Restis angustus (Szoros kötél)

 

A zsúfolásig tömött, rossz emlékű tárgyalóteremben olyan hosszúnak tűntek a léptei, mint az elmúlt napok. Csak az aurorok lábainak tompa dobaját engedte át tudata a külvilágból.

A Vitalita maxima elkészült. Amikor három nappal korábban, lassan, az előre megszabott protokoll szerint megitatta Dracóval, épp két személlyel több volt jelen, mint ahányat szívesen látott volna közben.
De Hermionét nem lehetett visszatartani, és McGalagonnyal sem akart összetűzésbe keveredni. A két nő teljes figyelmét a fiúnak szentelte, és Lucius is tartózkodott minden fölösleges akciótól. Nem mutatkozott, amíg Granger is a szobában volt.
Miután a fiatalember kimerülten álomba szenderült, majd meghallgatták lényegre törő magyarázatát arról, hogy a bájital a véráramon keresztül gyakorlatilag minden belső szervére hatást gyakorol, és az átkot egy magas lázzal kísért, fárasztó ellenreakció keretében törheti meg, Hermione elhagyta a szobát. Az idős asszony ellentmondást nem tűrően intett a láthatóvá váló idősebb Malfoynak, hogy kövesse.
A férfi körülbelül egy óra elteltével tért vissza. Azóta sem tudta meg, miről állapodott meg vajon a boszorkánnyal. A volt halálfaló maradása még őt is meglepte, tudván tudva, Minerva milyen mélyen elítélte a Malfoyok minden, Voldemorthoz köthető, illetve Dumbledore, vagy Potter ellenében elkövetett cselekedetét.

Amint McGalagony távozott, Hermione ismét felbukkant az egyik falfülkéből, és egyetlen hang nélkül fékezett le a szoba közepén. Nehéz, kínos csöndben álltak egymással szemben. A lány nem közeledett hozzá. Egyszerűen csak nézte. Ő pedig tartotta magát korábbi elhatározásához.
Látta a másikon, hogy keserves számára a helyzet, de a saját kínját még nyomokban sem lehetett rajta észrevenni.
A boszorka talán tíz percnyi súlyos hallgatást követően fordult meg lassan, és sétált ki az ajtón, még egy utolsó, nyílt és biztató pillantást vetve az arcára.

Azóta a fiú állapota szemlátomást rohamosan javult. Az étvágya maradéktalanul visszatért, a láza másfél nap alatt végleg lement, és bőszen készült rá, hogy mentora tárgyalásán ő maga is részt vegyen. Egészen addig, amíg Luciusszal együtt meg nem tiltották neki a buta hősködést. Annyira azért még nem volt jól. És, mint azt a lelkére csomózták, jelenléte csak bonyolítaná a helyzetet, mellesleg vajmi kevéssé szolgálná Piton érdekét.

Aznap reggel igyekezett úgy tenni, mintha bármely átlagos nap kezdődne. Gépiesen elfogyasztotta a bögre erős fekete teát, elmajszolt egy soványabb reggelit, később tüntető csöndességgel várta be az aurorokat.
Bár az alsóbb éves gyerekeket nem nagyon érdekelték a hírek, azért a nagyobb, újságolvasó diákok jóvoltából mindenki értesült róla, mi is zajlik. Így aztán kellemetlenül sok kíváncsi tekintet kísérte, amikor Tonks vezetésével, négy másik auror társaságában elhagyta az épületet. Csak azt nem értette, miért érezte úgy, hogy a kölykök határozottan őt bámulják, és nem valahova a levegőbe, ahogyan annak jelen állapota alapján lenni kellett volna.
Nymphadora halk, határozott utasításokkal terelte a kis csapatot a hoppanálási pont felé, és csak akkor érintette meg a vállát biztatóan egy pillanatra, amikor a kezüket mágikus bilinccsel összefogta az utazáshoz.

Így, ahogy a terem közepén felállított szék felé haladtak, szeme sarkából érzékelte, hogy hol itt, hol ott nyújtózik egy-egy varázsló vagy boszorkány nyaka és feje a többiek feje fölé, meglepő pontossággal, bár igen tanácstalan arckifejezéssel követve az ő útvonalát. A helyzet azonban nem volt alkalmas a töprengésre. A halk morajlás elülte egyértelműen jelezte, hogy elérkezett a pillanat.
Csak a második sor egyik végéhez közel ülő, kirívóan festett és feltűnően ízléstelenül öltözött boszorkány pennájának sercegése zavarta meg az utolsó másodperceket, mielőtt elhangzott volna a formális felszólítás:

- Álljanak fel!

A bíróság, Amelia Bones vezetésével, bevonult. A tizenkét esküdt elfoglalta hallgatag, jellegtelen helyét a bíróság sorai mögött. Perselus Pitont nem lepte meg különösebben, hogy az írnok szerepében Weasleyék legjelentéktelenebb fiát sikerült felfedeznie.
Az első sorban, nem túlságosan nagy távolságra Vitroltól Cornelius Caramel terpeszkedett semmitmondó arckifejezéssel.

Nem volt fogadott ügyvédje. Ugyan, miből lett volna?!
A számára kirendelt védőt, a szokásokkal ellentétben, most látta életében először. Lelkes, de fegyelmezett és elszánt fiatalembernek tűnt. A neve Ernest Diggory. Legalább tíz évvel fiatalabb lehetett nála. Talán Amos valamelyik távoli unokaöccse. Vajon miért vállalta el?

„Miért-miért? Mert valamiből meg kell élnie. Nem úgy fest, mint akit felvet a Malfoy-vagyon többszöröse.”

Figyelmesebben megnézve, volt igazság ebben a gondolatban. A húszas évei legvégén járó varázsló talárját bizony nem a legelegánsabb szalonokban szabták, és inkább strapabíró, mint szép anyagból készítették. Eddig nem tudott róla, hogy a Diggory-családnak van szegény oldalága is.

Perselus Piton szíve legmélyén, legalábbis a fizikai fájdalommal szemben, gyáva embernek tartotta magát. Most mégsem érzett semmit. Elméje kiürítése így, távol tartva magát Hermionétól, ismét sikeres manőver volt. Úgy próbálta szemlélni saját tárgyalását, mint egy vadidegenét, és a következő órák hamar homályosuló, ködös és hiányos emlékei alapján még évek múlva is úgy érezte, ez majdnem teljesen sikerült.
Amikor a teremszolga odalépett a székéhez, melyhez erős mágikus kötelek szorították a csuklóit, közömbösen fordult felé.

- Esküszik, hogy a feltett kérdésekre a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat, és csakis az igazat mondja el, és ebből semmit nem hallgat el? – kérdezte tőle olyan hangerővel, hogy azt a teremben bizonyosan mindenhol hallani lehessen.
- Igen – felelte.
- Tudomásul vette, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti?
- Igen – mondta újból.

A fogadalomtételt követően, a vád képviselője közvetlen közel lépett hozzá. Pontosabban ahhoz a homályos figurához, amit Perselus Pitonból érzékelt.
A Mágikus Törvényszék főügyésze képviselte a vádat. Ebben nem volt semmi szokatlan, illetve személyes motívum. Bár Hermione szíve elszorult minden keményebb mondatnál, a főügyész nem volt Perselus személyes ellenlábasa. Nyers volt, kíméletlen és célratörő, mint egy mugli autógyári robot.

