát. Képes beszélni róla, és ez nagyon fontos.
Túl fog jutni rajta.
Felkelt a fotelból, és leguggolt Denny ágya mellé.
– Nem, Denny, nem ismertem – mondta, miközben megcirógatta a kisfiú haját. – De azt hiszem, nagyszerű asszony lehetett, ha ilyen remek fia volt, mint te.
Denny nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott, aztán az oldalára fordult, és lecsukta a szemét.
 

***

Másnap délután Hermione idegesen nyitott be Piton lakásának ajtaján, szorongva attól, hogy milyen hírekkel fogadja majd a férfi. A házban senkit nem talált, így elindult, hogy megnézze a hátsó kertet. Nem lepődött meg, hogy ott találta őket, ellenben a látványon, ami fogadta, már annál inkább. Piton egy odavarázsolt hintaágyon üldögélt, Dennyvel az ölében, és a lábával előre-hátra hintáztatta magukat. Hermione igyekezett olyan arcot vágni, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, amit valaha is látott – persze, egy hintázó Piton minden volt, csak az nem –, és lassan közelebb ment.
– Jó napot, professzor úr! – köszönt halkan a férfinak, aki felé biccentett.
– Miss Granger!
Hermione leguggolt, hogy egy magasságban legyen a férfi ölében ülő kisfiúval.
– Szia, Denny! – mosolygott bátorítóan a kicsire.
– Szia! – mondta Denny visszafogottan.
– Jól vagy, kincsem? – kérdezte együttérzően Hermione, és megsimogatta a kisfiú arcát.
Denny egykedvűen megvonta a vállát, de nem válaszolt.
Hermione Pitonra nézett, és némán kommunikálva próbált legalább a férfiból kicsikarni valami bíztató választ. Piton alig észrevehetően bólintott, és Hermione megkönnyebbülten mosolyodott el.
– Velem jössz, Denny? – fordult újra a kisfiúhoz. – Kitalálunk valami érdekes játékot, jó?
Denny vonakodott kissé, látszott rajta, hogy menne is, de maradna is.
– Menj, Denny – mondta bíztatóan Piton. – Menj csak.
Denny felemelte a fejét, és ránézett.
– Te is velünk jössz, apu? – kérdezte reménykedve.
Hermione felkapta a fejét. Apu? Elkerekedett szemekkel nézett Pitonra, de a férfi tekintete egyértelmű üzenetet hordozott: „Egy szót se!”
– Igen, Denny – bólintott a bájitalmester a kicsire nézve.
Erre Denny lekászálódott az öléből, és hajlandó volt végre Hermione kezét megfogva elindulni, hogy a lány megmutassa, milyen játékot talált ki neki. De akármivel is próbálkozott a lány, a kisfiú nem sok lelkesedést mutatott. Néha sikerült őt bevonni a játékba, de pár perc után elment a kedve a dologtól, és inkább újra valamelyik felnőtthöz bújva üldögélt. A nap végére Hermione már úgy érezte, képtelen lenne újabb ötlettel előállni, amit a gyerek érdeklődve fogadna. Hazafelé tartva azonban eldöntötte magában, hogy nem fogja feladni, és ha kell, akár még fejen állva is táncolni fog Dennynek, ha azzal felvidítja. És tudta, hogy nem lesz könnyű dolga.
Ami viszont bizakodással töltötte el Dennyvel kapcsolatban, az volt, ahogyan a kicsi Pitonhoz viszonyult. Ezek szerint nem távolodott el a férfitól, sőt, sokkal inkább szorosabbá vált a kapcsolatuk. Ezt már az „apuzás” is alátámasztotta. Mikor először meghallotta, azt hitte, csak képzelődik, de Piton zavarát látva már biztos volt benne, hogy nagyon is jól hallotta. Az, hogy a férfi nem tiltakozott a megszólítás ellen, azt sugallta, hogy nagyon ragaszkodik Dennyhez, sőt, talán még titokban jól is esett neki. És persze, Denny sem szólítaná így, ha neheztelne rá. Ez feltétlen bizalomról tanúskodott a kicsi részéről, és ezt végtelenül jólesett látnia.
 

