Umbra praeteritum (A múlt árnyéka)
 

- Szervusz, Harry! – üdvözölte barátságosan a portré.
- Dumbledore professzor!
- Örülök, hogy újra a Roxfortban láthatunk, fiam – hangzott a festményből. – Ritkán jársz nálunk. Talán segítségre van szükséged?
- Igen. Vagyis nem. Tulajdonképpen… - tanácstalanul elhallgatott.

Mire az igazgatói irodához ért, meglassúdtak a léptei. A gondolatai is. Végül már nem berontott McGalagony professzorhoz, hanem megvárta, amíg a kőszörnyek fölengedik a lassan emelkedő lépcsőn – szerencséjére összetalálkozott Flitwickkel, aki kisegítette az aktuális jelszóval -, és illőn bekopogott. Egykori házvezetője szívélyesen fogadta, majd néhány percet követően minden különösebb faggatózás nélkül megértően magára hagyta elődje lenyomatával.
Most bizonytalanul ácsorgott a képpel szemben. Hol kezdje? Pitonnal való találkozása jobban sikerült, mint remélni merte volna a sokévi kölcsönös és elképesztő mértékű gyűlöletté fokozódó ellenszenv nyomán, viszont sokkolta, egyben fel is dühítette a felfedezés, melyet Malfoy az imént megerősített.

- Foglalj helyet – biztatta Dumbledore.
- Köszönöm – motyogta a fiatalember. Kihúzta magának az egyik széket és oda sem figyelve leereszkedett rá. – Nem a magam ügyében jöttem, igazgató úr, hanem Hermione miatt – nézett föl.
- Hallgatlak.
- Találkoztam Piton professzorral – fogott hozzá nagy nehezen. Észre sem vette, hogy a régi reflexek nem működnek, minden további nélkül teszi a férfi neve mögé a titulust, amelynek elhagyásából pedig annyi konfliktus származott évekkel ezelőtt. – Ámbár elég fura találkozásnak nevezni, hiszen csak a hangját hallottam – megrázta a fejét. – De nem is ez a lényeg. Azért jöttem, mert szólni akartam Hermionénak, hogy Londonban Lucius Malfoyt látta valaki.
- Miss Granger itt biztonságban van, Harry. Mivel Lucius Malfoy nem tud semmit a családjáról, amúgy sem hozza összefüggésbe a kisasszonyt a fiával. Ne aggódj!
- Nem aggódom! – csattant fel némileg a fiatalember, aztán a képek pisszegését hallva gyorsan fegyelmezte magát, és halkabban folytatta. – Most már elsősorban nem ezért aggódom…

- Hanem? – a portré természetesen sejtette, miről van szó, csak várta, hogy Harry maga mondja ki.
- Draco azt mondja, Hermione szerelmes a professzorba! – bökte ki indulatosan a varázsló.
- Így van, Harry - bólintott az idős mágus a keretben.
- Én ezt nem értem, uram! – Harry kilökte maga alól a székét, és le-föl járkált a helyiségben. – Mit művelt vele Piton? Először is, öreg hozzá. Másodszor, hova rakta a barátnőm a szemét? Nagyon tisztelem a professzort azért, amit magára vállalt, de Dumbledore professzor, ettől még továbbra is úgy gondolom, kifejezetten kellemetlen ember, és nos, hát szóval… csúnya, mint az ördög.

Phineas Nigellus sziszegett a háttérben, aztán tettetett ünnepélyességgel összeütögette a tenyerét.