Halkan ismertette a vádpontot. Egyetlen egyet.

- Mr. Piton, az ön ellen felhozott vád a legsúlyosabbak közé tartozik a mágikus ítélkezési gyakorlatban. Ön egy főbenjáró, tiltott átok használatával kioltotta Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore életét. Tagadja az ön ellen felhozott vádat?
- Nem.
- Milyen indíték vezette tettének elkövetése során?

Piton pontosan tudta, hogy Potter beszámolóját követően mindenki, az ügyész is ismeri a történtek hátterét. De ez a szokásos ügymenet. A teremben eluralkodott a tökéletes és feszült némaság.

- Három okom volt – válaszolta közepes hangerővel, miközben hangja kifejezetten higgadt volt. – Először, Dumbledore professzor letetette velem a Megszeghetetlen Esküt, hogy a szükséges pillanatban biztosan az általa elvárt módon járjak majd el. Másodszor, akkor már egy éve tudtuk, hogy a professzor egy nagyon erős, ellenszer és védőbűbáj nélküli átok következtében haldoklik. Tudatában volt, hogy halála az általa választott módnál sokkal hosszadalmasabb és keservesebb lenne, ha megvárná az átok hatásának végét. Kifejezetten, több alkalommal megkért rá, hogy tegyem félre személyes érzéseimet, és segítsek megkönnyíteni ezt az utat, amellyel, úgy vélte, az általa hosszú időn át szolgált ügynek is nagyobb hasznára lehet, mint ha bevárja az elkerülhetetlent. Harmadszor, utasított rá, hogy a másik, általam Narcissa Malfoynak letett Megszeghetetlen Esküvel összhangban, ezzel a lépéssel védjem meg Draco Malfoyt a halálos átok használatából rá háruló káros és veszélyes következményektől.

- Mit ért azon, hogy az igazgató halála több haszonnal járt, mint ha életben marad? – húzta fel a szemöldökét a főügyész.
- Mint említettem, Dumbledore professzor tudta, hogy legfeljebb hetei lehetnek hátra. Az is világos volt számára, hogy ezek az utolsó hetek hozzá méltatlan, a Főnix Rendjének munkáját csak akadályozó gyöngeséggel és leépüléssel járnának – mereven nézett maga elé egy pontra. Öreg barátjának ebben igaza volt, s bár még halála pillanatában is kegyetlen volt vele, mégsem tudta soha megbocsátani magának, hogy megtette. Lassan folytatta. – Terve szerint az ő halála megszilárdította a helyemet a Sötét Nagyúr legfőbb bizalmasai körében. Ezen kívül, nagyon helyesen, arra számított, ha minden a terv szerint történik, a hatalomátvételt követően én leszek a Roxfort vezetője, és így az ott maradt diákok kevesebb közvetlen sérelemnek lesznek kitéve, mint ha az iskola irányítása korlátlan hatalommal Carrow-ék kezébe jut.

Hermione lassan fordította oldalra a fejét. Két sorral mögötte, néhány székkel odébb Molly Weasley ült, kedves, kerek arcán csorogtak a könnyek. Döbbent csönd vette körül őket.

- Milyen alapon ítélte meg úgy, hogy Draco Malfoyt kell megkímélnie, vagy hogy hármuk élete közt rangsort állíthat fel?
- Draco Malfoy fiatal. Akkoriban még majdnem gyerek volt. Ez nem az én sorrendem volt, hanem az igazgató úré. Önmagát a lista végére helyezte, de hogy pontosan miért, arra egyedül ő tudna válaszolni – válaszolta enyhén lehorgasztott fejjel. Nincs joga Albus titkairól beszélni, különösen úgy nem, hogy azok egy részét a mai napig sem ismeri.
- Mint tudjuk, nincs lehetőségem megkérdezni – vágott vissza a főügyész.

Halk, érces hang szelte át a termet.

- Ha megenged egy kiigazítást, Amelia – hangzott az esküdtek mögül -, ebben a főügyész úr téved.

Szinte mindenki forgolódva kereste a forrást, és csak néhány másodperc elteltével kezdtek meglepett zajongásba azon kevesek, akik a leghamarabb vették észre, hogy a falon lévő festményben eddig látszólag szunyókáló, élénk kék szemű idős mágus volt a megszólaló.
Fél percen belül az összes sort bejárta a meghökkent suttogás: Dumbledore!

„Még ide is eljött utánad. Nem nyílik meg alattad a föld?!”

Tágra nyílt szemmel nézte az öreg derűs és békés arcát, melyen szokásos megnyugtató mosolyánál most sokkal melegebb és bensőségesebb kifejezés ült.

- Bírónő, engedélyt kérek a tárgyalás folytatására! – fordult a pulpitus felé a főügyész rövid és enyhe zavart követően.
- Helyt adok Dumbledore professzor kérésének – nézett rá szigorúan az idős boszorkány. – Ha befejezi a vádlott meghallgatását, Dumbledore professzor tanúként a rendelkezésére állhat.

Caramel arcán tisztán láthatóan átsuhant az indulat.

- Köszönöm, bírónő, egyelőre nincs több kérdésem a vádlotthoz – válaszolta amaz.
- Öné a szó, ügyvéd úr! – intett a fiatalabb varázslónak Amelia Bones.
- Köszönöm, bírónő! – kelt föl a helyéről Diggory. Nem volt könnyű helyzetben. Védencéből csak homályos árnyat látott, akinek mimikájából nem igazán számíthatott segítségre.
- Piton professzor, milyen viszonyban volt Albus Dumbledore-ral?
- Nehéz erre válaszolnom – mondta Piton, mintha nem gondolkodott volna ezen a kérdésen az elmúlt évtizedekben számtalanszor. – Megmentett az Azkabantól, megélhetést és közvetlen biztonságot nyújtott számomra egy olyan időszakban, amikor mindenki más elfordult tőlem. Jobban ismert, mint bárki. Tapasztalatai és tudása jelentős részét megosztotta velem. Sokkal több volt ez, mint szoros és erős munkakapcsolat. Nem csak a felettesem volt. Az egyetlen barátom.
- Mikor döntött úgy Dumbledore professzor, hogy maga akarja megválasztani a halála körülményeit?
- Szinte napra pontosan egy évvel korábban – válaszolta szűkszavúan.
- Mit tud a professzort ért átokról?
- Sokat, de nem mindent. Egy nagy erejű varázstárgy megszerzésén munkálkodott, amikor óvatlanul megérintette, és a rajta elhelyezett ártás működésbe lépett. Mire visszatért a Roxfortba, csupán annyit tudtam tenni, hogy az egész szervezetét támadó átkot egy időre be tudtam zárni súlyosan sérült kezébe.
- A professzor tudta, hogy az átok idővel szét fog szóródni a szervezetében?
- Megbeszéltük – bólintott, határozott mozdulatának árnyékát az egész teremben érzékelni lehetett. – Úgy számítottam, körülbelül egy éve maradt. Tisztában voltunk vele, hogy nincs ellenszer vagy ellenátok.
- Mit érzett, amikor az év folyamán a professzor több ízben is felszólította, hogy hajtsa végre az utasítását?
- Eleinte semmit. Nem hagyott nekem időt arra, hogy töprenghessek. Állandó túlterheltségben éltünk, és egyre gyakrabban kellett megjelennem a Sötét Nagyúr előtt is.
- És később?
- Dühöt, keserűséget és undort.
- Miért maradt látszólag az utolsó pillanatig Tudjukki szolgálatában?
- Mert ez volt a kijelölt feladatom. Létfontosságú volt, hogy minden lépéséről értesüljünk, felügyeljük a kígyót, és Harry Potter csak a lehető legkésőbb tudja meg, az ő életétől közvetlenül függ a Sötét Nagyúré is.
- Mit gondolt arról, hogy Tudjukki legyőzése érdekében Dumbledore professzor mindenkit, még Harry Pottert is feláldozhatónak vélte?
- Elborzadtam – válaszolta nagyon halkan.
- Hiányzik önnek Dumbledore professzor? – tette föl a varázsló nagyon ügyes, kiszámított, ám lélekbe gyalogló kérdését.
- Igen – sziszegte a kelleténél sokkal kevésbé fegyelmezetten, épp a nyílt ingerültség határán egyensúlyozva. Hosszú ujjai egy árnyalattal nagyobb eréllyel szorították a karfákat, melyekhez a mágikus kötél amúgy is odafeszítette a csuklóit.
- Köszönöm, nincs több kérdésem – szólt a fiatalember a pulpitus felé könnyedén meghajolva, és a helyére ment.

