Occursus periculosus (Kockázatos találkozás)
 

Draco Malfoy óvatosan kilesett a vastag függöny mögül. Kisvártatva kióvakodott az ablakfülke rejtekéből, aztán a barna ajtóra tapasztotta a fülét. Semmilyen hang nem szűrődött ki. Ebből arra következtetett, hogy jobban teszi, ha máshol foglalja el magát. Volt egy olyan érzése, nagyon kellemetlen jelenet lenne, ha most benyitna. Gunyorosan rávigyorgott az ajtóra és odébbállt.

Amióta újra a Roxfortban tartózkodtak, még nem járt az alagsorban, leszámítva azt a néhány alkalmat, amikor Piton befogta a laborban Hermione helyett. Most viszont azt vette észre, lábai önkéntelenül is a Mardekár klubhelyisége felé viszik.

Végül is, miért ne?

Csak a fáklyák által alig megvilágított, nyirkos, enyhén dohos levegőjű folyosó homályában jött rá, sok értelme nincs annak, hogy itt téblábol, hiszen nem tudja az érvényes jelszót.
Megállt abban a kanyarban, ahonnan már jól látta a bejáratot.

Meglehetősen felemásan érezte magát. Rátört a magány, a sehollét érzése. Számtalan emléket őrzött a helyről, és szinte azonnal felbukkant benne szülei arca. Ők is ide jártak, őket is ez a hely hozta össze.
Az apja ennek a háznak a prefektusa volt. Erős, okos és ravasz. Nagy karriert befutott, öntudatos aranyvérű mágus.
Anyja pedig… elszorult a torka a visszafojtott könnyektől.
Annyi minden másképp lehetett volna, ha ő nem lett volna olyan ostoba kölyök, aki mindenáron le akarta körözni Perselust, az apját, mindenkit, a Sötét Nagyúr szolgálatában! Most nevetségesnek és gyermetegnek érezte próbálkozásait Dumbledore eltakarítására, és mérhetetlenül arrogánsnak azt a stílust, ahogy az idős, beteg varázslóval beszélt.
Sose fogja elfelejteni az igazgató utolsó hozzá intézett mondatait és a menekülést, amikor Piton magával rántotta a felbolydult kastélyból a semmibe.
Hogy gyűlölte akkor!

Agyában egymás után tolultak fel az emlékek az azt követő nyomorult hónapokról, szülei lassú megtöréséről, az egyre gyakrabban felbukkanó Sötét Jegyről, a rengeteg vérről és mocskos cselekedetről, aminek – maga sem tudja, a saját gyávaságának, az anyja oltalmának vagy a puszta szerencséjének köszönhetően – inkább szemlélője volt, mint végrehajtója. Az ő tettei eltörpültek Greyback visszataszító vérengzése, Dolohov aljassága, vagy Bellatrix őrjöngései mellett. Nem beszélve a kígyóról… meg a kis házi kedvencéről.
Megborzongott.

Vajon milyen érzés lehet ezek után, mostanában mardekárosnak lenni? Londoni tartózkodása alatt olvasta az újságokban, hogy a minisztérium gyakorlatilag ártatlannak tekintett minden diákot, aki Voldemort uralma idején még előtte állt az RBF-nek, viszont azt is tudta, a felsősökkel már nem bántak ilyen kesztyűs kézzel. Nem egy volt évfolyamtársa nézett hosszadalmas vallatás és kisebb-nagyobb börtönbüntetés elé.
Bár minden kapcsolata megszakadt a külvilággal az eltelt csaknem két évben, hirtelen rátört, hogy alapvetően most is közéjük tartozik.

Az ajtó kinyílt, tompa, zöldessárga fény szűrődött ki rajta, és ismét úgy érezte magát, mint egy kitaszított.
Magas, karcsú nőalak lépett ki a klubhelyiségből, aztán arrafelé indult, ahol ő álldogált a sötétben.
Milena volt.
A lány már csaknem nekiütközött, amikor eszébe jutottak Hermione szavai arról, hogy neki is jár egy esély. Gondolkodás nélkül kilépett a legközelebbi fáklya fényébe.

Milena Grosvenor meghökkent, kicsit meg is ijedt, amikor a folyosón egy fiatal férfival találta magát szemben, holott az imént még nem volt a környéken senki. Beletelt néhány másodpercbe, mire az arcát fürkészve ráébredt, ki is áll előtte.

- Draco! – szakadt ki belőle a hitetlenkedő, döbbent felismerés.
- Én vagyok – fúrta a tekintetét a lány hideg, szürke szemeibe.
- Élsz. Egészben vagy – tagolta lassan az információkat. – Hogyan? Hogy kerülsz ide? Hol voltál? Mi történt veletek? Hol van… hol van az apád?!

