6. fejezet

Nem az a fontos, ami velünk, hanem ami bennünk történik.
(Mensáros László)


***

Az augusztusi nap mintha megkétszerezett erővel árasztotta volna magából a meleget. Mintha minden erejét beleadta volna, hogy emlékezetessé tegye azt a két hetet, ami még hátra volt a nyárból.
Hermione könnyű nyári ruhájában ballagott a felforrósodott járdán a Grimmauld tér 12. felé. Kicsit szégyellte magát, hogy már öt hete nem látogatta meg a barátait, de most az egész délután az övék volt egy kiadós beszélgetésre. A házhoz érve bekopogott, majd türelmesen várakozott, amíg Sipor ajtót nyitott neki.
– Jó napot, kisasszony! – nyekeregte a manó.
– Jó napot, Sipor! – köszönt mosolyogva Hermione, és belépett az előszobába.
– Hermione! – sietett elé Ginny boldogan. – De örülök, hogy látlak! Azt hittük, már elfelejtettél minket – tette hozzá megjátszott rosszallással.
– Tudom, Ginny, ne haragudj, de rengeteg minden összejött mostanában – mentegetőzött a lány. – Szégyellem is magam, hogy csak most jöttem.
– A lényeg, hogy itt vagy – szólalt meg Ginny háta mögött Harry, majd előrelépett, és ő is megölelte Hermionét.
– Menjünk, üljünk le a nappaliban – javasolta Ginny. – Vagyis, ti csak menjetek, én pedig azonnal készítek egy kis jeges teát – fordult a konyha irányába.
Sipor fontoskodva előcsoszogott, és rosszallóan Ginnyre nézett, teniszlabdányi szemeit meresztgetve.
– Majd Sipor megcsinálja, kisasszonyom. Kisasszonyomnak kímélnie kell magát, nem szabad megerőltetnie magát.
– Semmi bajom, Sipor – fortyant föl Ginny. – Csak egy egyszerű jeges tea. Ha mindenáron segíteni szeretnél, akkor hozd ki a süteményt a kamrából!
Sipor elindult a kamra irányába, egyfolytában magában motyogva.
– Semmi baja, azt mondja Sipornak, semmi baja. Pedig pihennie kéne. Hát miért van itt Sipor, ha nem engedik, hogy tegye a dolgát?
Hermione elgondolkodva nézett a manó után, majd Harryhez fordult.
– Harry, mi baja van Ginnynek?
Harry tartózkodóan elmosolyodott.
– Semmi, Hermione, ne aggódj. Sipor csak szeret mindent eltúlozni.
– De akkor miért mondta, hogy... – Nem tudta befejezni, inkább csak aggódva fürkészte a barátja arcát. – Ugye nem titkoltok semmi szörnyűséget, Harry?
Harry elnevette magát, és lehuppant az egyik fotelbe, miközben a lányt is hellyel kínálta.
– Nem, Hermione, semmit nem titkolunk előtted, és szó sincs semmiféle szörnyűségről.
Ginny megérkezett az italokkal, és sejtelmesen mosolyogva leült Harry foteljének a karfájára.
Hermione idegesen nézte felváltva hol Ginnyt, hol Harryt, végül nem bírta tovább.
– Mondjátok már, mi van! – szólt izgatottan.
Ginny mosolya még szélesebb lett.
– Két hónapos terhes vagyok – mondta fülig érő szájjal.
Hermione boldogan felsikkantott, majd felpattant, és megölelte Ginnyt.
– Jaj, istenem, gratulálok! Ez csodálatos hír! Igazán, Harry – fordult a fiú felé –, szörnyű vagy. Már azt hittem, valami komoly baj van.
– Mondtam, hogy ne aggódj – vigyorgott a fiú.
– Igen, mondtad, de... Jaj, annyira örülök nektek! – folytatta lelkendezve.
– Köszönjük, Hermione! – mondta Ginny. – Mi is örülünk neki. – Majd mikor meglátta Hermione könnyes szemeit, rászólt. – Nehogy elkezdj sírni!
Hermione gyorsan kitörölte a szeméből a könnycseppeket, és mentegetőzve megszólalt:
– Bocsánat, de tényleg olyan boldog vagyok. És annyira irigyellek titeket – tette hozzá szipogva, miközben visszaült a kanapéra.
– Hmmm... Talán randiznod kéne – mondta Ginny felhúzott szemöldökkel.
– Ginny! – szólt rá Harry.
– Hagyd csak, Harry, igaza van – legyintett Hermione. – Hiába álmodozom gyerekről, ha még pasim sincs.
– Na ugye! – vetette bele magát a témába újult erővel Ginny. – Nem egészséges, hogy csak dolgozol egyfolytában, és nem szórakozol. Pedig biztos egy csomó férfi örömmel járna veled. Hiszen szép vagy, és okos. Akár még váltogathatnád is őket – tette hozzá kajánul vigyorogva.
– Ginny – horkant fel Harry felháborodottan.
– Fogd be, Harry! – torkollta le Ginny. – Ki nem állhatom ezt az álszenteskedést a pasik részéről. Ha ti egyszerre több nővel szórakoztok, az rendben van, de ha egy nő teszi ugyanezt, máris könnyűvérűnek bélyegzitek.
– Nem mondtam ilyet – háborgott a fiatal férfi.
– Próbálnál csak! – morogta Ginny.
Harry csak egy fáradt fejcsóválással válaszolt.
Hermione csendben figyelte a páros vitáját, és elszorult a szíve. A vitáik ellenére Harry és Ginny nagyon illettek egymáshoz, és igazán boldogok voltak együtt. Nem tudott nem irigykedni emiatt. És egy icipicit sajnálta is magát.
Bár Ronnal minden jól ment az elején, egy idő után kezdett ellaposodni a kapcsolatuk. Nem tudtak semmi újat, semmi izgalmasat nyújtani a másiknak. A kezdeti szenvedélyük kihűlt, és minden olyan unalmasan megszokottá vált. Rá kellett jönniük, hogy ez a kapcsolat csak a barátságuk alapos túlértékelése volt, nem szerelem. Hermionénak utólag azt is el kellett ismernie, hogy amíg szerelmesnek hitte magát, akkor sem érezte Ron közelében azt a hihetetlen szenvedélyt, amitől az embernek elgyengül a térde, és úgy érzi, millió pillangó verdes a gyomrában. Sokszor nem is értette, Ginny miről beszél, mikor ezeket az érzéseket részletezte Harryvel kapcsolatban, de most mindennél biztosabban érezte, hogy ő is át akarja ezt élni. Ha csak egyszer is ebben az életben, de tudni akarja, milyen az, ha a szíve majd' kiugrik a helyéről a szeretett férfi látványától, ha szinte lélegezni is elfelejt egyetlen pillantásától, és úgy érzi, perzseli a bőrét a legapróbb érintése is.
Akkor mindig azt hitte, barátnője csak túloz. Aztán megértette: nem volt szerelmes Ronba. Csak azt hitte, hogy az.
És most itt ül, huszonöt évesen, és nem tudja, milyen is igazán szerelmesnek lenni. Ehelyett irigykedve nézi két barátja civódását, akik hamarosan szülők lesznek. Bár mindennél jobban örült volna egy gyereknek, hálás volt a sorsnak, hogy nem esett teherbe Rontól annak idején. Nem akarta volna, hogy egy ártatlan csöppségnek kéne megsínyleni azt, hogy ő nem volt tisztában az érzéseivel.
Annyira elmerült az önsajnálatban, hogy fel sem tűnt neki, amikor Sipor behozott egy süteményekkel megpakolt tálcát, ahogy az sem, hogy az időközben vitázással felhagyó Ginny és Harry már jó ideje nézik, ahogy maga elé mered.
– Hermione – szólította meg óvatosan Harry. – Minden rendben?