- Íme, Dumbledore. Gratulálhat magának a jövő eme fényes csillagához. Tanulhatna végre valami szerénységet, fiatalember – dörrent rá a szemüveges férfira. – A szokásos kiállhatatlan griffendéles pimaszság.
- Fékezze magát, Phineas, legyen szíves – szólt rá halkan a másik festmény. – Hallgass ide, Harry. Hosszú évek alatt nálam jobban nem sokan ismerték meg Perselust. Értékes, remek ember, bár abban igazad van, hogy nagyon magának való, tevékeny, ugyanakkor igen rugalmatlan, érdes személyiség. Mondd meg nekem, miért, mitől vált volna másmilyenné?
- Nem vitatom, uram, hogy nehéz élete volt. Ami azt illeti, én sem könnyítettem meg – tette hozzá töprengve. – De akkor is áll, amit mondtam. Nem megfelelő társaság egy olyan viruló fiatal nőnek, mint Hermione!
- Harry, sosem gondolkodtál még azon, hogy miért választotta a kisasszony annak idején az ifjú Mr. Weasleyt? És aztán miért is végződött úgy a dolog, ahogy?
- De igen, igazgató úr, sőt, sokat beszéltünk erről Ginnyvel is.
- Ezt örömmel hallom. És mire jutottatok?
- Gin azt mondja, Hermione egyszerűen „kinőtte” a bátyját. Nekem ez magas.
- Pedig egyszerű, fiam. Miss Granger sokkal előbb vált érett, felnőtt személyiséggé, és már nem töltötte ki az életét pusztán az, ami eleinte elégnek bizonyult, hogy Mr. Weasleynek szüksége volt rá, és ezzel pontosan tisztában is volt. Aztán elérkezett az az idő, amikor vele minden tekintetben egyenrangú, szellemi kihívást jelentő társra lett volna szüksége, és ugye, neked sem kétséges, hogy erre Ronald nem volt megfelelő partner?
- Tényleg nem, de ettől még Piton professzor nem lesz húsz évvel fiatalabb, nem lesz jóképű, nem fog kedvessé és megértővé válni, és főleg, nem tér vissza a látható életbe! – csapott a szék karfájára Harry türelmetlenül.

- Fiam, a fizikai vonzalom rendkívüli utakat keres magának olykor, hogy felszínre törjön, és életeket rajzol át néhány kósza érintéssel. Nekünk, mint férfiaknak, legfeljebb halvány elképzelésünk lehet arról, mikor, milyen mozzanat mit mozdít meg egy női lélekben, különösen, ha olyan összetett személyiségről van szó, mint Miss Granger. Számára Perselus maga a felkavaró hús-vér valóság. Ne a saját szemszögedből nézd!
- Megpróbálom, uram. Csak féltem Hermionét. Piton professzor az én anyámat szerette. Borzalmas volt, amikor erre rájöttem, minden sajnálatom ellenére. Egyáltalán képes még bármire?
- Elválik. Hagynod kell, hogy ezt az utat ők maguk járják be. És Harry: még nagyon az elején vannak. Hermione számára Perselus A Férfi, akire titkon minden nő vágyik. Akkor is, ha ez a férfi nem jóvágású – különben, ha tárgyilagosan szemléled, Mr. Weasley egy nagyon szeretetreméltó fiú, de ő sem kimondott férfiszépség, ugye? -, akkor is, ha az ideálisnál kicsit idősebb, és kicsit, na jó, sokkal morcosabb.
- De miért éppen ő?!
- Talán mert elég intelligens, emellett titokzatos és szenvedélyes.
- Na igen. Rita Vitrol szerint viszont Piton professzor egyszerű, mint az egyes méretű ónüst – idézte Harry morogva a szörnyű nőszemély aláírásával fémjelzett újságcikkek egyik különösen hízelgő megállapítását.
- A hölgyet mindig is a tapintatáért kedveltem annyira – bólogatott ironikusan a festmény. Harry felnevetett, ahogy az öreg huncutul megcsillanó szemébe nézett. – Perselus nehéz természet, ám Miss Grangerrel sem könnyű boldogulni, nem rémlik?
- De - adta meg magát a fiatalember kis mosollyal. – Kérdezhetek még valamit, uram?
- Természetesen.
- Ezért irányította úgy a dolgot, hogy a professzort épp Hermione mentse meg?
- Nem. Ne felejtsd el, hogy akkoriban Miss Granger még Mr. Weasley párja volt, és bár általános lélektani ismereteim alapján voltak kétségeim, a dolog véglegességét illetően, semmilyen jogom nem lett volna ilyen irányban beleavatkozni. A szánalmon, hálán és megértésen alapuló mély barátságban reménykedtem. A köztük kialakult kapcsolat azonban rövid idő alatt egészen más irányt vett, amit nincs emberi vagy mágikus hatalom, ami befolyásolhatna. Úgy sejtem, a kisasszony rendkívüli kitartása és nőies temperamentuma olyan zárakat feszített föl Perselusban, amelyeknek már a létezését is régen elfeledte.
- És nem gondolja, hogy ez veszélyes lehet?
- Bízzunk benne, Harry, hogy nem – zárta le a témát a portré komolyan, és bár a fiatal varázslónak láthatóan lettek volna még kérdései, határozottan Harry saját élete felé irányította a beszélgetést, ami ezt követően rövidesen véget is ért.

