4. fejezet

Talán itt az idő a változtatásra, és arra, hogy végre elhiggyem, az életben vannak jó dolgok és kedves emberek is. Nem mindenki ellenség.
(Levy L. Smith)


***

Piton morogva, rosszkedvűen ébredt, és nem tudta eldönteni, hogy ez az általános alaphangulatából, vagy az előző esti rémületes felismerésből fakad-e.
Ráadásul, mintha Denny is megbolondult volna. Az addig hetekig visszafogottan viselkedő kisfiú most fel-alá rohangált a lakásban az autóját üldözve.
– Az isten szerelmére, ha ezt az őrült rohangálást akarod folytatni, akkor legalább a szobádban tedd! – fakadt ki türelmét vesztve a bájitalmester, majd miután meggyőződött róla, hogy Denny a szobájába megy, lement a laborba, hogy felhozza az elkészült bájitalokat, és a kandallón keresztül a Szent Mungóba küldje.
Már épp indult volna vissza, mikor lábdobogást hallott, majd a labor ajtaja hirtelen kivágódott.
Denny kacagva robogott le a lépcsőn az időközben üldözöttből üldözővé vált kisautó elől, és beleütközött Pitonba, aki elejtette a bájitalokkal teli tálcát, és a bájitalokkal teli üvegcsék hangos csörömpöléssel törtek össze a labor padlóján.
A férfiben egy pillanat alatt fellángolt a düh.
– OSTOBA KÖLYÖK! – ordította, majd megragadta Denny karját, és erősen megrázta. – Nem megmondtam, hogy maradj a szobádban? Van fogalmad arról, hány heti munkámat tetted tönkre a hülyeségeddel?!
Denny nagy kék szemébe könnyek gyűltek.
– Sa-sajnálom, nem akartam – dadogta, de Pitont ez nem hatotta meg.
– Sokra megyek a sajnálatoddal – sziszegte dühtől eltorzult arccal a bájitalmester. – Semmire sem vagy jó, mindent csak tönkreteszel, haszontalan gyerek.
– A mamit akarom! – sírta el magát a kisfiú, egyre jobban megrémülve a férfitól.
– Nincs itt az anyád, pedig elhiheted, szíves örömest megszabadulnék tőled, hogy végre nyugtom legyen – dühöngött tovább Piton, egyre jobban belelovalva magát, meg sem gondolva, mit mond. – Csak kolonc vagy a nyakamon attól a perctől fogva, hogy megismertelek. Takarodj a szemem elől!
Denny szeme elkerekedett, majd valami olyan jelent meg benne, amit a férfi egészen addig a pillanatig még sosem látott. Dac.
– Utállak! – kiabálta.
– Én is utállak, szaros kölyök! – ordította Piton a gyerek arcába.
Denny zokogva rántotta ki magát Piton kezei közül, és elrohant a férfi mellett. Mire az felfogta, hogy a gyerek merre indult, és utána kaphatott volna, hogy megállítsa, már késő volt. A kisfiú szemét teljesen elborították a könnyek, így nem látta merre szalad, és egyenesen nekifutott az egyik bájitallal teli üstnek. Az üst felborult, a forró bájital pedig Dennyre ömlött.
Piton rémülten rohant oda a sikoltozó gyerekhez, és leszaggatta róla a ruhát.
Denny jobb karján és oldalán csúnya hólyagokat égetett a forró bájital.
Bár tanárként eltöltött évei alatt jó pár égési sérülést látott és kezelt a diákjainál, azért egy négy éves gyerek esetében mégsem akart kockáztatni, és ilyen mértékű égés kezeléséhez nem is voltak meg a megfelelő eszközei. Így aztán gyorsan egy hűtőbűbájt szórt a megégett bőrre, majd felkapta a nyöszörgő gyereket, és lélekszakadva a nappaliban lévő kandallóhoz vitte.
– Ne aggódj, Denny, az ispotályba viszlek, és meggyógyulsz – próbálta nyugtatni remegő hangon a síró kisfiút. – Minden rendben lesz.
Reszkető kézzel szórta a lángokba a hop-port, bemondta a Szent Mungo nevét, majd Dennyvel a karjában belépett a zölddé változó lángokba.
Tudta, hogy az égési sérüléseket az első emeleten kezelik, így az ispotály kandallójából kilépve azonnal arrafelé vette az irányt, félrelökve mindenkit, aki az útjába került. Az emeletre érve kiabálni kezdett.
– Valaki jöjjön! Segítsenek!
Két ápoló kezdett feléjük futni.
– Mi történt? – kérdezte az egyikük.
– Forró bájital borult rá. Megégette magát – mondta elfúló hangon Piton.
Az egyik ápoló átvette tőle a kisfiút, és besietett vele az egyik vizsgálóba. A másik Pitonhoz fordult.
– Kérem, uram, maradjon itt, amíg a gyógyító megvizsgálja a kisfiát, és többet tudunk mondani. – Majd otthagyta a zaklatott bájitalmestert, és követte a társát a vizsgálóba.
Piton idegesen ült le az egyik székre az előtérben, majd hirtelen felpattant, és járkálni kezdett.
Szentséges Merlin, mit művelt?! Ugyanúgy viselkedett, mint gyerekkorában az apja, pedig egész életében ezt igyekezett elkerülni. Ekkora önutálatot még Dumbledore meggyilkolásakor sem érzett. Lehet, hogy egy életre megnyomorította Dennyt, mert nem tudta fékezni magát, és olyanokat vágott a gyerek fejéhez, amit nem gondolt komolyan. Mert nem utálta! Sőt! Egyre inkább megkedvelte a kisfiút, és amennyire hadakozott ellene annak idején, hogy magához vegye, most olyan biztosan tudta, hogy nem akarja elveszíteni.
Hirtelen kinyílt a vizsgáló ajtaja, és az egyik ápoló jött oda hozzá.
– Uram, van a kisfiúnak valamilyen érzékenysége, vagy allergiája, amiről tudnunk kell?
– Nem tudok róla – válaszolta, majd megkérdezte. – Hogy van?
– Súlyosak a sérülései, de rendbe fog jönni – mondta egy biztató mosollyal az ápoló. – Hamarosan beszélhet a gyógyítóval, ő részletesebben tájékoztatni fogja.
Pitonból a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel, ahogy az ápoló után becsukódott az ajtó. Remegő lábakkal ment közelebb az egyik székhez, és leereszkedett rá.
Rendbe jön!
 