Az utolsó, rémült arckifejezéssel kísért sikoltó kérdés letaglózta a fiatalembert. Tehát jól sejtette. Összezárta az öklét tehetetlenségében. Óvatossága viszont nem hagyta el teljesen. Másik kezével karon ragadta a lányt és egy nem túl sokak által ismert kis szoba felé kormányozta, ahova gyakorta bújt el, amikor nem tudta, vagy nem akarta a Szükség Szobáját használni.

Elmormolt egy Alohomorát, hatástalanított két egyszerűbb riasztóbűbájt, aztán kinyitotta az ajtót, és betolta a boszorkányt maga előtt a szűkös helyiségbe. Megnyugodva tapasztalta, hogy valószínűleg hosszabb ideje nem járt ott senki.

- Ülj le – fordult felé meglehetősen jól leplezve a zavart, amit a lánnyal négyszemközt érzett. – Ne aggódj, ezt a szobát én rendeztem be, még évekkel ezelőtt, és úgy tűnik, mások nem használták azóta.

A mardekáros idegesen beletúrt a hajába, de fegyelmezetten leült a felkínált, némileg koszos fotelba.

- Szóval? Draco, a minisztérium hónapokig próbált titeket megtalálni. Hol voltatok?
- Külföldön, Milena. Belgiumban, aztán Franciaországban. Nehéz időszak volt. Menekültünk, sehol nem maradtunk hosszabb ideig. Tudtuk, hogy nem csak az auroroknak állna érdekében ránk bukkanni. Nagyon szűkösen éltünk.
- Ti?! A Malfoyok?
- A Malfoy-birtok nem egy könnyen mobilizálható vagyontárgy, Milena – vont vállat a fiú. - Nem sok értéket vihettünk magunkkal. Bujkáltunk, nem lehetett munkát vállalni, hátha valamelyikünket felismernek.
- Na igen, a mugli világban hasznos ismeretekben pedig nem bővelkedtek – fűzte hozzá a lány élesen. – És miért jöttetek vissza? Hogy kerültél a kastélyba?

Malfoy hallgatott egy darabig. Összeszűkült szemmel nézte a fiatal boszorkányt, aki most is, közelről is nagyon tetszett neki. A megrökönyödés mellett érzékelte a belőle áradó bizalmatlanságot és a tétova félelmet.

- Nem tudod, milyen nehezeket kérdezel – válaszolta lassan. – Elővigyázatosságból mindig egyenként hoppanáltunk, ha továbbálltunk valahonnan. Egy ilyen alkalommal valami félresikerült, apám nem érkezett meg utánunk. Fogalmunk sem volt, mit történt vele, kérdezősködni pedig nem volt kitől, de ha lett volna, sem merünk. Ketten maradtunk anyával.
- És most hol hagytad? – vetette közbe a másik élénken.
- Egy erdőben, Chamonix-tól nem messze – nézett el valahova a falakon túlra. – Meghalt. Megölték.

A lány elkerekedett szemmel kelt föl a székből, odalépett a varázslóhoz és félénken megfogta a kezét.

- Sajnálom, Draco.

A fiatalember bólintott, kiszabadította a kezét és elfordult.

- Nem volt miért maradnom, és nem is mertem. Tartottam tőle, hogy visszajönnek. Hazajöttem, elvergődtem Londonba, és minden újságot elolvastam, ami a kezembe akadt. Már nagyjából tisztában voltam az itthoni helyzettel, amikor összeakadtam egy… régi ismerősömmel, és azóta vele vagyok.
- Hogy kerültél ide? – hallotta az újabb, teljesen érthető kérdést.
- A közelben rejtőztünk el – igyekezett úgy fogalmazni, hogy Perselus neve ne kerüljön szóba. Meg volt róla győződve, a másik egyáltalán nem értékelné, ha az ő közreműködéséről említést tenne. – Sajnos, nem voltunk elég ügyesek, felfedeztek minket.
- Kicsoda?
- Hermione Granger. Ő hozott ide.
- Granger professzor?!- meglepetten elhallgatott, mert a fiatalember röviden felnevetett.
- Ne nézz olyan furán – mondta magyarázatképpen – ez a megszólítás olyan röhejes.
- Miért? Ő a Roxfort egyik tanára, nem?
- Persze-persze, de akkor is, nekem mindig csak az okoska Granger marad.
- Talán valami bajod van vele? – csattant a lány hangja.
- Nyugi. Félreértesz – emelte fel a tenyerét. – Hermione a barátom.

A lány gyanakodva nézte őt.

- Egy sárvérű a barátod? Neked? Ez egyre érdekesebben hangzik, Draco. És mondd csak, kivel is bujkáltál?

Malfoy tagadólag intett.

