Omnia propter amorem (Mindent szerelemből)
 

„Az éjszakai országúton egymagadban meddig érhetnél?
Várd meg rád néz még a hajnal ólomlábon hozza messzi szél.

Várj vándor várj, csak mindig várj
Várj vándor várj, csak mindig várj

Amég mások álmot néznek, fáradt lépted meddig visz tovább?
Félelmetes hosszú percek, eltűnt arcok mérik éjszakád.

Várj vándor várj, csak mindig várj
Várj vándor várj, csak mindig várj”

(Adamis-Presser-Omega)



A szeles, fagyos délutánon Hermione Granger kezéből kiesett a rövid és száraz hangvételű fejléces pergamen, és lassú imbolygással ereszkedett az asztalra, Perselus fényképe mellé alig néhány centiméterrel.
Az elmúlt napok sajtótermését olvasva már két napja megfogalmazta a hivatalos feljelentést az Aurorparancsnokságnak Rita Vitrol, bejegyzetlen animágus ellen, és csak a feladását halogatta. Viszont az imént átfutott sorok után nem sok értelme volna, hogy elküldje. Persze, bosszút állhat azon a… firkászon, de minek?
Mit számít már, hogy a Reggeli Próféta ellenséges és gúnyos vele szemben? Mit számít, mit írnak Perselusról? Mit számít bármi, ha elszakítják tőle?!
Hirtelen úgy érezte, szíve kétségbeesett erőlködése csak arra jó, hogy hideg és tépett fájdalommal pumpálja tele az ereit.

Lassan leereszkedett a székébe. A férfit vád alá helyezték, és őt is a Wizengamot elé idézik, tanúként.
Bántó élességgel rajzolódtak ki lehunyt szeme előtt a Remussal folytatott beszélgetés emlékképei. Hát mégis képesek rá!
Mindig racionális volt. Talán túlságosan is. Roxfortos életének nagyobbik részében tudta, milyen a hatalom. Milyen volt a régmúltban, milyen Voldemort uralma alatt. És milyen a hétköznapinak látszó varázslóéletben. Hányszor magyarázta ezeket Harrynek és Ronnak annak idején!
Csak éppen más volt olvasni, tanulni róla, megint más volt fizikailag elszenvedni a hatásait egy jobb világért küzdve, társakkal, és megint más most a reménytelenül egyforma változatlansággal, a gépezettel szembesülni.
Ugyan mi változott Voldemort bukása óta?
Néhány újságcikk féligazságaira alapozva tényleg meg lehet ezt tenni egy emberrel?

„Hermione, térj észhez! Szereted őt. Elfogult vagy és rémült. De ha önmagadként próbálsz gondolkodni, be kell látnod, nem teljesen alaptalan a vádaskodás. Kimondta a halálos átkot. Így volt, vagy nem?!”

Igen. Így volt. De…

„A Wizengamot szemében nincsen de. Enyhítő körülmények vannak. Valószínűleg figyelembe is fogják ezeket venni. Azt nem gondolhattad komolyan egy percig sem, hogy mindenféle számonkérés nélkül kimászhat a múltjából.”

Komolyan, vagy sem, mindeddig hitt Remus biztató szavaiban. Bár a férfi a maga óvatos módján annak idején felhívta a figyelmét erre a lehetőségre.
Talán nem is gondolt arra, mi lesz, ha egyszer a világ tudomást szerez Perselusról. Vagy inkább semmin sem gondolkozott. Ami köztük az utóbbi időben történt, minden távlatos gondolkodását elsöpörte. Korábban nem igazán szokott hozzá, hogy a háborús viszonyokon kívül is léteznek helyzetek, időszakok és kötődések, amelyekben az emberek meghaladják az önnön viselkedési paneljeik által rájuk kényszerített korlátaikat. És mivel az utóbbi időben lenyűgözte az érzés, hogy Perselus miatta képes volt ezeket a korlátokat szétfeszíteni maga körül, ami pedig az ő esetéhez képest sokkal nagyobb erőkifejtést igényelhetett a varázslótól, nem törődött annyira a jövővel, mint ami rá vallott volna máskor.
Olyan fénylő burokba zárta a jelen reszkető öröme, hogy a többire nem figyelt.
Ebből a bűvkörből rántotta a sáros, megoldáskereső valóságba az idézés, amelyet egy hasonló bagoly hozott, mint amelynek küldeménye fölött alig néhány órával azelőtt egy varázsló tépelődött reményvesztetten a vaskos kőfal túlsó oldalán.