A lány felkapta a fejét, és barátjára nézett.
– Igen, Harry, minden rendben – mondta mosolyt erőltetve az arcára. – És mikorra várjátok a kicsit? – kérdezte gyorsan, esélyt sem adva a további kérdezősködésre.
– Március huszonhetedikére – válaszolta Ginny.
– Gondolom, addig mindenképpen összeházasodtok, igaz?
– Hát – kezdte Harry –, az az igazság, hogy ez nem igazán fordult meg a fejünkben.
– Nem akartok összeházasodni? – kérdezte Hermione, inkább kíváncsian, mint rosszallóan.
– Nem, Hermione – mosolyodott el Ginny. – Nekünk tökéletesen megfelel így is, ahogy most vagyunk. Ha akartunk volna, már rég összeházasodhattunk volna, ezen egy gyerek érkezése nem változtat. Bár, anya eléggé kiakadt. Ő mindenképpen a házasság mellett van, és most naponta rágja a fülünket emiatt.
– Gondolom, mindenképpen meg akar győzni titeket arról, hogy ez így helyes – mondta Hermione, mindentudó hangsúllyal a hangjában.
– Ne is mondd! – sóhajtott Harry. – Az az igazság, hogy Ginny elég sokat szépített a dolgokon. Egy nap többször is átjön, hogy rábeszéljen minket az esküvőre. Folyton azt mondogatja, hogy ennek a gyereknek igazi családra lesz szüksége, és ha mi nem házasodunk össze, akkor majd mit fognak szólni az emberek, mert hogy ez sosem volt szokás a varázslócsaládoknál. És hogy különben is, nekem jó példával kell előjárnom, mert hogy én vagyok a varázsvilág megmentője. És hiába mondjuk, hogy minket ez nem érdekel, meg hogy egy család nem attól az, hogy a szülők házasságban élnek-e vagy sem, hiszen nagyon sokan nevelnek így gyereket, mintha meg sem hallaná. Inkább elsírja magát, és érzelmileg zsarol minket. Azt mondja, hogy bele fog halni a szégyenbe, mert majd lépten-nyomon erről fogják faggatni, de minket ez még csak ne is érdekeljen, mert az ő véleménye úgysem számít semmit.
– Mintha bárki is ellent mert volna mondani neki valaha is – horkant fel Ginny fintorogva. – Mostanáig.
– Igen – vette át a szót ismét Harry –, szerinte túl modern a gondolkodásunk. Hiába mondjuk neki, hogy ez már a huszonegyedik század.
Hermione elmosolyodott. Ismerte Mollyt, tudta milyen csatározásokat folytathatnak vele a barátai.
– Na és Arthur? – kérdezte.
– Neki szerencsére mindegy – mondta Ginny. – Őt csak az érdekli, hogy lesz egy újabb unokája.
– Na, igen, ő mindig is könnyedébben vette ezeket a dolgokat – bólogatott Hermione.
Harry és Ginny egymásra néztek, mintha a másiktól várnának valamiféle néma biztatást, majd a fiú Hermionéhoz fordult.
– Hermione – szólalt meg lassan –, igaz, hogy még kissé korai, de arra gondoltunk, hogy elvállalnád-e a keresztanyaságot.
Hermione nem tudott megszólalni, és hirtelen újra könnyek gyűltek a szemébe a meghatottságtól.
– Persze csak akkor, ha nem fogsz sírni – tette hozzá gyorsan a fiú.
A lány visszanyelte kitörni készülő könnyeit, és boldogan bólintott.
– Ezer örömmel! – mondta mosolyogva.
Ginny felállt, és átölelte Hermionét.
– Köszönjük, Hermione, boldoggá teszel vele minket – mondta őszintén. – És ha már gyerektéma – tette hozzá, miközben leült Hermione mellé a kanapéra. – Hogy boldogulsz Pitonnál?
Harry érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
– Jól – ismerte el Hermione –, egész jól. Denny nagyon édes kölyök, igazán szeretnivaló.
– Na és a denevér? – kérdezte gyanakodva Harry.
– Egészen... normális – bökte ki a lány.
Harry felhorkantott.
– Normális?! Te most tényleg Pitonról beszélsz?
– Igen, Harry, róla – bólintott Hermione. – Voltaképpen jól kijövök vele. Persze az elején volt köztünk egy kis feszültség, de sikerült dűlőre jutnunk. Igaz, továbbra is vannak gúnyos megjegyzései, de összességében nagyon is emberi. Nem tudom, hogy ez Denny hatása-e, vagy csak mi nem ismertük őt eléggé, de hidd el, nem olyan rossz ember.
– Te most tényleg a zsíros hajú szemétládáról beszélsz? – kérdezte egyre nagyobb hitetlenkedéssel Harry.
– Igazából – vigyorodott el Hermione –, már nem zsíros a haja. Ugyanis rendszeresen mossa.
Harry olyan értetlen arcot vágott, hogy az még Ronnak is a becsületére vált volna.
– Ugratsz – nyögte ki végül.
– Szó sincs róla – nevette el magát Hermione. – Az igazat mondom. Képzelheted, én is mennyire meglepődtem, mikor először megláttam.
– Azt elhiszem – kuncogott Ginny. – És ha most azt fogod mondani, hogy a feketét is lecserélte valami más színre...
– Nem – rázta a fejét mosolyogva Hermione –, a fekete az maradt. Az nem változott.
– Na, jó – szólt közbe Harry –, elég volt Pitonból. Beszéljünk valami másról! Mindegy, miről, csak ne róla.
– Te hoztad föl – korholta Ginny.
– Tudom – sóhajtotta a fiú. – És most ejtem is, ha nem gond. Szóval – fordult újra Hermione felé vigyorogva –, mikor mutatsz már be nekünk végre valakit...?
A délután további részében Hermione sorra hallgathatta a jótanácsokat párkapcsolati témákban. Kicsit kényelmetlennek érezte, hogy még Harry is az ő magánéletével – pontosabban annak hiányával – van elfoglalva, de nem tudott neheztelni a barátjára emiatt, hiszen ez csak azt mutatta, hogy a fiú törődik vele. Persze Ginny is őrült intenzitással harapott rá újra a témára, és csak akkor volt hajlandó felhagyni Hermione nyaggatásával, mikor a lány az elbúcsúzáskor szinte esküt tett arra, hogy ismerkedni fog végre.
Este, az ágyában fekve, Hermione nem tudott nevetés nélkül visszagondolni arra, Harry milyen arcot vágott, mikor azt ecsetelte, hogy tulajdonképpen Piton nem is olyan szörnyű. Az igazság az volt, hogy valóban így érezte, és nem csak Harry és Ginny megnyugtatása miatt mondta. Tényleg jól érezte magát Piton társaságában, és a legkülönfélébb témákban is el tudott beszélgetni vele. Saját maga is meglepődött azon, hogy a férfi egy-egy epésebb megjegyzése nem sértődöttséget vált ki belőle, hanem inkább szórakoztatja, és egyre inkább felfedezte a jól elrejtett humort is a gúnyolódások mögött.
Egyedül az nem tetszett neki, hogy Piton még mindig elzárkózott attól, hogy tájékoztassa Dennyt az anyja haláláról, és akárhányszor felhozta ezt a témát, a férfi azonnal ingerültté, és elutasítóvá vált. Nem tudta, hogyan kéne meggyőznie a bájitalmestert arról, hogy ne titkolózzon a kisfiú előtt, de eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, rá fogja venni Pitont, hogy beszéljen. A kérdés csak az volt, hogyan.
 

