2. fejezet
 

Az élet célja nem az, hogy azt tegyük, amit akarunk. Azt tesszük, amit meg kell tenni. Ezt parancsolja a sors.
(Christopher Paolini)


***

A hirtelen beálló döbbent csendet Piton halk, fenyegető hangja törte meg.
– Ismételje meg, amit az előbb mondott!
– Az unokahúga a fiát hagyta magára.
– Maga most szórakozik velem?! – sziszegte a hivatalnok felé.
– Távol álljon tőlem, Uram! – felelte az emberke, enyhén remegő hangon. Szemmel láthatólag azzal volt elfoglalva, hogy megpróbált elbújni az előtte tornyosuló aktahalmok mögé.
Piton felpattant, és az asztalra támaszkodva fenyegetően Mr. Wance arcába bámult.
– Csináljon valamit! – szűrte a fogai között a bájitalmester. – Találjon kibúvót…
– Mr. Piton, kérem… – kezdte Mr. Wance.
– …oldja ezt meg!
– Uram, attól tartok… – próbálkozott újra a tisztviselő.
– Nem fognak egy szaros kölyköt a nyakamba varrni! – Piton a végére már ordított.
– Üljön le, Mr. Piton! – csattant fel váratlanul az ügyintéző, majd mikor Piton – meglepődve a váratlan kirohanáson – elnémulva helyet foglalt, némileg visszafogottabban, de fagyosan folytatta. – Nem áll módomban semmissé tenni ezt az örökséget, sem nekem, sem önnek, sem senki másnak, és ezt maga is nagyon jól tudja. Az unokahúga végakarata az volt, hogy a Prince vérvonal tagja nevelje fel a fiát. És mivel ön az egyetlen, így ez a gyerek mostantól a magáé, magának kell gondoskodni róla, akár tetszik, akár nem! Nem adhatja árvaházba, nevelőszülőkhöz, mást sem kérhet fel, hogy gondoskodjon róla maga helyett. A bűbáj értelmében olyan, mintha maga lenne a vér szerinti apja. Ez a gyerek mostantól visszavonhatatlanul a magáé, Mr. Piton – fejezte be monológját a férfi.
Piton fejében őrült módon kergették egymást a gondolatok. Igen, a híres Prince rokonság, és a vérségi mániájuk, az „Aranyvér” őrületükkel egyetemben. Ennek a mániának lett az áldozata az anyja annak idején, és most ő is. Ezek szerint az unokahúgának is csak a vérvonal volt a fontos, a fia már kevésbé. Illik a családba – gondolta fogcsikorgatva. Találnia kell valami kibúvót! Végül megszólalt:
– Hol van a gyerek igazi apja?
– Mr. Norman elhagyta a családját még a fiú születése előtt. Sosem látogatta a gyereket, és még ha igényt tartana is mostantól a kisfiú felügyeletére, a bűbáj életbelépésével ezt a jogát mára végérvényesen elvesztette.
„A rohadt mázlista!” – gondolta magában Piton.
A két férfi még pár pillanatig némán meredt egymásra, majd kopogtak az ajtón, és a titkárnő dugta be rajta a fejét.
– Mr. Wance, meghozták a gyereket – közölte a főnökével.
– Köszönöm, Miss Morrison! Kérem, szóljon nekik, hogy bejöhetnek.
– Igen, Mr. Wance – bólintott a nő, és kiment
Mr. Wance csendben fürkészte az előtte ülő döbbent, gondolataiba mélyedt bájitalmestert, majd megszólalt:
– A gyerek eddig egy ideiglenes árvaházban volt, most az egyik kirendelt gyámügyesünk hozta el őt ide.
A bájitalmester ingerült pillantással nézett az ügyintézőre, mire az elhallgatott, és megint feszült csend telepedett rájuk.
Piton, magában abban reménykedett, hogy a vele szemben ülő Mr. Wance mindjárt felpattan, és nevetve közli vele, hogy csak egy ízetlen tréfa ártatlan áldozatává vált. A pillanat azonban csak nem látszott elérkezni. Helyette kopogást hallott a háta mögül, majd az ajtón belépett egy középkorú szőke hajú nő, maga mellett vezetve egy fekete hajú, ijedtnek tűnő gyereket.