- Ne haragudj, nem mondhatom meg. Leszedné a fejem, ha elárulnám, és biztosíthatlak, nagyon kellemetlenné tudna válni, ha az útjába kerülnél.
- Vagy úgy. Szóval, valami halálfaló az illető – csattant fel a lány ismét, de aztán értetlenül megcsóválta a fejét. – Nem, ez így nem stimmel. Granger professzor biztosan nem rejtegetne egy szökésben lévő csuklyást. Ő csakis olyasvalakin segít titokban, akit nagyon tisztel, vagy sajnál – morfondírozott félhangosan –, bár elég jószívűnek tűnik… Mondjuk egy félholt, védekezésre képtelen halálfalót biztosan nem hagyna magára a csatatéren, de ez minden. Nem avatkozott volna közbe, ha csak… ha csak nem érintett személyesen.

„Nem is tudod, milyen közel jársz az igazsághoz. Addig jó neked, amíg nem tudsz róla még többet.”

- Beszélik róla a diákok, hogy a Halál Ereklyéinek történetét kutatja. Én ugyan nem nagyon veszek részt az ilyen csevegésben – egy pillanatra elhúzta a száját -, viszont cseppet sem vagyok süket. Állítólag az utóbbi hetekben sokszor látták a könyvtárban egy vaskos, régi kódex fölött görnyedni.
- Nahát, micsoda meglepetés! – gúnyolódott a fiatal Malfoy. – Hermione a könyvtárban, amint olvas? Hihhetettlenn – affektálta el az utolsó szót. – Hiszen jóformán az első gólyanapon beköltözött oda, és szinte csak órákra, enni meg szabályszegni járt ki éveken át.
- Azért ez túlzás, nem gondolod? – kérdezett vissza a másik helytelenítő hangon és meglehetősen szigorú arckifejezéssel. – Ami a szabályokat illeti, úgy rémlik, az ilyesmi miatt te sem szoktad zavartatni magad, nem igaz?

A fiatalember úgy látta jónak, ha erre a kérdésre inkább nem válaszol. A lány hamarosan vissza is tért eredeti gondolatmenetéhez.

- Nos, mivel Te eltűntél, nyilván nem tudsz róla, hogy az ismert események miatt az ereklyék története bekerült a tananyagba. Feltehetőleg azért, hogy a veszélyek mindenkit elrettentsenek a jövőben. Szóval, a pálca kilőve, amit arról tudni lehet, ahhoz nem kell könyvtár, bőven elég valamelyik szennylap. A köpeny, ha jól tudom, továbbra is Harry Potteré - gondolkodott hangosan. – Tehát marad a Feltámasztás Köve. Ami egy darabig szintén nála volt, viszont saját bevallása szerint nem tartotta meg. Nagyon sokan kérdezik meg Binnst, hogy mégis hova lett, de erre a kérdésre csak ködös és semmitmondó válaszokat kapunk. Néhány vakmerőbb – vagy hülyébb – griffendéles bepróbálkozott a témával McGalagonynál is, aztán amikor már harmadszor kellett kitakarítaniuk pálca nélkül a Trófeatermet, leszoktak erről. Igaz, Ginny Weasley azt mesélte az egyik barátnőjének még tavaly, hogy a kő valahogy megfordult Granger professzornál is… - halkult el a hangja a töprengés közben. – Nincs más hátra, rá kell jönni, ki lehetett neki ennyire fontos.

És a következő percekben – Dracóról szinte tudomást sem véve – végigvette a Főnix Rendje oldalán álló halottak névsorát. Sirius Blacket és Dumbledore-t azonnal kiejtette, egy darabig elmélázott a Weasley-ikren, aztán úgy döntött, egy ilyen szenzáció nyilván nem maradt volna titokban, tehát róla sem lehet szó. Szűkült a kör, és úgy öt-hat perc elteltével a fiatal Malfoy meglehetősen riadtan vette észre a lány szemében a felismerés villanását, de még mielőtt leállíthatta volna, az döbbenten elsuttogta a megfejtést.

- Piton professzor! Nincs a portréja az igazgatói irodában! Egy csomó marha griffendéles persze azt mondja, Dumbledore miatt, azért, amilyen körülmények közt igazgató lett. Ezek szerint létezik egy sokkal egyszerűbb, viszont baromira hihetetlen magyarázat: azért nincs róla festmény a falon, mert életben van! - izgatottan fordult a fiatal férfi felé. – Draco, vele vagy itt!
- Hermione nem beszélt a levegőbe – nézte elhűlve a villogó tekintetű lányt, mit lányt, nőt. – Tényleg nagyon vág az eszed. Nyertél – bólintott, miközben magában káromkodott egy velőset, hogy ilyen simán lebuktatta Perselust. – És most mihez kezdesz ezekkel az információkkal? Szaladsz Lumpsluckhoz vagy McGalagonyhoz? – kérdezte keserűen.

