Vox fortunae (A sors szava)
 

"Neked csak a szívem adtam, nem a lelkemet,
Ne mosolyogj, és ne akarj megvesztegetni.
Végül is, mi hasznod abból, ha a férfi
Sem szívvel, sem lélekkel nem tud már szeretni?"
(Szaurabh kortárs hindu költő: Megvesztegetés)



Hermione Granger az utóbbi napokban rendelkezésre álló összes szabadidejét a rá olyannyira jellemző eltökéltséggel a könyvtárban töltötte, keze ügyében több szótárpergamennel és néhány különleges bűbájtani szakfolyóirattal.
Ez utóbbiak közül az egyikben, nevezetesen a Bűvölde egy, néhány évvel ezelőtti lapszámában felfedezett egy – a kutatását szerfölött felgyorsító – varázsigét, amellyel tetszőleges, élő vagy holt nyelvű szöveget viszonylag kevés fáradsággal átültethetett angolra.
Ezzel persze még nem oldódott meg teljesen a probléma, mivel a régies, bonyolult nyelvezet a fordításban is megmaradt.

A legutóbb olvasott, különleges hangulatú úti beszámolóval három nap alatt végzett.
Gyanította, hogy a Spanyolhont megjárt fiatal szerzetes maga a rejtélyes kódexmásoló lehetett, ugyanis feltűnően hasonló volt a két szöveg – a bevezető és az útleírás – szóhasználata és stílusa. Azt, hogy az utazásra állítólag a könyv szerzőjének kora előtt száz évvel került sor, kezdte ügyes, bár felderíthető fogásnak tekinteni, melynek fő célja az lehetett, hogy segítsen megőrizni a másoló anonimitását. Nyilván nem lett volna nehéz azonosítani az Ibériai félszigeten kalandozó fiatal papot, a közül a néhány egyházi személy közül, aki akkoriban egyáltalán elhagy(hat)ta Angliát.

A történet voltaképpen szép és tartalmas tanmese volt, melyben a fiatalember az út fizikai és lelki nehézségeit leküzdve eljutott Santiago de Compostelába, majd jókora kerülővel, Andalúzián és La Manchán át került vissza az óceán partjára, és végül Franciaország érintésével tért haza.
Jelenleg a legfontosabb ismeret, amelyet ebből a fejezetből gyűjtött be, az volt, hogy a fiatal pap a különleges minőségű, hihetetlenül finom bőrdarabokat, melyekből a könyvborítón található lótuszvirág szirmait alkotta, minden bizonnyal az andalúz Córdobában szerezte. Az sem látszott elképzelhetetlennek, hogy a karneoldarabkákhoz is a kontinensen jutott hozzá.

Tekintettel arra, hogy a szilícium-dioxidnak ezt a különleges módosulatát Dél-Amerikán kívül főként Indiában bányásszák, logikusnak tűnt, hogy az 1500 körül már világhódító Spanyolországnak az egykor mór uralom alatt álló déli részébe Észak-Afrikából behozott tudással a legkülönfélébb nyersanyagok is érkeztek Cádizba, Tarifába, Almeríába.
Nyilván szép számmal akadtak drágakőmágusok, akik részben ártatlan ékszerkészítéssel álcázták valós tevékenységüket. Az arabok által meghonosított természettudományos és mágikus ismeretek pedig mély illegalitásban ugyan, de minden további nélkül túlélhették a reconquistát.
Akár az Almohádok* ibériai veresége után háromszáz évvel is.

A boszorkány fejében lassan összeállt a kép Scriptor Librarius indíttatásáról, hogy miért és hogyan kezdte elkészíteni élete fő művét. Utazása során valószínűleg találkozott legalább egy, nagy tudású egyházi személlyel, de még inkább zarándokkal, vagy félig-meddig mór származású varázslóval, aki a bizalmába avatta, és elindította a megismerés mágikus útján. Az utazás akkora hatást gyakorolt az életére, hogy hazájába visszatérve lejegyezte és rendszerezte tapasztalatait, és önálló alkotássá kovácsolta a szemelvényes írásokat, melyekhez hozzájutott. Rá is bukkant a szövegben a bölcsre, aki többször is csatlakozott a szerzeteshez Pamplona és León között, aztán rejtélyes körülmények közt felbukkant Córdobában is. A walesi férfi a semmit el nem áruló, de tiszteletreméltó El Magister névvel illette őt.
Ez a spanyol-latin névkeverék bármilyen nemzetiségű embert takarhatott.