– Gyere, csillagom, ne félj, itt nem bánt téged senki – csacsogott a nő kedveskedőnek szánt hangon a kisfiúnak, és odavezette a bájitalmesterhez.
– Mr. Piton, bemutatom Mrs. Liptont, a gyámügyesünket – mondta Mr. Wance, de Piton nem foglalkozott a bemutatkozással. Inkább a nő kezét továbbra is szorongató fiút figyelte.
A gyerek és a férfi némán méregette egymást, majd az utóbbi megszólalt:
– Hogy hívnak? – kérdezte a megszeppent gyereket.
– Denny – mondta a kisfiú.
– A teljes neve Dennison – szólt közbe Mr. Wance.
Piton vetett rá egy „Kit érdekel?” pillantást, majd újra a gyerekhez fordult.
– Hány éves vagy?
– Négy – mondta Denny.
Egy darabig megint hallgattak, majd Denny félénken megkérdezte:
– Te vagy az apukám?
– Nem! – vágta rá Piton.
– Igen – mondta Pitonnal egyszerre Mr. Wance. – Mostantól vele fogsz lakni, ő fog gondoskodni rólad.
Piton legszívesebben lenyomta volna Mr. Wance torkán az aktákat, hogy elhallgattassa a fecsegő hivatalnokot.
– Tulajdonképpen hasonlít is magára – mondta vidáman Mrs. Lipton. – Fekete haj, fehér bőr, igaz, a szeme nem fekete, hanem kék, és az orra sem…
A gyámügyesbe belefojtotta a szót a bájitalmester gyilkos pillantása. A nő zavartan pislogott párat, majd segélykérően Mr. Wance-re pillantott.
– Mrs. Lipton, kérem, vigye ki a kisfiút az előszobába, amíg elintézzük a továbbiakat – szólalt meg a hivatalnok.
A nő bólintott, majd még mindig a gyerek kezét fogva kioldalgott a szobából, magával húzva a kisfiút is.
Piton Mr. Wance-re meredt.
– Végeztünk?
– Lényegében igen, Mr. Piton – válaszolta az ügyintéző –, csak ezeket a papírokat kell még aláírnia. Ezekből egy példány a magáé lesz.
Azzal egy halom iratot tolt Piton elé. A férfi dühösen ragadott fel egy pennát, majd lendületesen odafirkantotta az aláírását a lapok aljára. Miután mindegyiket aláírta, eltette a saját példányait, odadobta a pennát Mr. Wance elé, majd szó nélkül megfordult, és elindult kifelé. Az ajtóban az ügyintéző hangja állította meg.
– Mr. Piton! Nem is kíváncsi rá, mi történt az unokahúgával?
Piton lassan visszafordult, majd fagyosan megszólalt:
– Nem látom be, miért kellene, hogy érdekeljen.
Azzal visszafordult és kilépett az irodából, majd odament az egyik széken ülő megszeppent gyerekhez, aki félve nézte a fölé tornyosuló mogorva férfit.
– Gyere, kölyök! – szólalt meg Piton.
Denny bizonytalanul pislogott fel a férfire, majd bátorítást várva a gyámügyesre nézett, aki igyekezett biztatóan a gyerekre mosolyogni.
– Menj csak – mondta –, nem lesz semmi baj.
A gyerek még mindig nem mozdult. Piton végül megelégelte a várakozást, és a kezénél megfogva talpra rángatta a kisfiút.
– Na, gyerünk, mozdulj meg! – mordult fel. – Nem érek rá egész nap itt toporogni.
Dühösen, és cseppet sem finoman maga után húzva a gyereket elhagyta az irodát, kikapta az auror kezéből a felé nyújtott pálcát, és sietős léptekkel az előcsarnok felé vette az irányt.
Szitkozódva vágott keresztül az előcsarnokban lévő emberek tömegén, magában ezerszer is elátkozva sosem látott unokahúgát. Sötét gondolataiból a magával rángatott gyerek szipogása billentette ki.
– Mi bajod van? – sziszegte a gyereknek.
– Nem tudok olyan gyorsan menni, mint a bácsi – válaszolta Denny hüppögve.