A következő pillanatban az arcához kapott. A lány visszakézből akkora pofont kevert le neki, hogy az egy gurkónak is becsületére vált volna. Hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal megállt vele szemben, és nagyon sértettnek látszott.

- Draco Malfoy, vedd tudomásul, hogy egy idióta tuskó vagy, igen? Mégis minek nézel, ha? ÉN – hangsúlyozta dühösen – nem szoktam árulkodni. Egyesekkel ellentétben.

Nos, ha valamihez, hát ahhoz semmiképpen nem volt hozzászokva, hogy szégyellje magát. Pedig ebben a pillanatban kénytelen volt.
A lány karja után nyúlt.

- Ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém – nézett rá.
- Én tudom, Draco – mondta a lány lemondóan. – A malfoyság.
- Nem vagyok az apám – motyogta, bár maga sem tudta, igaz-e vajon, amit állít. – Milna, nem felejtettem el, hogy a pajtásom voltál.
- Ezt jó tudni – válaszolta a boszorkány kimérten, kihúzta magát, és nem mutatta, mennyire megérintette régen hallott kislánykori beceneve. Amióta felnőtt, inkább csak Lenának szólították a közeli ismerősei. - Ehhez képest, amikor én is idejöttem tanulni, éveken át keresztülnéztél rajtam. Mint szinte mindenkin.
- Sajnálom, hidd el. Hülye voltam.
- Kár is lenne tagadnod – sóhajtott, aztán megfordult és kinyitotta az ajtót.
- Várj! – kiáltott utána a fiatalember. – Ugye, azért még szóba állsz velem?
- Talán – húzta be maga után a kilincset kívülről a mardekáros lány, hogy aztán egy elszakadt Weasley-féle telefül egyik darabjában csaknem hasra essen.


Harry Potter az igazgatói irodából jövet egy darabig fontolgatta, visszatérjen-e Hermione „vendégeihez”. Erősen gondolkodott, mit is tegyen. Szíve szerint azonnal berontott volna a szobába, és nekiesik Pitonnak, hogy mégis mit képzel? Rögtön ezután pedig Hermione józan eszére próbál hatni, amivel vélhetően fél életére elásná magát a lány előtt.
Ahogyan azt Malfoy sietett a tudomására hozni. Erre persze tojt volna nagy ívben, ám Dumbledore szavait nem tudta, nem merte figyelmen kívül hagyni.
A hallottak olyan mértékben meghökkentették, feldühítették és összezavarták, hogy végül úgy döntött, inkább majd utólag küld barátnőjének egy baglyot, amelyben bocsánatot kér, amiért se szó, se beszéd otthagyta.
Jelenleg nem tudna köztük elfogadható viselkedést produkálni. Aztán később, talán néhány nap múlva megpróbál vele beszélni.

Menet közben még elköszönt az igazgatónőtől, majd sürgősen távozott a Roxfortból. Ezt követően, a Grimmauld téri házban egy bögre kakaó mellett ücsörögve hosszasan illette magát válogatottan sértő jelzőkkel, amiért megfutamodott. És attól a gondolattól sem volt elragadtatva, hogy másnap tetszik, nem tetszik, kénytelen lesz úgy Ron szemébe nézni az aurorképzőben, mintha mi sem történt volna.
Ezt különösen nehezen viselte. Világos volt, hogy ez az… ügy végleg éket verhet az amúgy is egyre inkább külön utakon járó legendás trió tagjai közé.
Lupin az iskolában volt, Tonksot pedig nem akarta beavatni.
Egy dologban viszont biztos volt: mihelyst elérkezik a hétvége, és együtt lehetnek végre, leülnek, és mindent elmesél Ginnynek. Feltétlenül tudni akarta a véleményét, annál is inkább, mert Dumbledore maga is valami hasonlóra biztatta.

Ez a bizonyos hétvége azonban egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan elképzelte.
A vörös boszorkány a következő napon, péntek este megérkezett, ámde a héten elvégzett számos feladatára való tekintettel úgy dőlt el az ágyban, mint a homokzsák.
Másnap reggel úgy hét körül viszont az ő visítása verte fel legmélyebb álmából.

- Harry! Harry! – hallotta a lány kifejezetten ijedtnek tűnő kiáltását, amit rövidesen meztelen lábainak dobogása követett, ahogy felvágtatott a lépcsőn. – Gyere, ezt nem fogod elhinni!
- Jó reggelt! – mormolta borzas fejét vakargatva. – Csak neked szabad korlátlanul aludni? Mi az, találtak egy morzsás szarvú szapirtyót? – méregette a Reggeli Próféta szombati kiadását, amelyet a boszorkány lobogtatott, aztán elé csapott a paplanra.
- Olvasd, mindjárt nem lesz kedved viccelődni – rázta a fejét határozottan.

Az újság címlapján méretes fekete betűkkel ez állt:

„Dumbledore gyilkosa él!”

Előző←…….→Következő