***

Denny látását elhomályosították a fájdalomcsillapítók, amiket kapott. Csak azt érzékelte, hogy sokan vannak körülötte, és szinte mindenki egyszerre beszél. Megitattak vele valamilyen rossz ízű bájitalt, és érezte, hogy valaki bekente a karját és az oldalát, amitől a fájdalom azonnal enyhülni kezdett. Majd az egyik homályos alak fölé hajolt, és kérdezgetni kezdte.
– Hogy hívnak, kicsikém?
– Denny.
– Milyen Denny?
– Nem tudom – motyogta.
Denny nem tudta kivenni az alak arcát, de a hangja megnyugtatóan hatott rá.
A kedves hang folytatta:
– Érzel még fájdalmat, Denny?
– Csak egy kicsit.
– Jól van, szívem, kapsz még rá kenőcsöt, és hamarosan jobban leszel. Később még visszajövök és megnézlek, rendben?
– Igen – mondta Denny, majd érezte, hogy újra rákennek valamit a bőrére. Azután újra megitattak vele valamit, és ő szinte azonnal álomba merült.
 

***

Pitont már szinte szétfeszítette a türelmetlenség. Mi tart ennyi ideig?!
Hogy próbálja magát nyugtatni, járkálni kezdett, majd a váró végében megállt. Gondolataiba mélyedve nézelődött kifelé az ablakon, és észre sem vette, hogy nyílik a vizsgáló ajtaja, és kilép rajta a gyógyító.
A gyógyító a pultoshoz lépett.
– Itt van valahol, aki behozta a bájital-balesetes kisfiút?
A pultos a váró végében lévő ablakhoz mutatott. A gyógyító megfordult, és elindult a neki háttal álló férfi felé. Mikor mögé ért, megszólította.
– Uram?
Piton megfordult, és majdnem hanyatt esett a döbbenettől.
– Granger?!

