Sagitta venenata (Mérgezett nyíl)
 

A fejezethez ajánlott zenéket a következő címeken találjátok: http://youtube.com/watch?v=plOgdPsqOwE&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=QrwSnc3y4O0


Silence in the air
Is anybody there
Searching every sound
Walking on quiet ground

Somebody’s out to get you!
Hiding in shadows – poison arrows
Somebody’s out to break you!
Hiding in arrows – poison arrows

When you gonna break
Watching every move you make
And every thing you do
Evil eyes ’ll be on you

Somebody’s out to get you!
Hiding in shadows – poison arrows
Somebody’s out to break you!
Hiding in arrows – poison arrows

Don’t give in, don’t come any closer
No, Sir.
Keep running, comming in closer.
Closer.

(Mike Oldfield: Poison Arrows)



„Dumbledore gyilkosa él!

Rendkívüli szenzációról tudósítjuk olvasóinkat!
Lapunk megkérdőjelezhetetlen forrásból értesült az alábbi, megdöbbentő eseményekről.
Perselus Piton, az egykori halálfaló rejtélyes körülmények közt túlélte Tudjukki kígyójának támadását!

Egyelőre bizonytalan információkkal rendelkezünk arról, a vitatott szerepet játszó kém hol tartózkodott és mivel foglalkozott a roxforti csata óta eltelt időszakban, de máris biztosítjuk Önöket, hogy minden erőfeszítést megteszünk a homály oszlatása érdekében.
Bizonyára sokan emlékeznek Harry Potter meghökkentő kijelentéseire, melyek Perselus Piton teljes körű rehabilitálásához vezettek annak idején. Igen sokan vannak viszont azok a varázslók és boszorkányok, akik kétségbe vonták és vonják a Kis Többszörös Túlélő által ismertetett történet valódiságát, és már akkoriban is egyértelműbb és kézzel foghatóbb bizonyítékokat követeltek az exhalálfaló ártatlanságának elismeréséhez.
A lapunk birtokába jutott adatok szerint Perselus Piton jelenleg a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola vendégszeretetét élvezi, ami az előzmények ismeretében legalábbis furcsa. Az intézmény vezetőjét, Minerva McGalagonyt lapzártánkig nem sikerült nyilatkozatra bírni, ám természetesen mindent elkövetünk olvasóink minél teljesebb körű tájékoztatása érdekében.
Az ügyben két további érdekességgel is szolgálhatunk: helyszíni tudósítónk közlése szerint ugyanis a nagynevű intézmény legrosszabb hírű egykori igazgatója nem egyedül bujkál. Jelenleg még ismeretlen körülmények közt csatlakozott hozzá a szépreményű halálfaló-ivadék Draco Malfoy.
Egyelőre felderítetlen az ügyben a Tudjukki elleni küzdelmet vezető emblematikus trió egyik tagjának, Hermione Grangernek szerepe és szándéka, aki a hozzánk eljuttatott adatok tanúsága szerint aktívan részt vett a kétes megítélésű férfiak bujtatásában.
Lapunk teljes figyelmét az ügy további felgöngyölítésének szenteli.
Jelen számunkban részletes emlékeztetőt találnak az érintett személyek előéletéről, valamint rövidítve ismét közöljük az események után Harry Potterrel készített interjúnkat.”

Fent nevezett Harry Potter utoljára akkor kapott ilyen dührohamot, amikor még javában a neves varázslóképző intézmény padjait, folyosóit és kviddicspályáját koptatta.
Az „érintett személyek előéletéről” készült összefoglaló visszataszítóan ízléstelen módon túlhangsúlyozta minden egyes szereplő hibáit és tévedéseit. Cserébe viszont igen csekély terjedelemben foglalkozott a Voldemort elleni küzdelemben tanúsított bátorságukkal, kiszolgáltatott helyzetükkel, vagy akár a varázslótársadalom által utólag hivatalosan is elismert érdemeikkel.
Rita Vitrol nem fukarkodott a becsmérlő szavakkal sem Dumbledore, sem Piton vonatkozásában, Hermionéval szemben pedig a cikk hangvétele kifejezetten fölényes és rosszindulatú volt.
Nem látott a pipától, ahogy a vele sem túlságosan korrekt sajtótermék egyszerre helyezett rossz megvilágításba, sőt, kevert gyanúba bizonytalan céllal három olyan embert, akiket – bár egészen más módon és eltérő okból – nagyon tisztelt.