***

Denny sokkal csendesebbé vált az elkövetkezendő napokban, igaz, már nem csak fejrázással vagy bólintással kommunikált, de nagyon keveset beszélt, és a dúdolás is elmaradt.
A napok többé-kevésbé ugyanúgy teltek mint eddig, azzal a különbséggel, hogy Denny igényelte, hogy Piton ott maradjon vele, amíg elalszik. A férfi nem utasította el ezt a kérést, készségesen üldögélt esténként Denny ágya mellett.
Piton – becsületére legyen mondva – mindennel megpróbálkozott, ami csak tellett tőle, hogy jobb kedvre derítse a gyereket. Hálát adott Merlinnek, hogy senki nem látta, amikor egyik délután a hátsó kertben egymásnak rugdosták a labdát Dennyvel, mert a gyereknek épp ahhoz volt kedve.
A férfi hálás volt Hermionénak, aki időt és energiát nem sajnálva, a legkülönfélébb játékokat találta ki a kisfiúnak, hogy felvidítsa. És ahogy teltek a napok, úgy volt egyre könnyebb bevonni Dennyt a játékokba.
Egy hét elteltével Denny életkedve egyre inkább visszatért, és ezt a bájitalmester örömmel nyugtázta. Azt is bíztatónak találta, hogy Denny előző este már nem igényelte, hogy ott maradjon mellette. Még mindig csendesebb volt a szokottnál, de úgy látszott, hogy az érdeklődése végre újra feléledt. Mikor pedig ma reggel a kisfiú felvetette, hogy lemehetnének a laborba, kapva kapott az alkalmon. Hiába töltötte ugyanis minden idejét azzal, hogy a megrendeléseket teljesítse, mikor Granger felügyelt Dennyre, ez nem volt elegendő, mivel a többi napon csak a gyerekkel foglalkozott a munkája helyett. Így aztán megint jócskán elmaradt a bájitalok elkészítésével.
Kétszeresen is örült ennek a lehetőségnek. Egyrészt haladhatott a munkájával, másrészt, úgy tűnt, Denny is visszatalált végre régi önmagához.
Amíg a kisfiú az aszúfügét válogatta szét nagyság szerint, addig Piton az üstök körül forgolódott, fél szemmel a kicsit figyelve. Végre felfedezte a gyerek arcán a régi lelkesedést, és ez örömmel töltötte el. Mennyire hiányolta ezt az elmúlt napokban! Szinte már mosolyogva fordult vissza a munkájához.
– Készen vagyok, apu – hallatszott nem sokkal később a háta mögül Denny hangja.
– Rendben van – fordult meg Piton, és odament megszemlélni a kicsi munkáját. – Ügyes voltál – dicsérte meg a gyereket, mire az elmosolyodott. – Mi legyen most, mit szeretnél csinálni?
– Bájitalt főzni – vágta rá a kisfiú.
Piton elmosolyodott, de a gyerek várakozásával ellentétben megrázta a fejét.
– Ahhoz még túl kicsi vagy. De ha szeretnéd, akkor megmutatom azokat, amiket most főzök – tette hozzá, Denny csalódott fintorát látva.
Denny gondolkodott pár pillanatig az ajánlaton, majd – „Ha galleon nincs, sarló is jó” alapon – bólintott. Piton felemelte, és közelebb vitte az egyik üsthöz.
– Ez az Álomtalan álom bájital – magyarázta a kicsinek. – Aki megissza, mélyen alszik tőle, és könnyebben nyeri vissza az erejét.
Denny értőn bólogatott, majd rámutatott egy másik üstre.
– És abban mi van?
Piton közelebb vitte, és úgy válaszolt.
– Pótcsont-rapid. Csontokat növeszt, bár a folyamat nagy fájdalommal jár. Ez pedig – ment közelebb a harmadik üsthöz, amiben egy piros színű bájital bugyogott – Sebgyógyító Főzet. Fertőtleníti és összehúzza a sebeket.
– Ennek van a legszebb színe – mondta Denny, majd a negyedik üstre mutatott. – És az mi?
Piton lassan közelebb vitte a kisfiút a kérdéses bájitalhoz.
– Az Élő Halál Esszenciája – mondta. – Ez egy különlegesen erős altató bájital. És ha kitalálod mi az egyik összetevője, akkor nagyon okos vagy – tette hozzá jelentőségteljesen. – Már mutattam neked ezt a növényt, van ilyen a kertben is.
Denny a homlokát ráncolva gondolkodott a válaszon, majd felragyogott az arca.
– Macskagyökér – jelentette ki diadalittasan.
– Pontosan – bólintott Piton. – Okos vagy.
– Nagyon okos – javította ki Denny.
– Igen – nevette el magát a férfi. – Nagyon okos.
Denny elégedetten húzta ki magát.
 

***

Hermione Piton kertjében, a padon üldögélve várta a pillanatot, mikor végre elindulhat megkeresni Dennyt, akivel éppen bújócskát játszottak. Bár szinte azonnal megtalálta volna a kisfiút, igazából nem is ez volt a lényeg. Denny azt élvezte, hogy Hermione úgy tett, mintha nem látná, épp hol is van a kisfiú. A lány magában motyogva nézett el a kuncogó gyerek feje fölött, a „Hová bújhatott el?” kérdést ismételgetve, hogy aztán túljátszott lelkesedéssel örvendezzen, mikor a kicsi végre előjött, és megmutatta magát. Denny most éppen nagyon nagy körültekintéssel választotta meg legújabb rejtekhelyét, így a lány már pár perce csendben üldögélve várta, mikor kapja meg az engedélyt a keresgélésre.
– Magát szerették volna a diákok, ha tanár lett volna – hallotta meg Piton hangját, aki leereszkedett mellé a padra. Aznapra befejezte a bájitalfőzést. – Szereti a gyerekeket, és van is hozzájuk türelme.
Hermione meglepetten nézett a férfira. Ez most dicséret volt?
– Talán – mondta lassan. – Nem tudom.
– Tulajdonképpen mindig azt gondoltam, hogy magából egyszer tanár lesz – folytatta a férfi. – Miért lett inkább gyógyító? Mi vitte rá, hogy undorítóbbnál undorítóbb betegségeket gyógyítson?
Hermione a távolba meredt.
– Azt hiszem, a szüleim miatt – válaszolta lassan. – Ők fogorvosok, és mindketten szerették volna, ha én is az leszek egyszer. Aztán, mikor kiderült, hogy boszorkány vagyok, ez az álmuk szertefoszlott. Talán ezért lettem végül gyógyító, hogy egy kicsit hozzájuk is közelálló munkám legyen.
Piton töprengve nézte a lányt.
– Azért választotta ezt a szakmát, hogy a szülei ne érezzék kirekesztve magukat? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem, nem – tiltakozott Hermione. – Szeretem a munkámat, és élvezem is, tényleg… – nézett kissé bizonytalanul a férfira.
– Csak? – tette fel a kérdést a bájitalmester, utalva a lány befejezetlen válaszára.
– Csak nem ez az, amit igazából csinálni szeretnék – vallotta be Hermione kelletlenül.
– Akkor mit szeretne csinálni, Miss Granger? – kérdezte Piton, majd megjátszott rémülettel folytatta. – Kérem, ne mondja, hogy világméretűre akarja kiterjeszteni a M.A.J.O.M. mozgalmat, hogy harcos tüntetéseken vegyen részt a manójogokat hangoztatva!
Hermione elnevette magát.
– Semmi ilyesmiről nincs szó, megnyugodhat. Magánpraxist szeretnék.
– Micsodát? – értetlenkedett Piton.
– A mugliknál – kezdett a magyarázatba a lány – bevett szokás, hogy az ember saját orvost választ, aki kezeli, ha megbetegedne. Ezeknek az orvosoknak kiterjedt beteganyaga van. Ez a praxis. Egy ilyet szeretnék én is. Egy saját rendelőt, ahol kezelhetem a betegeimet.
Piton bólintott, hogy végre érti.
– Ez nem is rossz gondolat. Talán még működne is. De akkor miért nem fog bele?
– Mert még két év, amíg visszafizetem a tartozásaimat – mondta sóhajtva Hermione. – Csak utána kezdhetek el gyűjteni egy olyan házra, ahol ki tudnék alakítani egy ilyen rendelőt.
– Értem – mondta Piton. – Nos, Miss Granger, ha egyszer valaha megnyitja azt a rendelőt, biztos lehet benne, hogy Denny és én magát választjuk majd gyógyítónknak.
Hermione hálás mosollyal nézett a bájitalmesterre.
– Köszönöm, professzor úr, megtisztelnének vele.
– Csak aztán meg ne bánjuk – sóhajtott fel a férfi színpadiasan, miközben lepöckölt a nadrágjáról egy ott sem lévő szöszt.
– Tudtam, hogy nem fogja tudni megállni, hogy ne tegyen valami megjegyzést – nevetett a lány, miközben felállt, hogy Denny „keresésére” induljon.
Piton nem válaszolt, csak egy önelégült mosoly kíséretében felvonta a szemöldökét, mintha azt mondaná: „Mégis, mit gondolt?”
 