Meglehetős szüksége volt szinte tökélyre fejlesztett önuralmára. Mire feleszmélt, már a főügyész szólt az első tanúhoz.

Hermione?!

- Miss Granger, mióta ismeri Perselus Piton professzort?
- Tizenkét éves korom óta.
- Pontosítaná?
- Csaknem kilenc éve.
- Önt első évtől kezdve tanította…
- Igen, hatodik év végéig.
- Jó tanárnak tartotta a professzort?
- Nem, főügyész úr. Nem jónak, hanem kiválónak.

A teremben hallani lehetett a meglepett nyösszenéseket. Többek közt Ron Weasley sem tudta palástolni megrökönyödését. Látható volt, hogy erre a válaszra az ügyész sem számított. Rita Vitrol csak néhány éles pillantást vetett maga köré, és máris szaporábban sercegett a pennája.

- Megvilágítaná, mit ért ez alatt?
- A professzor kíméletlen, sőt sok esetben kifejezetten érzéketlen, vagy elfogult volt a diákokkal, viszont mindent elkövetett azért, hogy állandó teljesítményre serkentse azokat is, akik nem rendelkeztek különös érzékkel a tantárgyához. Lexikális tekintetben, összefüggésekben és gyakorlati munkában egyaránt a lehető legtöbbet tanulhattuk tőle. Rendkívüli, vagy veszélyes helyzetekben pedig mindent megtett, hogy minket megóvjon. Olykor saját magunktól is – nézett egy pillanatra jelentőségteljesen Harry Potterre.
- Értem. Hogyan viszonyult a személyéhez a későbbiekben, különösen abban az évben, amikor Tudjukki uralma idején önök nem térhettek vissza az iskolába?
- Csalódottan, értetlenül és mérhetetlen haraggal. Olyan hihetően alakította a szerepét, hogy hosszú időn át meg sem fordult a fejemben a kétely.
- Ennek fényében érdekes az ön közbeavatkozása a végső csata idején. Miért mentette meg Piton professzor életét, ha meg volt győződve a bűnösségéről?

Már nem csak pisszegés hallatszott. Az eddig ismeretlen információ hallatán a terem egy emberként hördült fel. A bírónő szigorúan rázta meg a csengőjét.

- A tárgyalás során a hallgatóság tartózkodjék a hangos megnyilvánulásoktól! Öné a szó!
- Köszönöm, bírónő! Tehát, Miss Granger, miért mentette meg a végső csata során a professzort?
- Mert ez volt Dumbledore professzor határozott utasítása, uram.
- Legyen szíves, ossza meg velünk, hogyan utasíthatta önt a sértett a halála után?!

Hermione nyelt egyet. Amikor két napja Arthurnál járt, szóba került ez az eshetőség. A Weasley családfő felkészítette rá, hogy mindenképp részleteznie kell majd a történteket, és elfogadható, higgadt magyarázatot kell adnia minderre. Harryvel is beszélt. Tudta, barátja kész tanúskodni. Erre gondolva igyekezett a fiú emlékeit felidézni, és azokkal minél nagyobb összhangban tálalni mondanivalóját.

- Dumbledore professzor még harmadévben kijárta számomra a minisztériumnál, hogy egy időnyerő segítségével párhuzamos tantárgyakat is felvehessek. A tanév végén nem vette vissza tőlem ezt az időnyerőt. Két évvel később, a Jóslatok terménél lezajlott összecsapást követően nyomatékosan figyelmeztetett rá, hogy az egyetlen használható időnyerő a birtokomban van, és senkinek, még Harry Potternek sem beszélhetek róla.
Annak idején Sirius Black szökésekor az igazgató úr így fogalmazott: „Megmenthettek két ártatlan életet!” Amikor a végső csatában Voldemort – mondta ki rezzenetlen arccal a nevét, amire ismét halk sziszegés futott végig a sorokon – kikiáltotta, hogy megölte Harryt, semmi más nem járt a fejemben, csak Dumbledore professzornak ez az egy mondata, és hogy most van itt az ideje a cselekvésnek. Azonnal a Szellemszállásra mentem, és sikerült úgy elrejtőznöm az alagútban, hogy miután Voldemort ismét távozott a kígyójával együtt, magamhoz hívhattam Fawkes-t.

- Igen, az eseményeknek ezt a részét ismerjük – lépett tovább a vád képviselője. – Mikor bizonyosodott meg róla, hogy Perselus Piton életben van?
- Sejteni már a csata végén sejtettem. De ténylegesen csak tavaly ősszel tudtam meg.
- Hogyan értesült róla?
- Véletlenül észrevettem a Tiltott Rengeteg szélén, és mivel havazott, követni tudtam a nyomait.
- Piton professzor egyedül volt?
- Nem.
- Ki volt még a társaságában?
- Draco Malfoy – Hermione tudta, hiábavaló lenne tagadni.
- Csak ő?
- Igen.
- Miért nem jelentette a felfedezését?
- Mert ezt láttam helyesnek – válaszolta határozottan.
- Miss Granger, a mágikus világ törvényei mindenkire vonatkoznak, még önre is.
- Nem kétlem, uram. Azonban Draco Malfoy közvetlen életveszélyben volt és van. Az édesanyját megölték, és ő is csak épphogy megmenekült, súlyos betegséget okozó átok találta el. Még mindig lábadozik. Ha meggyógyul, az Piton professzor érdeme lesz. A támadóik ma is szabadok. Az igazgatónő egyetértésével segítettem nekik, hogy megőrizhessék az inkognitójukat.