- Végigolvastad már ezt a szemetet? – kérdezte a méregtől fuldokolva Ginnytől.
- Nem, csak a vezércikket, és azonnal rohantam föl – rázta a fejét a lány.

A fiú a kezébe nyomta a lapot, azután indulatosan kivágtatott a fürdőszobába. A boszorkány, miközben az újságba mélyedt, félig-meddig megnyugodva hallotta, hogy kedvese a borotválkozás nyűgével foglalja el magát átmenetileg.
Tudta, Harrynek komoly bosszúságot okozott, amikor kiderült, hogy a nemkívánatos arcszőrzet eltávolítására a varázslók számára is csupán ugyanazok az eszközök állnak rendelkezésre, mint a mugli férfiaknak.
Az újság tartalmát és hozzáállását felháborítónak találta, mégis, meglehetősen készületlenül érte, amikor Harry alig tíz perc elteltével teljesen felöltözve, tettre készen bukkant fel az ajtóban, mint aki azonnal indulni készül.

- Mehetünk? – nyújtotta a kezét felé.
- Hova? – kérdezett vissza csodálkozva.
- A minisztériumba – vágta ki a fiatalember határozottan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy szombat kora reggelen a varázslótársadalom vezető intézménye előzetes bejelentkezés vagy idézés nélkül bárkit is fogadjon.
- Harry, én megértem, hogy… - kezdte volna, ám a varázsló a szavába vágott.
- Gin, nem tűrhetjük ezt a mocskot! Nem azért küzdöttünk évekig Voldemort ellen, hogy most néhány firkász ugyanabba a posványba rántsa a világunkat, mint amiből lassan sikerült kimásznunk! – kiabált.

A lány fölemelte a kezét. Igen, ez az ő Harryje volt, a fene nagy igazságérzetével és az állandó tenni akarásával, épp csak úgy vélte, ennek nem most, nem így van itt az ideje.

- Teljesen igazad van, oké? Csak azt akartam mondani, hogy Remus is hazajött, és esetleg először vele kéne megbeszélnünk a lehetőségeket. Nem gondolod? – nézett rá kérdőn.
- De… nem rossz ötlet – enyhült meg a férfi rövidesen.
- Gyere, menjünk le a konyhába. A kicsi valószínűleg már úgyis fölébredt közben. Feltehetőleg most esznek ők is – kelt föl, és kezét a másik tenyerébe csúsztatva rámosolygott.
- Figyelj… volna még valami – mormolta Harry az iméntinél sokkal bizonytalanabbul. – Tegnapelőtt a Roxfortban jártam, figyelmeztetni Hermionét – vett egy nagy levegőt. – Aznap délután látták Lucius Malfoyt.
- Hol? Kicsoda? – kérdezősködött a boszorkány döbbenten.
- A Borgin és Burkes környékén. Hogy ki, azt nem tudom. Elég nagy a titokzatoskodás, állítólag Tonksot is berendelték aznap este, csakhogy azóta nem tudtam vele beszélni. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy… találkoztam Pitonnal is. Vagy inkább beszéltem vele – fintorodott el egy pillanatra. – Lévén, hogy számomra láthatatlan.
- Igen? – nézett rá várakozva a lány. Ismerte Harryt. Látta rajta, hogy valamit kerülget. – Bökd már ki! – súgta a fülébe, és finom csókot lehelt a szájára. – Mi a baj?
- Hermione – mormolta a fiatalember szemmel láthatóan elkeseredve. – Beszéltem Malfoyjal – mármint Dracóval – és váltottam néhány szót Dumbledore portréjával is.
- De miről?
- Arról, amit észleltem. És nem akartam hinni a szememnek. Hermione…
- Mi van vele?
- Szerelmes Pitonba! – tört ki a fiatalemberből az értetlenség és meghökkenés indulata.

