Navigare necesse est, vivere non est necesse! (Hajózni kell, élni nem!)*
 

„Ahol a boldogságot osztották, nem álltam a sorba.
Tolongott a nagy tömeg, én még kicsi voltam,
De remélem, hogy szerencsés leszek.

Ahol a boldogsághoz vitt az út, kíváncsian álltam.
Félrelöktek, s nem hagyták azt sem, hogy meglássam,
De remélem, hogy szerencsés leszek.

Mikor a boldogság az árnyékát majdnem rám vetette,
Megkérdezte, ki vagyok, s nem jött közelebbre,
De remélem, hogy szerencsés leszek.

Mivel a boldogságnak ára van, nem vettem meg mégse.
Egy nap mondtam, s egymagam indultam el érte.
De remélem, hogy szerencsés leszek.”

(Adamis-Presser-Omega: Ahol a boldogságot osztották!)



- Szervusz, Ron – talált meg néhány másodperc bénult csönd után egy szelíd hangot a lány.
- Rég láttunk – válaszolt mogorván a fiatalember. – Elnézést, amiért megzavartam a szüleimmel folytatott eszmecserét, de talán érthető, ha furdalja az oldalamat, mégis mi lehetett olyan fontos, hogy ki tedd a lábad a Roxfortból?

Halkan sóhajtott. Ron úgy látszik, nem tágít.

„Mégis, mire számítottál? Sosem a kíméletről volt híres. Egyébként meg: úgyis meg fogja tudni. Csak nem képzelted, hogy mindörökre titokban tarthatjátok?”

- Ugyan, Ron, te is olvasol újságot. Nem hiszem, hogy sok újdonsággal szolgálhatok – intett a kezével kis beletörődéssel.
- Ahogy vesszük – vágott a másik hangja. – Azért még rólad sem gondoltam volna, hogy pont azzal a nyálas, sznob, mugligyűlölő taplóval kezdesz.
- Nem tudtam, hogy újabban Rita Vitrolt tekinted minden bölcsesség kútfejének, ne is haragudj! – csattant fel a lány. – Az nem jutott eszedbe, hogy esetleg a Próféta véletlen sem az igazságot írja?!
- Pedig milyen meghatóan tálalták azt a „kis botlást”, hogy két keresett exhalálfalót bujtattál ki tudja, mennyi ideig! Ugyan, miért tetted volna? Éppen Te?! – Ron már kiabált. – Lehet, hogy Rita Vitrol egy csótány, de nem hülye! Elég kézenfekvő magyarázatot kanyarított ehhez az érthetetlen viselkedéshez. A Hős Trió egyik tagja, az Eminens Hermione Granger, szép!

- Ronald Weasley, ezt most azonnal fejezd be! – szólt közbe ellentmondást nem tűrően Molly. – Akkor sem tartozna ránk, ha így lenne.
- Bocsáss meg, Anya, de nem értek veled egyet – rántott egyet a vállán indulatosan a fiatal férfi.
- Köszönöm, Molly – fordult oldalra Hermione valamivel nyugodtabban. – Talán igaza van Ronnak. Hosszú éveken át a legjobb barátok voltunk hárman, végül is joga van a magyarázathoz. Még ha az nem is lesz ínyére…
- Szóval mégis igaz… - a legifjabb Weasley-fiú lassan leereszkedett a hozzá legközelebb álló elnyűtt székre. – Hogy voltál képes? Miért éppen Malfoy? – hangjában csak értetlen, fájdalmas sértettség csengett.
- Nem Ron, nem igaz – ült le a boszorkány a szomszéd székbe. – Draco Malfoy egyszerűen csak barátom lett. Hálás nekem, ez minden. Nem miatta… - harapta be az alsó ajkát tétován.
- Hanem? – emelkedett meg ültében a fiú ingerülten. – Miért nem szóltál nekünk? Van fogalmad, milyen érzés volt az újságból értesülni róla, hogy a volt barátnőm miféle társaságban tölti az idejét?
- Ron, hallod magad? Hát éppen ezért nem szóltam. Neked ők még mindig csak kiugrott csuklyások, akikkel szemben gyanakvó vagy.