***

– Professzor úr! – szólította meg az olvasgató Pitont óvatosan Hermione, miután lefektette Dennyt. – Szeretnék kérni valamit.
Piton felvonta a szemöldökét, és várakozóan nézett a lányra. Hermione zavartan belekezdett.
– Tudja, hogy korábban meséltem Hagridról Dennynek.
Piton bólintott. Sejtette ugyan, hová akar kilyukadni a lány, de hagyta, hadd törje magát még egy kicsit. Ennyi szórakozás neki is kijár.
– Dennynek mindig nagyon tetszettek ezek a történetek – folytatta félénken a lány –, főleg az állatok miatt. És épp a napokban kaptam egy levelet Hagridtól, amiben meghívott, hogy látogassam meg. – Hermione vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta volna. – És arra gondoltam, hogy talán…
– Szeretné Dennyt is magával vinni – fejezte be a mondatot Piton.
Hermione reménykedve bólintott.
– Ha nem bánná.
Piton elgondolkodva nézte a lányt egy hosszú pillanatig, majd vontatottan megszólalt.
– Figyelembe véve Hagrid megszállott érdeklődését a vérengző bestiák felé, ezt nem tartom jó ötletnek.
Hermione lemondóan bólintott. Gondolhatta volna, hogy Piton nemet fog mondani. Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor a férfi folytatta.
– Mindazonáltal már bebizonyította, hogy megfelelően tud vigyázni Dennyre, és nyugodtan magára bízhatom őt. És ha Hagridban nem is, magában van annyi józan ész, hogy ne engedje Dennyt semmilyen veszélyes élőlény közelébe.
Hermione eltátotta a száját meglepetésében. Pitontól hallani egy ilyen kijelentést, felért egy kitüntetéssel.
– Akkor… akkor mégis elengedi? – habogta.
– Igen – mondta elmerengve a bájitalmester –, valami ilyesmi lett volna a mondandóm lényege.
A lány megkönnyebbült kis nevetést hallatott.
– Köszönöm, professzor úr!
Piton nagylelkűen biccentett egyet.
– És mikor lenne ez a látogatás?
– Jövő vasárnapra gondoltam – felelte Hermione. – Aznap úgyis vigyáznom kell Dennyre. Eljönnék érte délelőtt, és délután hoznám vissza.
– Rendben, Miss Granger – mondta Piton, majd újra a kezében tartott könyvre fordította a figyelmét, jelezve, hogy a lány akár haza is mehet.
Hermione a fogashoz sétált, felvette a kabátját, majd az olvasgató férfihoz fordult.
– Viszlát, professzor úr, kellemes hétvégét! – köszönt el.
– Magának is, Miss Granger – mondta a férfi, fel sem pillantva a könyvből.
Amint becsukódott az ajtó Hermione mögött, Piton az ölébe ejtette a könyvet, és elgondolkodva meredt a távolba. Vajon jó ötlet volt megengedni a lánynak, hogy elvigye Dennyt Hagridhoz? A vadőrt ismerve, talán kevésbé. De a fene egye meg, Dennynek szüksége van egy kis változatosságra, és hogy új dolgokkal és emberekkel ismerkedjen meg. Nem tarthatja folyton maga mellett, hogy aztán valami anyámasszony katonája legyen belőle. Granger pedig ott lesz, hogy vigyázzon rá. Tényleg megbízhatónak találta a lányt, és meg volt vele elégedve. De miért kellett ezt közölnie vele? Hogy kedveskedjen neki? Hát ez meg honnan jött?! Ugyan miért viselkedne ő így Grangerrel? Igaz, valóban megkedvelte a lányt, ezt legalább magának be kellett ismernie, de miért érezte szükségét, hogy ezt valahogy éreztesse vele, még ha csak valamilyen elismerés formájában is? Az még rendjén van, hogy Denny képes őt ellágyítani, na de már Granger is? Ráadásul már azt is észrevette magán, hogy egyre többet mosolyog az utóbbi időben. Ha ezt bárki meglátná, aki ismeri, beutaltatná a Szent Mungóba, esetleg ráküldené az aurorokat, mondván, ez csak valami csaló lehet, aki az ő képében jön-megy. Lassan már tényleg nem ismer magára. Bosszúsan megrázta a fejét, és újra a kezébe vette az ölében heverő könyvet.
 