***

Hermionénak földbe gyökerezett a lába a meglepettségtől. Ha volt valami, amire a legkevésbé sem számított az az, hogy egykori tanárával találja szemben magát. Az övé lenne a megégett kisfiú? Lehetséges. Hiszen nem látta a férfit, mennyi is? Már hét éve. Megnősült volna? Nehezen tudta elképzelni. Szinte semmit nem változott. Ugyanaz a komor tekintet, ugyanaz a szigorúan összepréselt száj, ugyanaz a fekete haj, ami… Mossa a haját?!
– Pi-Piton professzor? – dadogta zavartan.
Piton, szemmel láthatóan szintén zavartan, bólintott.
– Maga hozta be a kisfiút?
– Igen – mondta Piton.
– A maga fia? – kérdezte Hermione döbbenten.
– Igen… nem… vagyis igen. – Piton úrrá lett végre a dadogásán, és feszülten megkérdezte: – Hogy van Denny?
– Rendbe fog jönni, professzor úr, de ha lehetséges, akkor ezt inkább az irodámban beszélném meg önnel – mondta Hermione, és az egyik ajtóra mutatott. – Menjünk oda.
Piton követte Hermionét az irodába, majd helyet foglalt a felkínált karosszékben, szemben az íróasztal mögött elhelyezkedő lánnyal.
– Hogy van Denny? – tette fel a kérdést újra Piton.
– Már jobban – mondta Hermione. – Kapott fájdalomcsillapítókat, és egy speciális kenőcsöt a sérüléseire. Szerencsére, szinte azonnal megkapta a szükséges kezelést, így ennek hála, hamar fel fog épülni, és nagyon valószínű, hogy nem marad nyoma az égésnek.
Piton megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– Hol van most? – kérdezte.
– Már elhelyezték őt az egyik kórteremben. Bemehet hozzá, bár most még valószínűleg alszik.
– Rendben – állt fel Piton –, akkor én…
– Professzor úr, kérem, maradjon még egy percig – szakította félbe Hermione, és jelentőségteljesen nézett a férfira.
– Hallgatom, Miss Granger – mondta Piton, miközben visszaült a székbe, és kérdőn nézett a lányra.
– Denny a maga fia? – kérdezte a lány.
– Vér szerint nem – válaszolta a férfi feszülten. Nem értette, miért érdekli ez a lányt. – Az unokahúgom fia. Én nevelem a halála óta.
– Jól kijön a kisfiúval, professzor úr? – kérdezte komoran Hermione.
– Nem mintha bármi köze is lenne hozzá, Miss Granger, de igen – morogta Piton. – Jól sejtem, hogy van esetleg valami más is azon kívül, hogy a családi békémért aggódik? – tette hozzá gúnyosan.
Hermione fürkészve nézte Pitont egy darabig, majd bólintott.
– Nos, igen. Van valami, ami igencsak aggaszt Dennyvel kapcsolatban. Mégpedig a mentális állapota.
– A mentális állapota? Dennynek nincs semmilyen mentális problémája – mondta értetlenkedve Piton.
– Én nem így látom, professzor – szólt Hermione kimérten.
– Ezt mégis hogy érti, Miss Granger? – kérdezte Piton, és érezte, ahogy a düh fortyogni kezd benne.
– Mi történt pontosan, professzor? – kérdezett vissza a lány makacsul.
Piton vett egy mély lélegzetet, majd magára erőltetett nyugalommal megszólalt.
– Denny nekiszaladt az egyik üstnek. Az felborult, és a bájital…
– Nem erre vagyok kíváncsi, uram – vágott a szavába Hermione.
– Akkor mire kíváncsi, Miss Granger? – kérdezte összeszűkült szemekkel Piton.
– Arra, hogy mi előzte meg a balesetet!
– Mi ez, Miss Granger, kihallgatás? – Piton hangja remegett az indulattól.
– Nem, csak szeretném, ha végre őszinte lenne, és elmondaná, hogy pontosan mi történt – mondta Hermione fagyosan. Már ő is kezdte elveszíteni a türelmét.
– Semmi köze hozzá, Granger – vetette oda Piton.
– Amikor behozták, ez a gyerek egyfolytában azt ismételgette, hogy „utál engem” – csattant fel Hermione. – Alig voltunk képesek megnyugtatni, hogy kezelhessük a sérüléseit, mert szinte lehetetlen volt elterelni a figyelmét, és elhitetni vele, hogy nyilván rosszul értelmezett valamit. Szóval, hagyja a mellébeszélést, és válaszoljon végre, professzor! Magára utalt Denny?