A lány egy darabig nem szólt semmit, csak megsimogatta az arcát, aztán lassan magával húzta a lépcső felé. Nyugodtan bólintott.

- Már régóta sejtettem – nézett komolyan a fiú szemébe néhány perccel később.
- Sejtetted?! Honnan? Miből? És mióta? Úgy értem… - hadarta amaz végképp elhűlve. – És ezt csak így mondod?
- Hogy így, Harry?
- Ilyen… simán, nyugisan… derűsen! A fenébe, Gin, minden griffendéles rémálmáról beszélünk éppen, bármilyen tiszteletreméltó vagy hősies is legyen amúgy!
- Jaj, Harry! – állt meg a lány az egyik lépcsőfokon. – Nem azt mondtam, hogy elmesélte, vagy hasonló. Egyszerűen csak megéreztem. Halottam, ahogy beszél róla, láttam a szobáját, akárcsak Te. Mindössze annyi történt, hogy én más következtetést vontam le.
- Jó, de miért érzem úgy, hogy neked ez ellen nincs semmi kifogásod? – vonta kérdőre a varázsló.
- Mert nincs is. Harry, Perselus Piton rendkívüli férfi, és biztosra veszem, hogy Hermionénak egy rendkívüli férfira van szüksége, függetlenül attól, hogy mások mit gondolnak erről. Őszintén szólva, már a nyáron beszélgettem vele, amikor még azt hittem, talán lehetne, hogy Ronnal újra… és amit elmondott, abból később megértettem, hogy teljesen másként változtak, ő és a bátyám. Már akkor tudtam, hogy a korunkbeliek közt nem fog találni neki valót, amikor Pitonnak még híre-hamva sem volt. Miért olyan nehéz elfogadnod ezt az egészet? Még mindig nem bízol Pitonban? – váltott kérdezősködésre.
- Nem erről van szó – legyintett a fiú szabad kezével. – Nem azért nem bízom, ahogyan értetted. Egyszerűen féltem Hermionét. Mi lesz, ha Piton képtelen viszonozni az érzelmeit, még ha a maga különc módján talán vonzódna is hozzá? Amin egyébként nem is csodálkoznék – mormolta kis rosszmájúsággal. – Végtére is az ő korában bármelyik fickó megnyalhatná a tíz ujját… ilyen fiatal nőt!

- Vagy úgy! – a fiatal lány nem tudta megállni, somolyognia kellett. – Harry Potter, jól vésd az eszedbe, minél okosabb és minél idősebb egy lány, annál kevesebbet nyom nála a latban egy pasi külseje, és annál többet az egyénisége, az intelligenciája. Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, de gondolkodj egy kicsit! Hermione tíz éve a barátod, ismered, mint a Tekergők térképét. Nem tudod elképzelni, hogy Pitonnal beszélgetni tudna szinte bármiről?
- De igen – válaszolta a fiatal férfi fejcsóválva. – Csak úgy dereng, közös életünk számottevő részét mi sem a fotelban töltjük, hanem egy másik bútordarabon… - a szemében felvillanó huncut szikra ellenére sütött belőle a viszolygás, amely a kettejük bizalmas testi kapcsolatát a másik emberpárral önkéntelenül összehasonlító gondolatra eltöltötte.

A boszorkány magával húzta még néhány lépcsőfokon, mielőtt halkan tovább fejtegette volna a ki nem mondott témát. Lágyan a fiú karjára simította a tenyerét.

- Ez nem tartozik ránk… Nem hiszem, hogy ilyesmiről szó lenne… egyelőre legalábbis. De Harry, ezt a legőszintébben mondom Neked, el tudom képzelni, hogy Piton, ha akarna, boldoggá tudna tenni egy nőt… bármilyen értelemben.