Hermionénak nem volt sem ereje, sem ideje felocsúdni. A férfi csaknem erőszakosan magához ölelte, hosszú ujjai meglepő erővel kapaszkodtak a derekába, aztán lejjebb csúsztak a háta mögött. Érezte, ahogy megemeli, és lassan a falhoz tolja egész testét. Annyira hozzásimult, hogy az már fizikai képtelenségnek tetszett.
Az első pillanatokban még tétovázva, bizonytalanul adta vissza az ajkak puha, nyirkos, ugyanakkor kapkodva sürgető érintését.

„Mi a fenére vársz még? Akar téged, most sem érzed?!”

De igen. Annyira érezte, hogy már a gondolatba is belepirult volna, ha Perselus közelsége nem lopott volna amúgy is élénk foltokat a bőrére. Csak most jutott el zaklatott tudatáig, hogy a varázslón a szokottól eltérően immár nincs talár. A magasra zárt nyakú ingen és a nadrágon keresztül minden rezdülését észleli.
Nincs mese, a férfi kívánja őt. De vajon ezt a kívánságot nem csak a végtelen egyedüllét elviselhetetlen szomjúsága teremtette?!
Tényleg őt akarja? Vagy…?
Félt a választól, és remegett a hozzá préselődő szikár mellkasban szaporán lüktető szív ütemére a saját teste által adott válaszoktól.

Amire annyira vágyott, most itt volt. A csontos kezek fagyossága fokozatosan felolvadt. Hiába akarta fegyelme alatt tartani a helyzetet, ő is össze-összerándult a szaggatott simogatástól, amely a dereka, aztán a nyaka után egyre inkább a mellei külső oldalát vette célba.
Nem nevezte volna ezt gyengédnek. Inkább tétovának, mégis határozottnak.
Bár néhány perccel ezelőtt ő maga engedett mélységesen teljes betekintést a férfinak érzéseibe és gondolataiba, most mégis kicsit szorongva és nagyon vonakodva adta át magát a testi hatásoknak.
Nem értette magát. Amikor összekerültek Ronnal, egy idő után nem csinált ügyet az egészen vad ölelkezésből sem, adott esetben még Harry jelenléte sem tartotta vissza.

„Mert Ront te irányítottad. De ő más. Mellette azért is küzdened kell, hogy együtt irányítsatok bármit is. Kíván téged, és te is vágyódsz rá. Csakhogy ez neked kevés. Feltétel nélküli, esztelen szerelemre vársz. Hát akkor add meg neki a lehetőséget! Add neki magadat, hogy érezze, nincsenek határok, és hogy meglásd, hol vannak az ő korlátai.”

Lassan kinyitotta a szemét. Perselus egy pillanatra sem eresztette el. Meglepte, hogy a férfi is csukott szemmel élte át az utóbbi pillanatokat. Csúnya, markáns arcát egészen átrajzolta a szenvedély, amibe úgy tűnt, teljesen belevetette magát, félredobva mindenféle megfontolást.
Szabálytalan lélegzetvételei a bőrét simogatták a szája fölött.
Óvatosan fölemelte a kezét, kicsi tenyerével végigsimított az állkapcsa fölött, aztán közelebb húzta magához a fejét. Ez a mozdulat a másikat arra késztette, hogy elmélyítse és lelassítsa az addig inkább gyors, harapdáló próbálkozásnak érzékelt csókot.
Minden testrészük összeért, ahol ez egyáltalán lehetséges volt.
Nagyon más volt, mint a tóparton. Hosszasabb, küszködőbb, mégis valahogyan önfeledtebb.

Fogalma sem volt, mennyi ideje merülhettek el ismét behunyt szemmel ebben a felkavaró örvényben, amikor megérezte a combjai közt a férfi egyik lábát. Izgalmas és szégyentelen volt a gondolat, a jéghideg varázsló, hajdani tanára, férfiként, annak minden lehetséges következményével, mégsem mert engedni egyre fokozódó sóvárgásának.
Egyszerűen működésbe lépett valamilyen tanult viselkedésre utaló fék, és halk vészjelzéseket küldött, hogy barátai bármelyik pillanatban visszatérhetnek. Az pedig felettébb kínos szituáció lenne.
Mégis újra megcsókolta a vékony ajkakat, csak épp eközben nem engedelmeskedett a teste közepét elöntő kívánságnak, hogy mindent megtapasztaljon Perselusból, most azonnal.