A hallgatóság lassan kezdett hozzászokni a döbbenetes részletekhez, csak a tekintetek sötétültek el egyre jobban. Szinte érződött az erősödő bizalmatlanság a hivatalos állásponttal szemben. Miért nem a még szabadlábon lévő gyilkosokat vegzálják a hatóságok?!

- Tehát ön elbujtatta mindkettejüket, és hónapokig segítséget nyújtott nekik a rejtőzködésben. Tisztában van vele, hogy a bűnpártolás is a Wizengamot hatáskörébe tartozik? – kezdett lassú, fenyegetően közeledő járkálásba a tanúk padja körül.
- Természetesen. Nem felelhetek önnek mást, mint eddig. Dumbledore professzor elvárásainak megfelelően jártam el. Piton professzor minden korábbi tévedését helyre hozta, és a mi oldalunkon harcolt a rá kiszabott eszközökkel. Nélküle Harry nem győzhetett volna – nézett égő szemmel a főügyész kifejezéstelen arcába.
- Köszönöm, bírónő, nincs több kérdésem. Öné a tanú, Mr. Diggory.

A fiatalember ismét fölkelt, majd Hermionétól néhány lépésre fegyelmezett testtartásban lecövekelt.

- Miss Granger, ön már a tanulmányaik során sem volt olyan ismeretesen rossz viszonyban Piton professzorral, mint a barátai. Igaz ez a feltételezés?
- Nem hiszem, ügyvéd úr. Valóban nem viselkedtem olyan ellenségesen, mint Harry, vagy a legtöbb griffendéles, mert a professzor tudása és megközelíthetetlensége tiszteletet parancsoló volt. De gyakorlatilag teljesen személytelen és hivatalos volt a kapcsolatunk, mint neki a legtöbb tanulóval. A tantárgyát viszont a diákok többségével ellentétben szívesen tanultam, még úgy is, hogy a professzor közismerten nem kedvelt engem.
- Nem kételkedett Dumbledore professzor ítéletének helyességében?
- Nem. A hatodik év végét követő időszakot kivéve nem.

- Hogyan tudta megidézni Dumbledore professzor madarát? – kérdezte még mindig némileg megütközve az ügyvéd, hangot adva az általános döbbenetnek, mely korábban a termen úrrá lett, amikor ez a részinformáció elhangzott.
- Amikor évekkel ezelőtt bejárást kaptam a könyvtár zárolt részlegébe, az akkori kötelező feladataimon kívül kikölcsönöztem a Tschodalatosch Bubajock összes kötetét – nézett föl a lány alig palástolt büszkeséggel. – A tizenhetedik fejezetben részletesen foglalkozik a jó szándékú varázslények megidézéséhez szükséges képességekkel, azok fejlesztésével, és a szükséges varázsigékkel.
- Ön tehát tizenöt-tizenhat éves korában már meg tudott idézni egy főnixet? – nézett elhűlt tisztelettel a fiatal férfi.
- Nem-nem. Majdnem egy éven át gyakoroltam, mire megtanultam – rázta a fejét. – Mindenesetre a kérdéses napon sikerrel jártam, nem kis részben azért, mert igyekeztem mindent felidézni, amit Harry Potter megosztott velem a másodéves korunkból származó tapasztalatairól. Fawkes megidézése neki jóval előbb sikerült, akkor, amikor legyőzte a baziliszkuszt.
- Igen-igen, köszönöm, ez már nem tartozik szorosan a tárgyhoz – igyekezett az ügyvéd visszatéríteni a tárgyalás menetébe. A lány megadóan bólintott és folytatta.
- Később kiderült, Harry nem halt meg. Csak napok múlva tudtuk részletesen megbeszélni, hogyan is tévesztette meg Voldemortot sikeresen. Gondolom, a továbbiakat nem kell részleteznem.
- A csata további eseményeit mindnyájan ismerjük, kisasszony – értett egyet a varázsló. – De hogyan élte túl védencem a kígyómarást?
- Egész pontosan én sem tudom megmondani – ingatta a fejét a nő -, az időnyerővel annyira szoros intervallumot tudtam csak beállítani, hogy nem várhattam meg, amíg a főnix közbeavatkozik. Teljes erőmből rohantam, hogy az erdőben utolérjem Harryt, és a megfelelő időben visszakerüljek a csatába, de valójában már akkorra értem oda, amikor épphogy felfedezhettem, Harry él. – Tudta, hogy kockázatos, amit tesz, de a Feltámasztás kövét kihagyta az elbeszélésből. A teremben ülők többségének valószínűleg hihető lesz, hogy Perselus életét csupán a főnix gyógyító könnye mentette meg.

- Tudjuk, hogyan akadt rá a professzorra. Milyen volt a viselkedése önnel?
- Barátságtalan és tartózkodó, de eltérő az iskolai évektől – nem tudta, nem merte ennél jobban részletezni az első napok zavarát és kellemetlenségeit, de ahogy visszagondolt „új” kapcsolatuk kezdetére, óhatatlanul enyhén elpirult.
- Mivel töltötte ön az azóta eltelt időt?
- Részben a rúnaismeret tanításával és az iskolai élettel kapcsolatos munkával. A szabadidőm bizonyos hányadában pedig segítettem neki egy nagyon bonyolult főzet elkészítésében, amelytől Draco gyógyulását reméltük.
- Milyen bájitalról van szó?
- A Vitalita maximáról.

Sokan csak pislogtak. A név ismert volt a legtöbb jelenlévő számára, de szinte legendai homály vette körül. Annyit azért mindenki tudott, hogy elkészítésére csak igen magasan kvalifikált varázslók vállalkoztak, rendkívül ritka alkalmakkor.

- Sikerrel jártak?
- Még nem mondhatom száz százalék biztonsággal, de jelenleg úgy tűnik, igen.
- Hogyan változott közben a viszonya a professzorral?
- Tiltakozom, bírónő! – szólt közbe a főügyész. – Ez nem tartozik a tárgyhoz!
- A tiltakozásnak helyt adok. Kérem, ügyvéd úr, pontosan a tárgyalást előre mozdító kérdéseket tegyen fel a tanúnak!
- Elnézést kérek. Máshogy fogalmazok: változott közben a véleménye a vádlottról?
- Igen – bólintott látszólag nyugodtan. Összeszorított öklét és gyomra reszketését jótékonyan eltakarta a pad tömör, faragott, szokatlanul magas előlapja. – Személyisége ugyanolyan távolságtartó és zárkózott maradt, mégis jobban megismertem, mint azt korábban lehetségesnek tartottam volna.
- Milyennek ismerte meg, Miss Granger?
- A végletekig kitartónak és hűségesnek. Már nem csak tanári minőségében nézek föl rá, hanem mint emberre is – fordította tekintetét most először nyíltan a férfi felé, aki tőle alig néhány méterrel ült egy mágikus kötél és egy igazságtalan eljárás fogságában. Szeméből annyi érzelem és elszántság sütött, hogy a Weasley házaspár mindent értőn összenézett. Harry Potter tisztelettel vegyes csodálkozással nézte a tompa férfialakot, akit ezen a napon homályosan már ő is érzékelt.