A Weasley házaspár összenézett, és óvatosan az ajtó felé somfordált.

- Hermione, nekem nem kell magyaráznod Piton érdemeit. De ez Malfoyra nem vonatkozik. Mi a fenét tett ő, hogy így védelmedbe vetted?
- Nem miatta csináltam. Csak ő is ott volt. Betegen. Félárván.
- Egyáltalán, hogy akadtál rájuk? Nekem már ez is rejtély.

Hermione lehunyta a szemét. Most már mindegy. Nem lehet megkerülni a választ.

- Hónapokon át kutattam Piton professzor nyomát. Már a csata napján sejtettem, hogy él.
- Mi??? Azt – megborzongott az emlékre – nem lehet túlélni.
- De, Ron. Túl lehet élni, ha… ha Dumbledore professzor nálam hagyja azt az időnyerőt, amit harmadikban használtam. Emlékszel?
- Naná – vakkantotta a vörös üstök alatti rángó száj. A fiatalember egy pillanat alatt elsápadt. – Akkor miért nem használtad Sirius halálakor? Tudod, mennyit jelentett volna Harrynek!
- Mert Dumbledore megtiltotta! Azt mondta, a függönyön túl nincs hatalma az időnyerőnek, kár is lenne kísérleteznem vele.
- Szóval visszamentél érte az időben. És… nem értem. Hogyan? Ott voltál mellettünk szinte állandóan.
- Fawkes segítségére voltam utalva, nem maradhattam annyi ideig, míg a sebe eltűnik. Mai napig nem tudom, egészen pontosan hogyan történt. A kő úgy került vissza Harryhez – folytatta, szinte látva, mi lesz a következő kérdés -, hogy Csámpás utánam hozta, és még idejében vissza tudtam lopni a helyére.
- Ezt nem hiszem el! – a férfi arcán végtelen tanácstalanság ült.
- Tudom. Tényleg elég abszurd. Mégis így történt.
- És hogy akadtál rájuk?
- Véletlenül észrevettem Pitont a Tiltott Rengeteg szélén. Még az ősszel. Követtem… egészen a Szellemszállásig – önkéntelenül összébb fonta a karját maga előtt.

A fiatalember hallgatott. Elhűlve nézte egykori szerelmét, aki olyan csúnyán kirakta. Persze, Hermione sem mentes az állandó jótékonykodástól, elég volt csak a M.A.J.O.M. körüli fontoskodást felidéznie.
Mégis… ez azért nem elég. Oké, megmentette Pitont. De miért tart velük ilyen állandó és szoros kapcsolatot?!

- Ez minden? – kérdezte halkabban, még mindig a boszorkány arcát fürkészve.
- Nem. Rita Vitrol tényleg nem ostoba, Ron. Csak a célmeghatározással lőtt teljesen mellé – suttogta. Kócos tincsei előrebuktak, ahogy lehajtotta a fejét. Nincs hova hátrálni. Egyszer úgyis meg kell tudnia.

A másik emésztette az elhangzott halk mondatokat. Nem volt benne egészen biztos, hogy jól értette, amit hallott. Nem tudta, nem akarta elhinni. Mert ez ugye azt jelenti, hogy Hermione tényleg kavar… de azt mondta az előbb, hogy Vitrol hazudik Malfoyról! Akkor… NEM! Ökölbe szorított kézzel folytatta.