– Az a te bajod – vetette oda Piton, majd a tempón semmit sem változtatva, folytatta útját a kijárathoz.
Az utcára kiérve egy elhagyatott sikátorhoz vitte a már nyíltan síró, és igencsak kifulladt kisfiút, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül felkapta, és dehoppanált. Ez, mint utólag kiderült, hiba volt.
A helyváltoztatás ezen módja nyilván megterhelő, és igen kellemetlen lehetett a kezében tartott kisfiúnak, mert amint megérkeztek a férfi háza elé, a gyerek – nemes egyszerűséggel – lehányta Pitont.
– A szentségit, kölyök! – csattant fel a férfi, és egy hirtelen mozdulattal a földre tette Dennyt.
Morogva megragadta a nyöszörgő gyerek kezét, és behúzta a házba. Odabent aztán egy gyors tisztítóbűbájjal rendbe hozta a ruháját, majd Dennyhez fordult.
– Ne bőgj már, az agyamra megy.
Denny próbálta visszanyelni a könnyeit, és félve nézett a férfira.
– Az ott a fürdőszoba – mutatott Piton az egyik ajtóra. – Menj, és mosakodj meg! Csupa maszat vagy a bőgéstől. Na, mi lesz, indulás! – förmedt rá végül.
Denny bement a fürdőszobába, Piton pedig leroskadt az egyik fotelbe, és masszírozni kezdte sajgó halántékát.
A pokolba is, mit kezdjen ő egy kölyökkel? Hisz’ azt sem tudja, mire van szüksége egy ilyen gyereknek. Hirtelen égető szükségét érezte egy tekintélyes adag Lángnyelv Whiskynek. Már épp indult volna, hogy kitöltse magának az aranyló italt, mikor eszébe jutott Denny. A szentségit neki, mégsem részegedhet le, mikor itt van az a kölyök a házában. Tudta, hogy szüksége lesz a józan eszére, ha kezelni akarja ezt a helyzetet.
A hálószobájába ment, és az éjjeliszekrénye fiókjából elővett egy nyugtató bájitalt. Gyorsan felhajtotta, majd az ágyra ülve, kezébe hajtott fejjel várta a hatását. Mikor úgy érezte, hogy kellően lenyugodott ahhoz, hogy egyáltalán ránézzen a kölyökre, akkor jutott eszébe, hogy az talán még mindig a fürdőszobában van. Odament, és benyitott.
Nem tévedett, a gyerek még mindig ott állt, ugyanolyan maszatosan, mint ahogy otthagyta, és halkan sírdogált. Piton érezte, hogy a bájital jótékony hatása egy szempillantás alatt semmivé foszlik, és újra fellobbanó dühvel förmedt rá a kisfiúra.
– Még nem vagy készen? Mit csináltál ennyi ideig?
– Nem tudok egyedül mosakodni, mert kicsi vagyok, és nem érem el a mosdót – pityergett a gyerek.
– A jó életbe! – morogta Piton. – Na, gyere!
Gyorsan megmosta a gyerek arcát, majd kipenderítette a nappaliba. A könyvespolchoz ment, lekapott róla pár könyvet, majd a gyerekhez fordult.
– Nekem most dolgom van – közölte Dennyvel mogorván. – Addig itt vannak ezek a könyvek, nézegesd bennük a képeket. Maradj itt, ne nyúlj semmi máshoz!
Azzal sarkon fordult, és levonult a pincébe.
Merlin verje meg, már jócskán elmaradt a mára tervezett munkájával. Talán a bájitalfőzés eltereli a gondolatait arról a koloncról a nyakán.
Viszont legelőször egy levél megírásába kezdett egy bizonyos Mr. Damian Ronan részére. A férfi ügyvéd volt, és ha sikerült neki megmentenie Lucius Malfoyt az Azkabantól, akkor talán az ő problémájára is talál megoldást. Az ügyvéd arról volt híres, hogy mindig talált kiskapukat a lehetetlennek tűnő ügyekben is. Talán még Merlin újbóli visszatértét is el tudta volna intézni a varázsvilágba, ha jól megfizetik.