Újra és újra végigsimított a lányon. Még nem merte elfogadni a történteket.
Ha még egyszer meg kéne halnia, és megint visszatérnie, akkor sem hiszi el ezt a nőt!
Érezte, ahogy a boszorkány ellenállása lassan – nagyon lassan! – gyengül, és legszívesebben diadalmasan felordított volna, amikor érzékelte, milyen reszketés fut végig a másik testén az érintéseit követően.
Hermione egyre mélyebben engedte beljebb a nyelvét és ajkát, aztán egészen magához húzta, és abban a pillanatban minden kihullott a fejéből. Annyiszor tanította, magyarázta a sok ostobának az elme kiürítésének fontosságát és módszertanát, mégis, éppen ő, még sosem érzett ilyen üres, ennek ellenére, vagy épp ezért boldog teljességet.
Ahogy minden önfegyelmet félretéve közelebb nyomult a lányhoz, és újrakezdte testének feltérképezését, Hermione egy érintés után picit megrándult, majd önkéntelenül hátrébb mozdult néhány centimétert, és a falhoz tapadt.

Óvatosan visszahúzódott, eltávolodott a nő szájától, aztán összezavarodva fürkészte az arcát. Látszott rajta, hogy valami szörnyen kellemetlen számára.
Mit tett rosszul?!
Nem tudta, mit érthetett félre a lány viselkedéséből, hogy az máris meggondolta magát.
Elengedte a csípőjét, és elkomorodva összefonta a karját maga előtt, de nem lépett messzebb.
Sokkal megszokottabb lett volna, ha megint elvágtat a laborjába, csakhogy ezt nem akarta. Most már nem.
Túl jó volt vele lenni.
Az önfeledt meghittség pillanatok alatt tovatűnt, viszont ő sajnos még cseppet sem higgadt le.
Azért rövidesen úgy-ahogy rendezte a levegővételét, a vonásait, és csak várt.

Hermione lehunyt szemmel, a falnak támasztott fejjel próbált úrrá lenni a csípőjén egy bizonyos ponton átsikló érintést követő éles, rövid fájdalmon.
Nem tehetett róla. Sejtette, hogy a varázsló nem fogja majd érteni a viselkedését, félt is, hogy megint otthagyja szó nélkül, de a szúró érzés annyira erős volt, hogy nem tudta másfelé téríteni az érzékelését.

Előfordult már régebben is, még amikor Ronnal élt.
Azután jelentkezett először, hogy kiszabadultak a halálfalók fogságából. Sosem beszélt erről Harrynek. Amikor Bellatrix Lestrange megkínozta, nem csak az ezüsttőrt és a Cruciatus-átkot használta. Ezek is elég borzalmasak voltak, viszont néhány hét alatt nyomtalanul meggyógyultak a sérülései. Ezt kivéve.
Emlékezett a varázsigére, amit az a nőstény ördög használt: Dolor contacto.
Utánanézett a szavaknak, érintést és fájdalmat jelentettek külön-külön, viszont ahogy előre sejtette, csak a szótári alakokra bukkant rá, a mágikus alkalmazásokról nem esett szó egyetlen könyvben sem. Nyilván a sokszorosan tiltott átkok közé sorolták.

A fájdalom néhány perc alatt elmúlt. Tudta, hogy így lesz. Az azóta eltelt évek alatt megtalálta a két-három centiméteres, halvány csíkot a medencéje egyik oldalán, és élesen élt az emlékeiben, hogy amikor Lestrange kiszórta rá az átkot, amely iszonyatos fájdalommal járt, a pálcája körülbelül tíz centiméterrel irányt tévesztett, mert Greyback megzavarta.
Csak sokkal később, irtózattal értette meg, hogy fogva tartója a sebet az ölének szánta, arra az esetre, hogy ha Voldemort átmenetileg mégis életben hagyná, akkor se feledkezhessen meg soha kiszolgáltatott, lenézett helyzetéről. A szerencséjén múlott, hogy végül nem vált lehetetlenné minden érintkezés Ronnal, mert idővel rájött, milyen módokon lehet elkerülni, hogy a fiú hozzáérjen a fájdalmat okozó területhez. De ha az eredetileg eltervezett helyen kapja az átkot…

Nem akart sírni. Nem akart csalódást okozni Perselusnak, mégis csak lassan mert a szemébe nézni. Látta rajta, mennyire nem tud mit kezdeni a reakcióival.
Kinyújtotta felé a kezét, lassan újra közelebb húzódott hozzá és újra végigsimított az arcán.
A férfi néma maradt.
Olvadt szurokhoz hasonló színű szemei viszont tompán, értetlenül, mégis valami végtelen forrósággal mélyedtek az övébe.