***

Denny a kanapén üldögélve hallgatta Hermionét, aki az egyik roxforti kalandjáról mesélt éppen. Denny nagyon szerette ezeket a történeteket, azokat pedig különösen élvezte, amikor a bájitalmester is megemlítésre került egy-egy alkalommal.
Hermione épp a Weasley ikrek legendássá vált tűzijátékát ecsetelte, és Denny jókat kacagott azon, hogyan próbálta az iskola gondnoka, és akkori, békára igencsak hasonlító igazgatónője sikertelenül eltüntetni a különböző rakétákat.
– A híres-neves Weasley-féle Futótűz-fantázia történetét hallhatjuk, Miss Granger? – kérdezte Piton, aki akkor lépett be a nappaliba, a laborból feljőve. – Az a nap nyilván bevonult a Roxfort történelmébe.
– Igen, professzor úr – mondta mosolyogva Hermione –, az a nap tényleg nagyon emlékezetes volt.
– És rendkívül szórakoztató is – ismerte el Piton, miközben leült a foteljába.
Hermione csodálkozva nézett a férfira.
– Tényleg szórakoztatónak találta? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nos, meglehetős elégtétellel töltött el a tudat, hogy Dolores Umbridge alaposan megszenvedte azt a napot – bólintott Piton, egy gúnyos kis mosollyal a szája sarkában. – Ha nem lettek volna griffendélesek, azt hiszem, még jutalompontokat is adtam volna érte a Weasley ikreknek. Ez így természetesen elmaradt.
– Pedig az a nap is nevezetes lett volna, mikor maga pontot ad a Griffendélnek – kuncogott Hermione. – Na, az biztosan bekerült volna a krónikákba.
– Bele is haltam volna a szégyenbe – húzta el a száját a férfi.
Hermione mosolyogva csóválta a fejét, de nem szólt semmit, Piton pedig belemerült az újságjába.
– Denny – fordult a lány a kisfiúhoz –, van kedved rajzolni?
– Van – bólogatott a gyerek, és már indult is az asztalhoz, Hermione pedig a kisfiú szobájába ment a színes ceruzákért.
Piton elégedetten látta, hogy Denny milyen jól kijön a lánnyal. És, ha őszinte akart lenni, nem csak a fiú. A kezdeti ellenérzései a lánnyal szemben teljesen megszűntek. Granger nem volt elviselhetetlen, sőt, igazából igen jó társaságnak bizonyult. Saját maga sem gondolta volna, hogy ilyen jól ki fog jönni az egykori griffendélessel. Persze időnként nem tudta megállni, hogy ne kezdjen gúnyolódni a lány kárára, de őszinte meglepetésére, úgy tűnt, ez inkább szórakoztatja Grangert, ami humorérzékről is tanúskodott. Félretette az újságját, és Hermionéhoz fordult.
– Mi volt az oka, hogy eladósodott, Miss Granger? Tudtommal, a Merlin-díjhoz pénzjutalmat is adtak. Talán eljátszotta? Vagy esetleg sikertelen vállalkozás? Be akart törni a romantika-piacra, de senkinek sem kellettek az illatos varázsgyertyák? – tette hozzá kissé gúnyosan, hogy leplezze a kíváncsiságát.
Hermione nézte egy darabig a férfit, majd elmosolyodott.
– Semmi ilyesmi nem történt – mondta. – Sokkal prózaibb oka van a dolognak. Annak idején a halálfalók lerombolták a szüleim házát, így a jutalompénzből egy újat vettem nekik. Nem sokkal azután pedig elkezdtem a gyógyítói képzést, és hogy ki tudjam fizetni a tandíjat, hitelt vettem fel a Gringottsban. A szüleim persze felajánlották, hogy segítenek, és Harry is, de visszautasítottam.
– Nem kellett volna – morogta a férfi.
– A saját erőmből szerettem volna boldogulni – mondta Hermione elkomolyodva. – És ha akkor engedtem volna nekik, maga most elég nagy gondban lenne – vitte be a találatot egy félmosollyal.
– Na igen – mondta kissé zavarban Piton, és inkább újra az újságját kezdte olvasni, igyekezve tudomást sem venni az önelégülten mosolygó lányról.
 