***

Hermione Harryék nappalijában üldögélt, a három hónapos terhes Ginny társaságában.
– Jól nézel ki, Ginny – mondta elismerően a lány. – Jól áll neked a terhesség, valósággal ragyogsz.
– Köszönöm – mosolygott Ginny –, tényleg nagyon jól érzem magam, főleg, hogy végre elmúltak a reggeli rosszulléteim.
Sipor csoszogott be hozzájuk a konyhából, egy hatalmas tálcányi szendviccsel. Alig tette le a nappaliban álló asztalkára, Ginny máris rávetette magát.
– Köszönjük, Sipor, ez nagyszerű lesz – mondta, és farkasétvággyal kezdte elpusztítani a szendvicseket, a manó nagy megelégedésére.
Hermione kuncogva nézte Ginnyt.
– Kívánós vagy? – kérdezte.
– Úgy is mondhatjuk – bólintott a lány két falat között. – Tulajdonképpen, nem tudom, hogy ezt annak lehet-e nevezni, mert szinte éjjel-nappal éhes vagyok, és teljesen mindegy, mit, csak ehessek. Harry már ki is van akadva azon, hogy képes vagyok az éjszaka közepén is felkelni, és kienni a fél kamrát.
– Csak nem attól fél, hogy elhízol? – nevetett Hermione.
– Nem hinném – vonta meg a vállát Ginny. – Szerintem csak unja, hogy állandóan eszek.
– Nem unom – dörmögte az említett, aki épp akkor botorkált le a lépcsőn, meglehetősen kialvatlanul. – Csak aggódom, hogy betegre eszed magad a terhességre hivatkozva.
– Ugyan már! – legyintett Ginny, és hozzáfogott, hogy elfogyassza a hetedik szendvicsét is.
Harry csak megforgatta a szemét, és barátnőjéhez lépett.
– Szia, Hermione! – ölelte meg a lányt. – Nem tudtam, hogy ma eljössz.
– Szia, Harry! – viszonozta Hermione az ölelést. – Csak egy hirtelen ötlet volt.
Harry valósággal beleájult az egyik fotelbe, egy hatalmas ásítással kísérve.
– Jól vagy, Harry? – kérdezte aggódva Hermione.
– Persze – bólintott a fiú –, csak szinte semmit nem aludtam az éjjel, és most még ráadásul be is kell mennem dolgozni.
– De hát neked nem is kell dolgoznod hétvégén – ráncolta a homlokát Hermione.
– Nem, tényleg nem – sóhajtott Harry –, de elvállaltam az egyik kollégám műszakját. Házassági évfordulója van.
– Ez rendes volt tőled – mosolyodott el Hermione. – A legtöbb főnök nem tenné ezt meg a beosztottjainak.
Harry csak megvonta a vállát, és hümmögött egyet.
– Apropó, házasság – vetette fel a témát, Hermione. – Molly még mindig nyaggat titeket?
– Igen – bólintott bosszúsan Ginny. – Ráadásul, már apát is meggyőzte, így most már ő is rá akar minket beszélni.
– Na és ti?
– Még kitartunk – nyomott el egy ásítást Harry, majd az órájára nézett, és felállt a fotelból. – Bocs, lányok, nekem sajnos mennem kell. Hermione – fordult a lányhoz, és megölelte –, örülök, hogy láttalak, és nagyon bánom, hogy nem maradhatok beszélgetni veled.
– Semmi baj, Harry – mondta mosolyogva a lány. – Majd legközelebb. És ha lehet, addig mindenképpen aludd ki magad – tette hozzá.
– Na, persze – húzta el a száját Harry, és Ginnyre sandított. – Ha hagynak.
Ginny megpróbálta pirulását a nyolcadik szendvicse mögé rejteni, ami nem kerülte el Hermione figyelmét.
Harry Ginnyhez lépett, megcsókolta, majd halkan megszólalt.
– Sietek haza. Vigyázz magadra, és ha lehet, ne falj fel mindent – tette hozzá vigyorogva.
Ginny vágott egy fintort, de egyáltalán nem bosszúsan. Miután a fiú távozott, Hermione Ginnyhez fordult.
– Szóval? – kérdezte kajánul. – Nem hagyod aludni Harryt?
– Hát – vigyorodott el a legkisebb Weasley –, az az igazság, hogy ez a kívánósság nemcsak a kajára vonatkozik.
– Ó, ne! – nevette el magát Hermione, pontosan tudva, mire céloz Ginny.
– Ó, de! – kacagott fel Ginny. – Nem tudom, Hermione, biztos a hormonok miatt, de valósággal megőrülök a szexért. Képes vagyok miatta többször is felébreszteni Harryt.
– Akkor már értem, miért volt olyan nyúzott szegény – kuncogott Hermione. – Hát, ha a falánkságodat nem is, de ezt mindenképpen irigylem tőled.
– Ezen könnyen lehet segíteni – mondta Ginny sokat sejtetően.
– Tudom, Ginny, nem kell tovább mondanod – forgatta meg a szemeit játékosan Hermione –, randiznom kell.
– Pontosan – bólogatott lelkesen a kismama.
– Akkor örülni fogsz – mosolygott Hermione –, ugyanis végre randim lesz valakivel.
– Éljen! – sikkantott Ginny boldogan. – Na és ki az?
– Egy kollégám barátja, aki nemrég költözött ide az Államokból. Szeretett volna megismerkedni valakivel, és én igent mondtam.
– Ezek szerint még nem is találkoztál vele? – kérdezte döbbenten Ginny.
– Még nem – rázta a fejét Hermione.
– Képes vagy úgy belemenni egy randiba, hogy még nem is beszéltetek? – Ginny hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Te aztán bátor vagy. És mikor találkoztok?
– Holnap délután – felelte Hermione.
Ginny elgondolkodva nézte őt egy darabig.
– És mi van, ha egy lehetetlen alak?
– Hát – vonta meg a vállát Hermione –, ez majd kiderül.
– Az igaz – bólintott Ginny, és egy újabb szendvicsért nyúlt.
 