- Tudom, hogy ez most nagyon… zavaros és érthetetlen Magának – suttogta akadozva. – Nem szeretnék beszélni róla. Inkább… nézze meg az emlékeimet. Kérem.
- Hermione! – Piton hátrált egy lépést. Nem értette a nő kérését. Hogy akarhat egy olyanféle lány, mint Granger, egy finoman szólva is kétes beavatkozást az elméjébe?

„Tedd, amit mond! Talán nem tetted meg röviddel ezelőtt is, önkéntelenül?”

Egy-két perc habozás után a tenyerébe fogta a lány arcát, és kutatóan a szemébe nézett. Átvillant előtte néhány kép a Sötét Nagyúr rémuralmának legnyomasztóbb idejéből, a trió tagjai, Potter eltorzított képe a csalánártással, elfogásuk pillanatai, a Malfoy-birtok, a halálfalók. Aztán a többiek eltűntek, és az előbbinél lassúbb és élesebb képkockák mutatták, ahogy Hermione a földön fekszik Lestrange lábai előtt.
Észre sem vette, hogy egyik keze eltávolodik a boszorkány átforrósodott, finom bőrétől, miközben ökölbe szorul.
És akkor megértette.
Hallotta a lány elméjében az átkot, Bellatrix tébolyult, gyűlölködő kacagását, és egy pillanatra látta a háttérben Luciust és Narcissát elborzadva figyelni. Ez még nekik is sok volt. Draco nem volt a képben.
Reszketett dühében.

- Kár, hogy Molly olyan alapos munkát végzett – szűrte a szavakat fogcsikorgató gyűlölettel, amikor megszakította a kapcsolatot. – Szívesen átvállalnám tőle a feladatot.
- Ismeri ezt az átkot? – kérdezte szégyellősen a boszorkány.
- Ismerem – bólintott komoran. Az előbbinél sokkal óvatosabban magához ölelte a lányt, és lassan simogatta a haját.
- Sosem sikerült feloldást találnom rá – rázta a fejét Hermione elkeseredve. Félénken kapaszkodott Perselus karjába. A fájdalom ugyan elmúlt, tapasztalatból már tudta, csak ritkán jön elő, de eddig még nem talált semmilyen egyértelmű összefüggést, hogy mi váltja ki pontosan, mert a kérdéses terület érintésére sem minden alkalommal jelentkezett.
- Nem is nagyon találhatott, mert tudomásom szerint nincs rá ellenszer. Legalábbis a gyógyfőzetek és a bájitalok hatástalanok – mormolta a férfi keserűen. Átkarolta a boszorkányt, aztán átbandukolt vele a szoba túlsó felébe, és leült mellé az ágyára.

Sokáig csak hallgattak. Hermione egy darabig zavartan, szomorkásan a cipője orrát vizslatta, miközben próbálta feldolgozni a történteket.
Nem merte elhinni, ami a férfiból felé áradt. Érezte, hogy egy újabb, kettejüket elválasztó gát omlott össze, de még nem tudta, ez hova vezethet.
Perselus szenvedélyessége az ő vágyakozását is a végtelenségig felkorbácsolta, ám az átok tüneteinek jelentkezésével a hosszas öngyőzködés eredményeképpen benne kialakult elszánt hangulat, hogy annak a szédítő csóksorozatnak azonnali folytatása is legyen, visszavonhatatlanul elszállt.
Tisztában volt vele, egy férfinak mekkora önuralmába kerül ilyesféle esetben ennyire visszafognia magát. Éppen ezért nagyobb tiszteletet érzett iránta, mint eddig bármikor.
Valahogy nem látszott helyénvalónak, hogy most a csöndbe belekiáltsa, élőszóval is kimondja, amit megengedett a másiknak, hogy megtudjon.

Pitonnak voltak elképzelései, hogyan érzi most magát a boszorkány. Látott régen mugli nőket, akikről a Bella-félék úgy vélték, ilyen módon is meg kell jelölni őket, hiszen rajtuk múlik, mennyi varázstalan születik. Mi sem egyszerűbb tehát, mint elvenni a kedvüket…
… Utoljára akkor undorodott ennyire saját múltjától, amikor Lily meghalt.

Egyszerre szembefordult a mellette ülővel, magához vonta, és újból megcsókolta, annyi odafigyeléssel, amennyire csak képesnek érezte magát. Az pedig nem volt valami sok.
Mégis úgy látszott, Hermione szelíd, bátortalan megkönnyebbüléssel dől a mellkasának, és leírhatatlan, sosem érzett-sosem remélt szerelemmel simít végig az ő semmilyen, vacak tincsein.

Előző←…….→Következő