Harry Potter egyik döbbenetből a másikba esett. Figyelmesen hallgatta a lányt, akivel az egész életét elképzelte, aztán megdörgölte a szemét.

- Ki vagy te, és hol van az én Ginnym, he?
- Biztosíthatlak, én én vagyok! – fortyant fel látszólag a vörös hajú. – De ha szabad kérdeznem, te ki vagy, és hova raktad Harry Pottert? A seprűtárolóba? Vagy a kamrába? – vigyorgott vissza, miközben elengedte a fiú kezét és leszökdelt a megmaradt néhány lépcsőfokon.
- Jól van, abbahagyom, de azért ne hidd, hogy végeztünk a témával – fenyegette meg amaz játékosan az ujjával, ahogy a mugli gyerekeket szokták, miközben utánaeredt. – Most pedig tényleg beszéljük meg Remussal, mit kezdünk ezzel a szennylappal.


Perselus Piton az utóbbi hetekben lassan önmaga által is megszokott, egészségesebb arcszínéhez képest riasztóan sápadtan ült az íróasztal mellett. Draco még az ágyában szuszogott, és a férfi kifejezetten hálás volt a fiú nyugodt alvókájáért, amikor a gyors egymásutánban érkező negyedik bagoly sem keltette föl. Voltaképpen már ezt is sikerként értékelhette, hiszen amikor a nyáron találkoztak, a fiatal Malfoy minden volt, csak jó alvó nem.
Különböző nagyságú és eltérő küllemű pergamenek meglehetős összevisszaságban hevertek az asztalon a Reggeli Próféta múlt szombati lapszáma körül. Ha más nem, már ez árulkodott volna a varázsló kedélyéről, mert normális körülmények közt az efféle hanyag iratkezelés elképzelhetetlen lett volna az ő esetében.

Fogalma sem volt már, mi következhet még, és hol van mindennek a határa?!
Alig néhány nappal ezelőtt, huszonnégy óra leforgásán belül tett szert élete talán leginkább tomboló erejű felismeréseire, ám még mielőtt alaposan felfoghatta és értelmezhette volna mindazt, amire ráébredt, illetve amit Hermione Granger elméjében látott – érzett? -; egy minden ésszerűséget nélkülöző, hihetetlen gyengeségre és következetlenségre valló, ugyanakkor kínzó vágyat ébresztő, szenvedélyes jelenet kellős közepébe csöppent.

„Maradjunk csak a tárgyilagosságnál, Perselus. Csöppenésről szó sem volt. A fél karodat odaadtad volna, hogy azt a lányt ölelhesd. Ne tégy most úgy, mintha veled csak úgy történt volna! Akartad már előbb, akartad ott és akkor, akarod ebben a percben.”

Nem kételkedett Hermione őszinteségében. Sosem tudott jól hazudni, idézte fel magában a régmúltat, és be kellett vallania magának, a lány konok becsületessége most nem, hogy nem idegesítette, sokkal inkább megrendítette. Mégis sokféle bizonytalan gyanú motoszkált benne. Látott már számtalan varázslót és boszorkányt, aki szentül meg volt győződve érzelmei őszinteségéről, a későbbiek mégsem igazolták a kapcsolatok elején elhangzottakat.
Kapcsolat? Egyáltalán, lehet ezt kapcsolatnak nevezni?
Elhangzottak? Hiszen fizikai szinten nem hangzott el semmi. És bár még varázsló mivoltához mérten is nagyra volt a legilimenciával, most valahogy érezte, ebben a kérdésben nagyon nem ugyanaz egy szót valóságosan is hallani, vagy „meghallani”.