Részletesen leírta a levélbe a problémát, és megkérte benne az ügyvédet, hogy csak akkor keresse föl, ha talált megoldást. Ha lehet, akkor el akarta kerülni a találkozást a férfival. Undorodott az egész embertől, úgy, ahogy volt, és tudta, hogy a legtöbbször nem játszik tisztességesen, de neki most akkor is szüksége volt rá.
Mikor végzett a levélírással, elővette a minisztériumban kapott iratokat, másolatot készített róluk, és mellékelte őket a levélhez. Az ablakhoz ment, ahol egy bagoly várakozott a párkányon. A madár lábára kötötte a súlyos borítékot, majd kiengedte az ablakon.
Ezután hozzáfogott a bájitalokhoz, és igyekezett csak arra koncentrálni, de nehezen tudta elűzni a gondolatokat a fejéből, mert a gyerek megérkezése újabb és újabb problémákat vetett fel.
A gyereknél nem voltak csomagok, így valószínűleg csak az a ruhája van, amit éppen visel. Kénytelen lesz felruházni a kölyköt. És hol aludjon a gyerek? Ha azt várják tőle, hogy a saját ágyát fogja erre a célra felajánlani, akkor nagyon tévednek! Majd alszik a fiú a kanapén. De aztán ezt az ötletét hamar elvetette. Neki időnként olyan bájitalt is kell főznie, amire éjszakánként is rá kell nézni, és ha a jövés-menésével felébreszti a kölyköt, akkor még őt is tutujgathatja az éjszaka közepén. Nem, a gyereknek szoba kell! Bosszúsan jutott arra az elhatározásra, hogy kénytelen lesz a dolgozószobáját feláldozni erre a célra.
Magában újra és újra megátkozta az egész minisztériumot az unokahúgával egyetemben, amiért ilyen helyzetbe hozták. Hogy a pokolba gondolhatta azt bárki, hogy ő majd dadát fog játszani?! Azt sem tudja, mit kell kezdeni egy ilyen kölyökkel! És hogy fog kijönni vele? Ő nem szereti a gyerekeket, nincs hozzájuk türelme, nem szokta vigasztalni őket, az agyára mennek ha sírnak, és akkor is, ha nem sírnak.
Eh… a kölyök tán’ még azt is elvárja majd, hogy „apunak” szólíthassa. De abból aztán nem eszik! Őt aztán nem fogja soha, semmilyen idegesítő kölyök így hívni.
 

***

Denny egy darabig mozdulatlanul állt a nappali közepén, hiszen a „mérges bácsi” azt mondta, maradjon, de mikor úgy tűnt, hogy a férfi nem jön vissza, kissé felbátorodva nézett körül.
Egy nagy kandallót látott, előtte egy kanapét és két fotelt, egy hatalmas könyvespolcot roskadásig tele könyvekkel, és kissé távolabb, közel a konyhához, egy szögletes étkezőasztalt négy székkel. Látott még a fürdőszobain kívül három másik ajtót. Az egyik az volt, amelyiken az ember kiment, bár nem tudta hová vezethet. A másik két ajtó a fürdőszobát követte, és feltételezte, hogy szobák lehetnek, de nem mert benyitni rajtuk. A kezébe vette a könyveket, és nézegetni kezdte őket, de azok nem sok érdekes dolgot tartalmaztak egy kisgyerek számára, így hamarosan félretette őket. Az ablakhoz ment, de hiába ágaskodott, nem látott ki rajta.
Visszafordult a nappali felé, a kanapéhoz ment, és felült rá. Az igazat megvallva elég otthonosnak tűnt, egészen tetszett neki a hely.
Csak az a magas bácsi nem. Tőle félt. Olyan mérgesen nézett rá, és úgy is beszélt vele. Az az ember nem szerette őt, neki mégis azt mondták, hogy ezentúl vele kell laknia. Újra könnyek gyűltek a szemébe, majd eldőlve a kanapén, lassan álomba sírta magát.
 

***

Piton teljesen meg is feledkezett a kisfiúról az utóbbi órákban. Annyira belemerült a munkájába és a gondolataiba, hogy nem is hallotta meg, hogy valaki szólongatja.