***

Mivel az előző napot szinte teljes egészében a laborban töltötték, Piton úgy döntött, Denny megérdemli, hogy a vasárnap csak a szórakozásé legyen. Ezért aztán reggeli után elvitte a kisfiút abba a játszóházba, ahová korábban Hermione is. Amíg Denny játszott, ő türelmesen üldögélt az egyik sarokban, távol mindenkitől, és igyekezett olyan arcot vágni, mint aki tényleg látja azokat a dolgokat, amiket Denny belemagyarázott az ákombákomokba, mikor időről időre odaszaladt megmutatni, mit rajzolt éppen. Mikor a kisfiú elunta a rajzolást, átvitte egy másik terembe, ahol a gyerekek különböző színű festékekbe taposva és tenyerelve „festettek”. Denny sikongatva taposott a festékben, élvezve, ahogy az kibuggyant a lábujjai között, nem sokkal később pedig büszkén adta a bájitalmester kezébe a lapot, amelyen a kéz- és lábnyomata díszelgett. Miután sikerült többé-kevésbé letakarítani a festéket a gyerekről, Denny kitalálta, hogy szeretné kipróbálni az agyagozást, és Piton kezdte úgy érezni, hogy a kicsinek csak az a lényeg, hogy minél jobban összekenje magát valamivel. Igazság szerint könnyedén el tudta volna tüntetni a koszt Denny ruhájáról, de nem akart egy muglikkal teli játszóházban varázsolni, és a kisfiú is ragaszkodott a foltokhoz, amik a „képzőművészeti jártasságát” bizonyították. Délután aztán egy festékes és agyagos ruhájú Dennyvel sétált az Abszol úton Florian Fortescue fagyizója felé.
Amíg Denny a fagylaltkelyhét eszegette nagy élvezettel, addig Piton a kávéját kortyolgatva nézelődött, és egyszer csak Hermionén akadt meg a szeme. A lány nem messze tőlük, az egyik kirakat előtt ácsorgott.
„Milyen csinos” – futott át Piton agyán. Mielőtt elgondolkozhatott volna azon, hogy mit keres itt, hirtelen egy jóképű fiatal férfira lett figyelmes, aki egy rózsával a kezében közeledett a lány felé. A férfi Hermionéhoz lépett, és megcsókolta.
Piton maga sem értette, miért, de hirtelen fellángolt benne a harag. Legszívesebben előkapta volna a pálcáját, hogy megátkozza azt a nyalka ficsúrt. Egyáltalán nem találta szimpatikusnak, sőt, kifejezetten ellenszenves volt neki. Idióta bájgúnár! Bárki mással szívesebben látná Grangert, de nem pont ezzel az alakkal. Dühösen fordult vissza a kávéja felé.
– Apu, nézd, ott van Hermione! – mondta boldogan Denny, aki szintén észrevette a lányt.
– Igen, láttam – morogta Piton, és közben úgy szorította a kávéscsészét, hogy félő volt, összeroppantja.
– Odamegyünk hozzá? – kérdezte reménykedve a kisfiú.
– Nem – vágta rá dühösen a férfi. – Haza megyünk.
Denny nem értette, mi ütött hirtelen a férfiba, amiért most hirtelen olyan mérges, hiszen ő jó fiú volt, de nem mert ellenkezni.
Piton odadobott pár galleont az asztalra, majd megfogta Denny kezét, és sietve elindult vele. Szerencsére a párocska épp az ellenkező irányba andalgott, így legalább elkerülték őket. Semmi kedve nem volt azt az önelégült fickót látni. És különben is, arról a férfiról valósággal sütött az ostobaság. Weasleyből kiindulva, Grangernek nyilván az ilyen tökkelütött alakok jönnek be. A fenébe is, egyáltalán miért izgatja őt, hogy Granger kivel találkozgat? Felőle aztán azt csinál a szabadidejében, amit akar, és akivel csak akarja, őt aztán a legkevésbé sem érdekli.
Mielőtt Dennyvel elhagyták volna az Abszol utat, még épp elkapta a pillanatot, mikor a férfi a lány hajába tűzte a rózsát, és Pitonnak ettől felfordult a gyomra. Émelyítően nyálas-romantikusnak találta ezt a jelenetet. Hát, ha Grangernek ilyen kell, áldása rájuk, őt aztán abszolút nem izgatja.
– Mérges vagy rám, apu? Rossz voltam? – rángatta őt vissza a valóságba Denny félénk hangja.
Ránézett a mellette loholó gyerekre, aki ijedt arccal figyelte őt, és egyszerre észbe kapott. Hiszen ez a gyerek azt hiszi, rá dühös.
– Nem, Denny – mondta lágyan –, nem vagyok rád mérges. És egyáltalán nem voltál rossz. Csak elfelejtettem, hogy ma még el kell készítenem egy bájitalt, és ezért szeretnék gyorsan hazaérni.
– Akkor jó – mondta Denny megnyugodva. – Én is segíthetek neked?
– Persze – felelte Piton, és lehajolt, hogy felvegye Dennyt a hoppanáláshoz.
 

***

Hermione nagy lendülettel nyitotta ki a szekrényét, és végignézte a ruhatárát. Nem akart túl hivalkodó ruhát viselni az első randevún, pláne egy ismeretlennel, de túl egyszerűt sem, így a farmer és póló ötletét gyorsan el is vetette. Végül egy barna szövetnadrágra és egy halványzöld blúzra esett a választása. Feltűzte a haját, de ettől meg úgy érezte magát, mintha állásinterjúra menne randevú helyett, így aztán újra leengedte. Szép idő lévén csak egy vékony kabátkát vett még magára, majd elindult, hogy a Foltozott Üsthöz hoppanáljon.
Kissé feszült volt, hiszen egy vadidegennel fog találkozni. Most, hogy eljött a pillanat, már nem tartotta olyan jó ötletnek a vakrandi lehetőségét, és úgy érezte, talán hiba volt belemennie, de már nem akart visszakozni. Még az is lehet, hogy nagyon kellemesen fog csalódni. Csak mikor már az Abszol úton lépkedett, akkor jutott eszébe, hogy meg sem beszélték, miről fogják megismerni a másikat. Ettől megint ideges lett. Most álljon itt a nyílt utcán, amíg valaki oda nem megy hozzá és megszólítja? Kezdett elmenni a kedve ettől az egésztől, de úgy érezte, hogyha most haza megy, az nyílt megfutamodás lenne. Az pedig nem méltó egy egykori griffendéleshez. Arról már nem is beszélve, hogy szeretett volna egy esélyt adni saját magának egy esetleges kapcsolatra. Túl régóta volt már egyedül.
Épp egy kirakatott nézegetett tettetett kíváncsisággal, amikor oldalra pillantva egy szőke, jóképű férfit pillantott meg, aki rózsával a kezében egyenesen felé tartott. Olyan határozottan közeledett Hermione irányába, hogy a lány biztosra vette, ő az, aki miatt már egy ideje itt várakozik. Jóképű, állapította meg a lány, és virágot is hoz, tehát még figyelmes is. És…
Hermionét olyan váratlanul érte, mikor a férfi minden előzetes bevezető nélkül megcsókolta, hogy még tiltakozni is elfelejtett. Csak egy döbbent nyikkanást hallatott, mikor az végre elengedte, és vigyorogva hátralépett.
– Hermione! – köszöntötte a döbbent lányt, aki még mindig csak bólintani volt képes. – Clive Stewart – mutatkozott be a férfi, és átnyújtotta a rózsát. – Biztosan csodálkozol, hogy honnan is tudtam, hogy te vagy az.
– Igen – találta meg végre a hangját a lány.
– Nos, az az igazság – villantotta ki hibátlan fogsorát a fiatal férfi –, hogy szerettelek volna látni, hogy tudjam, kivel is fogok találkozni. Így aztán Eric mutatott rólad egy fotót egy régebbi újságban. És nagyon örültem, mikor egy ilyen csinos lány nézett vissza rám arról a fényképről, mert ha nem így lett volna, talán el sem jövök – tette hozzá kacsintva.
– Hm, ez kedves – mondta Hermione némi éllel a hangjában, de nem úgy tűnt, mintha Clive ezt észrevette volna. „Micsoda egy bunkó.”
Clive a karját nyújtotta Hermione felé, jelezve, hogy akár el is indulhatnának. Hermionénak semmi kedve nem volt karon fogva sétálgatni vele, de nem akart udvariatlan lenni, így vonakodva bár, de belekarolt. Egy ideges mosolyt küldött a férfira, aki leplezetlenül méregette őt.
– Öhm… köszönöm a virágot – szólalt meg a lány, hogy végre mondjon valamit.
– Á, igaz is! – derült fel a férfi, és hirtelen kivette Hermione kezéből a rózsát. Egy mozdulattal letörte a szárát, és a lány hajába tűzte a virágot. – Így sokkal szebben mutat.
– Én ezt szerettem volna vázába tenni – mondta döbbent méltatlankodással a lány.
– Csak egy hülye virág – legyintett Clive kegyesen, tudomást sem véve Hermione megjegyzéséről, majd újra a karját nyújtotta a lány felé, hogy tovább induljanak.
Pár percig némán sétálgattak, és Hermionét egyre inkább zavarta, hogy Clive úgy méregeti, mint valami eladásra szánt árút. Úgy tűnt, a férfi nem nagyon töri magát, hogy felőle érdeklődjön, annak ellenére, hogy ő volt az, aki ismerkedni szeretett volna. Így aztán, megunva a némaságot, Hermione átvette a kezdeményezést.
– Miért költöztél Angliába?
– Kviddicsjátékos vagyok – húzta ki magát büszkén Clive. – Leszerződtem a Tornádókhoz. Tudod, Amerikában már szinte mindent elértem, amit lehetett – folytatta minden szerénység nélkül. – És az angolokat elnézve, már nagyon rájuk is fért, hogy végre valaki életet leheljen a játékukba – hallatott egy önelégült kuncogást. – De legalább a talárjuk kiemeli a szemem színét.
Nem, nem, nem, nem, nem! Miféle bűnt követett el, amiért Merlin mindig olyan férfiakat küld az útjába, akik kizárólag a kviddicsről tudnak beszélni?! Ron is ilyen volt, de ő legalább nem volt ennyire eltelve magával. Ettől a fickótól azonban még Malfoy is leckéket vehetne önelégültségből. Kezdett világossá válni előtte, hogy egy hosszú, unalmas, és igen fárasztó délután áll előtte.
 