Nem tudott mit kezdeni a magában felfedezett kettősséggel: a boszorkány emlékeiben látottak felszínre hozták benne az egykori fiút, aki minden megengedett és megengedhetetlen eszközzel védelmezni akarta a lányt, akit szeretett, és talán gyámoltalanabbnak hitt, mint amilyen Lily Evans valójában volt. Másrészt a csillogó tekintetű kis bozontka ragaszkodása és abban a gesztusban megnyilvánuló feltétlen bizalma valami olyan tiszteletet váltott ki belőle, amiről tekintélyelvű, logikus esze nem tudta elképzelni, hogy egy fiatalabb, tapasztalatlanabb, és sok területen kisebb tudású ember iránt valaha is érezhet ilyesmit.
És íme, mégis megtörtént.

Heves sóvárgásán, minden kételyén túl és egyben ezeken felül olyan szerelmes, hogy az már szégyen.
Pedig tépelődnivalóból tényleg akadt bőven. Nem lehet egyszerűen átsiklani azon, hogy Hermione tizenkilenc évvel fiatalabb nála. Nem tud átsiklani azon, hogy ez a lány – bár neki is megvannak a maga hibái, volt rá tíz éve, hogy ez az őrületbe kergesse olykor – a varázslók szemében egy Hős, míg ő fél lábbal mindig az ellenkező oldalon állt. Mások véleménye ugyan a legkevésbé sem érdekli, sőt, ha rajta múlna, nem is szerezne tudomást róluk a világ. Csakhogy az asztalán heverő pergamenkupac nagyon fájón emlékeztette rá, hogy az említett világ igenis létezik, és úgy fest, nem hagyja, hogy régen elkövetett bűne feledésbe merüljön, vagy legalább magyarázatot nyerjen.
Lily vajon mit szólna most? Biztosan nem helyeselné az ő szemtelen elbizakodottságát, hogy ezzel a múlttal nem átall egy lánya korabeli boszorkányra igényt formálni.

„Engedd el Lilyt. Már nem az ő helyeslésén múlik… magadnak kell döntened.”

Az elmúlt napok félénk, szégyellősen boldog, munkával, de egymás közelében töltött óráinak képei kúsztak be a gondolataiba újra és újra. A felismerés édes-keserű délutánját lezáró, szinte konvencionális esti búcsúcsók. A feszítő büszkeség, ami eltöltötte, ahogy másnap délután a laborjába lépve Hermione azonnal hozzásimult, és csak akkor bontakozott ki szelíden az öleléséből, amikor a Vitalita maxima sisteregve követelt több odafigyelést.
Soha nő szemében ilyen perzselő vágyat nem látott, mint ahogyan ez a nagyszájú, öntudatos griffendéles nézett rá, a megkeseredett pincerémre.
És ez minden nap, abban a néhány csöndes, dolgos, egyre forrósodó órában megismétlődött azóta.
Jószerivel alig szóltak egymáshoz, mégis, gyakran negyed-, vagy fél óra is eltelt úgy, hogy a melegség mellett valami csöndes öröm töltötte el, aminek hatására néha egész szokatlan módon már viszonozta a boszorkány egyik-másik bizalmas gesztusát.

A történtek ismeretében, meg a hely alkalmatlansága folytán persze semmi nem történt köztük. Valahogy úgy vélte, az nem megy neki. Most nem. Még nem, összevissza száguldó vére ellenére sem. Egészséges, traumamentes nőkkel sem boldogult gyorsan, hát még így! És azóta nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy szánalmas, fura létformájában vajon képes lenne-e egyáltalán bármire is? A jelei megvoltak, de ugye a puding próbája…
Bár… relatív ez a semmi. Hermione apró mozdulatokban, véletlen vagy szándékos érintésekben, félénk, olykor izgató mosolyokon keresztül, lassú, felszabadító, simogató ölelésben, reszketeg csókokban sokkal közelebb engedte magához, mint amit késő kamaszkora óta valaha is remélt volna.
Ez a fajta bizalmasság zavarba hozta, mert ismeretlen volt számára. Létezett a tudás a testi szükségletekről, a fölös energia levezetésének célirányos módjairól, amihez nagyritkán – megfelelő mennyiségű galleon ellenében, vagy a Nagyúr irányítása mellett – akadt partner, de ezek az esetek soha nem jártak meghatározó időtartammal és főleg nem melegséggel.
Mit láthat benne a boszorkány? Tényleg vele, egy mogorva, láthatatlan szörnyeteggel akar lenni?
Teljesen logikátlan.
Különben pedig… bármennyire vágyódik utána, nem teheti.

