1. fejezet
 

Barátaim elhagytak engem:
egyedül maradtam már.
Lelkemet kiürítettem,
mint aki nagyobb vendéget vár.
(Babits Mihály)


***

A május végi reggelen, a nap első sugarai már ébren találták a mogorva, fekete hajú férfit.
Egyedül élt, ahogy egész életében, és ez nagyon is megfelelt neki. Soha nem volt senki, akihez ragaszkodott volna, egy embert… Nem! Két embert kivéve.
Mára mindkettő halott. Az egyik még gyerekkorában hagyta magára.
A másikat ő maga ölte meg.
Megölte őt, mert hagyta, hogy az a másik kihasználja az iránta való hűségét, ragaszkodását, barátságát. Megtette, mert az a másik így akarta, ő pedig fejet hajtott az akarata előtt, és mert megesküdött rá. Hiszen csak így győzhettek.
És akkor újra egyedül maradt.
Akkor megfogadta, hogy soha, senkinek nem engedi meg azt a kiváltságot, hogy közel engedje magához. Inkább a magányt választotta, és talán jobb is volt ez így. Amúgy sem volt soha nagy társasági ember, mindig jobban értékelte az egyedüllétet.

Hét éve már!
Hét éve, hogy Potter legyőzte a Nagyurat, ő pedig felszabadulhatott a kémtevékenység kötelezettségei alól. Akkor mindenki megtudta, hogy igazából melyik oldalhoz tartozott, és fény derült szörnyű tettének valódi okára is, őt pedig gyilkos halálfalóból ünnepelt hőssé avanzsálták. Ő pedig, köszönte szépen, de nem kért ebből.
Otthagyta a Roxfortot, és végleg a Fonó sori lakásába költözött, ahol megrendelésre készülő bájitalok főzésébe kezdett a Szent Mungo részére. Havonta egyszer elküldték neki a megrendeléseket a hop-hálózaton keresztül, ő pedig ugyanezen az úton eljuttatta a kész bájitalokat az ispotályba. Ez a módszer tökéletesen megfelelt neki. Nem voltak idegesítő, huhogó baglyok, sem emberek, akikkel szót kellett volna váltani. Egyedül volt, csendben, magában, ahogy szerette.

A napi rutin ugyanaz volt már évek óta: hajnalban kelt, vett egy forró zuhanyt, elfogyasztotta a reggelijét és a kávéját, ezután pedig semmi mással nem foglalkozott, csak a bájitalaival. Egészen késő estig nem is jött elő a laborjából. Ezt a rutint zavarta meg ma reggel egy szürke, minisztériumi bagoly, egy lábára erősített levéllel. A férfi morogva oldotta le a pergament a hatalmas bagoly lábáról, és olvasni kezdett. Kezdeti bosszankodása értetlenségbe váltott, ahogy szeme egyre lejjebb haladt a hivatalos hangnemben íródott sorokon.
A Hagyatéki Ügyek Osztályára rendelték. Örökölt…
 

***

Horace Wance nem szerette a hétfő reggeleket. Úgy általában semmilyen reggelt nem kedvelt, nem csak a mait. Viszont a hétfők voltak a legszörnyűbbek, hiszen a hétvége alatt összegyűlt elintézésre váró hagyatéki ügyek jóval zsúfoltabbá, és megterhelőbbé tették amúgy is nagy stresszel járó napjait. És ez a hétfő különösen stresszesnek ígérkezett. Mikor múlt pénteken a kezébe kerültek a hagyatéki papírok, többször is mély döbbenet lett rajta úrrá. Először az örökös neve, majd pedig maga az örökség váltotta ki nála ezt a reakciót. Életének hatvannyolc éve alatt még soha nem fordult elő, hogy valaki örökölt volna egy… Na, de mindent el kell kezdeni egyszer!
Az órájára nézett, majd gyorsan elrendezte az iratait, hiszen az ügyfél bármelyik pillanatban megérkezhet.
Ez érdekesnek ígérkezik…
 