„Közben mélyen hallgatsz arról, hogy már régen nem az embert, hanem a férfit látod benne.” – Hallotta legbensőbb gondolatát.

- Ha most kellene meghoznia ugyanazt a döntést, amire Dumbledore professzor iránymutatása szólt, megpróbálná ismét?
- Habozás nélkül – csengett a hangja éles tisztasággal. – És biztos vagyok benne, sokan mások is ugyanígy tennének, ha lehetőségük adódna rá.

„Nem, Hermioném. Egyedül te látsz, te akarsz annak látni, amiről most beszélsz. Ha úgy figyelnéd a körben ülők arcát, mint én, észrevennéd, hányan néznek most rád gyanakodva vagy ellenségesen. És nem csak az a minden lében kanál firkász, akinek már megint olyan sok jegyzetelni valója akadt, ahogy téged les kaján figyelemmel.”

- Köszönöm, bírónő, egyelőre nincs több kérdésem.

Miután Hermione kimért léptekkel, leküzdve enyhe remegését a helyére ment, a bírónő a pulpitushoz intette a teremszolgát és halk utasítást adott neki. Az alacsony, sovány férfi a legközelebbi ajtón át távozott.

- A bíróság tanúként szólítja Harry James Pottert!

Élénk mozgolódás támadt, de a hallgatóság nem mert zajongani. A varázsló nyugodtan helyet foglalt, és nyílt tekintettel nézett szembe a főügyésszel. A teremszolga visszatért, a szokásos formula szerint.

- Esküszik, hogy a feltett kérdésekre a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat, és csakis az igazat mondja el, és ebből semmit nem hallgat el?
- Igen.
- Ön Harry James Potter, London, Grimmauld tér 12. alatti lakos?
- Igen.

A háttérben többek mosolyogtak, néhány Weasley tiszteletlenül vigyorgott. Még jó, hogy!

- Ön szemtanúja volt a tett elkövetésének. Hogyan viszonyult a vádlotthoz ezt megelőzően?
- Tiltakozom, bírónő! – szólt közbe az ügyvéd. – Az ügy szempontjából ennek nincs jelentősége!
- A tiltakozást elutasítom. Folytassa, főügyész úr.
- Piton professzor gyűlölt engem ismeretségünk első percétől fogva – válaszolta az igazságnak megfelelően. – Ez gyerekfejjel is rövid időn belül nyilvánvaló volt, csak épp nem értettem. Én sem tartottam rokonszenves embernek, tanárként pedig nem tudtam elfogadni egy olyan személyt, aki rendszeresen megalázott és egyértelműen elfogult volt velünk szemben. Ráadásul, ha azt mondom, nem nagyon érdekelt a tantárgya, még enyhén fogalmaztam.
- Önök tehát nagyon rossz viszonyban voltak. Ön megpróbált javítani ezen?
- Alsóbb éves koromban nem voltam abban a helyzetben.
- És felnőttként?
- Akkor már késő volt. Nem volt rá lehetőségem.
- Hogyan fogadta, hogy az igazgató maximálisan megbízott a vádlottban?
- Gyanakvással és értetlenül.
- Mire alapozta a gyanakvását?

Harry arca türelmetlenül megrándult. Nevetséges színjáték! Pontosan tudják, hogy Piton az utolsó percig úgy viselkedett, mint egy hithű halálfaló, mint ahogy azt is, hogy már rég nem volt az.

- Piton professzorról feltűnően keveset tudtunk. Voltak homályos kimenetelű útjai, elszámolatlan napjai, és ismertük elfogultságát a saját házával szemben. Felsőbb évesként, később a Főnix Rendje tagjaként már arra is rálátásom volt, hogy a rendtagok sem mindnyájan bíznak benne. Tudtuk, hogy Voldemort visszatérte után ismét rendszeres kapcsolatban áll vele, nem én voltam az egyetlen, aki árulónak tekintette.
- És mit gondolt Dumbledore professzor halálakor?
- Gondoltam?! – csaknem kiabált. – Senkinek nem kívánom azt az érzést! Nem tudtam gondolkodni. Volt már hasonló helyzetben, főügyész úr?!
- Itt most én kérdezek, Mr. Potter – érkezett a szenvtelen rendreutasítás.
- Megértettem – válaszolt indulatosan. – Természetesen arra gondoltam, hogy megölöm. Azonnal, de legalábbis, amikor legközelebb szembe kerülök vele.
- Ehhez képest most Perselus Piton tárgyalásán tanúskodik, a védelem kérésére. Nem lehet, hogy ebben a lépésében csak az önre oly jellemző szembenállást kereshetjük a varázsvilág szokásaival szemben?

A Weasley-család tagjain kívül a hátsó sorok egyikében ülő Neville Longbottom és Luna Lovegood is tiltakozva rázta a fejét.

- Nem. Mint azt mindenki tudja – folytatta valamelyest lehiggadva -, még a végső csata napján birtokomba került olyan tudás, ami alapján megértettem Dumbledore és Piton professzor teljes koncepcióját, az elmúlt évtizedek összefüggéseit. Lehet, hogy a professzor kellemetlen ember, de életét már hosszú évek óta a jó ügy szolgálatába állította, és mindenki másnál nagyobb kockázatot vállalt. Hálával tartozunk neki, még akkor is, ha erre nem tart igényt – nézett egy pillanatra jelentőségteljesen a homályos figura felé.
- Találkozott a vádlottal a tett elkövetése óta?
- Igen. Egyszer a csata idején… a Szellemszálláson – látszott, hogy az élményt nem szívesen idézi fel. – Aztán néhány héttel ezelőtt, a Roxfortban. És most.
- Mr. Potter, úgy véli, hogy két-három találkozás után el tudja dönteni, egy rossz hírű és tisztázatlan múltú varázsló jelent-e veszélyt a társadalomra a továbbiakban?
- Nem ezt gondolom. Hanem azt, hogy a mágikus világ ugyanolyan feledékeny és hálátlan, mint a mugliké, amelyben több mint egy évtizedig éltem – mondta keményen.
- Ön aurornak készül. Nem gondolja, hogy mostani viselkedése felvet jó néhány kérdést az ön alkalmasságával kapcsolatban?
- Ezt nem nekem kell megítélnem, uram – nézett hűvös ellenszenvvel a nálánál jóval idősebb varázslóra. – Egyébként nem azért szeretnék aurorrá válni, hogy a hibáikkal már régen szembesült, és azokat helyrehozni igyekvő hősöket – megnyomta a szót – zaklassak; hanem azért, hogy a Voldemort eszméit mai napig is követő gátlástalan bűnözők felkutatásából és ártalmatlanná tételéből kivegyem a részem.