Hermione eltöprengett. Hogyan kerültek a könyvbe a hosszú, zengzetes és nehezen követhető szanszkrit szövegek? Nem beszélve a szakrális csakra jeléről a borítón… El Magister talán megfordult Indiában is? Hiszen a karavánutakon már jóval Vasco da Gama* előtt meglepően sok mugli kereskedő és kalandor is megjárta a világ eme távoli csücskét. Ezt még akkor is számításba kellett vennie, ha tudta, hogy a középkorban a varázsvilág előtt is ismeretlen volt a célzott hoppanálás technikája.
Talán az ifjú szerzetes nem csak Szent Jakab útjával és a katolikus spanyolokkal, hanem az óind hagyományokkal is megismerkedett, és valamiféle metafizikai szintézist kívánt létrehozni a könyvben?
Nem csoda, ha nem reklámozta magát különösebben…

Lemenőben volt a február eleji halovány napkorong, és a könyvtár tevékeny csendje helyébe üres hangtalanság telepedett, ahogy a diákok vacsorára igyekeztek, de ő még mindig elmélyülten, szenvedélyes kíváncsisággal olvasott.
Időnként elhúzta pálcáját a töredezett, sárgult-barnult lapok fölött, és elmormolta a Converto varázsigét. Csak látszólag volt könnyű munka, a szót ugyan könnyen meg lehetett jegyezni, de rendkívül erős összpontosítást igényelt, hogy a szükséges szövegrészletet jelölje ki, és a megfelelő fordítást hajtsa végre.
Terjedelmes, bonyolult, különös dallamú sorok rajzolódtak ki előtte az odakészített, friss pergamenen.

„Om! Tisztelet adassék a Három Drágaságnak! Tisztelet adassék minden Buddhának és Bodhiszattvának!
Itt következik a Lankávatára Szútra gondos leírása, amelyben a Dharma Ura minden dolog énnélküliségére világít rá.
Így hallottam. A Magasztos egyszer a különböző drágakövekkel ékes Lanká kastélyában tartózkodott, amely a nagy óceánból kiemelkedő Malaja hegy csúcsára épült. Sok szerzetes és a különböző Buddha-birodalmakból jövő nagyszámú bodhiszattva kísérte. A Mahámati Bodhiszattva által vezetett mahászattva-bodhiszattvák, mindnyájan a különböző szamádhik, a tízszeres önképzés, a tíz hatalom, és a hat fizikai képesség tökéletes mesterei voltak, és fel voltak szentelve az összes buddha által, mindnyájan tökéletesen értették, hogy a tárgyi világ csupán saját elméjük megjelenítése, tudták, a lények különböző gondolkodása és viselkedése szerint hogyan kell fenntartani a különböző formákat, tanításokat és fegyelmi szabályokat, alaposan megtapasztalták az öt dharmát, a három szvabhávát, a nyolc vidzsnyánát és a kétszeres átmannélküliséget.
(…)
A Tathágata szellemi ereje által ösztönözve Rávana, a jáksák ura, meghallotta az Ő hangját. Valóban a Magasztos a Nágakanják nagyszámú vendégének, Sakrát és Brahmát is beleértve, gyűrűjében és kíséretében kijött a tengeri kígyók királyának a palotájából, rátekintve az óceán hullámaira és az összegyűlteket továbbra is szellemi mozgásban tartva, arra gondolt, hogy az álajavidzsnyána óceánja, ahol, akár a hullámok, a vidzsnyána ered, és felkavarodik a tárgyilagosság szelétől. Miközben Ő ott állt, az elmélyedésbe bevont Rávana meglátta őt, és örvendező kiáltást hallatván így szólt: "Elmegyek és a Magasztos kívánságára felkeresem Lankát, ezen a hosszú éjszakán bizonyára hasznos lesz, ha jót cselekszem és felvidítom úgy az isteneket, mint az emberi lényeket."
Rávana, a ráksaszák ura kíséretével együtt nyomban a virágdíszes égi kocsiba szállt, és fölment oda, ahol a Magasztos tartózkodott, és megérkezvén ő és kísérői kiszálltak a kocsiból. Háromszor balról jobbra megkerülve a Magasztost, a hangszereiken játszottak, azokat kék Indra zafír rúddal ütögetvén, a válogatott lapis-lazulival berakott lantjaikat egyik oldalukon lógatván, és felbecsülhetetlen értékű ruhájuk szalagjainak, melyek sárga-fehérek, akár a Prijangu lobogásától kisérve, különböző énekeket zengtek, mint a Szaharasja, Rishaba, Gándhára, Dhaivata, Nisháda, Madjama és Kaisika, amelyek dallamosan szóltak a Grámán és Múrcsanán stb., a hangjukat a Gáthá mértékébe gyönyörűen belesimuló fuvolák kísérték.