***

Egyik délután Hermione Dennyvel sütögette a homoktortákat, miközben Piton a tőlük nem messze lévő kertben tett-vett, és fél füllel hallgatta a lány meséjét Dennynek hobbitokról, tündékről, és egy nagy hatalmú, gonosz gyűrűről.
– Fúúú – mondta Denny lelkendezve –, ez baró. És ez tényleg megtörtént?
– Nem, Denny – mosolygott Hermione –, ez csak mese. A muglik körében nagyon népszerű.
– Ez tévedés – szólt oda Piton.
– Dehogy az – méltatlankodott a lány. – A mai napig az egyik legkedveltebb történet, világszerte.
– Nem a történet sikere a tévedés – mondta türelmetlenül a férfi –, hanem a tévhit, hogy ez csak mese.
Hermione felkapta a fejét, és hitetlenkedve nézett a bájitalmesterre.
– Ejnye – szólalt meg kissé gúnyosan Piton –, csak nem olyat mondtam, ami még magának is újdonság, Miss Granger?
– De igen – ismerte be Hermione. – Nem mondja komolyan, hogy ez tényleg megtörtént?
– Nagyon is – bólintott a férfi, és közelebb ment, hogy leüljön a kis kerti padra. – És őszintén csodálkozom, hogy maga ennek nem nézett utána.
– Én tényleg azt hittem, ez csupán egy mese – mondta a lány.
– Nos, nem az – rázta a fejét Piton. – Igaz, több ezer évvel ezelőtt történt, még valamikor a muglik által tartott ősidőkben, valahol Eurázsiában.
– Hihetetlen – suttogta döbbenten Hermione.
– Maga sem hiheti, hogy ilyet egy mugli ki tudna találni.
– Várjon! Most ugye nem azt akarja mondani, hogy az írója egy varázsló volt? – esett egyik ámulatból a másikba Hermione.
– Dehogynem – húzódott mosolyra a bájitalmester szája. – És nem csak ő.
– Nem csak ő? – ismételte a lány. – Kire gondol?
– Ha jól tudom, film is készült a regényből… – mondta Piton vontatottan.
Hermione szeme elkerekedett.
– A... a rendező?! – hüledezett.
– Miss Granger, hát persze – mondta önelégülten a férfi. – Mégis, mit gondolt, hogy tudták olyan részletességgel bemutatni az akkori helyszíneket, ruhákat és használati tárgyakat? Nem is beszélve a különböző nyelvekről. Ilyen fantáziával egy mugli sincs megáldva. Tényleg megdöbbent, hogy erre nem jött rá. Maga szerint honnan erednek a varázslók és a boszorkányok? Mi mind azoknak a mágusoknak a leszármazottai vagyunk, akárcsak a törpöknek a mai koboldok. Vagy a lidérceknek a dementorok.
Piton elhallgatott, és várta, hogy Hermione megeméssze a hallottakat.
– És a tündék? – kérdezte óvatosan a lány.
Piton elhúzta a száját.
– Ők a vélák ősei.
Hermione döbbenten hallgatott, majd kis mosollyal az ajkán Pitonra nézett.
– Maga megnézte a filmet?
– Kíváncsi voltam rá – biccentett a férfi.
Hermione nevetni kezdett, ahogy elképzelte a bájitalmestert, amint egy vödör popcornnal a kezében ül a moziban.
– Ha ezt látta volna valaki...
– Itt fejeztük be a beszélgetést – állt fel Piton pókerarccal, és elindult befelé, hogy ne kellejen végignéznie, ahogy Granger rajta mulat.
Denny, aki mindeddig tátott szájjal hallgatta a beszélgetést, izgatottan megszólalt.
– Perselus, ezt ugye majd elmeséled a maminak is? Ezt még biztosan ő sem tudja.
Piton megtorpant, Hermione pedig benntartotta a levegőt.
– Denny – köszörülte meg a torkát a bájitalmester. – Lassan fejezd be a játékot, hamarosan vacsorázunk.
– Jó – bólintott a gyerek, majd újra megkérdezte: – De majd elmondod a maminak?
– Igen – mormogta kelletlenül a férfi, miközben egy futó pillantást váltott a zavartan hallgató Hermionéval, majd sarkon fordult, és besietett a házba, bevágva maga mögött az ajtót.
Az este további része nem úgy alakult, ahogy Piton szerette volna. Bár ő is és Hermione is igyekeztek elterelni Denny figyelmét, a gyerek valamivel kapcsolatban folyton felemlegette az anyját. Ez egy idő után annyira kínossá vált a két felnőtt számára, hogy végül már csak feszült csöndben végezték a teendőiket, kizárólag tőmondatokra korlátozódva a beszélgetésekben. Denny nem értette, mi lehet a gond, de hiába kérdezgette őket, csak kitérő válaszokat kapott mindkét részről.
Vacsora után Hermione elvonult, hogy lefektesse a kisfiút, Piton pedig leroskadt az egyik fotelba, sajgó halántékát masszírozva. Ez a mai este teljesen kikészítette. Igaz, hogy Denny eddig is gyakorta felemlegette az anyját a legváratlanabb pillanatokban és a legjelentéktelenebb dolgokkal kapcsolatban is, de idáig mindig sikerült valahogy eltéríteni a témától. Ma viszont semmi nem hatott, csak folytatta a kérdezősködést rendületlenül. Végiggondolva a lehetőségeket, Piton nem igazán tudta, meddig titkolózhatna még a gyerek előtt, de érezte, hogy már nem sokáig, és valójában értelme sem lenne. Tudta, hogy nem ringathatja tovább tévhitben Dennyt. Meg kell tudnia az igazat.
– Professzor úr – hallotta meg maga mellett Hermione tétova hangját.
– Tudom, mit akar mondani, Miss Granger – sóhajtott a férfi, és a lányra nézett. – El kell mondanom neki.
– Igen – bólintott a lány komolyan. – Ezt már túl sokáig halogatta.
– Tudom – mormogta maga elé Piton –, tudom.
Hermione elgondolkodva nézte a férfit pár pillanatig, majd feltette azt a kérdést, ami már hetek óta foglalkoztatta.
– Professzor úr, mi történt Denny anyjával? Miért halt meg?
– Nem tudom, Miss Granger – mondta Piton, és a lányra nézett.
Hermionénak elkerekedett a szeme.
– Nem tudja? – kérdezte megütközve. – Hogy érti, hogy nem tudja? Hiszen maga neveli a fiát.