A teremben mintha vágni lehetett volna a levegőt. Minerva McGalagony a bal oldal egyik első sorbéli ülésén villogó szemmel húzta ki magát ültében. Ronald Weasley – bár továbbra is viszolyogva nézett át a terem közepén ülő árnyékon -, fölemelt hüvelykujjával mutatta barátja felé, hogy jól beszélt. Dumbledore portréja szelíd, elégedett mosollyal figyelte, amint a fiúból mondatról mondatra válik az a felnőtt férfi, akivé remélte, hogy válhat.
Perselus Piton csak csöndben ült. Nem mintha momentán lett volna más választása, de azt el kellett ismerje, a kölyök valóban nem az apja. Sajnos.
A főügyész tekintete egy pillanatra megállapodott a mágiaügyi miniszter elsötétült ábrázatán. Kivárt még néhány másodpercet, majd ismét a fiatal varázsló felé fordult.

- Köszönöm, Mr. Potter, nincs több kérdésem – vonult vissza érezhetően elégedetlenül.
- Mr. Diggory, a védelemé a szó – vitte tovább a tárgyalás menetét Amelia Bones.
- Köszönöm, bírónő. Mr. Potter, ha jól vettem ki utóbbi mondataiból, véleménye gyökeresen megváltozott Piton professzorról a tanulóéveik óta eltelt időben, igaz?
- Igen. Gyerekfejjel én is, mint a legtöbbünk, egész mást gondoltam a bátorságról, mint ma.
- Hogy vélekedik ma védencemről?
- Röviden összefoglalva: az egyik legnehezebb természetű, leginkább barátságtalan, de egyben az egyik legbátrabb ember, akit ismerek.
- Hogyan viszonyul ma a vádhoz, amelynek tárgyalása miatt összegyűltünk?


A fiatalember arca megfeszült. Számított rá, számítottak rá, amikor Arthurnál találkoztak, hogy nem kerülheti el ezt a kérdést, mégis nagyon nehezére esett a válasz.

- Már a csata óta birtokomban van minden információ, ami alapján régen összeállt a kép, hogy minek is voltam, voltunk részesei éveken át – kezdte halkan, komoran. - Nem lett tőle könnyebb, de mindent értek. Nagyon sokáig gondolkodtam rajta, hogy nem lett volna más megoldás? Mostanra beláttam: sem Dumbledore professzornak, sem Piton professzornak az akkori körülmények közt nem volt más választása. Ma már megértem Dumbledore professzor indítékait, még akkor is, ha ezzel sok embernek okozott nagy fájdalmat. Viszont továbbra is úgy gondolom, kegyetlenség volt, amit Piton professzortól megkövetelt.
- Úgy érti, Mr. Potter, hogy nem hibáztatja védencemet?
- Tiltakozom, bírónő! – szólt közbe a főügyész éles hangon. – Az ügyvéd úr olyan mondatot ad a tanú szájába, amely az ő szempontjából kedvező, de a tanú az abban foglaltakat nem állította!
- A tiltakozásnak helyt adok. Ügyvéd úr, nem befolyásolhatja a tanút!
- Elnézést kérek. Nem gondolom, hogy Harry Pottert – hangsúlyozta a nevet – könnyen befolyásolni lehetne, mindössze szerettem volna, ha összegzi jelenlegi hozzáállását.

Harry bólintott. Szemét most határozottan Pitonra emelte. A félig-meddig látható figura állapota önmagában szánakozásra indította volna, ha nem ismerte volna az ide vezető, keserves évtizedek teljes történetét, akkor is. Viszont arra nagyon ügyelt, hogy ez most ne tűnjön fel másoknak. Különösen a varázslónak.

- A professzor a Főnix rendjének tagjaként – saját érdekeit, testi épségét, életét folyamatosan veszélyeztetve – végrehajtotta a rend vezetőjének utasításait. Olyankor is, amikor azok ellentétesek voltak a véleményével vagy a szándékaival. Volt módom erről megbizonyosodni. Nem szeretném a rendtagok érdemeit kisebbíteni, mindnyájunknak megvolt a feladata. De abban, hogy már nem kell rettegnünk Voldemorttól, az ő szerepe volt az egyik legnehezebb. Szerintem nincs okunk és jogunk megbüntetni – fejezte be határozottan.
- Köszönöm, Mr. Potter, nincs több kérdésem.

A szemüveges, kissé még mindig kócos hajú fiú gyors léptekkel a helyére ment, ahol Ginny biztató és büszke mosolya fogadta.
A megkötözött férfi enyhén felhúzott szemöldökkel hallgatott. Nagyon is jól hallotta a mondatokban James Potter jellemző arroganciáját, de a fiú ezt teljes egészében az igazságszolgáltatás gépezete ellen használta. Kellemetlen érzés volt: a kölyök felnőtt. Önmagához képest meglepően átgondoltan viselkedett, és úgy tűnik, valami fogalmazási készséget is magára szedett.
Ismét az okklumenciára koncentrált. Tudta, hogy a bíróság, ha akar, Veritaserumot vagy legilimenciát is alkalmazhat, de amíg erre nem kerül sor, addig elméje védelmét mindennél előbbre valónak tartotta. Néhány percig ennek szentelte teljes figyelmét, így mire fölnézett, egy olyan személy ült a tanúk padján, akinek jelenléte még Potternél is rosszabbul érintette.

- Mr. Lupin – kezdte a főügyész, akinek úgy tűnt, az a stratégiája, hogy fenyegető testtartásával és mozgásával igyekszik elbizonytalanítani a tanúkat -, ön Perselus Piton évfolyamtársa volt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában.
- Igen.
- Milyen viszonyban volt a vádlottal?
- Barátságtalan, vagy inkább ellenséges – válaszolta nyugodtan az egyre jobban őszülő varázsló. – Mint James Potter és Sirius Black barátja, én sem maradhattam ki a házak közti folyamatos és durva rivalizálásból. Bár megpróbáltam olykor tompítani a súlyos ellentéteket, nem jártam sikerrel – csóválta meg a fejét.
- Milyen diák volt a vádlott?
- Magának való, mondhatni, hozzám hasonlóan különc – hangzott a szelíd és őszinte felelet.
- Piton professzor tehát már akkoriban is erősen antiszociálisan viselkedett – mutatott rá a főügyész.
- Tiltakozom! – pattant fel Ernest Diggory. – A vád képviselője megpróbál hangulatot kelteni a vádlott ellen!
- Ügyvéd úr, a továbbiakban tartsa magát a bíróságon elfogadott viselkedési normákhoz! – vette át a szót Amelia Bones szigorúan. – A tiltakozásnak helyt adok – fordult a másik irányba. - Főügyész úr, legyen szíves a tanú meghallgatására összpontosítson, a következtetések levonását hagyja a bíróságra!
- Elnézést, bírónő – hajtotta meg a fejét összeszűkült szemmel az idősebb varázsló. – Tehát a vádlott ellenségesen viselkedett, és nem barátkozott senkivel.
- Ha megengedi, pontosítanék. Az ellenségeskedést sajnálatos módon a barátaim kezdték, már Roxfortba kerülésünk pillanatában – látszott, hogy szégyelli, amiért rég halott társairól ilyesmit kell mondania. – Ezen kívül, Perselusnak voltak barátai, igaz, nem túlságosan sokan. Néhányan a háztársai közül…
- Értem - szakította félbe a főügyész modortalanul. – Perselus Piton már ifjúkorában is a Tudjukki nézeteit hangoztató és a követésére kész fiatalok közt érezte magát otthonosan.
- Nem kizárólag, uram – ingatta a fejét a vérfarkas. – Lily Evans volt a legjobb barátja.