1. „Az igazság-kincs, melynek alapelve az elme önnön természete, nem rendelkezik személyiséggel (nairátmjam), minden tudat fölött van, és mentes a tisztátalanságoktól, rámutat arra az igazságra, melyet önnön belsőnkben találhatunk meg, mutasd meg, Uram, az utat, amely az Igazsághoz vezet.”
2. „A Szugata, melyben a szeplőtelen erények felhalmozódnak, amelyben megtestesül a megváltozás és a megváltoztatott, örvendezik a legbelső önmagában megvalósított Igazságnak, meglátogathatja Lankát. Most itt az idő, Muni!”
3. „Lankát a múltban buddhák lakták, és itt gyűltek össze különböző formákkal rendelkező fiaik. Uram, mutasd meg nekem a legmagasabb Igazságot, és a jáksák, akik különböző formákkal bírnak, hallgatni fognak.”
(…)
10. „A múlt Buddhái által nagyra értékelt Lankávatára Szútra kimondja, hogy a tudatosság belső állapota megvalósítása nem található meg a tanítás egyetlen rendszerében sem.”
(…)
14. „Magasztos, itt vannak a mohóságtól mentes jáksák, az önmagukban megvalósított Igazságon elmélkednek, és áldozatokat mutatnak be a múlt buddháinak; híven követik a mahájána tanításait és szándékukban áll más szabályokat is betartani.”
15. „Itt vannak az ifjú jáksák, fiúk és lányok, akik a mahájána ismerete után vágyakoznak. Jöjj a Magasztos, a tanítónk vagy, jöjj a Lankára a Malaja hegyére.”
(…)
20. Hallván e beszédet, a Három Világ Ura ekképp szólt: „Jáksák királya, a múlt Tanítói már meglátogatták a pompás drágaköveknek ezt a hegyét.”
21. „És megszánva téged, elmondták az általuk belső tudatukban felfedezett igazságot. A jövő buddhái is ki fogják jelenteni ugyanezt, ezzel a drágakövekkel ékesített hegyen.”
(…)
32. Ekkor a Magasztos nagyszámú drágakövekkel ékes hegyeket és más ékszerekkel csodálatosan feldíszített tárgyat alkotott.
33. És minden csúcs tetején maga Buddha volt látható, és ott állt mellette, Rávana, a jáksa is.
34. És minden csúcson látható volt az egész gyülekezet, és minden ország ott volt, és mindegyikben ott volt egy tanító.
35. Ott volt a ráksaszák királya, és Lanká urai, és a Buddha által teremtett Lanká, amely a valódival vetekedett.
(…)
38. Ezután a tanítók és a buddhafiak elenyésztek a levegőben, otthagyván a jáksa Rávanát magában a palotájában.
39. Ő elgondolkodott, „Hogyan van ez? Mit jelent ez? És ki által mondatott? Mi volt itt látható? És ki által látszatott? Hol a város? És hol van Buddha?”
40. „Hol vannak azok az országok, azok a drágakőtől ragyogó buddhák, azok a szugáták? Álom volt az egész? Vagy látomás? (…)”
(…)
42. Akkor Rávana elgondolkodott, „Ez minden dolog valódi természete (dharmatá) amely a tudat birodalmába tartozik, és amelyet nem érthet meg a tudatlan, mivel azt a képzelődés minden formája zavarja.”
43. „Itt nincs látó se látott, se beszélő se elbeszélt; Buddhának és dharmájának a formája és alkalmazása - az semmi más, mint megkülönböztetés.”
(…)
Lanká ura akkor rögtön felébredt tűnődéséből, érezte, hogy megváltozik elméjében a véleménye (parávriti) és rádöbben, hogy a világ nem más, mint a saját tudata: ott találta magát a megnemkülönböztetés birodalmában, múltjának tettei jó cselekedetekre ösztönözték, megszerezte a minden szöveg megértésének a bölcsességét, képességet szerzett arra, hogy a dolgokat olyannak lássa, amilyenek azok valójában, nem függött többé másoktól, saját bölcsességével (buddhi) kiválóan volt képes szemlélni a dolgokat, belátást nyert arra, ami csapongó értelmén túl volt (…) amidőn Hirtelen egy hang hallatszott az égből, mondván "Meg kell ismerned önmagadat."
(…)
„Helyes, helyes Lanká ura. Valóban helyes Lanká ura, folytasd tovább! A jógi a sajátmaga gyakorlata, úgy, ahogyan te teszed.”
(…)
„Lanká ura, ez vezet különböző kiváló képességek megszerzésére, ez növeli a belső képességek tudatát, ez a mahájána megvalósítása. Ennek az eredménye a létezés kiváló állapotának a megszerzése.”
„Lanká ura, a mahájána gyakorlatokba való belépéssel szétszakad a nemtudás fátyla, eloszlik a vidzsnyána rengeteg hulláma, és nem keresed többé a bölcselkedők menedékét és gyakorlatát.”
(…)
„Lanká ura, a lények jelenségek, olyanok, mint a falra festett alakok, nem rendelkeznek fogékonysággal se tudatossággal. Lanká ura, az egész világ mentes a cselekvéstől és a tettől, mivel egyetlen dolognak nincs valóságtartalma, nincs meghallott és nincs hallás. Lanká ura, az egész világ olyan, mint egy mágikusan alkotott kép. Ezt nem értik meg a bölcselkedők és a tudatlanok. Lanká ura, aki a dolgokat így látja, az a valóságot látja. Az, aki a dolgokat másképp látja, az a megkülönböztetésben leledzik, az a megkülönböztetéstől függ, és a kettősséghez ragaszkodik.” **