- Nem azt akarod mondani, ugye… Hermione, ugye?! Elment az eszed?
- Lehetséges – válaszolta lángba borult arccal. – Sőt, a te szemszögedből biztosan. Nem várom el, hogy megértsd. Csak fogadd el. Ron, én nem akartam ezt. Csak egyszerűen megtörtént.
- De miért? Hogyan? – Nem, Ronald Weasley még nem volt túl egészen életének a lánnyal közös szakaszán. Elöntötte a vér az agyát a gondolatra, hogy a lány Pitonra tekint férfiként. Éppen Pitonra! Nonszensz. Különben is, még jól emlékezett a varázsló megrendítő emlékeire Harry édesanyjával kapcsolatban.
- Ezt nem lehet egyszerűen megmagyarázni. Szeretem, Ron. És azt hiszem, úgy érzem, talán ő is… Értsd meg, nem tudok változtatni ezen.
- Elfelejtetted a merengőt?! – érkezett a durva kérdés. – Hermione, Piton nem szeret senkit. Csak egy halott emléket.
- Én is azt hittem – pattant föl a lány haragosan. A feltételezés nagyon fájón érintette. Legfőbb bizonytalanságára tapintott rá. – Nem tudhatod, hogyan változtak a dolgok! Nincs jogod elítélni azért, ami már elmúlt.
- Senki nem beszélt ítéletről! – A fiatal férfi fölugrott és teljes erőből megrázta a lányt. - Cseppet sem érdekel Piton lelki élete, világos? De nem tűröm, hogy a vesztedbe rohanj!
- Ron, elég! – elrántotta a karját, megigazította a pulóverét és a kandalló felé indult. – Sajnálom, hogy nem tudunk egymással normális hangnemben beszélni. Hiba volt elmondanom. Bár előbb-utóbb úgyis megtudtad volna. Hagyd, hogy éljem az életemet! – nézett vissza inkább szomorúan, mint haragosan, immár a kéménykürtő alatt állva. A következő pillanatban eltakarta a zöldes láng.

Kifulladva, elkeseredve ért földet saját kandallójában. Csöndesen sírdogálva, gépiesen simogatta a macskát.
Tudta, hogy erre kellett volna számítania. Ronnal már soha nem lesz olyan minden, mint gyerekkorukban, érezte.

„Persze, hogy nem. Nem is várhatod, hogy egyik pillanatról a másikra beletörődjön egy ilyen durva fiaskóba. Várj. Időre van szüksége. De soha nem lesz már bizalmas jó barátod. A legjobb, amit várhatsz, hogy nem fogja nyilvánosan megátkozni minden adandó alkalommal.”

Perselus Piton mellett akkor sem várna rá élénk társasági élet, ha nem lebegne a fejük fölött a Wizengamot esetleges ítélete Damoklész kardjaként.
Azonban nem vágyott élénk társasági életre.
Perselus Pitonra vágyott.
A fiatalemberrel folytatott vitája után érezte igazán, mennyire. Korábbi életének maradékát is habozás nélkül odaadná a szúrós szemű, kivételesen nehéz természetű férfi felé megvillanó ragyogásáért cserébe.

Egy-két órával később nem tudta mire vélni, hogy a pince félhomályos folyosóján messziről alig kivehető vaskos ajtó miért nem nyílik fel azonnal az ő ismerős, halk kopogtatására. Kínos lassúsággal elvánszorgott perceket követően újra kopogott.

- Perselus? – kérdezte értetlenül a még mindig átlátszatlan, széles, repedezett deszkákat.

A süket csönd ellenére megingathatatlan bizonyossággal érezte, a varázsló ott van, a fal túloldalán.
Megpróbálkozott azzal az ajtónyitó varázslattal, amivel annak idején már bejutott a férfi szobájába.
A sarokvasak nem mozdultak.

Az elmúlt években meglepően sokat fejlődött a nonverbális varázslás terén, mégis alaposan össze kellett szednie magát a következő kísérlethez, mihelyst a pofonegyszerű ötlet felmerült benne.
És sikerrel járt!
Az előző varázslatot megszüntető bűbáj ellen a férfi nem védte le az ajtót. Miután a Finite incantatemet elvégezte, az ajtó a kilincs megnyomását követően azonnal engedett.