Piton arcából minden vér kifutott, és láthatóan magába roskadt. Egy ideig mélyen hallgatott, majd tompa hangon megszólalt.
– Igen.
– Hogy volt képes ilyet mondani neki? – kérdezte elborzadva Hermione.
– Dühös voltam, Miss Granger! – csattant fel Piton. – Csak dühömben mondtam, nem pedig azért, mert így érzem. Nem gondoltam komolyan, ezt elhiheti.
– Denny viszont nagyon is komolyan vette, professzor úr, és lehet, hogy ezzel hatalmas lelki sérülést okozott neki – mondta kíméletlenül Hermione. – A reakcióját látva nagyon megrázta, amit maga mondott neki, és ez azért is érinthette őt ilyen rosszul, mert minden jel szerint ragaszkodik magához. Van fogalma róla, mit érezhet most ez a kisgyerek?
– Képzelje, van – morogta Piton. – Pontosan tudom, mit érezhet most Denny.
„Na, persze – gondolta gúnyosan Hermione. – A tisztelt professzor mindig is a gyerekek iránti érzékenységéről volt híres.”
– Ugyan, honnan tudhatná? – kérdezte barátságtalanul.
– Saját tapasztalatból, Miss Granger – mondta gúnyosan mosolyogva Piton.
Hermionénak hirtelen a torkára forrasztotta a szót a szégyen. Eszébe jutott, mikor annak idején Harry elmesélte, hogy mit látott Piton emlékeiben az okklumencia órák alatt. Hiszen a férfinak borzalmas gyerekkora volt!
Lesütötte a szemét, és zavartan kezdett babrálni egy pennával az íróasztalán.
– Sajnálom – szólalt meg halkan, és a férfira nézett. – Nem állt szándékomban…
– Ha nem bánja, Miss Granger – szakította félbe Piton unottan –, szeretném végre megnézni Dennyt. Persze, csak ha kegyed megengedi – tette hozzá maró gúnnyal.
Hermione túlságosan szégyellte magát az előző miatt, így nem tette szóvá a hangnemet, hanem csak megadóan bólintott.
– A tizenhetes szobában van – mondta.
Piton felállt, és távozott. Gyorsan megtalálta a keresett szobát, és benyitott. Egy hosszú, szinte teljesen üres kórterembe lépett, aminek a végében az egyik ágyon Denny feküdt, és mélyen aludt.
„Milyen kicsi” – villant át Piton agyán, és elszorult a torka, ahogy a gyerekre nézett.
Leült Denny ágya mellé, háttal az ajtónak, és csak nézte a kicsit. Egyre csak az járt a fejében, amit Granger mondott neki. Lehet, hogy valóban maradandó lelki károsodást okozott a fiúnak? Szívből remélte, hogy nem.
Egyszer csak a kisfiú szeme kinyílt, és egyenesen ránézett.
– Denny! Azt hittem, alszol – mondta a férfi zavartan.
Denny nem szólt, csak nézett a nagy szemeivel a bájitalmesterre, mint aki újabb szidalmazásra számít.
Piton egyszerre elszégyellte magát. Nyilvánvaló, hogy Denny fél tőle. És ez most nem az a félelem volt, ami akkor ült a gyerek szemében, amikor először találkoztak. Ez valami más volt, és ráadásul csalódottsággal keveredett. A gyerek megbízott benne, és ő fájdalmat okozott neki.
– Félsz tőlem, Denny? – kérdezte halkan, és elszorult a torka, mikor a kisfiú bólintott. – Azért, amit mondtam?
Újabb bólintás.
– Mérges voltam, Denny – mondta Piton, majd idegesen megköszörülte a torkát. Vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta volna – Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Elhiszed nekem?
Denny egy végtelennek tűnő másodpercig csak nézte a férfit, majd lassan bólintott, és becsukta a szemét. Piton nem szólt, csak ült az ágy mellett, és mikor már azt hitte, a kisfiú elaludt, az egyszer csak megszólalt.
– Perselus.
– Tessék, Denny.
Denny lassan kinyitotta a szemét, és párat pislogott, majd megszólalt.
– Én sem utállak. – Majd újra becsukta a szemét.
Pitonból egy reszketeg sóhaj szakadt fel, majd megsimogatta a kisfiú haját.
– Tudom, Denny – mondta csendesen. – Hidd el, tudom.
Egyikük sem vette észre Hermione Grangert, aki csendben figyelte őket az egyik betegágy mellől.
 