Hermione elméjében felbukkant egy régi emlék: ahogy kislányként a kölyök Harryvel Ron mellett térdelt, amikor lemerészkedtek a Roxfort mélyébe, és arról beszélt neki, könyvek és okoskodás mennyire nem viszik közelebb a fiút a Bölcsek Kövéhez, és mennyivel fontosabb ennél a bátorság és a barátság.
Ma inkább úgy mondaná, az intuíció és a szeretet.
Harrynek megvolt a képessége erre a beleérzésre, ezért bízott benne Dumbledore annyira!
Perselus viszont a bölcselkedők ösvényét járta hátrahagyott életében.

„Mert az intuíció és a szeretet ösvénye csak fájdalmat és keserűséget adott neki. Csodálod?”

Nem.
Megértette a férfi mozgatórugóit, ám most azt is megsejtette, hogy a teljesség hiánya valahol éppen ebben a merev elzárkózásban gyökerezik.

„Dumbledore-nak igaza van. Ezen az úton csak kísérni lehet, de külön-külön kell végigmenni rajta. Mindenkinek.”

Alább pediglen következik a Szív szútrájának gyakorlására legalkalmasabbnak találtatott gondolat – olvasta a folytatásban.

„A Meghaladó Bölcsesség mantrája: Tajata om gate gate páragate páraszamgate bodhi szváhá. - Elment, elment, a túlsó partra ment, egészen a túlsó partra ment, ez a felébredés, ez a megvilágosodás.”

Immár félhangosan zümmögve ismételgette a mondatot az eredeti nyelven és anyanyelvén egymás után, nem tudva, hogy ezzel éppen arra használja a mantrát, amire az rendeltetett.