Lázasan törte a fejét. Előkotorta az asztalán sorakozó pergamenkötegek közül az undorodva félrehajított, szenzációhajhász, rosszindulattól csöpögő irományokat, és kapkodva újraolvasta mindet.
Igazán nehéz olyan varázsvilágbeli személyt felmutatni, akiről Rita Vitrol valaha is elismerően írt vagy tudósított volna. Más okának kell lenni, amiért a Wizengamot ilyen sebességgel támadásba lendült.
Próbálta végiggondolni, kinek állhat érdekében ez a büntetőper. Mivel Perselusnak nincs komoly vagyona, ezzel nem kell foglalkozni.
Na és az ellenségei?
Keserű mosolyra húzódott a szája széle.
Hiszen jóformán csak ilyenekkel rendelkezett!
Igaz, a Rend tagjai sem kedvelték, de nem tudta feltételezni róluk, hogy most ártani akarnának neki.
Újra belelapozott az újságcikkekbe. Rövid keresgélés után megakadt a szeme néhány szófordulaton: „a mágustársadalom biztonsága érdekében”, „a varázslók és boszorkányok vezéregyéniségei szerint”, „magasabb szempontból megfontolandó”, és hasonlók.
Már értette. És ugyanebben a pillanatban egész mellkasára újból fojtó abroncsként szorult a rettegés a férfiért.
Ha Caramel Perselus vesztét akarja, el is fogja érni.

„Mi lett belőled? Elfelejtkeztél Harry tárgyalásáról? Caramel mindenáron ki akarta rakni a Roxfortból, mégsem sikerült neki! Nem adhatod fel már az elején!”

Ez igaz. Csakhogy akkor nem neki, Hermione Grangernek, vagy Harrynek, Remusnak, vagy akármelyik rendtagnak egymagában kellett felvennie a kesztyűt. Ott volt Dumbledore.
De most?
Harry biztosan fel van háborodva, nyilván a tárgyaláson is oroszlánrészt fog magára vállalni a védelem oldalán.
Mit tehet ő, vagy akár McGalagony a miniszterrel szemben? Az igazgatónő amúgy is vörös posztó az öntelt és hiú Caramel szemében. Harryt pedig sosem állhatta.
Tele volt félelemmel és kétellyel.
Csak egy dologban volt megingathatatlanul bizonyos: nem akar többé ebben a világban Perselus Piton nélkül létezni.

Mélységesen meg volt győződve róla, barátai mind ugyanolyan igazságtalannak és hirtelennek tartják az egész folyamatot, viszont még most sem tudta eldönteni, hogyan kérhetne segítséget tőlük anélkül, hogy mindabba beavatná őket, ami kettejük közt történt.
Büszke volt a férfi figyelmére és ritka, gyöngéd megnyilvánulásaira. Vállalta volna őt bárki előtt, ugyanakkor csalhatatlanul érezte, Perselusnak esze ágában sem lenne bevonni másokat a magánéletébe. Lételeme a védekezés és a távolságtartás.
Jó lenne mégis valaki, aki ismerős a minisztériumban.
Valaki, akitől idejekorán megtudhatnák, mire számítsanak.
Valaki, aki olyan információkhoz is hozzáfér, amelyekhez a mágusmédia nem.

A következő öt percben villámgyorsan gondoskodott Csámpásról, azután meleg holmit húzott pulóvere és kényelmes nadrágja fölé. Leemelt az óra mellől egy, a merengőknél jóval kisebb átmérőjű, rúnákkal faragott kőedényt, fogott egy fél marék port, és alighogy fellobbant a zöldes láng a kandallójában, már el is tűnt.


A varázsló merev arccal várakozott a lépcső aljában, amíg a kőszörnyek engedélyét követően a lassú emelkedőn el nem juthatott az igazgatói irodához.
Sohasem ápolt jó viszonyt Minerva McGalagonnyal. Utódja olyan megrögzötten pátyolgatta házának nyegle tanulóifjúságát, és annyira nyilvánvaló gyanakvással viseltetett az ő irányában, hogy már ez eleve kizárta a szívélyes kapcsolatot.
Viszont tagadhatatlanul tisztelte a makacs, egyenes tartású nőt.
Kimért kopogtatása után kifejezéstelen hangon köszöntötte az igazgatót. Lassan járt körbe a szeme a kerek irodában, aztán tétován megállapodott Dumbledore szelíden mosolygó képmásán.
Biccentett, és szótlanul megállt az asztal mellett.