***

Három nap telt el, és Denny, bár az ágyat még nem hagyhatta el, látványosan gyorsan gyógyult. Az égés okozta hólyagok teljesen visszahúzódtak, és hála a szakszerű és gyors kezelésnek, már csak egy kis bőrpír jelezte a sebesülés helyét. A fájdalom szinte teljesen megszűnt, bár a terület még kissé érzékeny volt. Denny kuncogva tűrte, ahogy naponta kétszer bekenték a bőrét, csiklandozva ezzel az oldalát.
Hermione gyakran meglátogatta a kisfiút – persze, csak ha Piton nem tartózkodott épp ott –, és a gyerek nagyon megkedvelte. Sokat beszélgetett Dennyvel, és ha az ideje engedte, még fel is olvasott neki, hogy szórakoztassa, vagy a roxforti kalandjairól mesélt, amit a kisfiú nagy érdeklődéssel hallgatott.
Piton az ideje nagy részét Denny mellett töltötte, és így jócskán elmaradt a munkáival, de jelen pillanatban ez nem nagyon foglalkoztatta. A Szent Mungónak voltak más forrásai is, ahonnan be tudták szerezni a bájitalokat.
A férfi megkönnyebbülten látta, hogy Denny milyen gyorsan gyógyul, és úgy tűnt, a pár nappal korábbi beszélgetéssel sikerült tisztázni a köztük lévő félreértést is. Denny teljesen fesztelenül viselkedett Pitonnal, szemmel láthatóan már el is felejtette, ami a laborban történt. Bár a férfi legtöbbször némán ült a gyerek ágya mellett, úgy tűnt, ez is bőven megfelel a kicsinek. Piton a biztos javulásnak tudta be, hogy a kisfiú újfent dudorászni kezdett, és csak mikor először meghallotta, akkor tudatosult benne, hogy mennyire hiányzott neki ez a hang az elmúlt napokban. Azon pedig muszáj volt elmosolyodnia, mikor látta, hogy Denny pajkosan tekintget a homlokára, hogy vajon most előjön-e az a híres lüktető erecske a dúdolás hatására.
 