Temetői csönd honolt egy döbbent pillanatig. Aztán a hallgatóság legnagyobb része nyugtalan fészkelődéssel próbálta oldani a feszültséget.

- Ön a „legjobb barátja” kategóriába sorolja, ha nagy nyilvánosság előtt sárvérűnek nevezik?!- lendült ellentámadásba a főügyész.

Hermione szeme megtelt könnyel. Látta, ahogy a férfi arca egyik pillanatról a másikra veszi föl az éveken át megszokott sárgásfehér, sápadt színárnyalatot, és a tárgyalás kezdete óta először erővel próbál szabadulni a kötelektől.

„Soha nem lesz túl rajta!” – sikoltott benne a keserű felismerés. Kétségbeesetten nézett Harryre, aki olyan erővel szorította Ginny kezét, hogy szegény lány felszisszent. A fiú arcán mélységes undor ült. El volt készülve rá, hogy Caramel nem sok mindentől riad vissza, bár ennyire aljasnak azért nem gondolta volna. Hermione szomorú arca csak növelte felháborodását, de jelen pillanatban túl messze ült, hogy tehetett volna érte bármit a biztató szemkontaktuson kívül. Nem sokkal később szokatlanul tapintatosan fordult Remus felé, amikor észlelte, hogy barátnője már Pitont figyeli bánatosan.

A boszorkány tekintete csüggedten ereszkedett a lába irányába, amikor a férfi elfordította a fejét, hogy ne kelljen rá néznie.

„Tehát volt, van, és mindig lesz olyan szelete az életének, amiből kizár téged. Sosem lesz egészen a tiéd. El tudod fogadni?” – visszhangzott benne a kérdés. Megválaszolatlanul…

Perselus Piton azt hitte, nem nagyon lesz már életében hasonlóan keserves perc, mint akkor, ott, a Csillagvizsgálóban. Rosszul hitte. Ez másképp volt iszonyú. Ott ült, tétlenségre kárhoztatva, eszközök nélkül, minimális mentális védelemmel, amelynek utolsó darabjai számolódtak fel éppen körülötte; és teljesen néhány idegen, vagy csak látásból ismert ember jóindulatára utalva. Tehetetlenül nézve, ahogy a számára jelenleg legfontosabb személy csalódottan lesüti a szemét, és szinte látta, ahogy levonja a következtetést, hogy semmi keresnivalója nincs mellette. Csak épp az indítékot értette félre teljesen...

A főügyészt nem érdekelte az érzékelhető viszolygás. A tanú láthatóan elakadt, és beletelt néhány percbe, amire össze tudta szedni magát annyira, hogy válaszoljon. Az ezt követő mondatokra azonban nem számított.

- Ha bármelyikünket a legsérülékenyebb kamaszkorban ostoba és gonosz versengésből, egy egész iskola szeme láttára durva, visszataszító módon megszégyenítene valaki, bizonyára felelősségteljes, megfontolt felnőttként viselkednénk, igaz, uram? – kérdezett vissza halkan a vérfarkas, tiszta és világos tekintetét mereven a varázsló arcára szegezve.
- A tanú nem tehet fel kérdéseket, csak az erre kijelölt törvényszéki személyek, Mr. Lupin – figyelmeztette a hivatalnok. - Térjünk át a felnőtt korra – lépett tovább elégedetlenül. Érezte, hogy ezt a csatát nem sikerült megnyernie, pedig ettől az epizódtól meglehetősen sokat várt a felkészülés során. – Ön szintén tagja volt a Főnix rendjének. Az iskolai munkán kívül is rendszeresen találkozott a vádlottal. Nem kételkedett Dumbledore professzor döntésében, hogy bizalmába avatott egy volt halálfalót?
- Nem. Bár nem ismertem részletesen az okokat, azt fel tudtam mérni, hogy Perselus maximálisan együtt működik az igazgatóval. Kétségtelen, hogy minket csak a legszükségesebb mértékben tájékoztatott a tevékenységéről, de ezzel csak egy esetleges árulás vagy rajtaütés kockázatait mérsékelte. Helyesen járt el.
- Mi volt a véleménye Dumbledore professzor halála után?
- Döbbent voltam, csalódott, és tele haraggal, mint mindnyájan.
- Becsapottnak és elárultnak tartotta a rendtagokat?
- Természetesen – a főügyész ugyan láthatóan lezártnak tekintette volna a kérdést, de a varázsló folytatta. – Egészen addig, amíg a halálfalók át nem vették az iskola irányítását, és a hozzánk érkező hírekből nem tűnt fel jó pár furcsaság. Néhány hónap elteltével már felmerült bennem, hogy a dolgok, főként a mugli származású diákok esetében, sokkal rosszabbul is állhattak volna, ha Perselus nincs a Roxfortban. Az is elgondolkodtató volt, hogy Dumbledore portréja az igazgatói irodában van, a kommunikációnak ez a módja pedig egyre inkább egy nagyobb terv részének látszott.
- Önben valóban felmerült a gondolat, hogy Dumbledore professzor megrendezte a saját meggyilkolását? – kérdezte kényszeredetten a főügyész.
- Igen, uram, megfontoltam ezt a lehetőséget.
- Miért nem szólt róla senkinek?
- Nem lett volna értelme. Használni nem használt volna az ügynek, különösen úgy, hogy Harry hollétéről senkinek, még nekünk sem voltak stabil információink, ártani viszont árthatott volna. Mindeközben akkoriban senki nem élhetett biztonságban, ezer más elfoglaltságunk is volt, mint a töprengés – emlékeztette a hallgatóságot a rémuralom idején uralkodó állapotokra. Többen egyetértőn megborzongtak.
- Milyen kapcsolatban állt a háború után a professzorral? – váltott témát a főügyész.
- Hosszú időn át nem találkoztunk – válaszolta a férfi megfontoltan. A Bizonytalan Lelkek Katlanát nem említette. – De tudtam róla, hogy életben van, és a kastélyba érkezett.
- Honnan tudta?
- Miss Grangertől.
- Milyen viszonyban van a kisasszonnyal? – érkezett a következő, sejthetően kétértelműnek szánt kérdés.

Piton arca megrándult. Szerencsére ezt senki nem érzékelhette Hermionén kívül, de ő továbbra is maga elé nézett lemondó arckifejezéssel.