Dennyt korgó gyomra ébresztette fel. Először nem akart tudomást venni róla, mert félt attól az embertől bármit is kérni. Végül az éhség felülkerekedett a félelmén, és elindult, hogy megkeresse a férfit. Mivel nem látta sehol, úgy gondolta, talán még mindig ott van, ahová akkor ment, mikor őt itt hagyta. Óvatosan lenyomta a kilincset, és benyitott azon az ajtón.
Egy kivilágítatlan lépcső vezetett lefelé az ajtón túl, de odalenn fényt látott, így lassan lemerészkedett, és szólongatni kezdte a férfit.
– Bácsi, bácsi!
Nem kapott választ, de zajokat hallott az egyik irányból, és arra indult, még mindig a bájitalmestert szólongatva. Ahogy a zajokat követve kinézett az egyik polc mögül, meglátta Pitont. A férfi háttal állt neki, és nem úgy tűnt, mintha reagálna a gyerek hangjára. Így hát odament a háta mögé, és megrángatta a nadrágját.
Piton hirtelen ugrott egyet a váratlan mozdulattól, és fellökte Dennyt, aki hanyatt esett, és sírni kezdett. A férfi első reakciója a harag volt. Megragadta a síró gyereket, és fenyegetően nézett a gyerek rémült szemeibe, miközben a fellángoló dühtől egy ér kezdett feltartóztathatatlanul kidagadni a homlokán.
– Mit keresel te itt? – sziszegte a kisfiúnak. – Nem megmondtam, hogy maradj odafent? Ennyit sem értesz, ostoba kölyök?
– Éhes vagyok – nyöszörögte Denny rémülten. – Szóltam, de maga nem hallotta, ezért idejöttem.
"Hát persze! A kölyöknek enni is kell adni" – gondolta dühösen Piton. Nem elég, hogy rásózták – szétzúzva eddigi csendes nyugalmát -, most még játszhatja a szárazdajkát is.
Igazából azt sem tudta, mennyi az idő. Egy gyors Tempus-bűbáj elvégzése után meglepődve tapasztalta, hogy már délután hat óra is elmúlt. Csaknem nyolc órát töltött idelenn. Mintegy vezényszóra, az ő gyomra is megkordult. Na, jó, akkor itt az ideje vacsora után nézni.
Ránézett az előtte álló kisfiúra, és eszébe jutott, hogy az az előbb elesett.
– Fáj valamid? – kérdezte.
– Nem – válaszolta Denny a fejét rázva.
– Akkor indulj, felmegyünk, és készítek valami vacsorát.
Denny engedelmesen elindult a lépcső felé, de odaérve váratlanul megtorpant.
– Na, mi az már megint? – hallotta maga mögött az ember mogorva hangját.
– Sötét van – mondta megszeppenve, miközben a kivilágítatlan lépcsőre mutogatott.
– Azt aztán várhatod, hogy ölben foglak felvinni. Gyerünk, indulj, itt vagyok mögötted.
A kisfiú elindult felfelé, de a sötétben elvétette az egyik lépcsőfokot, és visszagurult, majdnem magával rántva Pitont is, aki azonnal szitkozódni kezdett.
– A pokolba is, kölyök, miért nem nézel a lábad elé? – Bár egy kis hang a fejében emlékeztette, hogy talán ebben nem a gyerek a hibás, azért rendületlenül folytatta. – Majdnem a nyakam törtem miattad! És már megint bőgsz. Hagyd már abba, elég legyen!
Felkapta a síró gyereket, és felsietett a nappaliba. Lerakta Dennyt a kanapéra, és gyorsan, minden finomkodás nélkül megvizsgálta, nem tört-e el valamelyik csontja. Úgy tűnt nem, csak a térdénél hasadt fel a bőr. Egy bűbájjal helyrehozta a kisfiú térdét, majd felállt, és rászólt a még mindig síró gyerekre.
– Most elmegyek, és készítek valami ennivalót. Te addig itt maradsz, és nem mozdulsz innen, világos? – A gyerek még mindig szipogott, és könnyes szemeit a férfira emelte, majd mikor meglátta, hogy az választ vár, lassan bólintott. – És hagyd már abba azt az átkozott bőgést, az idegeimre megy!