– Csak annyit tudok, hogy meghalt – vetette oda feszülten a bájitalmester –, de hogy hogyan, azt nem.
– De hát az unokahúga volt.
– Akit nem is ismertem – szűrte a foga között Piton.
– Nem is volt rá kíváncsi, hogy mi történt vele? – kérdezte egyre nagyobb hitetlenkedéssel a lány.
– Nem túlságosan érdekeltek a részletek
– Hogy érti azt, hogy nem érdekelte, hiszen…
– A pokolba a kíváncsi griffendélesekkel! – mordult fel ingerülten Piton. – Maga tényleg, mindig, mindent tudni akar? Olyasmit is, amihez semmi köze sincs?
Hermione beharapta a száját, és hallgatott. Igaz, hogy tényleg semmi köze nem volt hozzá, hiszen ő csak egy bébiszitter, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a férfi ennyire közömbösen vette az unokahúga halálát, és még csak utána sem érdeklődött a történteknek.
– Van valaki, aki el tudná mondani magának, mi történt? – kérdezte óvatosan.
Piton egy ideig maga elé meredt, majd bólintott, és megszólalt.
– Holnap küldök egy baglyot az ügyintézőnek, aki a hagyatékot intézte. Időpontot kérek tőle, hogy fogadjon.
Hermione kérdőn nézett a férfira. Sehogy sem értette, mi köze ehhez egy hagyatéki ügyintézőnek. Mielőtt azonban rákérdezhetett volna, Piton újra megszólalt.
– Dennyt nem szívjóságból vettem magamhoz annak idején, Miss Granger. Ő nem más, mint az unokahúgom által rám hagyott örökségem.
Hermionénak le kellett ülnie ennek hallatán.
– Denny mint örökség került magához? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen – bólintott a férfi. – Egy vérvonalhoz kötődő örökségi bűbáj, a...
– Praeceptum legata – suttogta döbbenten a lány, Piton szavába vágva. – Olvastam róla.
– Meglepett volna, ha nem – morogta Piton, majd folytatta. – Amikor megtudtam, mit is örököltem, hát, fogalmazzunk úgy, nem örültem neki. És bár az ügyintéző felajánlotta, hogy informál az unokahúgom halálának körülményeiről, nem voltam rá kíváncsi.
– Ez nagy hiba volt – mondta némi rosszallással a hangjában Hermione.
Piton ingerülten fordult felé.
– Na, ne mondja, Granger – gúnyolódott. – Erre azóta már én is rájöttem. A lényeg az – folytatta némileg megenyhülve, a lány bűnbánó arcát látva –, hogy akkor én ezt nem így éreztem. Értse meg, dühös voltam, és úgy éreztem, alaposan rászedtek, hogy egy számomra ismeretlen gyereket hirtelen a nyakamba sóztak. Csak arra tudtam gondolni, hogy felforgatták az életemet, és az akaratomon kívül kényszerítenek valamire. Fogalmam sem volt, mit kell kezdenem Dennyvel, hogy mi az, ami érdekli, mi az, amit már tud, és mi az, amit még nem. És semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy gyerekkel foglalkozzak a továbbiakban. Idegesített, hogy fél, hogy sír, bosszantott, ha éhes, és egyáltalán, ha csak megszólalt. Azóta már másképp érzek – tette hozzá gyorsan, látva, hogy Hermione meg akar szólalni. – De idő kellett hozzá, hogy másképp gondoljak Dennyre, mint egy bosszantó kölyökre. Arról pedig fogalmam sem volt, hogy nem tudja, mi történt az anyjával. Csak néhány hét múlva kérdezett rá először, és akkor tudatosult bennem, hogy azt hiszi, él. Nem mertem elmondani neki az igazat. És most sem tudom, hogy mit mondjak majd neki – fejezte be végül.
Hermione elgondolkozva nézte a férfit egy percig, majd halkan megszólalt.
– A gyerekek nagyon rugalmasak, professzor úr. Sokkal könnyebben feldolgozzák az élet nehézségeit egy felnőttnél. Viszont a hazugságot rosszul tűrik. Akármilyen fájdalmas is, Dennynek tudnia kell az igazságot, és higgye el, még ha az elején nehezen is fogadja, értékelni fogja az őszinteségét, és megbirkózik a helyzettel. Nem vagyok itt olyan régen, de azt látom, hogy Denny nagyon ragaszkodik magához, és ha most őszinte lesz vele, azt nagyra fogja értékelni. Először biztosan nehéz lesz neki megbarátkoznia a helyzettel, de tudom, hogy minél előbb túl lesznek rajta, annál könnyebb lesz mindkettőjüknek. De ha sokáig halogatja, akkor azokra a kérdésekre is felelnie kell, hogy miért. Mert ha Denny rájön, hogy maga sokáig eltitkolta előle az igazságot, rá fog kérdezni, ebben biztos lehet. És akkor nem tudom, hogy elfogadja-e a magyarázatát.
Piton megtörten hallgatott.
– Nem tudom, hogyan fogjak ebbe bele, Miss Granger – mondta színtelen hangon, és szinte elgyötörten nézett a lányra.
– Én azt hiszem, hogy már bele is fogott – mondta bátorítóan Hermione, és halványan elmosolyodott.
Piton nem válaszolt, csak némán fürkészte a lány arcát, miközben végiggondolta az imént hallottakat. Bármennyire is ódzkodott ettől az egésztől, azt már biztosan tudta, hogy semmit nem fog elhallgatni Denny elől, akármilyen nehéz is lesz elmondani. Itt az idő tiszta vizet önteni a pohárba. Kelletlenül bólintott egyet.
– Ideje mennem – mondta csendesen Hermione, és a fogashoz lépett. Leakasztotta a kabátját, és miközben belebújt, elgondolkodva nézte a szótlanul maga elé meredő Pitont. – Viszlát, professzor úr!
– Viszlát, Miss Granger – mormogta szórakozottan Piton.
Furcsa megkönnyebbülést érzett. Talán az elhatározás, hogy végre felfedi az igazságot Denny előtt, de az is lehet, hogy a Hermionéval folytatott beszélgetés volt az oka, talán mindkettő. Nem tudta volna megmondani. És igazából, nem is érdekelte.
 