McGalagony jól nevelten enyhén fölemelkedett karosszékében és felé intett, valahova a levegőbe.

- Jó napot, Perselus! Kérem, foglaljon helyet. Gondolom, nem szükséges hosszasan magyaráznom, miért kérettem ide – folytatta hivatalos, de egyáltalán nem barátságtalan hangon.
- Tisztában vagyok az okkal, Minerva – szögezte le a férfi elöljáróban. – Mindazonáltal nem értem, hova vezethet ez a… beszélgetés. A hivatalos szervek elég világosan kijelölték az utat a jelen helyzetre. Ha most megpróbál engem eltávolítani az iskolából – ami némelyest még érthető is lenne -, az aurorok nyilván közbe fognak avatkozni.
- Csúnyán félreismer engem, Kolléga úr, ha feltételezi, hogy megijedek néhány semmirekellő bértollnoktól – az asszony szeme haragos, kemény szikrákat hányt. – Nem szándékozom semmilyen hasonló lépést tenni, sőt, biztosíthatom, a kollégák nagy része hozzám hasonló felháborodással és hitetlenkedéssel fogadta a Wizengamot eljárását.
- Úgy véli, megfelelő hozzáállás az iskola részéről ismét felvenni a szokásos renitens pózt, és szembe menni a tömeggel? – kérdezte a varázsló élesen. – Nem mintha az utóbbi évtizedekben nem ebből állt volna a Roxfort működése – mormolta még alig leplezett gúnnyal.
- Nem érdekel az úgynevezett megfelelő hozzáállás – jelentette ki a boszorkány higgadtan, de érezhető fojtott indulattal. – Kizárólag a helyes hozzáállást tartom szem előtt. Az igazságosság pedig most ezt követeli – nyújtott át a nehéz, barna asztallap felett egy pergament. Piton rövid habozás után a lap után nyúlt.

Néhány portré érdeklődve figyelte a számukra nem annyira morbid jelenetet, ahogy a pergamen az igazgatónő semmit fürkésző szeme előtt zizzenve szétcsavarodik. Bár Piton enyhén elnyílt szája az ő szemükben sokkal szokatlanabb jelenség lehetett. Az irat két-három perccel később halkan surrogva pottyant az asztallap szélére.

- Ezt nem gondolhatja komolyan – mormolta a férfi kiszáradt szájjal.
- Minden bizonnyal állandó humorizálási kényszerem segített abban, hogy az elmúlt két évtizedet olyan kedélyes munkakapcsolatban töltsük, Perselus – jegyezte meg szarkasztikusan a boszorkány, és bal kezével megigazította a szemüvegét. – Elfogadja?
- Képtelenség – rázta a fejét a férfi határozottan, aztán észbe kapott, hogy gesztusai a másik számára érzékelhetetlenek. – Nézzen rám! – mondta szinte parancsolóan. – Mit lát? Ugye a levegőt? Tényleg úgy gondolja, hogy egy magamfajta – már ha tudnánk egyáltalán pontosan, mi is vagyok! –, ráadásul egy előre borítékolható végkimenetelű per vádlottja igazgatóhelyettes lehet a Roxfortban?!
- Mérsékelje magát, Piton professzor! – szólt rá megrovóan. – Tartsa észben a következő tényt: sem a Roxfort alapító okiratában, sem házirendjében, sem egyetlen más okmányában nincs olyan kitétel, ami megtiltaná, hogy azonnali hatállyal és határozatlan időre kinevezzem Önt.
- És mire föl e hirtelen nagylelkűség, ha szabad kérdeznem? – fonta össze a karját a mellkasa előtt. – Nem értem, miért tesz ilyen nagyvonalú ajánlatot, hiszen nem voltunk… olyan jóban. Még azt sem állíthatom, hogy konfliktusmentes együttműködés jellemezte a viszonyunkat annak idején – mindazok után, ami róla napvilágot látott a közelmúltban, óvakodott a Griffendél-házzal és annak tagjaival kapcsolatban valami megjegyzést tenni. A legkevésbé sem volt ínyére, hogy Lily bármilyen vonatkozásban szóba kerüljön. És mérhetetlenül viszolygott a tipikus griffendéles szánakozás gondolatától.
- Az most teljesen mellékes. Ön kitűnő munkaerő, felkészült bájitalmester, és ráadásul fegyelmezni is tud. Nem feltétlen az általam preferált eszközökkel, de eredményesen.
- Elfogadom, hogy valóban így gondolja, azonban ha csak ez lenne az ok, már megtette volna korábban.

