Aqua, aqua, aqua pura (Víz, víz, tiszta víz)
 

Draco Malfoy kezében egy tekintélyes bögre erősítő főzettel, elgondolkodva álldogált Pitonnal közös szobájuk ablakánál, és az elmúlt napok furcsa eseményein törte a fejét.
Van már négy napja is, hogy a varázsló kezében két csokor zsályával, elsötétült arccal bevágtatott a szobába. Morgott valamit a fiúnak arról, hogy a növényeket azonnal fel kell dolgoznia, és az éjszakát is a pincében fogja tölteni, hogy a bájitalt felügyelje, majd, még mielőtt rákérdezhetett volna a haragos tekintet okára, vagy szóba hozhatta volna a férfi időközben felszívódott kísérőjét, közepesen hangos ajtócsapódás mellett a másik már távozott is.

Azóta szinte csak az étkezéseknél jelent meg, és rövid idő eltelte után minden alkalommal ismét a pince felé vette az irányt, kivéve az első délutánt, amikor határozottan hellyel kínálta maga mellett a fiatalembert, majd tömören közölte vele, hogy a továbbiakban számít rá a főzet elkészítésében.

Egy árva szó magyarázat nem hagyta el a száját arról, miért függeszti fel Hermione közreműködését a munkában, ráadásul Dracónak sem hagyott időt ellenvetést tenni. Márpedig neki lett volna mit hozzáfűznie mentora viselkedéséhez, de az rendre belé fojtotta a szót egy-egy kézmozdulattal vagy jeges pillantással, mondván, nincs idő semmiféle hezitálásra, mert a főzet állapota ezt nem teszi lehetővé.

Megfigyelte, hogy a férfi gondosan ügyel rá, sohase tartózkodjék a szobában, amikor Hermione ebédet vagy vacsorát hoz. Ebből arra következtetett, komoly összetűzésre kerülhetett sor köztük, esetleg fafejű szobatársa olyan csúnyán megsértette a lányt, hogy Granger minden ragaszkodása ellenére sem képes megbocsátani. Pontosan tudta, Piton mennyire nem veszi figyelembe az emberi kapcsolattartás legalapvetőbb normáit sem, nemhogy a griffendéles érzékenykedést.

Miután valamicskét mégiscsak jobban érezte magát, mint amikor még a Szellemszálláson tengődtek, naponta két-három órában valóban képes volt egykori házvezetője keze alá dolgozni.
Na igen, a saját fogalmai szerint egészen precízen, bár úgy tűnt, ez messze nem találkozik Pitonnak a minőségi munkáról alkotott elképzeléseivel.

Bármit és bárhogyan tett, az a férfiból legjobb esetben is csak hümmögést váltott ki, de semmiképpen sem az iskolai évek alatt az ő irányában oly gyakran megnyilvánuló elfogult és nem egyszer indokolatlan dicséretet.
Holott tisztában volt vele, hogy egészségi állapotából adódó terhelhetőségéhez mérten, sőt, valamikori önmagához képest is jól dolgozik, és semmilyen hebehurgyasággal nem veszélyezteti a bájital elkészültét.

Nem tudta másképp magyarázni a dolgot, mint hogy Piton számára az elmúlt hónapok alatt annyira megszokottá vált Hermione jelenléte, tempója és munkastílusa, hogy immár minden eltérés ettől a kialakult gyakorlattól kizökkenti a megszokásból, egyben fel is bosszantja.
Próbálta ezt is roppant óvatos körülírással szóba hozni, de olyan kíméletlen elutasításban volt része az első estén, hogy többet nem mert kísérletezni a témával.

Piton mogorvább volt, mint valaha.
Az elmúlt napokban mindent elkövetett, hogy rájöjjön, mi történt újdonsült barátnője és a férfi közt, ám a varázsló ellenállásán összes próbálkozása megbukott.
Ezek után csak azért is elhatározta, végére jár a dolognak, és nem lévén egyéb ötlete, Hermionét szándékozott alaposan kifaggatni.
Ebben a percben a volt iskolaelsőt várta.

A boszorkány halk kopogtatás után nyert bebocsátást.
Már nem vert hevesebben a szíve, nem szorult el a torka az izgalomtól.
Nem. Hiszen a férfi úgysem tartózkodik a Dracóval közös a szobában.
Fásult volt, halovány és szomorú, az óta az este óta.
Nem tudta száműzni a férfit zaklatott gondolatai és mélységesen felkavaró álmai közül, annak ellenére sem, hogy nem mert osztozni Dumbledore és McGalagony reményeiben.

Sejtette, hogy Draco hirtelen jött meghívásának hátterében puszta kíváncsiság áll, de ez már nem érdekelte. Harry messze volt, neki pedig egyszerűen jól esett volna beszélgetni valakivel.

A fiatal férfi letette a bögrét, amit idáig forgatott a kezében, lassan az ágyához sétált, és megpaskolta az ágyterítő egyik szélét maga mellett, mutatván, a lánynak is akad ott elég hely.