Lassan lépkedett befelé, és közben azt fontolgatta, mit mondhat a másiknak a jelen helyzetben? A hallgatást, a csukott ajtót annak értelmezte, aminek minden – ostoba és értelmes – nő egyaránt értelmezte volna a helyében: megfutamodásnak.
De az elmúlt hét szalagcímeit emlékezetébe idézve olyan mély részvét öntötte el a varázsló iránt, hogy az indulat, a sértettség szikrája szinte még megszületése előtt kihunyt benne.

Talán ennek, vagy az eddig megélt kevéske, ám végtelenül bensőséges élménynek köszönhette, hogy amikor Piton mogorva, nyúzott arca, aztán haragtól elsötétülő tekintete egyik pillanatról a másikra felbukkant előtte az ajtókazetták takarásából, akkor egyetlen szó nélkül lépett közvetlenül mellé.
A harcos támogatásra, az együtt küzdésre, meg a felfuvalkodott miniszter megleckéztetésére vonatkozó gondolatok pedig elenyésztek valahol a gyomra és a torka között, míg végül csak egy aprócska, halk nyögésre futotta tőle. Izmai erejét viszont megsokszorozta az aggodalom és a tenni akarás, amitől valami lenyűgöző vadsággal szorította magához a férfit, akinek egyelőre nem volt érkezése tiltakozni, vagy a mozdulatot megakasztani.

- Hermione – próbálta óvatosan, de erélyesen eltolni magától a lányt, aki egész testével hozzásimult. Igen nehezére esett pedig, mert ez a közelség valami olyan volt számára, mint amikor a lázas beteggel frissen főtt mentateát itatnak: hűsítő fuvallat és égető forróság leírhatatlan és kibírhatatlan egyvelege. Erőt vett magán. – Menjen most.
- Nem – nézett vele farkasszemet a nő anélkül, hogy a hangját kicsit is felemelte volna, és eltökéltsége többszörösen meghaladta a dacos, okos, törtető kislányét, akit régen ismerni vélt. Lassan, óvatosan végigfuttatta a tenyerét és az ujjait a férfi mellkasán, át a kulcscsontján, föl egészen a nyakáig, hogy aztán a szinte teljesen eltűnő sebhelynél megálljon, és a hosszú simításba minden együttérzését, szeretetét és szenvedélyét beleadja, amikor ezzel párhuzamosan feltartóztathatatlanul birtokba vette a száját is.

Elkapta a boszorkány nyakszirtjét, ujjait a hajába fűzte, úgy állt ott vele az ajtóban percekig. Mégis ki akarta vonni magát a hatása alól. Amit elhatározott, aszerint kellett eljárnia. Nem lehetnek együtt. Ostoba griffendéles!

„Igen. És te ezt az ostoba griffendélest szereted. Rázd le, különben ki tudja, hova fajul ez.”

Még a dereka köré fonódott az egyik karja, amikor elméje már visszatért az iménti csapásra. Lassan lefejtette magáról a lány puha karjait, és a kezeit megfogva kényszerítette, hogy leengedje maga mellett. Érezte, hogy az ajka még fényes a csóktól, tudta, hogy a szemében látszik, akarja Hermionét, de remélte, a szavai keménysége majd eltereli erről a figyelmet.

- Mindkettőnk érdekében helyesebb lenne, ha most nem… – harapta el a szót. - Ha visszatérne az élete a korábbi kerékvágásba – folytatta halk szigorral. – Csak árthat ez a… helyzet. Én amúgy sem számíthatok jóindulatra – látta, hogy a lány közbe akar vágni, de nem hagyta -, a maga szerepének megítélése viszont még kétséges. Nekem nincs vállalható jövőm, Hermione.
- Ez még nem biztos! – súgta erélyesen a boszorkány. Leheletnyit újra közelebb csúszott a másikhoz, aztán homlokát a mellkasának támasztva folytatta. – Hát nem tudja, hogy ez már nem is szempont? Szeretem magát - gyűrte maga alá a megvallott érzés mindenhatósága. Keze tétován keresett kapaszkodót a férfi karján.