Erősen igénybe vett elméje lassan kiürült, a halk mormolást követően pedig úgy érezte, szellemileg felfrissült. Leginkább egy könnyed délutáni alvás és egy frissítő fürdő hatásának elegyéhez tudta hasonlítani. Eszébe jutott mugli nagyanyja, aki kislány korában olykor elvitte templomba, és most felvillant előtte annak arca, ahogy ima után kicsit elsimultak rajta a gyűrődések.
Ebben a pillanatban is fájt a szíve a férfiért, aki egyszerűen faképnél hagyta, és azóta is kerüli, de csak most fogta fel, hogy az elmúlt órákban hosszú idő óta először nem gondolt rá.
Ha tudta volna, az illető milyen közel van…

Perselus Piton már legalább két órája egy nem túlságosan távoli sarokban ült az egyik széken, és Grangert figyelte.
Szerencséje volt, a főzet aznap alig adott a figyelmes felügyeleten kívül egyéb tennivalót, azt pedig rá merte hagyni Dracóra.
Az eltelt néhány napban árnyékként kísérte a lányt szinte minden szabad percében. Jószerivel nem volt akadály, amin feltűnés és gond nélkül át ne csusszant volna.
Járt utána a Nagyterembe, a folyosói ügyeletbe, csellengett a szobája előtt vagy a fagyott kastélykertben, követte a tantermébe, és – miután szégyenkezve beosont a diákok mögött, majd rendre elsőként hagyta el a termet, elkerülendő egy megmagyarázhatatlan ütközést valamelyik tanulóval – meg kellett állapítania, az okoska griffendélesből meglehetősen jó tanár lett.

Csupán egyetlen helyet került.
A női fürdőt.
A hang egyszer sem elegyedett szóba vele az óta a különösen goromba gurkó módjára becsapódó mondat óta.
A riasztó, néma észrevételt követő percekben a lány meglepő sebességgel összeszedte magát, kimászott a medencéből, gyorsan megtörölközött, és dideregve belebújt a köntösébe. Aztán felkapta a csomagját, levette a foglaltság-jelzést az ajtóról, és kifelé igyekezett.
Látszott rajta, hogy a fürdőzés minden volt számára, csak nem nyugtató, mint aminek a levendula említéséből ítélve szánta.
Épp annyi ideje maradt, hogy a hangszigetelést óvatosan feloldva kislisszoljon mögötte a szabaddá vált menekülési útvonalon.

Mindent tudott az elme lezárásának módjáról és technikáiról.
Legalábbis idáig ezt hitte magáról. Éber állapotában a szokottnál sokkal kimerítőbb összpontosítással sikerült is tudata legmélyére száműzni vérlázító gondolatait, viszont az éjszakákkal közel sem volt ilyen eredményes.
Többször felriadt, hogy aztán csak hosszas nyűglődés után sikerüljön nyúzottan újra álomba merülnie.
Bár ezek az álmok legkevésbé sem voltak alkalmasak forró vére lehűtésére.
Az éjszakák egy sóhajos, puhán illatozó, zavarba ejtően szenvedélyes, bátor boszorkány teljes odaadásának képeivel kecsegtették.
Ébredései pedig minden esetben ugyanúgy zajlottak: nem értette magát. Granger külseje pozitív és negatív értelemben egyaránt teljesen jelentéktelen volt.
Csak nő volt. Na, és?
Na, és?!
Semmi és.
Mindössze akarta őt, mindenestől.
Eddig azt hitte, ha valaki, ő aztán tudja, mi az elviselhetetlen, reménytelen sóvárgás. Tudta is. Csak azt nem, hogy megismétlődhet, és ez a tudat végképp betesz amúgy is megtépázott idegeinek.

Az érzés, amit ezen túl felfedezett magában, csak komorabbá tette. Az érzés, hogy Lily sosem homályosuló, szeretett vonásait egyre nehezebbé vált felidéznie.

Levertségéhez és az ezzel váltakozó mogorvasághoz járult az a gyűlöletes gondolat, hogy a sors úgy látszik, nagyon galád gúnyt űz belőle: ismétli önmagát.
Bár az elmúlt napokban semmilyen esemény nem támasztotta alá gyanúját, teljes bizonyossággal hitt elvakult következtetésében, Lupin vonatkozásában.
Ismét egy barátságos viselkedésű Tekergő, ismét ő, mindenben a másik ellentéte, és ismét egy lány, aki…
Az isten verje meg!