McGalagony fölkelt, és látszólag kinyújtóztatta zsibbadt tagjait. Természetesen csak a jó ízlés keretein belül. Kihúzta magát, megmozgatta az ujjait, és közben megkerülve az asztalt, feltűnés nélkül összenézett Albus Dumbledore portréjával. Az biztatóan hunyorított rá a szemüveg mögül.

- Ha Cornelius Caramelnek úgy tetszik, hogy a Maga személyén keresztül fog példát statuálni, majd én megmutatom neki – tért a lényegre nyomatékosan.
- Szóval Ön is úgy hiszi, ő áll e mögött a…
- Nem hiszem, tudom – szakította félbe tőle szokatlan udvariatlansággal az idős boszorkány. – Szeretném nem csak Önt, hanem a kollégáimat is biztosítani arról, hogy szükség esetén az iskola minden lehetséges diplomáciai és jogi eszközzel mellettük áll.

Az nem tette hozzá, hogy itt és most a „kollégák” elsősorban Hermione Grangert takarja.

- Tehát? Elfogadja a kinevezést? – fordult a férfit rejtő átlátszó térrész felé, miután ismét elfoglalta helyét az asztal túlsó oldalán.

Perselus Piton fölkelt, és töprengve járkált egy darabig. McGalagony csöndesen követte a szemével a csizma tompa dobaját az irodában.
Gyanakodott, hogy az asszony továbbra sem osztotta meg vele összes valódi indítékát. Nem hitt abban sem, hogy ha eleget tesz a felszólításnak, az megvédheti. Volt már rá precedens, hogy magas rangú vagy beosztású varázslók sem kerülték el büntetésüket.
Aztán belehasított a felismerés: ha aláírja a szerződést, azzal Hermione is a beosztottjává válik. Így nem, hogy nem kerülne tőle a lehető legbiztonságosabb távolságba, hanem egyenesen elkerülhetetlen lenne a mostaninál is gyakrabban találkoznia vele, ráadásul mások jelenlétében.
Ügyet sem vetve Dumbledore-nak az ő elsápadó vonásait figyelő tekintetére, leült a székbe, és a pergament lassan visszatolta az igazgatónő felé.

- Nem tehetem – mormolta.
- Szeretném, ha egy ideig még gondolkodna az ajánlatomon – vette át a szót McGalagony. – Nem kell most eldöntenie. Nem látom, mi akadálya volna, hogy elvállaljon egy olyan munkát, amihez megvan a tapasztalata, a rátermettsége. Perselus, nem tudhatjuk, meddig marad fenn a mostani… állapota, és mi történik később.
- Az Azkabanban nagyjából mindegy lesz, látszom, vagy sem – tört meg a férfi. Hangja higgadt maradt és távoli. Csak a portré próbálta kilesni, mi rejtőzik a szurokszínű szempárban, ám néhai kollégája megelőzte.

- Nem hinném, hogy házam legfontosabb jellemzője valaha is a teljes önfeladás lett volna – nyekeregte Phineas Nigellus. – Talán kapja össze magát, Kolléga! – tette hozzá a maga igen barátságtalan, viszont kétségtelenül motiváló stílusában.
- Méltányolnám, ha nem ütné azt a ravasz orrát olyasmibe, amiről nem tud semmit! Ráadásul semmi köze hozzá! – csattant fel hevesen a megszólított.
- Felhívom a figyelmét, az, hogy ebben, vagy épp egy másik rozzant rámában időzöm, még nem jelenti, hogy teljesen vak és szenilis lennék – vágott vissza ingerülten a Mardekár egykori feje. – Magától pedig végképp nem azt vártam volna, hogy csak mert a legidegesítőbb sárvérű, aki az utóbbi évszázadban megfordult e falak közt, elcsavarta a fejét, rögvest a maradék esze is elhagyja.
- Elég lesz, Phineas – szólt közbe Dumbledore halkan. A másik arckép tüntetően hátat fordított a társaságnak.
- Ne használja ezt a szót – sziszegett utána a varázsló hideg arroganciával és nagyon sápadtan.