Ezzel otthagyta Dennyt, és valósággal bemenekült a konyhába. Nem bajlódott főzéssel, ugyanis nem akarta még jobban megváratni a már egyébként is éhes gyereket. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy a kölyök a még inkább korgó gyomrát is belevegye a „bőgnivalók” sorába. Gyorsan összedobott néhány szendvicset, és tányérra téve kivitte az étkezőasztalra.
Megkönnyebbülve állapította meg, hogy a sírás végre abbamaradt.
– Vacsora – vetette oda a fiúnak, majd leült az asztalhoz.
Denny óvatosan lekászálódott a kanapéról, és lassan közelebb ment az asztalhoz. Az asztal előtt nem sokkal megállt, és félelemmel vegyes várakozással nézett fel a bájitalmesterre.
– Most meg mire vársz? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Ülj az asztalhoz és egyél! Elvégre pár perce még valósággal kezed-lábad törted az ételért.
Denny felmászott a székre, de nem nyúlt az ételhez, hanem csak felváltva nézegetett hol a szendvicsre, hol pedig Pitonra.
Piton tűrte ezt egy darabig, de végül megelégelte.
– Most megint mi bajod? – kérdezte idegesen.
– Anya mindig felvágta nekem katonákra a szendvicset, és a kenyér héját is levágta.
Piton lehunyt szemmel fohászkodott türelemért.
– Az az anyád volt – vetette oda –, ez meg én. Nem fogom sem körbefaragni, sem pedig felvagdosni neked a szendvicset. Vannak fogaid nem? Fogd meg, és harapd. Rajta!
Denny lassan megfogta a szendvicset, és kissé ügyetlenül, de enni kezdett. Egy ideig csendben és nyugodtan evett, de ahogy múlt az éhsége, úgy nyerte vissza energiáját, és hamarosan lóbálni kezdte a lábait az asztal alatt.
Piton addig a pillanatig nem tette ezt szóvá – bár egyre nagyobb türelmetlenséggel figyelte a gyerek mozgolódását –, míg Denny véletlenül lábon nem rúgta őt.
– A mindenségit neki, hagyd már abba, te gyerek! – fakadt ki. – Egy percig sem tudsz egy helyben ülni?
Denny abbahagyta a láblóbálást, és kissé összébb húzta magát. Piton ezt látva vett egy mély lélegzetet, majd kissé visszafogottabban folytatta.
– Az asztalnál nyugodtan eszünk, világos? Nincs ugrálás, láblóbálás és rugdosás. Érthető voltam?
– Igen, uram – motyogta a gyerek.
– Helyes!
Piton nézte még egy darabig a kisfiút, de nem úgy tűnt, hogy az folytatni akarná az evést.
– Befejezted? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Denny.
– Akkor mosdás és fekvés – rendelkezett Piton.
Denny leugrott a székről, és a fürdő felé vette az irányt, de megállt, amint meghallotta, hogy Piton a háta mögött jelentőségteljesen megköszörüli a torkát. Rosszat sejtve hátrafordult, és ránézett a bájitalmesterre, aki szemöldökét felhúzva nézett a fiúra.
– Előbb a tányérod – mutogatott az asztalra a férfi. – Evés után rendben hagyjuk az asztalt, érthető? Fogd meg a tányérod, és vidd ki a konyhába! Ezt így kell csinálni, megértetted?
Denny bólintott, majd engedelmesen megfogta a tányérját, és kivitte a konyhába Piton után. Figyelte ahogy a férfi a maradékot a szemetesbe dobja, a tányért pedig a mosogatóba teszi. Igyekezett pontosan leutánozni azt, amit a bájitalmestertől látott – bár mivel még alacsony volt, rendesen megküzdött, hogy elérje a mosogatót –, majd dolga végeztével reménykedve nézett fel a férfira.
Piton egy bólintással nyugtázta a kicsi ténykedését, majd szó nélkül a fürdőszobába ment, maga után intve a kisfiút.
Félig engedte a fürdőkádat vízzel, majd a gyerekhez fordult.
– Vetkőzz le, és fürödj meg! És ne kezdd el megint nekem, hogy az anyád hogy csinálta! Egyedül fogsz fürödni, érthető?
– Tudok egyedül fürödni – mondta csendesen Denny.
– Remek – morogta Piton, majd kifelé indult. Az ajtóból még visszaszólt: – Húsz perced van.