Hallotta a boszorkány halk, egyenletesen elmélyülő mormolását. Nagyon hegyezte a fülét, és második vagy harmadik hallásra már minden szót értett az ismeretlen szöveg fordításából.
Tessék, az újabb bizonyíték. Mert ki más „ment el a túlsó partra”, ha nem a vérfarkas?!
Aztán meglepetésében majdnem felpattant a székről, amelyet érkezésekor azért szemelt ki magának, mert onnan mindent láthatott úgy, hogy ő nemcsak láthatatlan, hanem tökéletesen észrevétlen maradhatott.
Lassan hömpölygő, finom derengés fogta körül volt tanítványa haját és halántékát. Tompa ibolyaszínű sáv. Megdörgölte a szemét, egy pillanatra azt hitte, csak káprázik a tartós fókuszálástól, de nem. Utána is ugyanazt látta, majd amikor a lány elhallgatott, az alig kivehető csík elenyészett a vastagon olvadó gyertyák fényében.

Nézte a nőt, ahogy rövid zizzenés kíséretében fordított át egy újabb lapot a vaskos, öreg könyvben, és tovább olvasott. Érzékelte, hogy az imént hallott mondatok után nyugodtabbá vált a lélegzése, és már nem harapott bele olyan gyakran az ajkába.
A liláskék jelenség nem tért vissza, ő mégis nyugtalanul fészkelődött egy keveset. Rendkívül zavarta, hogy nem érti, mi történt.
Ilyen távolságból a kódexnek csak a formáját és a méretét tudta kivenni az asztalon, viszont amikor belopózott a könyvtárba a lány után, látta a különös borítót, és tudta, nem téveszti majd össze semmivel.
Máris feltett szándéka volt, hogy akárhogyan is, de meg fogja szerezni. Látta a délután folyamán, hogy Hermione a könyvtárosnőtől kéri el a könyvet, tehát a zárolt részlegből való. Nem mintha ez a tény bármilyen meghátrálásra késztette volna.

Talán jobb volt, hogy nem látta magát kívülről. Egyre mélyülő tekintettel fürkészte a fiatal nő egész lényét.
Mintha minden érzékszerve, minden sejtje kútmélységű szemeibe ömlött volna át.
A könyv és a különös jelenség alig pár percre kötötte le a figyelmét, és most ismét csak nézte. Ezt a napokig tartó, alattomos megfigyelést eredetileg ellenőrzésnek, bizonyítékkeresésnek, zaklatott lelke megnyugtatásának, és ugyan ki tudja, még minek szánta, ám itt és most mindez nyomtalanul eltűnt.
Nem volt már indulat, nem volt gyanakvás, sem analitikus értelem, pusztán a határtalan kívánság, amellyel a közelségére vágyott, a látvány és a szelídülő csönd furcsa, ismeretlen, gyötrelmes, mindenbe beletörődő öröme, és a heves, kínzó, szépséges felismerés, amellyel eddig képtelen volt szembenézni.

„Ennyi. Nincs tovább.” – Visszhangzott lent és bent a suttogó szózat. –„Megtaposott, aszott lelked összes nyomorultságával beleszerettél Hermione Grangerbe.”

Nem volt mankó, nem volt népes társaság, embert próbáló cél, fülsiketítő hangzavar vagy ragyogó képkavalkád, mely elnémíthatta volna a pillanatot, ami a kínpaddá silányult székbe szögezte, megbénította és elborzasztotta az élet – a megismételt élet! - hiábavalóságától.

Egy házimanó óvakodott be a könyvtárba, félénken motyogott valamit Madame Cvikkernek, és sűrűn emelgetve apró, görbe lábait, egyenesen Hermionéhoz sietett.

- E…elnézést, kisasszonyom, de Harry Potter uram jött látogatóba kisasszonyomhoz, és kérdezteti, mikor jön kisasszonyom vacsorázni hozzá és a szomszéd vendéghez? – nyomta meg az utolsó két szót, melynek hatására a lány ijedten pattant fel a karosszékből, és a könyvet az asztalon hátrahagyva, anélkül, hogy a szigorú könyvtárosnőtől akár elköszönt, akár bocsánatot kért volna, lobogó hajjal kiszáguldott az ajtón.