- Nincs min gondolkodnom, Minerva – folytatta néhány perccel később valamelyest nyugodtabban. Próbált úgy tenni, mintha a Hermione iránti érzéseire vonatkozó mondatot meg sem hallotta volna. – Tudomásul vettem az idézést és az ítéletet is tudomásul fogom venni, minthogy nincs más választásom.
- Az az érzésem, fiam, még mindig önként bünteted magad – jegyezte meg a kékszemű portré elgondolkodva.
- Ezt épp maga mondja? Épp maga?!
- Miért hiszed azt, hogy Caramel bármit megtehet? Miért hiszed azt, hogy ha ugyanúgy megpróbálod távol tartani magad mindenkitől, mint ahogy régen tetted, akkor nem is fog melletted állni senki? – tette fel gyors egymásutánban kérdéseit az idős mágus arcmása, figyelmen kívül hagyva az iménti indulatos kiáltást.
- Annak idején kizárólag a maga látványos közbeavatkozásán múlt, hogy Pottert nem sikerült kicsapatnia, Albus. És talán arról ne vitatkozzunk, melyik eset súlyosabb – koppant az utolsó néhány szó a kerek helyiség egyik pillanatról a másikra beállt fanyar csöndjébe. Kisvártatva folytatta. – Egyszer kihúzott engem a Wizengamot karmai közül… Most más idők járnak…
- Ebben egyetértünk – szúrta közbe McGalagony. - Akkoriban magam is azok közé tartoztam, akik kétkedve fogadták Albus lépéseit. Ezzel szemben ma számos ember fog felsorakozni Ön mellett.
- Nem sokáig jutnak majd velem – mordult fel a férfi. – Semmi hajlandóságom nincs szegény, ostoba, nevetséges alanyát szolgáltatni a képmutató közsajnálkozásnak.
- És mégis honnan veszi, hogy csak erről lehet szó? – kérdezte a boszorkány meglehetősen dühösen. Szeme sarkában kiélesedtek a seprűráncok, amint igyekezett jobb belátásra bírni a vele egy légtérben tartózkodó hihetetlen csökönyös varázslót. – Fontolóra vehetné végre azt az alternatívát, hogy esetleg akadnak valóságos szövetségesei is.

A férfi kétkedve húzta el a száját.
Szövetségesei? Ugyan már. Akik most ki fognak állni mellette, azok szava nem sokat számít a bürokraták ellenében.
Néhány olyan rendtag, aki folyamatosan veszít a befolyásából, amióta vége a harcoknak, sőt, még azok utózöngéinek is.
Gyerekkori ismerősök? Nos, a saját érdekében inkább csak abban reménykedhet, hogy ifjúságának még életben lévő tanúi nem lesznek jelen a tárgyaláson.
Volt tanítványok? A mardekárosok esetlegesen nem annyira utálkozó véleménye szintén nem sokat nyom a latban a jelenlegi közhangulatban.
Potter? Ott lesz, mert nyilván beidézik. És persze mellette fog vallani, ebben Piton egy percig sem kételkedett. De nem őmiatta, hanem valami általános erkölcsi kényszernek engedelmeskedve. És talán… Lily miatt is…

Fájt a gondolat, hogyne fájt volna.
Nem maradt el mellőle a vörös hajú fiatalasszony emléke. Csak mostanában ritkábban gondolt rá, és időről időre bizonytalan remegéssel várta a jelet, hogy valamiféle múzsává, vagy inkább őrangyallá nemesült gyerekkori barátnője áldását adja az ő képtelen, kiforratlan, esztelen vonzalmára.
Hermionéra…
És ő is ott lesz! - eszmélt föl a kényelmetlen felismerésre. – Elkerülhetetlen, hiszen a Próféta összefüggésbe hozta vele. Ezen felül akárhány szemtanút keríthetnek arról, merre járkált a kastélyban a lány a tanév kezdete óta. Nem kétséges, hogy beidézik majd őt is.
Megdörgölte a halántékát.
Hiába akarja hát kivonni ebből az egészből.
Mindegy.
Már döntött. Távol kell tartania magától.

Dumbledore portréja teljes figyelemmel fordult Piton elborult, Minerva számára amúgy is láthatatlan ábrázata felé.
Szinte hallotta, vagy inkább látta maga előtt, miként veszi számba a szóba jöhető ismerősöket a másik. Pontosan érzékelte, mikor érkezik gondolatban az okos, karakán fiatal boszorkányhoz, és hogyan süllyeszti a homlokát a tenyerébe fásultan.
Kissé megigazgatta a szakállát, és lassan, egészen halkan fűzte tovább a szót. Tudta, a varázsló indulatosan szokta hárítani a magánügyeire vonatkozó kérdéseket, vagy akár csak utalásokat. Ám ez cseppet sem akadályozta meg abban, hogy provokálja a férfit.