Újfent a lapokra fordította tekintetét. Nincs miről gondolkodni. A tények makacs figyelmen kívül hagyása nem segít.
Napok óta a Reggeli Próféta valamely hasábján szembesül élete rossz döntéseivel, és a varázsvilág hozzáállásával. Meglepően sokan vannak, akik most elégtételt követelnek, és a háttérben, soha meg nem nevezve nyilvánvaló, hogy Caramel is közéjük tartozik.
Ha valami, ez végképp elegendő lett volna arra, hogy megingassa a mágikus világ magasabb színvonalába vetett hitét. Rendkívül rövid az emberek emlékezete! Úgy a mugliké, mint a varázslóké. Annak az embernek nem szabadna ismét miniszteri pozícióban állni, és nem azért, mert egy puhány féreg, hanem azért, mert teljességgel alkalmatlan a feladatra!

Az első pergamen az aznap reggeli, kiábrándítóan felszínes, szószátyár és acsarkodó újsággal csaknem egyszerre érkezett.
Egy nagy, cirkalmas MM feliratú gyűrűt viselő kuvik hozta. A belsejében pedig ez állt:

”Tárgy: idézés
Ügyiratszám: MMVB/5/2000
Illetékes bíróság: Wizengamot, Mágikus Törvényszék
A tárgyalást vezető bíró: Amelia Bones

Tisztelt Perselus Piton Úr!

A Brit Mágiaügyi Minisztérium Varázsbűnüldözési Főosztálya ezúton értesíti Önt, hogy a Mágikus Törvényszék a Mágikus Főügyészség által Önnel, mint alperessel szemben kezdeményezett, Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore sérelmére elkövetett emberölés ügyében indított eljárás tárgyalását kitűzte.

Az ügy vádlottja: Perselus Piton
Születési idő: 1960. január 9.
Anyja neve: Eileen Prince
Lakcíme: legutóbbi állandó tartózkodási helye ismeretlen
Ideiglenes lakcíme: Roxfort Castle, Scotland

Az ügy sértettje: Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore
Születési idő: 1881.
Elhalálozás: 1997. jún. 3.

A tárgyalásra február hó 21. napján kerül sor, melyre a Bíróság Önt vádlottként idézi be.
A tárgyalás helyszíne: Mágiaügyi Minisztérium, az Új Mágikus Testvériség Kútjától számított mínusz 4. szint, 13. számú tárgyalóterem
A tárgyalás kezdetének időpontja: 11 óra.
A tárgyalóterembe lépés előtt a pálcák átadása kötelező!

Nyomatékosan felhívom a figyelmét, hogy az auroroknak ellenszegülés esetén jogukban áll erőszakot vagy tetszőleges varázsigét alkalmazva kényszeríteni a tárgyaláson való megjelenésre.

Tisztelettel:
Felned Yoles
Mágiaügyi Minisztérium
Varázsbűnüldözési Főosztály”


Valójában sohasem hitte, hogy megúszhatja.
Ám nem volt semmi kedve Imperius alatt bemasírozni, öt felfegyverzett auror kíséretében. Nem fog megszökni.
Csakhogy most már nem volt minden mindegy. Bármennyire tudta, nincs joga magával rántani a lányt abba, aminek elébe néz, egész valója veszettül tiltakozott a gondolat ellen, hogy lemondjon Hermionéról, aki szereti őt.
Szereti őt…
Szereti őt?!

„Talán meg kellene kérdezned tőle, nem?”