Egy megviselt, gépies mozgású, űzött tekintetű, ám szerencsére teljességgel láthatatlan varázsló lassan a könyv mellé lépdelt, és szemét a félbehagyott sorokra szegezte.

„Megtenni kötelességed
önzés nélkül, közönyösen,
vágyra, haragra nem gyúlva –
tudd, a szent összhang tette ez.

A szenvedélyekért élni,
hajszolva az önérdeket,
s verejtékezve dolgozni –
a szenvedélyek tette ez.

Tévelygésben fogant tettel
kárt okozni, mást bántani,
jobb énedet se kímélve –
tudd, a sötétség tette ez.
(…)
Ha értelmed, Prithá sarja,
tudja, mit tégy, miket kerülj,
mi bánt, mi véd, mi köt, s old fel –
a szent összhang szerint való.

Oly értelem, Prithá sarja,
mely nem tudja, mi jó, mi rossz,
s mikor tart vagy tipor törvényt –
a szenvedély szerint való.

Oly értelem, Prithá sarja,
melyet köd burkol, és hiszi:
törvényes, ami törvényt szeg –
a sötétség szerint való.
(…)
Végül három a boldogság –
most ezt halld, Bháraták feje!
Hosszan kell érte fáradni,
de minden kínt leküzd utóbb.

Mi kezdetben maró méreg,
de később egyre édesebb,
mert fényből kelt – e boldogság
a szent összhang szerint való.

Mi kezdetben tömény nektár,
de később egyre mérgezőbb,
mert vágyból kelt – e boldogság
a szenvedély szerint való.

Mi kezdetben s a végén is
áltat csak, mert szülője gőg,
restség, ábránd – e boldogság
a sötétség szerint való.

Nincs senki földön és égben,
de fénylő isten sincs olyan,
ki hármas-jelleg-alkotta
természetét levetheti.” ***









* Almohádok – mohamedán vallási csoport, a nevükkel fémjelzett hódítás fénykora el Mansur idejére esett; Marokkóban és Spanyolországban megdöntötték az Almoravidák uralmát, a spanyolok a reconquista során szorították ki őket a félszigetről jóval később
* Vasco da Gama – portugál tengerész, elsőként hajózott Indiába Afrika megkerülésével

** Az idézőjelbe tett szövegek általam szelektált részletek a Lankávatára szútrából, a Szív szútrából (Fordította: Migray Emőd, a Kőrösi Csoma Sándor Buddhista Egyetem jegyzetének első fejezetét a neten közzétette: Terebess Gábor kelet-kutató)
Om – az egyik legismertebb tibeti mantra első szava (om mani padme hum), eredeti jelentése kb. ’igen’, de jelent világot és imádságot is
dharma – egyetemes törvény, mely a világ létezését mindenütt áthatja; ugyanakkor elemi, folyton változó erőket is jelent, valami olyasmit, ami valós, és nem bontható további elemi részekre (vö. Démokritosz atom-elmélete, csak ez utóbbi nem metafizikai)
szvabháva – individuális természet, nagyon durva közelítéssel valaminek a sajátossága
vidzsnyána – tudat, tudomás, tudatosság
mahájána – szanszkritül ’nagy kocsi’ vagy ’nagy szekér’, a buddhizmus egyik későbbi iskolája, fő gondolata a buddhává (bódhiszattvává) válás, több lényeges eltérést mutat a korábbi hinajána (kis szekér) ágazattól
átman – az ember énje, ill. a vele azonos világlélek, Önvaló (Baktay); az anátman az éntelen, aki nem választja magát külön a világ egészétől, hanem annak részeként van
jáksák – kincsőrző szellemek

*** a fejezet végén beillesztett idézet részlet a Bhagavad-Gítá 18. fejezetéből (A lemondás és megváltás jógája) (Szanszkrit eredetiből prózára fordította Vekerdi József, fordította Lakatos István, Európa Kk. 1987)

Előző←…….→Következő