- Van még valami, Perselus, amiben más idők járnak. Már nem vagy teljesen egymagad… tartozol valakinek. Tartozol valakihez. Remélem, nem akarod megmagyarázni magadnak, hogy Miss Granger merő jótékonykodás gyanánt szeretett beléd ilyen veszedelmesen?

A férfi megütközve egyenesedett ki ültében. Nagyon ritka esemény volt, hogy Albus Dumbledore ilyen mértékben eltért megszokott diszkréciójától.
Igyekezett féken tartani magát. Csak a kézfeje rándulása és istentelenül villogó szeme utalt a benne zakatoló haragra és szégyenkezésre.

- Ez nem tartozik a tárgyhoz, Dumbledore – nyelt egyet. Élesebben folytatta, mint ahogy szándékában állt. – Nem gondolja mellesleg, hogy meglehetősen eltávolodott a valóságtól ezzel a… megalapozatlan feltételezéssel?
- De igen, fiam, ez a lehető legszorosabban a tárgyhoz tartozik. Egyébként pedig, veled ellentétben az emlegetett fiatal hölgy távolról sem mestere az érzelmei elrejtésének. És talán azt sem vonod kétségbe, hogy valamelyes tapasztalatot én is szereztem az emberi lélek rejtelmeiről. Pillanatnyilag azonban az információim eredete teljesen mellékes. Nem kerülheted meg a helyzetet azzal, ha megpróbálsz kitérni előle – az öreg szemek mintha a gondolataiban és az emlékeiben olvastak volna. Akárcsak hajdanán. Sosem állhatta ezt a szituációt. Rövidre akarta zárni ezt a kínos beszélgetést.
- Éppen hogy nem térek ki előle. Egyszerűen bevárom. Ha most aláírnám a Minerva által felajánlott szerződést, semmit nem nyerhetnék általa. Sőt, az iskola sem. Nem sok hasznomat vennék, viszont egészen bizonyosan magukra haragítanák a Minisztériumot.
- Ez legyen az én gondom, Perselus – szólt közbe a boszorkány eltökélten.
- Méltányolom a szándékát, McGalagony professzor, de nem látom értelmét, hogy éljek az ajánlattal – lassan fölkelt a székből, enyhén meghajtotta a fejét a portré felé, és a pergament az asztalon hagyva a lépcsőhöz vezető előtér felé indult.
- Jó éjszakát, Minerva – szólt vissza kimérten a küszöbről, aztán engedte az ajtót halkan bezáródni maga mögött és a biztonságos kiábrándítást követően haladéktalanul a pincébe sietett. Már csak három nap volt hátra a Vitalita maxima elkészültéig.


Hermione kissé kormos hajjal és kócosan lépett ki a másik kandallóból. A tágas és mindig barátságosan zilált képet nyújtó étkezőkonyha gazdái meglepetten fordultak felé. Molly Weasley csaknem elejtette az éppen a roxforti manókéval is vetekedő méretű, kopott kőmosogató felé röptetett teáscsésze-halmot, férje pedig csodálkozva pislogott rá egy kisebb rakás ócskavasnak meg rézhulladéknak tűnő limlom fölött, amelyről csak közelebbről nézve derült ki, hogy egy mugli óraszerkezet elemi részecskéi lehettek valamivel korábban.

- Jó estét, Arthur, Mrs. We… Molly - javította ki magát kicsit zavartan. – Elnézést kérek, amiért így, előzetes kérdés nélkül berontottam – folytatta szabadkozva.
- Hermione! Örülünk, hogy látunk – találta meg a hangját az asszony. Az eltelt évek bizony meglátszottak rajta, és főleg, nem tudták eltüntetni a korábbi tragédia és a sok változás által a vonásaiba mélyített árkokat. Ám a lányhoz mostanra már egészen a régi szívélyességgel és gondoskodással tudott viszonyulni. Ellentmondást nem tűrően az asztalhoz terelte, és egy percen belül a kezébe nyomott egy tele csésze gőzölgő teát. Azonnal észrevette, hogy a boszorkány velősen fogalmazva pocsékul fest. Se a bőre haloványsága, se a szeme körüli szürkéskék foltok nem nyerték el a tetszését. Aggodalmaskodva paskolta meg a lány keskeny kézfejét. – Mondd csak, kis drágám, rendesen étkezel a Roxfortban? Mert ha nem, egyrészt épp most sütöttem két tepsi tökös derelyét, másrészt szólni fogok Pippinek*. Tudod, hogy Muriel néni családja ajánlotta fel Minervának, persze a mi közreműködésünkkel.
- Köszönöm, Molly, igazán nem vagyok éhes, és igen, rendesen szoktam enni – vágta el a szóáradatot a lány kedvesen.
- Mesélj! Mi minden történt veled? Nagyon ritkán hallunk rólad – bujkált a hangjában aprócska szemrehányás. – Ront keresed? Fenn van a szobájában, ma estére éppen haza tudott ugrani. Várj, mindjárt szólo…
- Ne, Molly, én most nem hozzá… jöttem – állította meg halk tiltakozással. – Hanem Arthurhoz.