***

Másnap délután egy szürke minisztériumi bagoly jelent meg Piton laborjában, és egy Mr. Wance által írt levél volt a lábára erősítve, amelyben az ügyintéző közölte Pitonnal, mikor tudná fogadni. Szeptember tizenötödikén, délután négy órára kapott időpontot.
„Remek – gondolta fogcsikorgatva –, még két hét”. Addig még hazudozhat a gyereknek, bár egyre nehezebben tudta kikerülni a válaszadást. Az egész olyan volt, mintha Denny sejtene valamit, és direkt hozná fel a kérdést, arra várva, mikor bukik már ki a bájitalmesterből az igazság.
Hermionénak hála, a fagyival időről időre sikerült elterelni Denny figyelmét az egyre kínosabbá váló témáról. Azalatt a két hét alatt rengeteg fagyizásban volt része a kisfiúnak, és mivel nem volt buta, rájött, hogy ezzel a témával kérés nélkül hozzájut a hűsítő csemegéhez, így aztán amilyen sűrűn csak lehetett, ki is használta ezt. Bár furcsának találta, hogy a felnőttek mindig elmismásolják a válaszadást, a fagyi feledtette vele ezt a hiányosságot.
 

***

Szeptember tizenötödikén, Hermione egy igencsak feszült Pitonnal találta szembe magát, ahogy belépett a férfi lakásába.
Pitonban kettős érzelmek dúltak. Egyik fele azt kívánta, bárcsak sosem jött volna el ez a nap, a másik fele pedig azt, hogy legyen már túl ezen az egészen. Idegesen biccentett Hermione felé, amit a lány, hasonlóan viszonzott.
– Denny kint van a kertben. Már várja magát – szólalt meg Piton.
– Megyek – indult el a lány, majd ajtóban visszafordult. – Ma fogja elmondani neki?
– Még nem tudom, Miss Granger – válaszolta kitérően a férfi.
Hermione gyanakodva nézett rá. Mégsem akarja tájékoztatni a fiút az anyjáról?
– Professzor úr, én nem hiszem, hogy...
– Nem akarom elhallgatni az igazat – szólt közbe türelmetlenül Piton, mintha csak tudná, mire gondolt a lány. – Csak még mindig nem tudom, hogyan közöljem Dennyvel.
Hermione kicsit közelebb lépett a férfihoz, és halkan megszólalt.
– Ha gondolja, és megbízik bennem eléggé ahhoz, hogy elmondja, amit ma megtud, szívesen segítek kitalálni, hogy hogyan oldja ezt meg – ajánlotta fel.
Piton elgondolkodott a javaslaton, és beleegyezően bólintott.
– Azt megköszönöm, Miss Granger.
– Rendben – bólintott a lány halvány mosollyal. – Akkor én most… – mutatott a hátsó ajtó felé, jelezve, hogy kimenne a kisfiúhoz.
– Menjen – biccentett Piton.
Hermione újra az ajtóhoz ment, de megint csak visszafordult a bájitalmester felé.
– Nem bánná, ha elvinném Dennyt egy játszóházba?
– Nem, vigye csak – mondta a férfi. – De hét órára hozza haza!
– Úgy lesz, professzor úr – bólintott a lány, és kilépett az ajtón.
Denny épp azt próbálgatta, milyen magasra tudja dobálni a labdákat. Mikor meglátta a felé sétáló Hermionét, rögtön elhajított mindent, ami a kezében volt, és a lányhoz futott.
– Szia, Hermione! – köszöntötte a lányt vidáman. – Labdázol velem?
– Szívesen, de mit szólnál, ha most elvinnélek egy játszóházba, hm?
Denny szeme felcsillant.
– De baró – suttogta áhítatosan. – De ugye ott is van labda?
– Hát persze – nevetett rá a lány. – Na, lenne kedved hozzá?
– Igen, igen – bólogatott Denny lelkesen. – Menjünk!
Azzal már emelte is a kezét, hogy a lány felvegye őt a hoppanáláshoz.
Piton eközben a meredten bámulta az üres kandallót, idegesen dobolva ujjaival a kanapé karfáján. Tudta, hogy számíthat Granger segítségére és támogatására, mégis szorongva gondolt arra a pillanatra, mikor majd el kell mondania Dennynek, amit ma meg fog tudni. Négy óra előtt sóhajtva állt fel a kanapéról, és a talárjáért nyúlt, majd a hátsó kertbe ment, és dehoppanált a minisztériumhoz.
Úgy érezte, ezer év is eltelt azóta a nap óta, mikor utoljára itt járt. Az előcsarnokba lépve ugyanaz a nyüzsgés fogadta, mint akkor, azon a reggelen. Újra átesett az azonosításon, és a Hagyatéki Osztály felé indult. Leadta a pálcáját a két őraurornak, majd benyitott az ügyosztály előszobájába.
„Hát, itt semmi nem változott” – gondolta epésen, a titkárnő erősen sminkelt arcára nézve.
– Jó napot! – mormogta a nőnek.
– Jó napot, Mr. Piton! – csilingelte a titkárnő. – Mr. Wance azonnal fogadja. Addig foglaljon helyet – mutatott a fal mellett sorakozó székekre.
Piton leült, és merev arccal bámult maga elé. A szeme sarkából látta, hogy a nő érdeklődve vizsgálgatja, de semmi kedve nem volt beszélgetésbe elegyedni vele. Túl akart már lenni ezen az egészen, amilyen gyorsan csak lehet. Körülbelül tizenöt perc múlva nyílt az ügyintéző irodájának az ajtaja, és Mr. Wance dugta ki rajta a fejét.
– Á, Mr. Piton – mondta megjátszott örömmel az emberke. – Kérem, fáradjon beljebb!
Piton felállt, és követte az ügyintézőt.
– Örülök, hogy újra látom, Mr. Piton – mondta fontoskodva a hivatalnok, miközben kezet nyújtott Piton felé.
– Mr. Wance – rázta meg az ügyintéző kezét Piton.
– Na és, hogy boldogul az „örökséggel”, Mr. Piton? – kérdezte tréfálkozva Mr. Wance.
– Köszönöm, nagyon jól – mormogta Piton.
– Ezt örömmel hallom – mondta az emberke, és az íróasztala előtti karosszékre mutatott. – Kérem, Mr. Piton, foglaljon helyet! – Majd ő is az íróasztala mögé döcögött, és leült. – Nos, uram, mit tehetek önért?
 