***

Ahogy a napok teltek, úgy gyűltek egyre jobban a teljesítésre váró bájitalmegrendelések, és Piton hiába töltötte minden szabadidejét a laborban, képtelen volt behozni a lemaradását. Esténként az ágyában fekve mindig ugyanazon gondolkodott: fel kéne vennie valakit, aki időnként felügyelne Dennyre, mert az már nyilvánvalóvá vált, hogy a kisfiú napokkal ezelőtti „megbolondulása” a hetek óta elfojtott mozgásigény kitörése volt. Bár sosem nevelt még idáig gyereket, azért annyit még ő is tudott, hogy egy négyéves gyereket nem elégít ki maradéktalanul a kertészkedés és a szárított levelek porrá őrlése. Aztán mindig ugyanoda jutott a gondolatmenettel: nem fogja egy idegenre bízni a fiút, a lakásába pedig aztán végképp nem fog senki jönni-menni, akit nem ismer. Majd megoldja egyedül, képes kezelni a helyzetet.
Egy kis hang a fejében azonban folyton ellentmondott neki.
 

***

Öt nappal a baleset után, Denny végre elhagyhatta a kórtermet, és Piton kivihette a kisfiút az ispotály mögött húzódó udvarra. Épp a galambokat kergető gyereket nézte egy padon ülve, mikor meglátta Hermionét, amint őket figyeli. Piton néma megvetéssel mérte végig a fiatal gyógyítót, majd elfordult, és többet nem vett tudomást róla. Még mindig neheztelt a lányra.
Hermione zavartan ácsorgott egy darabig, küszködve magával, hogy oda merjen-e menni a férfihoz. Még mindig szégyellte magát, és igyekezett elkerülni a bájitalmestert, de tudta, hogy előbb-utóbb beszélnie kell vele. Végül vett egy nagy levegőt, és Pitonhoz lépett.
– Professzor úr, kérem, beszélhetnék magával az irodámban? – kérdezte halkan.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne, Miss Granger – mondta Piton színtelen hangon, felé sem fordulva.
– Kérem, professzor, csak egy perc lenne az egész – kérlelte a lány.
Piton ingerülten felmordult, majd Hermione felé fordult, és összeszűkült szemekkel méregette a lányt.
– Rendben – morogta –, amint visszavittem Dennyt a szobájába, megkeresem. Addig viszont várnia kell – tette hozzá. Elhatározta, hogy addig fogja váratni a lányt, ameddig csak lehetséges.
– Köszönöm, professzor úr! – mondta Hermione, majd sietősen távozott.
Az irodájába érve az ajtónak dőlt, és kifújta az addig benntartott levegőt. Tudta, hogy Piton alaposan meg fogja váratni, de mindenképp beszélni akart a férfival. Ha várnia kell, hát várni fog. Ideje van bőven.
 