Pitont letaglózták a szavak. Az utóbbi időben ő is érezte, sejtette, minden kételye ellenére, milyen erős egykori tanítványa vonzalma. Mégsem bízott benne, hogy olyan hosszan eltagadott érzéseit a lány tényleg viszonozhatja.
Rémisztő volt a felismerés, hogy éppen ő, aki annyi éven át érezte magát kiszolgáltatottnak a halott Lily Evansnek, akit szeretett, és aki ezt nem tudta viszonozni; valójában mennyivel kiszolgáltatottabb a hús-vér Hermione Granger szerelmében rejlő erőnek.

Bármennyire elszorította a tüdejét és görcsbe rántotta a gyomrát az élmény, hogy Hermione vakmerő őszinteséggel deklarálja a vágyakozását iránta, nem tudott belemerülni a pillanatba. Nem akart világ csúfjára még emiatt is címlapra kerülni és a másikat is rántani a sárba magával. Nem akart végeérhetetlen gúny ismételt céltáblája lenni. Ugyan ki hinné el, hogy Hermione önszántából van vele, nem pedig valamilyen tiltott varázslat, vagy alku következményeképp?

A sokéves rutin azért dolgozott benne. Lassacskán felülkerekedett a vágyon, ami eltöltötte a lány közelében, elnyomta végtelen sóvárgását a gyengédségre, amit a boszorkány olyan bőkezűen, és annyira érdemein felül nyújtott számára. Lehajolt, egy pillanatra a finom ajkakra nyomta a száját, aztán gyors mozdulatokkal kikalauzolta a volt griffendélest az ajtón.

- Ne keressen a tárgyalásig. Távol akarom tartani magát ettől, amennyire csak lehetséges. Higgyen nekem, Hermione, nincs miről beszélnünk.

A lány szemét elfutották a könnyek, mégis bólintott.

- Ahogy akarja, Perselus. Tudom, hogy nem ez a tapasztalata rólam, de én tudok várni. Sokáig… - nézett még egyszer a fekete kútba. Aztán sarkon fordult és elszaladt a bejárathoz vezető lépcső irányába.

A Mardekár egykori házvezetője megkövülten nézett utána. Ennyi volt.
Még körbefonta a lány illata, még vibrált a bőre az érintésektől, de már elvégeztetett.
Még nem jutott vissza a labor biztonságos magányába, amikor egyenletes surrogás törte meg a csöndet a háta mögött, és ahogy sarkon fordult, Argus Frics szokásosan elhanyagolt ábrázatával találta magát szemközt.

- Milyen megható – húzta el a száját a volt gondnok. – Ki hitte volna az arrogáns taknyosról?
- Argus – morogta szárazon. – Minek köszönhetem ezt a nem tervezett látogatást?
- Talán ha beljebb invitálna, arra is rátérhetnénk – válaszolta amaz. Piton gyanakodva felhúzta a szemöldökét. Frics nem szokta ilyen választékosan kifejezni magát.

Szó nélkül intett a belső tér felé.
A lassú koppanásokból hátra sem fordulva arra következtetett, a kvibli követi. Átvágott a laboron, és az oldalsó ajtót kinyitva átment a szobájába. Nem bajlódott azzal, hogy vendégét hellyel kínálja, csak letelepedett az ágyra, és oda sem nézve az elnyűtt karosszékre mutatott. A sokk akkor érte, amikor föltekintett. A barátságtalan öregember helyett Lucius Malfoy nézett rá hűvös nyugalommal.



*Cnaeus Pompeius Magnus római hadvezér (Kr.e. 106.-Kr.e. 48.) híres-hírhedt mondása. Amikor a kalózok által fenyegetett gabonaszállító hajók, melyek Róma fő élelmiszer ellátását kellett volna, hogy szavatolják, a hirtelen támadt viharban nem akartak Szicíliából kifutni, ezzel a paranccsal bírta munkára a hajósokat.

A fejezet elején található dalszöveghez itt találjátok a zenét: http://omega.hu/lemez.php?i=12&cat=17

Előző←…….→Következő