***

Denny nagyon élvezte a játszóházat. Fáradhatatlanul vetette bele magát a többi gyerekkel való játszadozásba. Fogócskázott, labdázott, még a görkorcsolyát is kipróbálta, és bár többet volt a fenekén mint a lábán, nem úgy tűnt, hogy ez a kedvét szegte volna. Kacagva próbált Hermione kezét fogva talpon maradni, és a végére egészen belejött. Mikor megunta, a trambulin felé vette az irányt, hogy azon ugrálva minél magasabbra érjen. A legjobban azt élvezte, ha a fenekére érkezve visszapattant. A nap végére alaposan elfáradt, de ezt nem ismerte volna be semmiért. Maradni akart, és Hermionénak nem kevés könyörgésébe került, mire hajlandó volt otthagyni a játszóházat, megígértetve a lánnyal, hogy amint lehet, újra eljönnek.
Piton már otthon volt, és őket várta. Sokatmondó pillantást váltott a lánnyal, miközben Denny lelkes beszámolóját hallgatta.
Vacsora után Hermione lefektette Dennyt, majd csatlakozott Pitonhoz a nappaliban. A férfi épp egy tekintélyes adag Lángnyelv Whiskyt kortyolgatott, és Hermionét is várta egy megtöltött pohár.
– Ennyire rossz lesz, amit hallani fogok? – kérdezte a lány gyanakodva.
– Majd eldönti maga, Miss Granger – mondta a férfi, és nagyot kortyolt az italból.
Hermione beleivott a whiskybe, és próbálta a rátörő köhögést visszafogni, majd leült a férfi mellé a kanapéra.
– Hallgatom – szólalt meg, hogy végre beszédre bírja Pitont.
Piton bólintott, és belefogott.
– Az unokahúgom, egy igen gazdag család egyetlen lányaként, nagyon vonzó partinak számított a fiatal varázslók körében. Sok udvarlója akadt, de végül egy Cecil Norman nevű férfi elcsavarta a fejét, és hozzáment. Az unokahúgom csak későn jött rá, hogy a férje csakis a pénze miatt vette el, de addigra Lenora már terhes volt. A férje jókat szórakozott az apósa pénzén, egészen addig a pillanatig, amíg a nagybátyám ezt meg nem elégelte, és nem sokkal a halála előtt elzárta a megmaradt pénzét egy széfbe, azzal a kikötéssel, hogy az unokája lesz a kizárólagos örököse a vagyonnak, amihez Denny nagykorúságáig nem férhet hozzá senki, és utána is csak Denny. Nem sokkal ezután meghalt. Miután Normanban tudatosult, hogy többé nem finanszírozza senki a kicsapongó életvitelét, a munkához viszont nem fűlött a foga, fogta magát, és elhagyta az unokahúgomat, még Denny születése előtt. Így aztán Lenora ott találta magát egyedül, egy csecsemővel, vagyon, és már apa nélkül. Dolgoznia kellett, és bár szerényen, de megéltek. Aztán tavaly elkapott egy betegséget, ami miatt folyamatosan vesztette a varázserejét. Mivel félő volt, hogy kvibli válik belőle, és így talán majd nem lesz munkája, úgy döntött, kezelteti magát. Viszont nem a hivatalos utat választotta, mert az ilyen eseteket jelenteni kell a minisztérium felé, és ezáltal a munkaadója felé is. Így aztán egy kuruzslót választott.
– Óh, istenem! – lehelte szörnyülködve Hermione.
Piton biccentett, és folytatta.
– Annyi becsület volt a kuruzslóban, hogy tájékoztatta az unokahúgomat, bele is halhat a kezelésbe. Így aztán, mivel semmiképp nem akarta, hogy Normanhoz kerüljön a fia, valahogy kinyomozta a létezésemet, és elkészítette ezt a végrendeletet, amiben engem kötelez arra, hogy felneveljem a fiát. A kezelés idejére Dennyt beadta egy ideiglenes árvaházba, azzal a kikötéssel, hogy semmiképp nem mondhatják el neki, ha esetleg meghalna. Hadd higgye a gyerek, hogy ideiglenesen lesz nálam. Azt hiszem, úgy gondolta, Denny még elég kicsi, idővel elfelejti. Egy héttel azután meghalt.
Piton elhallgatott, és a lányra nézett. Hermione már épp szólásra nyitotta a száját, mikor a férfi válla fölött elnézve elkerekedett a szeme. Piton, ezt látva, hátrakapta a fejét, és szembetalálta magát a szobaajtóban álló gyerekkel.
Denny sápadtan, tágra nyílt szemmel állt mögöttük, és úgy zihált, mintha kilométereket futott volna. Piton nem tudta, mióta lehetett már ott Denny, és azt sem, hogy mennyit hallott és fogott fel a beszélgetésükből, de a gyerek reakcióját látva, az utolsó mondatot egészen biztosan.
– Denny... – kezdte.