***

A Minisztérium előcsarnokába lépve, a fekete hajú férfi megállapította, hogy az szinte semmit sem változott az elmúlt hét év során. Egyedül az az undorító szoborcsoport tűnt el onnan. Hála, Merlinnek!
Miután igazolta magát, megkapta az útbaigazítást a Hagyatéki Osztályhoz. Odaérve két aurorral találta szembe magát.
– Uram, meg kell kérnem, hogy az ügyintézés idejére adja le a pálcáját – szólalt meg az egyik auror.
– Miért szükséges ez? – kérdezte bizalmatlanul.
– Nos, korábban előfordult, hogy az örökösödési eljárás nem az ügyfél várakozásai szerint alakult, és megátkozták az ügyintézőt. Ezeket a kellemetlenségeket szeretnénk megelőzni.
A férfi tökéletesen megértette. Ő is szívesen megátkozta volna az egész nyomorult Minisztériumot! Így hát, vonakodva, de átadta a pálcáját az aurornak, majd belépett az ügyosztály előterébe.
Az ablaktalan helyiségben egy erősen sminkelt, kihívó öltözetű boszorkány fogadta.
„Ezen a nőn több festék van, mint a falakon” – gondolta gúnyosan.
– Jó reggelt! – köszönt a nő. – Maga a 8:30-as ügyfél?
Már ez a fogadtatás is egy jó átokért kiáltott. 8:30-as ügyfél?! Mi ez? Hivatal vagy bordély? Bár, így a nőt elnézve… Vett egy mély levegőt, és bólintott.
– Igen, Horace Wance-hez jöttem – morogta.
– Menjen csak be, már várja magát – mutatott egy ajtóra a nő.
A férfi vetett még egy lesújtó pillantást a titkárnőre, majd a mutatott ajtóhoz sétált és kopogás nélkül benyitott.
Odabent egy kopaszodó, vizenyős szemű, alacsony embert talált, aki egy hatalmas, aktákkal telezsúfolt asztal mögött ült. Az emberke meglátva a férfit felpattant, és elé sietett.
– Perselus Pitonhoz van szerencsém? – kérdezte a férfi kissé kapkodva.
Piton tartózkodóan bólintott.
– Horace Wance – mutatkozott be az ügyintéző fontoskodva, és kezet nyújtott. – Örvendek, nagyon örvendek!
– Úgyszintén – mondta Piton minden meggyőződés nélkül, és röviden megrázta a felé nyújtott kezet.
– Kérem, Mr. Piton, foglaljon helyet!
Piton elhelyezkedett az asztallal szemben lévő karosszékben, ami az ügyfelek számára volt fenntartva, és várakozásteljesen nézett a saját helyére visszasiető hivatalnokra.
Mr. Wance szemmel láthatóan zavarban volt. Kissé idegesen mélyedt az előtte lévő akta tartalmába, időnként rövid pillantást vetve az előtte ülő, egyre türelmetlenebb bájitalmesterre.
– Elkezdhetnénk végre? – kérdezte Piton, megelégelve a várakozást.
– Öhm…, igen…, igen, igen, hogyne – motyogta Mr. Wance, és becsukta az előtte lévő aktát. – Nos, mielőtt elkezdenénk, egy kis adategyeztetésre lesz szükség, majd utána egy bűbájjal is ellenőriznem kell a személyazonosságát. Megfelel így önnek, Mr. Piton? Ugye nincs ellenvetése?
– Nem, nincs ellenvetésem – fújtatott Piton.
Mr. Wance újra felütötte az előtte fekvő aktát, és elkezdte az adategyeztetést.
– Neve?
– Perselus Tobias Piton.
– Született?
– 1960. Január 9-én.
– Anyja neve?
– Eileen Prince.
– Apja neve?
– Tobias Piton…
A kérdések hosszú perceken át folytatódtak. Mikor Mr. Wance a végére ért a faggatózásnak, Piton már kezdte megérteni az ajtó előtti pálcaelkobzás szükségességét. Már most megátkozta volna ezt az embert!
Mr. Wance végül egy személyazonosság ellenőrző bűbáj elvégzése után már teljes bizonyossággal kijelenthette, hogy a vele szemben helyet foglaló, igencsak dühösnek tűnő férfi, maga Perselus Piton.
– Nos, Mr. Piton – kezdte –, meg kell mondjam, hogy igen szokatlan a maga ügye. Negyvennyolc éves pályafutásom ideje alatt soha, még csak hasonlóval sem…
– Nagyon érdekes – szakította félbe gúnyosan Piton –, de nem térhetnénk rá arra, amiért ide rendeltek? Nem érek rá egész nap!
– Öhm…, de igen, persze, hogyne, elnézést – hadarta idegesen az emberke. – Akkor kezdjük!
„Ideje lenne” – gondolta epésen Piton.
– Mr. Piton, szeretném tudni, ismer-e egy bizonyos Lenora Norman nevű hölgyet?
– Nem.
– Ööö, a lánykori neve Prince. Lenora Prince. Az ön édesanyjának az unokahúga, a maga unokatestvére.
– Soha nem hallottam róla – mondta Piton. – Azt sem tudtam, hogy anyámnak volt egy testvére. Nem beszélt a családjáról, főleg, miután kitagadták.
– Ez szomorú – mondta Mr. Wance sajnálkozva. – Az édesanyjának volt egy öccse, az említett hölgy az ő lánya. Az Ő hagyatéka miatt van most itt, mivel maga az egyetlen élő rokona az elhunytnak, a Prince vérvonalból.
– Miért fontos ez? – kérdezte Piton.
– Nos, ez a valódi oka a maga örökségének. A vérvonalhoz kapcsolódik…
– Csak nem a Praeceptum legata*-ról beszél? – vágott közbe megütközve a bájitalmester.
– De igen, Mr. Piton. Ez a Kötelező örökség bűbája. Nagyjából hasonlóan működik, mint a Megszeghetetlen Eskü. Mint ahogy már említettem, a vérvonalhoz kötődik, és tudomásom szerint nincs alóla kibúvó.
Piton kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Tehát örökölt valamit, ami, ha tetszik, ha nem, az övé lesz, és csak a halálakor szabadulhat tőle. Remek!
– Biztos benne, hogy ez az… örökség, kötelező rám nézve? – Bár szinte biztos volt a válaszban, azért egy próbát, úgy érezte, megér.
– Igen, Mr. Piton, biztos. Bár pályafutásom során nem találkoztam még ilyen esettel – sőt, talán még más sem –, azt kell, mondjam, ez bizony visszavonhatatlan, és megmásíthatatlan. Az örökség a maga birtokába kerül – pontosabban, már került is –, nem ruházhatja át másra a gondozását, és…
– A „gondozását”?! – vágott közbe hirtelen Piton. – Mégis, mit hagyott rám az a némber?!
Csak remélte, hogy nem egy sárkány, vagy egy vérfarkas „boldog” tulajdonosává vált, de az ügyintéző hebegő-habogó válaszát hallva, örömest elcserélte volna bármelyikre.
– A… a fiát…, Mr. Piton…
 

Folyt. köv.

*Megjegyzés: A varázsige saját agyszüleményem, latin szótárból vettem hozzá a szavakat.

→Következő