***

Piton jó két óra elteltével bekopogott a lány irodájának az ajtaján, majd meg se várva az invitálást, benyitott.
– Professzor úr, köszönöm, hogy időt szakított rám – nézett fel Hermione egy halom pergamen közül a férfira, és Piton figyelmét nem kerülte el a pergamenek tetején virító Gringotts embléma.
– Fogja rövidre, Miss Granger! – morogta, miközben leült a lánnyal szemben.
Hermione megadóan bólintott, majd megszólalt.
– Denny nagyon szépen javul, ahogy maga is látta, már csak egy kis bőrpír maradt a sérülések helyén. Holnap haza is viheti.
– Ezt odakint is elmondhatta volna – morogta Piton.
– Lenne még valami más is, professzor úr – mondta Hermione óvatosan.
– Valami gond van? – kérdezte feszülten a férfi.
– Nincs – sietett megnyugtatni Hermione a bájitalmestert. – Csak kérdezni szerettem volna valamit.
– Ne kíméljen, Miss Granger – sóhajtott Piton legyőzötten.
Hermione zavartan megköszörülte a torkát, majd belefogott.
– Az elmúlt napokban sokat beszélgettem Dennyvel. Elmondta, hogy a legtöbbször ő is egész nap lent van magával a laborban. Azt is elmesélte, milyen sokat segít magának, és...
– Mit akar, Miss Granger? – sziszegte Piton a lány szavába vágva. – Meg akar vádolni, hogy rabszolgamunkát végeztetek egy gyerekkel?
– Merlinre, dehogy! – tiltakozott hevesen Hermione.
– Ha nem tűnt volna fel, Miss Granger, egyedül nevelem Dennyt – mondta fagyosan Piton. – És mivel nekem dolgoznom kell, hát úgy oldom meg a felügyeletét, hogy ott van velem. Nem kényszerítem semmire.
– Tudom, professzor úr – mondta békítően Hermione –, és higgye el, meg sem fordult ilyesmi a fejemben. Csak azt szerettem volna tudni, hogy esetleg nem gondolt-e arra, hogy felvegyen valakit, aki vigyázna Dennyre, amíg maga dolgozik. Tudom, hogy Denny szeret magával lenni a laborban, és hogy jól érzi ott magát. De egy ilyen kisgyermeknek szüksége van a játékra és a mozgásra is. És egy bébiszitterrel ezt meg is oldhatná.
Piton elgondolkodva nézte Hermionét. Tudta, hogy a lánynak igaza van, hiszen neki is többször eszébe jutott az elmúlt napokban ez a lehetőség, de aztán hamar el is vetette. Semmi kedve nem volt Dennyt egy vadidegenre bízni.
– Ne higgye, hogy én már nem gondoltam erre, Miss Granger – mondta lassan. – Én is tisztában vagyok vele, hogy Dennynek sokkal többre van szüksége annál, mint hogy egész napokat töltsön velem a laboromban. Viszont nem áll szándékomban addig egy idegen emberre bízni. Először meg kell róla bizonyosodnom, hogy az illető megbízható, és hogy alkalmas a feladatra, arról nem is beszélve, hogy a házamba sem engedek senkit, akit nem ismerek. Más szóval, ez a terv már most megbukott. Majd megpróbálom átszervezni a teendőimet, hogy...
– Vegyen föl engem! – bukott ki hirtelen Hermionéból a szó.
Piton szeme elkerekedett.
– Hogy mondja? – kérdezte hitetlenkedve.
Hermione behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt belefogott volna.
– Vegyen föl engem – ismételte meg. – Denny kedvel engem, és én is őt, és nyugodtan rám bízhatja a felügyeletét. Maga ismer, hat évig tanított, tudja, hogy nem vagyok felelőtlen, és megbízhat bennem, és... úgy gondoltam, talán... – Zavartan elhallgatott.
Piton döbbenten meredt a lányra, majd gúnyosan elmosolyodott.
– Ez még viccnek is rossz, Miss Granger – mondta elutasítóan. – Ha úgy gondolnám, hogy fel is veszek valakit, aki vigyázna Dennyre, akkor sem egy okoskodó, minden lében kanál griffendélesre esne a választásom. És ha most megbocsát... – állt fel, és az ajtóhoz indult.
Már a kilincsen volt a keze, mikor meghallotta Hermione reményvesztett hangját.
– Tartozásaim vannak – vallotta be a lány, tudva, hogy ezzel kijátszotta minden ütőkártyáját. – Kérem, professzor úr! Szükségem lenne egy másodállásra, hogy vissza tudjam fizetni a felvett kölcsönt.
Piton közömbösen nézett vissza a lányra.
– Az a maga baja, Miss Granger. A válaszom nem.
Azzal távozott, egy megalázott Hermione Grangert hagyva maga mögött.
 

***

– Perselus, Perselus, képzeld, meggyógyultam, és hazamehetek veled! – kiabálta vidáman a felé közeledő bájitalmesternek Denny, miközben az ágyon ugrált.
– Így van, Denny, és ezt lehetőleg addig tegyük meg, amíg le nem esel az ágyról, és el nem töröd valamidet – mondta Piton szemforgatva.
Denny folytatta az ugrálást, miközben az ágy fájdalmasan meg-megnyikordult alatta.
Piton nézte egy darabig, majd unottan megszólalt.
– Nem akarod végre abbahagyni az ugrálást?
– Nem – mondta Denny vigyorogva. – Ez baró!
– Baró?! – visszhangozta Piton. – Kitől tanultad te ezt a kifejezést?
– Hermionétól – ugrált tovább a gyerek. – Ő mesélte, hogy az egyik barátja szokta ezt mondani. Ronnak hívják.
Piton elhúzta a száját, de nem szólt semmit.
– Hermione! – kiáltotta el magát Denny boldogan.
Piton az ajtó felé fordult, amin a lány épp akkor lépett be.
– Jó napot, Piton professzor – köszönt halkan Hermione. Szemmel láthatóan zavarban volt a férfi előtt.
– Miss Granger – biccentett tartózkodóan Piton.
– Csak szeretnék elköszönni Dennytől, ha megengedi – motyogta a lány, és nem mert a bájitalmesterre nézni.
Piton bólintott, és arrébb lépett, hogy Hermione közelebb mehessen a még mindig ugráló gyerekhez.
– Viszlát, Denny – mondta a kisfiúra mosolyogva. – Légy jó, és vigyázz magadra.
Denny abbahagyta az ugrálást, átölelte Hermionét, és egy puszit nyomott az arcára, majd leugrott az ágyról, és Piton kezét megfogva elindultak kifelé.
– Ő olyan kedves, szeretem őt – mondta lelkesen a kisfiú.
Piton csak egy mordulással reagált.
– Fogunk ma bájitalokat főzni? – kérdezte Denny a férfitól, miközben elhagyták a kórtermet.
– Ma nem – válaszolta Piton.
– A kertbe megyünk? – kérdezősködött tovább a gyerek.
– Nem, nem megyünk – rázta a fejét a bájitalmester.
– Akkor mit fogunk csinálni? – érdeklődött Denny kíváncsian.
– Arra gondoltam, talán szeretnél elmenni játszani. Elviszlek egy játszótérre.
Denny szeme felcsillant a nem várt nagylelkűségtől.
– Veszel nekem fagyit is? – kérdezte mohón, látva a férfi engedékenységét.
– Ha szeretnél – sóhajtott Piton.
– Szeretnék, szeretnék – dalolta Denny, és szökdécselni kezdett a férfi mellett.
 