– A mami meghalt? – kérdezte sírós hangon a kisfiú, és remegni kezdett a szája.
– Denny, sajnálom – mondta Piton bűnbánó hangon.
– Azt mondta, eljön értem – sírta el magát Denny. – Azt mondta, csak dolga van. Hol a mami? Azt mondta, jönni fog!
– Jaj, Denny – nyögte Hermione remegő hangon.
Piton hirtelen nem tudta, mit tegyen. Hazudni már nem érdemes, hiszen Denny valószínűleg mindent hallott. Felállt, és a gyerek felé indult.
– Sajnálom, Denny, nem fog érted jönni – mondta halkan. – A mamád meghalt.
Denny zokogva hátrálni kezdett a férfi elől, majd berohant a szobájába.
Hermione felpattant, és utána akart indulni, de Piton megállította.
– Ne – mondta tompán.
– De nem maradhat most egyedül – tördelte idegesen a kezeit Hermione, és könnyek szöktek a szemébe. – Muszáj, hogy most valaki mellette legyen.
– Tudom, Miss Granger, de az a valaki én leszek – mondta határozottan a férfi. – Menjen most haza.
– De...
– Miss Granger! Kérem. Menjen. Haza!
Hermione tétovázott.
– Nem kéne mégis itt maradnom, hátha...
– Miss Granger! – csattant fel türelmetlenül Piton.
– Rendben – adta meg magát a lány sírós hangon. – De ha bármiben... ha bármiben...
Piton hirtelen megragadta a lány karját, alaposan meglepve Hermionét, aki erre azonnal abbahagyta a habogást.
– Értesíteni fogom, ha nem lennék képes kezelni a helyzetet – mondta Piton kissé türelmetlenül. – De most menjen!
Hermione, belátva, hogy teljesen feleslegesen vitatkozik, idegesen bólintott, majd elhagyta a lakást.
Piton vett egy mély levegőt, visszafordult Denny szobája felé, és szorongva benyitott az ajtón.
Denny az ágyon feküdt, és rázkódott a sírástól.
– Mami – zokogta. – Mami.
Piton nem tudta, mit tehetne, de azt érezte, hogy a szavak itt most nem sokat segítenek. Döntött. Óvatosan bemászott Denny mellé, és magához vonta a kisfiút. Denny a férfi ingébe kapaszkodott, és belefúrta az arcát, eláztatva a könnyeivel.
– Shhhhhh. Nyugodj meg. Minden rendbe jön, Denny, ne sírj – mormogta megnyugtatóan a kisfiú fülébe Piton. – Minden rendbe jön.
Maga sem tudta, mikor, ringatni kezdte a gyereket, miközben a haját cirógatta. Denny zokogása lassan halk sírássá szelídült, majd nem sokkal később az is abbamaradt, és a kisfiú elcsendesedett, még mindig szorosan markolva Piton ingét, és néha fel-felzihált a korábbi sírás miatt. Piton, miután már jó ideje tartotta a karjában a kisfiút, megpróbálta lefejteni az ingéről Denny ujjait, hogy rendesen lefektethesse. Ám abban a pillanatban, hogy megpróbálta elhúzni a kisfiú kezét, Denny csak még szorosabban kapaszkodott, és félálomban motyogni kezdett.
– Maradj itt, apu.
Piton felkapta a fejét, és egy pillanatra még a lélegzete is elakadt. Ez az egyetlen szó úgy érte őt, mint egy villámcsapás. Nem volt rá felkészülve, és hirtelenjében ezerféle érzelem rohamozta meg a hatására, de mégis, valahogy minden értelmet nyert általa. A szíve gyorsabban kezdett verni, és jóleső melegség töltötte el. Bár nem volt saját gyereke, azt teljes bizonyossággal érezte, hogy akkor sem szerethetné jobban Dennyt, ha az övé volna. Mert szerette, ezt már biztosan érezte, még akkor is, ha ezt talán soha nem fogja szavakkal kimondani. És bár azt már régen tudta, hogy a gyerek ragaszkodik hozzá, mégis, ez az egyetlen szó több bizonyosságot hordozott magában, mint bármi más, és egy olyan érzést ébresztett fel benne, amit először nem sikerült beazonosítania. Eltartott pár pillanatig, amíg meg tudta fogalmazni, mit érez. Diadal. Diadalt érzett. Halványan elmosolyodott, lehunyta a szemét, és belesuttogott a kisfiú hajába.
– Jól van, Denny, itt maradok.
Lejjebb csúszott az ágyon, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen, maga mellé fektette Dennyt, aztán sokáig csak nézte az alvó gyereket.






 

Folyt. köv.

Akinek ismét nagyon köszönöm a közreműködését: Midnights Prophet. Köszi, MP, és ne feledd, légy előrelátó, és készülj fel alaposan az áramszünetekre! :D

Ajánlom ezt a fejezetet az avalon oldala Csipet-csapatának (megigértem, lányok :-) ).

Előző←…….→Következő