***

Piton nem sokat haladt Dennytől, mert a kisfiú folyton ott sertepertélt körülötte, de legalább elterelte a figyelmét Hermionéról. A gyerek, úgy tűnt, nem tud kifogyni a kérdésekből, ha bájitalokról van szó. „Mire való? Meddig kell főzni? Mi kell bele? Miért kell érlelni, vagy hirtelen lehűteni? Miért ilyen a színe? Miért ennyiszer kell megkeverni, és miért pont abba az irányba?...”, és ez csak egy kis szelete volt azoknak a kérdéseknek, amikkel Denny Pitont bombázta aznap délután. Ő pedig készségesen válaszolgatott, élvezve, hogy akad végre valaki, akit majdnem annyira érdekel a téma, mint őt magát. És úgy tűnt, a gyerek tényleg odafigyelt a válaszaira, mert ha időnként visszakérdezett egy-két dologra, Denny mindig meg tudott rá felelni.
Csak este hagyták ott a labort, hogy megvacsorázzanak. Vacsora után ágyba dugta Dennyt, és már épp készült volna elhagyni a szobát, mikor a kicsi hangja megállította.
– Ugye milyen szép volt Hermione, apu?
Ó, a fene essen belé! Pedig már végre sikerült kivernie a fejéből a lányt.
– Igen – morogta kelletlenül.
– Láttad, hogy az a bácsi megpuszilta?
– Láttam – mormolta maga elé bosszúsan a bájitalmester, majd a gyerekhez fordult. – Most már aludj, Denny! Jó éjszakát!
– Jó éjt, apu!
Magában szitkozódva feküdt le aludni, de nem jött álom a szemére, folyton azt a csókot látta maga előtt. Nem értette, miért bosszantotta az, hogy egy másik férfival látta a lányt. Miért foglalkoztatja őt az, hogy Granger kivel találkozgat? Féltékeny lenne? Nem! Ez nem féltékenység, és amit érez a lány iránt, az nem vonzalom. Csak kedvelte Grangert. Igen, nagyon kedvelte. Hiszen okos, kedves és szórakoztató, és igazán élvezi a társaságát.
Nem ezért dühítette a dolog. Egyszerűen csak az a fickó egy üresfejű alaknak látszott, és az a lány ennél sokkal jobbat érdemel. Csak ez az oka annak, hogy azt a csókot így reagálta le, nem más. Ő nem vonzódik Grangerhez.
„Áltasd csak magad, barátocskám!” – mondta egy kis hang a fejében.
Bosszúsan fordult a másik oldalára, hogy végre elaludjon, de folyton csak a lányt látta maga előtt, és képtelen volt másra gondolni.
 