A varázsló megvakarta vörös feje búbját, és érdeklődve pillantott újra Hermionéra. Mindig kedvelte a talpraesett, okos, bár olykor túlbuzgó lányt. Voltaképpen egy idő után úgy kezelte, mintha kapott volna még egy lánygyereket szeretett Ginnyje mellé. Csak most, másodszorra és alaposabban megfigyelve vette észre, milyen feltűnő változások mentek végbe a boszorkányon. Amikor legutóbb találkozott vele, egy frissen végzett diák volt, valahol a felnőtt- és a gyereklét határán, lábadozóban kisebb-nagyobb traumákból és sebesülésekből. Akkor ezeket elnyomta a roxforti kinevezés miatti jogos büszkesége. Most egy meglassúbbodott mozgású, töprengő arcú, a szemében ülő kétségbeeséssel küszködő, ugyanakkor módfelett nőies fiatal hölgy ült előtte. Annak ellenére, hogy nem csak apai elfogultság sugallta neki a gondolatot: Hermione különleges nő lett, de külsőben nem veheti fel a versenyt Ginnyvel.

- Hallgatlak, Hermione – fordult felé az aktuális matatnivalóját a könyökével óvatosan félretolva. – Miben segíthetek?
- Egy nagyon… szemtelen szívességet szeretnék kérni. Mostanában is gyakran találkoznak még Kingsleyvel?
- Nos, semmi nem olyan, mint a régi időkben, és persze a Rend találkozói nagyon megritkultak, de igen, mondhatni időnként összeülünk. És természetesen a Minisztériumban alig van olyan nap, hogy ne futnánk össze. Miért kérded?
- Mert szükségem lenne információkra. Nagyon bizalmas információkra. És nem volt más ötletem – nézett a férfira tanácstalanul.
- Mivel kapcsolatban?
- …
- Igen?
- Perselus Piton tárgyalásáról van szó – lehelte a választ, és nagyon remélte, hogy Ron nem most érzi meg a tökös derelye mindent áthatóan ínycsiklandó illatát.

Arthur Weasley elkomorodva támasztotta egymásnak az ujjait. Fürkészően nézte a lányt, aztán egymásra pillantottak a feleségével.

- Mit szeretnél tudni, Hermione?
- Mindent! - vágta rá meggondolatlanul, de azonnal rá is ébredt, ez mennyire nem volt jó ötlet. – Lépéselőnybe kellene kerülni. Mire kell számítani, hogyan készüljünk föl, legfőképpen pedig azt, ki áll e mögött a vádemelés mögött és mi a célja vele?
- Hogyan készüljetek? Kik? – vetette közbe kérdéseit azonnal az idősebb boszorkány.
- Mi. Remus, én, és talán Harry is. Szóval, akikre a védelem számíthat. De ehhez legalább azt tudnunk kell, ki képviseli majd a védelmet, és hogyan, mivel fog érvelni – lassan visszatalált a magabiztos és higgadt eminens szerepébe. Csak az arckifejezése, a kézmozdulatai maradtak árulkodóak.
- Gondolom, magad is rájöttél, honnan indult az egész vádemelés. Attól tartok, nem mondok nagy újságot azzal, hogy a miniszter keze is benne van – csóválta meg a fejét a varázsló.
- Gyanítottam – bólintott elszorult szívvel. – Akkor is meg kell próbálnunk. Nem nyugodhatunk bele! Caramel egy nagyképű, hiú és alattomos bürokrata, aki most bosszút akar állni, csak, mert nem tudta a köztudatból teljesen kiiktatni Dumbledore-t, de még az emlékét sem, és mert Perselus nem engedelmeskedett neki annak idején.

A férfi ilyetén emlegetésére a Weasley házaspár ismét összenézett, aztán Molly jelentőségteljesen bólintott.

- Hermione, kénytelen vagyok feltenni egy olyan kérdést, amire adott válaszod tulajdonképpen nem tartozna rám. Mennyi igazság van azokban a pletykákban, amelyeket a Próféta rólad terjeszt?