Nem. Világéletében irtózott az érzelmes beszélgetésektől, se képessége, se hajlandósága nincs hozzá. Ahogy azt az elmúlt napok is bizonyítják. Semmi szüksége rá, hogy kellemetlen helyzetbe hozza saját magát, vagy a boszorkányt, esetleg kikényszerítsen valami átgondolatlan vallomást, amiről később úgy is bebizonyosodik, hogy nem felelt meg egészen az igazságnak.
Később?
Hiszen nem lesz semmiféle később. Dementorcsók… vagy örök Azkaban. Mi más lehetne a végeredmény?
Hallott ugyan róla, hogy a dementorok lehetőségei már távolról sem olyan korlátlanok, főleg megbízhatatlanságuk miatt, mint régen. Sőt, olvasta, hogy csak egészen különleges helyzetekben léphetnek a varázsvilágba, és már nem is Azkaban szigetén tengődnek. Abban viszont nem hitt, hogy a Wizengamot nem próbál meg eleget tenni a közakaratnak, vagy megfelelni a minisztérium elvárásainak. A hatalmi ágak szétválasztása a varázsvilágban sem valósult meg maradéktalanul – gondolta maró gúnnyal.
Bizonyította ezt a második levél, amely alig fél órával követte az elsőt, egy közönséges minisztériumi macskabagoly közvetítésével.

„Perselus Piton!

Tájékoztatom, hogy az Aurorparancsnokság felsőbb utasításra Önt, mint gyanúsítottat az Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore ellen elkövetett halált okozó főbenjáró átokhasználat miatt nyilvántartásba vette. Ügye tárgyalásának időpontjáig nem hagyhatja el ideiglenes lakóhelyét. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola védelmi rendszerét fokozottan megerősítettük. A tárgyaláson való megjelenéséhez minden, rendelkezésünkre álló eszközzel hozzájárulunk.

Tisztelettel:
Kingsley Shacklebolt
Mágiaügyi Minisztérium
Aurorparancsnokság”

Világos beszéd. Formális. A parancsnok teszi a dolgát. Igaz, Shacklebolt amúgy sem volt soha az a bőbeszédű fajta. Akárcsak a következő levél írója.
Beletúrt az asztalon heverő kupacba, és előhúzta az egyszerű, hivatalos fejléc nélküli, ámbár alsó és felső sávjában zöld-narancs-lila színjátszó pergament.

„Perselus!

A Parancsnokság engem jelölt ki annak az egységnek az élére, amelynek el kell kísérnie téged a tárgyalásra. Minket is meg fognak hallgatni tanúként. Mindent el fogunk követni. Mi melletted állunk. Ne neheztelj Kingsleyre, a munkáját végzi, de ha meghallgatják, velünk lesz.
Ne add fel! Harry szava nagyon sokat számít még ma is. Maradj a Roxfortban!
Tonks”

Milyen megható. Nymphadora érte aggódik. Még, hogy maradjon az iskolában! Mintha lenne más választása! Csak egy keserű vicsorgásra futotta tőle.

„Ne légy hálátlan. Azon felül, hogy nem áll jól, esetleg tanulhatnál végre a hibáidból, nem gondolod? Tonks anya. Minden nő együtt érzőbbé válik mások sorsa iránt, amikor már be van oltva a gyereke jövője iránti aggodalommal. Talán nem tudtad?”

Hirtelen felrémlett előtte egy savanyú, keskeny arc. Igen, Eileen Prince nagyon jó anya volt. Az ő édesanyja! Mindent megtett, amit megtehetett. Gyűlölte a lenyelt könnyeket, amik a torkát kaparták.
Na jó, vont vállat néhány perccel később. Bár sosem volt közeli, vagy inkább semmilyen kapcsolatban a fiatal aurorral – illetve egyáltalán, bárkivel -, bizonyos sorsközösség mégis született köztük, ha másért nem, a különcségük miatt. Talán kár, hogy erre nem jött rá korábban.
A „minket” nyilván Lupint is takarja. Továbbra sem állhatta a szelíd és jóindulatú vérfarkast – micsoda anomália! -, mégis, csak ebben a pillanatban gondolt először arra, milyen vakon és ostobán viselkedett, teljesen alaptalan gyanúja miatt. Ellenszenve és gőgje a másikkal szemben továbbra is megmaradt, nem felejtette el a Katlant sem, de az utóbbi heves gyűlölet oka megszűnt. Ezzel együtt, kényelmetlen érzés volt Lupinra gondolni. Kifejezetten irtózott attól, hogy a Wizengamot előtt a férfi jóindulatára legyen utalva.