- Hermione évek óta a barátom – felelte a férfi higgadtan. Ennél több azonban egyáltalán nem tartozott a nyilvánosságra. Teljesen figyelmen kívül hagyta a provokációt. Nyilvánvaló volt az ügyészség szándéka. A tanúk szavahihetőségét igyekeznek aláásni, de ez egyelőre egyiküknél sem sikerült.
- És érdekes módon önben sem merült fel az a gondolat, hogy a szerzett információkról a hatóságokat is értesítse – fűzte hozzá a főügyész erős gondolkodást mímelve.
- Nem. Egyrészt, tisztában voltam vele, hogy felettesem intézkedni fog, amennyiben úgy látja helyesnek – nézett egy pillanatig az idős boszorkányra -, másrészt határozott ígéretet tettem rá, hogy nem fogok Miss Granger bizalmával visszaélni.
- Ön szerint tehát egy tisztázatlan gyilkossággal kapcsolatos bármely körülmény, ami a nyomozást vagy az igazságszolgáltatást előre mozdítja, bizalmi kérdés? – próbálta az erkölcsi felelősséget rá hárítani a főügyész.
- Főügyész úr – válaszolta lassan, nagyon megfontoltan -, a vádemelés pillanatában nem csak a hatóságok, de a széles közvélemény előtt is ismert volt Dumbledore professzor halálának minden vonatkozása.
- Hogyne. Egy meglehetősen ingatag kedélyű, és a múltban már többször a legkevésbé sem együttműködő fiú szenzációkeresést nem nélkülöző elmondásából – vitte be a vélt találatot. Láthatóan Caramel erre a pillanatra készült: előredőlt az ülésen, és kifejezéstelen szeme most megvillant. Rita Vitrol pennája szaporán karcolta az előtte fekvő pergament.
- Talán elkerülte a figyelmét, uram, hogy Harry Potter az erejéhez mérten túl nagy feladattal sújtott kamaszból az elmúlt évek alatt a varázslótársadalom köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendő, felnőtt tagjává érett. Semmi okom nincs kételkedni az igazgató úr halálával kapcsolatos kijelentéseiben.


A főügyész ismét tett néhány lépést a tanúk padja mellett. Nem számított rá, hogy a szelíd természetű varázsló ilyen határozottan szembe fog helyezkedni a hivatalos állásponttal. A miniszter azt várta, hogy Pitont vonják ki a forgalomból, a lehető leghosszabb időre; de eddig az összes meghallgatott személy olyan masszív ellenállást tanúsított, hogy egyre inkább veszni látta az esélyt.

- Nekünk azonban nem csak okokra, elképzelésekre, hanem bizonyítékokra is szükségünk van, Mr. Lupin. Jelenleg Perselus Piton ártatlansága mellett kizárólag Harry Potter szavai és az önök tanúskodása áll.
- Főügyész úr, a bíróságnak tárgyi bizonyíték is rendelkezésére áll – szólt közbe Amelia Bones tekintélyt parancsoló, alt hangja. – A tárgyalást megelőző eljárás keretében az esküdtszék tagjai, megjegyzem, önhöz hasonlóan, megtekintették a Mr. Potter által benyújtott emlékeket egy szigorúan ellenőrzött, tudat- és emlékmódosító bűbájok ellen többszörösen védett merengőben. A bíróság ezek ismeretében fogja meghozni döntését.

Hermione döbbenten nézett föl a tőle két szék távolságban ülő barátjára. Ijedt tekintetére Harry megnyugtatóan a következő szavakat formálta meg némán: nem mindet! Kissé megnyugodva lassan fújta ki a bennrekedt levegőt.
A termen közben elismerő moraj futott végig. Ez egészen más megvilágításba helyezte az eddig hallottakat. Még akik puszta kíváncsiságból ültek ott, vagy finoman szólva sem kedvelték Pitont, azok is érzékelték, hogy az ügyészség részéről az igazságszolgáltatás itt nem az igazságról, hanem valami egész másról szól.

A főügyész és a mágiaügyi miniszter lapos oldalpillantást váltott egymással. Cornelius Caramel kezdte sejteni, hogy ebből az ügyből legjobb esetben is csak semlegesen jöhet ki. Harry Potter a néhány évvel ezelőtti, személye vagy viselkedése elleni hangulatkeltő módszerekkel már nem támadható. Presztízse olyan magas a közvélemény előtt - és úgy fest, ebből Pitonra jócskán vetül -, hogy ha tovább erőltetik ezt a vonalat, az már az ő népszerűségét is veszélybe sodorhatja. Hogy az ügyészség megítélése hogyan változik, az különösebben nem érdekes, azonban még jöhet olyan ügy, amelyben szüksége lehet rájuk. Példának okáért a fiatal Malfoy, aki íme, előkerült… és gyilkossági kísérletért talán meg lehet fogni… esetleg nem is őt, hanem az apja galleonjait…

- Tehát ön, Mr. Lupin, több évtizedes kifejezetten rossz viszonyuk, és az ismert tények ellenére ártatlannak és passzívnak tartja Perselus Pitont az ellene felhozott vád tekintetében? – kérdezett rá szúrós szemmel a főügyész, próbálva hatni a varázsló közismerten normakövető énjére. – Igazságosnak tartaná, ha a vádlott holnaptól minden megkötés nélkül visszatérhetne a varázsvilágba, és egy főbenjáró átok minden következmény nélkül maradna?
- Nem használnám a passzív szót, uram – nézett vissza egyenesen a férfi. Gondterhelten hordozta körbe a tekintetét, és szomorkásan tekintett egy pillanatra Hermione rémült arcára. – Véleményem szerint Piton professzor, de főleg Dumbledore egy helyes, a közösség érdekeit szolgáló cél megvalósítása érdekében kényszerből kétes és kifogásolható módszert választott. A következmények – a jók és a rosszak - azonban nagyon is léteznek. Mint látjuk, a professzor alávetette magát az eljárásnak, semmilyen ellenállást nem tanúsított – hangsúlyozta. - Mindent összevetve, az urak tiszteletet érdemelnek. Tőlem semmilyen szemrehányás nem fogja érni egyiküket sem – szögezte le.
- Nincs több kérdésem, Mr. Lupin – fejezte be a főügyész kelletlenül. – Öné a tanú, ügyvéd úr!
- Köszönöm, nincs kérdésem – válaszolt a fiatalember határozottan. Jó érzékkel neszelte meg, hogy a tárgyalás elhúzódása, illetve a tanúk egészen egyöntetű pártfogása ellenére erősködő főügyész kezdi a jelenlévők, főleg a megkötözött férfi türelmének határait feszegetni. Nem akarta megkockáztatni, hogy védence hírhedt önuralma is elfogyjon, és esetleg elveszítse a fejét, amivel veszélyeztetné az eddig mellette álló hallgatóság bizalmát.
- Megkérdezem a vád képviselőjét, kíván-e újabb tanúkat meghallgatni az ügyben? – tette fel a formális kérdést a bírónő.
- Nem, bírónő – a főügyésznek esze ágában sem volt Dumbledore portréját is bevonni a tárgyalásba.
- Mr. Diggory?
- Nem, bírónő – a fiatalember tisztelettel fejet hajtott néhai igazgatója képmása felé. – Nekem Dumbledore professzor szándéka önmagában is elegendő. – És ezt komolyan is gondolta.
- A bíróság két órás szünetet rendel el, amíg ítélethozatalra visszavonul – koppant a hatalmas pulpituson az erre szolgáló eszköz.



Kedves Olvasók! Köszönöm a türelmet, amit tanúsítottatok. Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a zsét továbbra is JKR teszi zsebre, én viszont nagyra értékelem a kritikákat. :)

Előző←…….→Következő