A lány riadtan elpirult. Hirtelen beugrott neki, hogy az egyik lapszámban ráakadt valami sikamlós utalásra az állítólagosan Draco és közte „bimbózó érzelmekről”.

- Attól függ, Arthur, hogy mire gondolt. Igen, sok igazság van bennük, és nem, Vitrol szokás szerint nem ért és nem tud semmit, csak balhéra éhesen ötletelget – válaszolta mérgesen.
- Hermione, a Wizengamot nyilvánvalóan meg fogja kérdezni, hogy miért segítettél Perselusnak, és különösen Dracónak ennyi ideig bujkálni, és miért nem jelentetted be az előkerülésüket. Mit fogsz válaszolni?
- Azt, hogy ezt tartottam helyesnek az adott körülmények között.
- Én elfogadom, de az már nem biztos, hogy ők is.
- Pedig ez az igazság. Nem lett volna jogom a beleegyezésük nélkül bárkit, akár a legjobb barátaimat is tájékoztatni arról, amit tudtam róluk. Egyébként erre ígéretet is tettem rögtön akkor, amikor beléjük botlottam. – Azt nem tette hozzá, hogy a „belebotlást” több hónapos elszánt nyomozás előzte meg.
- Értem. Nyilván nem fogsz nekiállni hazugságokat gyártani, és ismerve téged, én sem tanácsolnék ilyesmit. Viszont most kikerülted a kérdésem lényegét: mi van közted és Draco Malfoy közt?
- Semmi! - csattant fel a fiatal nő. – Borzalmas állapotban találtam rá, és segítettem neki elrejtőzni a kastélyban, ahol jobb esélye volt a gyógyulásra. Még készül az a bonyolult főzet, amitől nem csak átmeneti javulást remélünk. Sok szörnyűség történt vele, mást ne mondjak, Mrs. Malfoyt megölték, több mint egy éve – Molly a szája elé kapta a kezét -, egyszerűen nem hagyhattam sorsára! Megváltozott, Arthur. Barátok vagyunk, semmi több.

- Gondolom, tudod, nem kíváncsiskodni akarok, csak felkészíteni rá, hogy ugyanilyen hozzáállásra számíthatsz majd a tárgyaláson is. Minden kérdezősködő valamilyen hátsó szándékot vagy titkos indítékot fog keresni a viselkedésed mögött. Voldemort bukása óta az élet normalizálódott, viszont így sokan kiéhezettek valami botrányos eseményre. Voltaképpen részben ezt lovagolja meg a miniszter.
- Tudom, Arthur, és megpróbálok majd higgadtan viselkedni. De tényleg nagy szükségünk lenne rá, hogy legalább nagy vonalakban előre lássuk, mi következik.
- Meglátom, mit tehetek, Hermione. Küldök baglyot, ha valami lényeges adat a birtokomba kerül, és feltétlen megírom, ha olyasmi jut a tudomásomra, ami miatt célszerűbb személyesen találkoznunk.
- Köszönöm. Tényleg hálás vagyok a segítségért – sóhajtott egy rövidet kissé megnyugodva. Fölszedelőzködött. – Köszönöm szépen a teát, Molly – mosolygott az asszonyra, aki továbbra is figyelemmel kísérte a beszélgetést.

- Hermione! – állította meg a kandalló előtt néhány yarddal a férfi hangja. – Még valami. Harryvel egyeztettél már?
- Nem – fordult vissza lassan. – Egyrészt, a szünet óta nem is találkoztunk, másrészt… nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
- Biztos lehetsz benne, hogy Harry mindenben segíteni fog! – válaszolta férje helyett az asszony. – Nyugodtan beszélj csak meg vele mindent, sőt, jobb lenne, hogy ha Arthur megtud valami fontosat, akkor mindnyájan itt találkoznátok, nálunk – nézett rá biztatóan.
- Biztosan így lenne, Molly, de nem akarok Ronnak kellemetlenséget okozni azzal, hogy idejövök. És vannak bizonyos dolgok, amikbe nem avathatom be őket…
- Mi is az, amit nem mondhatsz el nekünk, Hermione? – vágott közbe egy fiatalabb és élesebb férfihang.

Ron állt a lépcső alján, fél kézzel még a korlátba kapaszkodva.




* Pippi nevét nemes egyszerűséggel Tuk Peregrin becenevéből (aki nem olvasta A gyűrűk urát, annak tájékoztatásu: Pippin) rövidítve találtam ki egy nőnemű, jó kedélyű és jó étvágyú manó számára.

Előző←…….→Következő