Denny levetkőzött, és bemászott a kádba. Sikerült nagyjából megmosakodnia, aztán csak ült a vízben, és várta, hogy a férfi visszajöjjön.
Félt ettől az embertől. Mogorva volt vele és durva. De az is igaz, hogy meggyógyította a térdét, és enni adott neki. Ugyan nem segített neki az evéskor mint az édesanyja, de végül is, sikerült kisebb nehézségek árán megvacsoráznia. És az anyukájával ellentétben, hagyta őt egyedül fürödni.
Ettől nagyfiúnak érezte magát.
 

***

Piton kihasználta a hirtelen jött nyugalmat, és nekiállt, hogy a dolgozószobáját átalakítsa hálóvá a kisfiúnak. Az íróasztalt a fal mellé küldte egy bűbájjal, majd az egyik karosszékből ágyat varázsolt. Ezután nekiállt keresni valamit, amiben a kölyök alhat. Holnap majd elviszi a gyereket egy áruházba, és vesz neki pár dolgot, ha már egyszer neki kell gondoskodni róla.
Az egyik szekrényből elővett egy fekete pólót, és lekicsinyítette. Miután ezzel is megvolt, úgy gondolta, a kölyök eleget áztatta már magát, így a fürdőszobába ment.
A gyerek még mindig a kádban ült, szemlátomást megmosakodva.
– Látom, végeztél. Akkor gyere ki – mondta, és felvett egy törölközőt.
Denny kimászott a kádból, és hagyta, hogy Piton köré tekerje a törölközőt.
– Így – mondta a férfi. – Törölközz meg, aztán menj, és feküdj le.
– Hol fogok aludni? – kérdezte Denny.
– Az enyém melletti szobát kapod meg.
– Az melyik?
– A legutolsó – mondta Piton, majd kiment.
Denny kissé ügyetlenül, de megtörölközött. Mivel Piton nem hozott neki ruhát, amibe öltözhetett volna, magára csavarta a törölközőt, és átballagott a legutolsó szobába. A férfi már ott várta.
– Ez lesz a szobád, itt fogsz aludni, és mielőtt még kérdeznéd, egyedül. Én a másik szobában alszom. Oda nem mehetsz be. Érthető voltam?
– Igen – mondta a kisfiú.
– Tessék – nyújtotta a férfi a gyerek felé a lekicsinyített pólót –, ebben fogsz aludni. Holnap majd veszek neked pizsamát is, meg pár ruhát.
Denny elvette a pólót, és zavartan gyűrögetni kezdte. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, csak nem mer előhozakodni vele.
– Na, mi az, miért nem veszed föl? Talán nem tetszik a színe? – kérdezte gúnyosan Piton.
– De igen, csak… – kezdte Denny, majd elhallgatott.
– Csak mi? – kérdezte türelmetlenül a bájitalmester.
– Alsónadrág – bukott ki a gyerekből. – Nincs tiszta alsónadrágom.
– Akkor vedd fel azt, ami rajtad volt.
– De anya mindig azt mondta, hogy az alsónadrágot sosem szabad…
– Hagyd már abba, hogy azt hajtogatod, anyád mit csinált másképp! – csattant fel Piton félbeszakítva a gyerek mondókáját. – Megőrülök ettől!
De azért átment a másik szobába, és pár perc múlva egy lekicsinyített – természetesen fekete – alsónadrággal tért vissza.
– Nesze – nyújtotta a gyereknek –, vedd fel! Ne aggódj, teljesen új, még nem hordtam.
Denny felöltözött, majd bemászott az ágyba.
Piton indult volna kifelé, mikor a kisfiú félénken utánaszólt.
– A mami – kezdte, és zavartan nyelt egyet –, a mami mindig mesélt nekem, és itt maradt velem, amíg elaludtam.
Piton szúrós szemekkel nézett a gyerekre.
– Hát, én nem fogok. Jó éjszakát!
Azzal magára hagyta a megszeppent gyereket a sötét szobában.
 

Folyt. köv.

A bétázásért és a rengeteg segítségért, ismét Midnights Prophet-nek tartozom köszönettel!

Előző←…….→Következő