Vagy bárki más jóindulatára. És ebbe természetesen Potter, még a mostani, higgadtabb Potter is beletartozik. Pedig amaz, mint afféle tipikus griffendéles, minden bizonnyal melldöngetve fog részt venni a tárgyalásán. Tudta, hogy igazságtalan, de megfordult a fejében, hogy a fiatalember töretlen népszerűségének csak újabb tápot ad majd a várható csinnadratta.
A bosszúért lihegő, hatásvadász sajtó, élén azzal a visszataszítóan köpönyegforgató és kisstílű Vitrollal.
Tisztában volt vele, hogy Caramel hiúságát vagy élet- és közveszélyes kíváncsiságát számos esetben durván megsértette, különösen Dolores Umbridge regnálása évében. Nem kellett hozzá nagy kombinációs képesség, hogy most felfedezze az események mögött a sértett bürokrata árnyékát. Akinek ez az egész nyilván arra is kapóra jön, hogy Potter szavahihetőségét újfent kétségbe vonassa – másokkal.
Nem, a derék tisztviselő sosem szerette saját kezűleg keverni a szart. Sokkal előnyösebb és kényelmesebb volt a bűztől távolabb elhelyezkedni.

Az utolsó pergamen mintegy negyven perccel ezelőtt érkezett. Lényegre törő volt, tiszta, pontos, kulturált és ellentmondást nem tűrő.
Vagyis olyan, mint Minerva McGalagony maga.
Természetesen felismerte az iskolai gyöngybaglyot, és a küldeményen a Roxfort igazgatói pecsétjét, bár nem látta át, mi vette rá az igazgatónőt, hogy a kapcsolatfelvételnek ezt a körülményes módját válassza, amikor sokkal egyszerűbben is eljárhatott volna. Kétségtelen, hogy Minerva mindig adott a formára, ez azonban meglehetősen faramuci lépés volt.

„Perselus!

Kérem, haladéktalanul keressen fel az irodámban a tanítást követően. A délután fél öt megfelelő időpont. Legyen szíves Mr. Malfoynál és különösen Granger professzornál kimenteni magát, a jelen helyzetben kifejezetten Önnel szeretnék néhány szót váltani.

Együttműködési szándékát köszönöm:

Minerva”

A Roxfort házvezetője – mert lélekben az maradt, efelől kétsége sem volt! – nyilván nagyon nehéz helyzetbe került. Ha lehet, Caramel feltehetőleg őt is megpróbálja valamiféle cinkosság gyanújába keverni, és ismételten rátenyerelni a Roxfortra.
Na igen, vannak emberek, akik semmiből nem tanulnak, és legfőképpen, nem mérik föl, kivel érdemes összeakaszkodniuk. Volt egy olyan előérzete, hogy Caramel elbizakodottságában csakis óriási pofára esést produkálhat McGalagony ellenében.
Ugyanakkor az aurorok maguk akadályoznák meg, ha a boszorkány most megpróbálná eltávolítani őt az intézményből.
Minerva nem ostoba. Kapcsolatai is vannak. Amit ő ebben a pillanatban tud, arról az idős nő lehet, hogy már hamarabb értesült.
Akkor viszont mire jó ez a „néhány szó”? Ugyan már, Minerva és a kedélyes csevegés!

Igyekezett felvértezni magát egy előre láthatóan hosszadalmas és kellemetlen tárgyaláson előforduló csapdák ellen.
Viszont sosem volt kiemelkedő jóslástanból, így végül készületlenül érte, hogy a találkozó tartalmában és terjedelmében minden előzetes elképzelését felrúgta…

Előző←…….→Következő