***

Hermione semmire sem vágyott jobban, mint hogy elmerüljön végre egy kád forró vízben, és lemossa magáról a ma délutánnak még az emlékét is.
A randevúja, enyhén szólva, katasztrofális volt. Clive egész idő alatt magát tömjénezte, ellenben Hermionéról egy kicsit sem érdeklődött. A nap végére a lánynak már a könyökén jöttek ki a különböző kviddicsbravúrok, amelyeket a férfinak volt szerencséje elkövetni. Clive azzal sem lopta be magát Hermione szívébe, mikor kegyesen kijelentette, hogy az a lány nagy előnye, hogy bárhol meg lehet vele jelenni. Hát mégis, mi ő? Egy dísztárgy, amit mutogatni lehet? Hermione nem tartotta magát különösképp beképzeltnek, de biztosra vette, hogy ettől azért sokkal több előnyös tulajdonsággal rendelkezik. Az utolsó csepp a pohárban az ajtaja előtt lejátszódó jelenet volt, amikor Clive valósággal rávetette magát, mert meggyőződése volt, hogy Hermione másra sem vágyik, mint hogy vele töltse az éjszakát. Az eredmény egy igencsak dühös Hermione lett, aki közölte a férfival, hogy köszöni szépen, de talán nem kellene többé találkozniuk. Jóformán rácsapta a döbbenten tátogó Clive orrára az ajtót, amikor bemenekült a lakásba.
A fürdőszobába ment, ahol teleengedte a kádat, és belefeküdt. Szórakozottan mozgatta a kezét a víz tetején, miközben gondolataiba mélyedve meredt maga elé. Mi a baj vele? Mi lehet az oka, hogy nem talál magának egy olyan férfit, aki megfelelne a kritériumainak? Túl nagyok lennének az elvárásai? Nem valószínű. Hacsak az nem számít annak, hogy az a férfi legyen figyelmes, értelmes, humoros, és a kviddicsen kívül másról is lehessen vele beszélgetni. És az a férfi ne tekintse őt se csinos kiegészítőnek, se házimanónak. Biztosan van ilyen férfi.
Például ott van Piton.
Hirtelen felült, kisebb hordónyi vizet fröcskölve a fürdőszobapadlóra. Piton?! Hogy jön most ide Piton? Igaz, az utóbbi időben egész jól kijöttek egymással, és a férfi szórakoztatta, és nagyon kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult, mostanában pedig a férfi sokkal emberibb arcát fedezte fel. Piton normálisan viselkedett vele szemben, időnként majdhogynem kedvesen. Tulajdonképpen kedvelte. Igen, ha őszinte akart lenni, akkor be kellett ismernie, hogy nagyon is kedveli, és jól érzi magát a társaságában. Mostanában egyre több mindenről beszélgettek, olyan dolgokról is, ami nem függött össze Dennyvel, sőt, legtöbbször még egyet is értettek. De sosem gondolt rá úgy, mint férfira.
Bosszúsan megrázta a fejét. Semmi értelme ilyenen gondolkodnia. Azért, mert a mai randevúja nem sikerült, még nem azt jelenti, hogy kizárólag Perselus Piton az, akivel jól érezheti magát. Lesz még alkalma, hogy megismerjen valakit, akivel komoly kapcsolata alakulhat ki. Mindenesetre, a vakrandik többé szóba sem jöhetnek.