***

Denny alaposan elfáradt a nap végére az órákon át tartó szaladgálásban és játékban, és a fagyival is alaposan összekente magát.
Pitonnak meg kellett állapítania magában, hogy a kisfiú szinte fáradhatatlan. Bár ő maga csak egy padon ülve figyelte, mégis, szinte beleszédült, ahogy Denny fel-alá rohangált a többi gyerekkel együtt a játszótéren.
Hazaérve a fürdőkádba dugta a portól és fagyitól maszatos gyereket, majd miután megvacsoráztatta és lefektette, levonult a laborba, hogy hozzáfogjon az elmaradt munkáihoz. Az egész éjjelt bájitalfőzéssel töltötte, de így is csak töredékét sikerült teljesítenie a megrendeléseknek. Reggel sóhajtva hagyta ott a labort, és indult vissza a lakásba.
Denny már a kanapén ücsörögve várta őt.
– Jó reggelt! – köszönt a kisfiúnak.
– Szia! – mondta Denny álmosan, és ásított egyet.
– Éhes vagy? – kérdezte Piton.
Denny bólintott.
– Mit szeretnél reggelire?
– Lekváros pirítóst – felelte Denny.
– Rendben, akkor azt kapsz.
A már jól megszokott módon hozzáfogtak a reggeli készítésnek. Piton kávét főzött, Denny pedig a pirítósokat vajazta a konyhapult tetején ülve.
– A i elszel a jáhhóérre? – tette fel a kissé érthetetlen kérdést Denny, mikor már az asztalnál ültek.
Piton letette a kávéscsészéjét, és rosszallóan nézett a kisfiúra.
– Előbb nyeld le, ami a szádban van, és csak utána beszélj.
Denny gyorsan lenyelte a falatot, majd újra megkérdezte:
– Ma is elviszel a játszótérre?
„A fene egye meg, dolgoznom kéne” – gondolta Piton, de a gyerek olyan reménykedve nézett rá, hogy nem tudott neki nemet mondani. Ezért csak megadóan sóhajtott, majd bólintott egyet.
– Igen, elviszlek.
Denny boldogan fordult vissza a reggelijéhez, és dudorászni kezdett.
Így aztán újra a játszótéren voltak szinte az egész nap, és Piton megint a laborban tölthetett egy hosszú éjszakát, a bájitalokkal kínlódva.
Harmadnapra már igencsak érződött a férfin a több napos kialvatlanság. Mogorva volt és türelmetlen, és mikor Denny már ötödjére rohant neki annak a fotelnak a kisautóját üldözve, amiben üldögélve Piton az újságját próbálta volna elolvasni, végleg elszakadt a cérna.
– A szentségit, Denny, elég legyen a rohangálásból! – reccsent rá a gyerekre. – Ülj le a fenekedre, és maradj nyugton végre, mert már megőrülök tőled!
Dühösen lecsapta az újságot, majd előredőlt, és a kezébe temette az arcát. Nem akart kiabálni a gyerekkel, de már nem tudta türtőztetni magát.
– Haragszol rám? – hallotta meg Denny vékonyka hangját.
Piton felnézett, és egyszeriben ellágyult az arca, ahogy meglátta Dennyt a kanapén ücsörögve, amint kissé félve néz rá.
– Nem, Denny, nem haragszom – mondta halkan. – Csak fáradt vagyok.
Ahogy nézte a vele szemben ülő gyereket, tudta, ezt a csatát elvesztette, nem boldogul egyedül. Segítségre van szüksége.
Fogcsikorgatva, de elkezdte végiggondolni a lehetőségeket. Az már egyértelművé vált számára, hogy valakit fel kell vennie, aki vigyáz délutánonként Dennyre. Ha nem is minden nap, de legalább kétnaponta. A másik probléma pedig az volt, hogy nem bírná elviselni egy idegen ember jelenlétét. Ha eleve nem ismeri azt, aki esetleg elvállalná a fiú felügyeletét, akkor nem is fogja alkalmazni. Bárhonnan szemlélte is a kérdést, egyedül Granger volt az, aki szóba jöhetett, még akkor is, ha pár nappal ezelőtt kerek-perec elutasította. Annak ellenére, hogy egy idegesítő okoskodónak tartotta a lányt, mégis ő volt az egyetlen, akire rá merte volna bízni Dennyt. Végiggondolva a lehetőségeit, azt el kellett ismernie, hogy a lány megbízható, ráadásul Denny is kedveli. És így saját magát is megkímélheti attól, hogy egy csomó ismeretlen jelentkezőt kelljen meginterjúvolnia, amihez aztán végképp nem fűlött a foga. Nincs mese, kénytelen lesz visszamenni, és hülyét csinálni magából Granger előtt.
– Denny, te ugye kedveled Miss Grangert? – kérdezte.
– Igen, ő nagyon kedves – bólogatott a kisfiú.
– Nem bánnád, ha időnként vigyázna rád?
– Elvinne a játszótérre? – kérdezte gyanakodva Denny.
– Igen, biztosan – mosolyodott el fáradtan Piton.
– Akkor jó – nyugodott meg a gyerek.
– Rendben – állt fel Piton –, akkor gyere, beszélünk vele.
A kandallóhoz vezette Dennyt, és átléptek a Szent Mungóba. Az emeletre érve épp Hermionéval találták szembe magukat.
– Hermione! – kiáltotta Denny, és odaszaladt, hogy megölelje a meglepett lányt.
– Denny! – szólalt meg döbbenten Hermione, és leguggolt a gyerekhez, majd Pitonra nézett. – Valami baj van?
– Nincs – mondta tömören Piton. – Miss Granger, beszélhetnék magával négyszemközt?
– Igen, professzor – bólintott Hermione, és felállt.
Kézen fogta Dennyt, és az előtérben ücsörgő pultoshoz vitte.
– Clara, vigyáznál Dennyre, amíg beszélek a professzorral? – kérdezte a lánytól.
– Persze, Hermione, szívesen – mondta mosolyogva a pultos, és megpaskolta maga mellett a széket, jelezve a kisfiúnak hogy üljön le. – Na, Denny, szeretsz rajzolni...?
Hermione visszament a folyosón várakozó Pitonhoz.
– Menjünk az irodámba, professzor úr – mondta Hermione.
Piton szó nélkül követte a lányt a szobába, és helyet foglalt a felkínált széken.
– Miről szeretne beszélni velem? – kérdezte kissé aggódva Hermione.
– Szeretném tudni, áll-e még az ajánlata, hogy vigyázna Dennyre – mondta Piton, alaposan megdöbbentve ezzel a lányt.
– De hát... én azt... azt hittem, hogy maga nem... hogy nem... – dadogta Hermione.
– Miss Granger, igen vagy nem? – kérdezte türelmetlenül a bájitalmester, megelégelve a lány habogását. Eléggé megalázónak érezte a helyzetet, hiszen a korábbi tiltakozása ellenére mégis kénytelen volt a lány segítségét kérni, ráadásul a pultos sem nyerte el a szimpátiáját, így nem akarta Dennyt túl sokáig egyedül hagyni vele. Szeretett volna pontot tenni az ügy végére, amilyen gyorsan csak lehetséges.
– Igen – vágta rá Hermione, megtalálva végre a hangját.
Piton biccentett.
– Hétfő, szerda, péntek, és minden második vasárnap, délután háromtól nyolcig – sorolta Piton. – A fizetése 250 galleon lesz. Főzni tud?
Hermione hirtelen nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el kissé fölényesen. Tudta, hogy a férfinak nagy erőfeszítésébe került, hogy a segítségét kérje.
– Azt hittem, hogy bébiszittert keres, nem feleséget – mondta kicsit gúnyosan.
Piton szeme megvillant, és Hermione mosolya azonnal lehervadt.
– Nem igazán, professzor úr – mondta elkomolyodva.
– Akkor csak 200 galleon – mondta Piton.– Megegyeztünk?
Hermione nézte egy darabig a férfit, majd bólintott.
– Igen, professzor úr.
– Rendben – bólintott Piton elégedetten, és felállt, majd elővett a zsebéből egy darab pergament, és a lány felé nyújtotta. – Itt a cím. Holnapután, Miss Granger – mondta még, majd megfordult, és elhagyta a lány irodáját.





 

Folyt. köv.

Aki odafigyel a nyelvtani hibáimra, és végtelen türelemmel kezeli a hülyeségeimet: Midnights Prophet.

Előző←…….→Következő