***

Hermione azon elmélete, miszerint mostanában Piton normálisan, sőt, szinte már kedvesen bánik vele, megdőlni látszott a délután folyamán. A férfi végig mogorván beszélt vele, már ha az egyszavas, vagy mordulással helyettesített megnyilvánulásait annak lehetett venni. A lány nem is bánta, mikor végre eltűnt pár órára a laborjában. Úgy gondolta, majd csak megnyugszik, bármi is a baja, de mikor este ugyanolyan hangulatban került elő, komolyan elgondolkodott az eshetőségeken, ami miatt dühös lehet. Denny csinált volna valamit? Esetleg nem megy az üzlet, vagy látott egy cikket Harryről, és az bosszantotta fel ennyire?
Az üzletről tudta, hogy jól megy, hiszen a férfit valósággal elárasztották a különböző megrendelések, és mostanában Harry is megúszta, hogy az újságokban róla cikkezzenek, így ezt a két lehetőséget máris elvetette. Marad Denny… Vagy esetleg rá neheztel valami miatt? De miért? Hiszen nem csinált semmit, amivel felbosszanthatta volna, és vitájuk sem volt már hetek óta. A legutóbb pedig egyetértésben váltak el. Nem merte megkérdezni a férfitól, hogy mi miatt dühös, de úgy gondolta, Denny talán választ tud adni.
– Denny – szólította meg halkan az építőkockákkal játszadozó kisfiút –, nem tudod, miért mérges a professzor?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Denny –, reggel nem volt az.
Szóval nem volt az, és akkor ezek szerint Denny sem bosszantotta fel semmivel. Vagyis, mégiscsak jó helyen tapogatózik, ha úgy gondolja, vele van baja.
– Szerinted rám haragszik? – faggatózott tovább.
Denny elgondolkodott a kérdésen.
– Az lehet – mondta végül. – Tegnap is akkor lett mérges, mikor meglátott téged azzal a bácsival.
– Hogyan? – kérdezte értetlenül Hermione. – Mikor… mikor láttatok ti engem?
– Amikor fagyizni voltunk.
Hermione döbbenten meredt maga elé. Ezek szerint Denny és Piton ott voltak, mikor Clive-val találkozott. Nem is vette észre őket. De miért bosszantaná ez a férfit?
Észrevette, hogy Denny furcsán csillogó szemmel nézi őt.
– Mi az, Denny? – kérdezte kissé gyanakodva.
Denny közelebb hajolt, és mintha titkot szeretne elárulni, suttogni kezdett.
– Az a bácsi megpuszilta a szádat. – Azzal hirtelen a szája elé kapta a kezét, és fújtatva belekuncogott.
Hermionénak elakadt a lélegzete egy pillanatra, és zavartan nézett a kisfiúra. Ezek szerint Denny látta, amikor Clive megcsókolta. És ha Denny látta, akkor Pitonnak is látnia kellett, és… Ez lenne a baja? Hogy egy másik férfival látta? Ezért viselkedik most ellenségesen? Ez egészen olyan, mintha… féltékeny lenne. Maga sem értette, miért, de örült ennek az eshetőségnek. Egy hirtelen elhatározással Denny felé fordult.
– Denny, nem bánnád, ha én most kimennék egy kicsit, és segítenék a professzornak?
– Nem – rázta a fejét a kisfiú.
– Biztos? Jól elleszel?
– Igen – bólogatott Denny.
– Rendben – állt fel Hermione, és elindult a konyha felé, ahol Piton épp a vacsora elkészítésével foglalatoskodott. Bármilyen képtelenségnek is tartotta az ötletet, úgy érezte, muszáj megtudnia, hogy tényleg a tegnapi randevújával függ-e össze a bájitalmester rosszkedve. Bár, az is lehet, hogy téved. Belépett a konyhába, a férfi mellé állt, és megszólította.
– Nem bánja, ha segítek magának?
Piton ránézett egy pillanatra – cseppet sem kedvesen –, majd visszafordult a pult felé.
– Nem hinném, hogy bármiben is a hasznomra lehetne – vetette oda foghegyről, anélkül, hogy felé fordult volna –, tekintve, hogy nem is tud főzni.
– Ezért szeretnék segíteni – mondta ártatlanul a lány, mintha fel sem tűnt volna neki az elutasító hangnem. – Esetleg még tanulhatnék is valamit magától.
– Maga inkább Dennyvel foglalkozzon – mordult fel ingerülten Piton.
– Denny azt mondta, nem bánja, ha segítek magának – kötötte az ebet a karóhoz Hermione.
Ó, ez a makacs fruska! Hát nem ért ez a szép szóból?
– Miss Granger! – sziszegte dühösen a lánynak. – Tényleg ennyire nehéz a felfogása? Úgy látom, a Potterrel és Weasleyvel folytatott barátsága a maga elméjére is hatással volt az évek során, és ezek szerint nem pozitív irányba. Nincs szükségem a segítségére.
Hermione csalódottan biggyesztette le a száját.
– Tényleg ennyire a terhére vagyok? – kérdezte már-már szomorúan.
Piton végre ránézett. Pár pillanatig összeszűkült szemekkel figyelte a lányt, majd megforgatta a szemeit, és egy mordulás kíséretében Hermione elé lökött egy sajtreszelőt és egy darab sajtot.
– Reszelje le! – adta meg az instrukciót.
Hermione egy hálás mosolyt küldött a férfi felé, és hozzáfogott lereszelni a sajtot.
Piton nézte egy ideig a lányt, majd ingerülten visszafordult, és dühödt mozdulatokkal kezdte felszeletelni az előtte lévő zöldségeket. „Levakarhatatlan nőszemély.”
– Szombaton válaszoltam Hagrid levelére – szólalt meg Hermione csevegő hangon. – Megírtam neki, hogy vasárnap meglátogatom őt Dennyvel.
Piton úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
– Már nagyon régen nem találkoztam vele – folytatta zavartalanul a lány –, rengeteg mesélnivalóm lesz neki. Például, a tegnapi randevúm biztosan érdekelni fogja.
Piton még mindig nem válaszolt, csak még lendületesebben vagdosta a zöldségeket. Bár, inkább látszott kivégzésnek, mint szeletelésnek.
„Megvagy! – mondta magában a lány. – Szóval tényleg ez volt a bajod.”
Maga sem értette miért, de úgy érezte, muszáj biztosítani a férfit arról, hogy semmi jelentősége nem volt az előző napi találkájának.
– De lehet, hogy mégsem mesélem el neki – mondta elmerengve. – A legjobb lenne elfelejteni az egészet.
Piton kezében megállt a kés, majd újra hozzáfogott, de jóval szelídebben. Hermione magában mosolyogva nyugtázta a férfi reakcióját, majd folytatta.
– Soha életemben nem találkoztam még ilyen öntelt, unalmas és tolakodó férfival. Képzelje, tegnap találkoztunk először, és ő azonnal egy csókkal kezdte az ismerkedést. Annyira váratlanul ért, hogy még tiltakozni sem tudtam. Nyilván azt hitte, hogy mivel ő egy híres kviddicsjátékos, ezzel majd el tud engem bűvölni. – Óvatosan Pitonra pillantott, és kajánul állapította meg, hogy a férfi már egy ideje mozdulatlanul állva hallgatja őt. – De nagyot tévedett. Meg is mondtam neki, hogy nem akarok vele többé találkozni.
Piton letette a kezében tartott kést, és a lány felé fordult.
– Miss Granger! – mondta vontatottan. – Úgy nézek ki, mint akit ez érdekel?
„Naná!” – mondta a kis hang a fejében.
– Bocsánat – szabadkozott a lány. – Nem tudom, miért meséltem el ezt magának.
„Egy fenét nem!”
Visszafordult, hogy tovább reszelje a sajtot, de közben feszülten várta a férfi reakcióját, ami nem is késett sokat.
– Annyi elég lesz, Miss Granger – hallotta meg Piton hangját, ami most szinte kedvesen csengett –, köszönöm.
Hermione letette a kezéből a sajtot, és a férfira nézett.
– Szívesen – mondta, majd a csaphoz lépett, hogy kezet mosson, és mikor visszafordult, legnagyobb meglepetésére Piton már ott állt, és egy konyharuhát nyújtott felé, hogy megtörölközhessen.
– Köszönöm – mondta egy hálás mosoly kíséretében.
– Nincs mit – biccentett a férfi, majd újra a főzésre fordította a figyelmét.
Hermione nézte őt egy darabig, majd halkan megkérdezte:
– Esetleg segíthetek még valamiben?
Piton ránézett, majd lassan megrázta a fejét.
– Boldogulok, Miss Granger. Inkább próbálja meg rávenni Dennyt egy hajmosásra – tette hozzá enyhén felfelé kunkorodó szájjal.
Hermione elmosolyodott.
– Rendben, mindent el fogok követni. – Azzal elindult Denny szobája felé.
Piton szeme elégedetten csillogott, ahogy a tekintete követte a lányt, amíg az bement Denny szobájába. Tehát nem találkozik többé azzal a fajankóval. Helyes!
„És te miért örülsz ennek ennyire?” – kérdezte a kis hang.
„Mert az a férfi nem illett hozzá. Granger sokkal jobbat érdemel” – válaszolt.
„Na, persze” – nevetett a hangocska.
„Fogd be!” – mordult rá Piton, de pár pillanattal később egy diadalmas mosoly jelent meg az arcán.
Hermione elégedetten hagyta el a konyhát. Boldog volt, hogy ha kissé mardekáros módszerekkel is, de sikerült kiengesztelnie Pitont. Tehát tényleg a tegnapi csók miatt volt dühös. Hirtelen megtorpant egy pillanatra. Miért zavarta ez a férfit, és őt ez miért érintette rosszul? És ami ennél is fontosabb: mi volt az oka, hogy úgy érezte, magyarázattal tartozik Pitonnak, és miért érzett kényszert, hogy biztosítsa arról, senki sincs az életében? Miért izgatta, hogy hogyan reagál erre Piton, és miért töltötte el megnyugvással, mikor a férfi ezt kedvezően fogadta?
 

Folyt. köv.

Akinek örök hálával tartozom: Midnights Prophet

Előző←…….→Következő