- Na, ki vele! – kezdte egy mardekároshoz illő rámenősséggel. Úgy vélte, jelen helyzetben a szintén jellegzetes, mardekáros ravaszság kevésbé lenne célravezető. – Mi történt a „kiránduláson”? Ahogy elnézem, beléd hálni jár a lélek, Perselus meg teljesen elviselhetetlen napok óta. Nem mintha valaha is hajlékony és kellemes természet lett volna, de ez mostanában túlmegy minden eddigi tapasztalatomon – tette hozzá némi rosszmájúsággal. Szó se róla, amióta együtt bujkált a férfival, osztotta őt is ugyanolyan gunyorosan, mint bárki mást. Legfeljebb saját testi épségére gondolva inkább csak a háta mögött…

A fiatal nő egy darabig hallgatott. Inkább erőt gyűjtött, mintsem azon törte a fejét, hogyan úszhatná meg a vallatást. Ismerte már Dracót annyira, hogy tudja, ez utóbbira semmi kilátás nincsen.

- Nos? – noszogatta a fiú barátságosan.
- Mit akarsz hallani? – kérdezett vissza gondterhelten.
- Ne szórakozz velem, Granger! Látom, hogy valami nagy gáz van. Mit művelt az én félbolond, tiszteletbeli pótapám? Megsértett?
- Nem – ingatta a fejét a boszorkány.
- Akkor? Miért nem dolgozol vele a Vitalitán? Mi ez a marhaság, hogy én mászkálok hozzá a pincébe?
- Azért nem dolgozunk együtt, mert bármiféle magyarázat nélkül kitér előlem! Azt is csak tőled tudom, hogy téged fogott be helyettem, tehát én felesleges vagyok. Mondhatnám, persona non grata – válaszolta dühösen és csalódottan.
- Én is felfogtam, a jelenlétem célja, hogy ne kelljen téged maga körül tudnia. Megismétlem a kérdést: miért kerülitek egymást ilyen látványosan?
- Mert megcsókolt, aztán egyik pillanatról a másikra szó nélkül faképnél hagyott! - tört ki a lány ingerülten.

Draco meglepetten dőlt hátra az ágyon. Erre nem számított. Szóval Perselus tényleg belehabarodott Grangerbe. Egy griffendéles könyvmolyba!
Bár már korábban megállapította magában, a férfi és az egykori kis okoska remekül összeillene, azért az információ ilyen nyers formában enyhén sokkolta.
Örült volna az eseménynek, de a mellékelt ábra szerint nem egészen olyanok a fejlemények, mint ami normális esetben várható lenne.
Ha a varázsló csakugyan Grangert akarja, akkor miért hátrált ki azonnal a lehetőségből? Volt egy sejtése, hogy a lány egy percig sem ellenkezett…

- Nem is néztem ki belőle ilyen vehemenciát – morogta elismerő vigyorral, mire kapott egyet úgy gyomorszáj magasságában. Hát igen, nem kellett volna megfeledkeznie róla, hogy egy éles nyelvű és hirtelen kezű élgriffendéles nőneművel cseveg éppen.

Hasára szorított kézzel húzódott biztonságos, méteres távolságba, de még mindig gyanúsan rángó szájsarokkal nézegette a felmérgelt leányzót. – Tudod, ahogy így elnézlek, megértem Perselust. Dühösen sokkal izgalmasabb jelenség vagy, mint alapjáraton – mérte végig szemtelenül Hermionét.
- Teee, nem volt elég az előző, kérsz még egyet?! – csattant fel amaz villámló szemmel.
- Nem-nem, kösz, már az is elég meggyőző volt – nyögte ki a fiú színpadiasan a hasát fogva, és erősen túljátszva a súlyos sérülés következtében elszenvedett kínokat. Néhány perc alatt rendezte ábrázatát, majd újra komolyra fordította a szót. – Azért vannak a pasasnak egyedi húzásai… Ha ennyire odavan érted, nem világos, miért fogta menekülőre azonnal?
- Én sem tudom, Draco – nézett rá a lány csöndes tanácstalansággal. – Elhiheted, hogy nem érzem magam valami fényesen.
- Gondolom. Azért ne kenődj el, most már végképp biztosra veszem, hogy akar tőled valamit, különben nem jutott volna idáig. Nem jól, de megvolt ő magában is éveken át, ha ilyen hatással vagy rá, annak csak örülhetsz. Na, ne lógasd már az orrod! – biztatta a másikat.
- Megígéred, hogy nem avatkozol bele? – inkább felszólítás volt, mint kérdés vagy kérés.
- Meg – adta meg magát. Azt nem tartotta szükségesnek hozzátenni, hogy a puhatolózást és a nyomozást nem számítja bele a beavatkozás témakörébe.

A lány fél órán belül el is hagyta a szobát, nem kívánt a férfival összetalálkozni, a késő délutáni időpontból pedig következett, hogy Piton hamarosan befut, és lerendeli Dracót a pincébe.
Amíg az ajtóvédő varázslat és a zár nyitásával foglalatoskodott, nem tűnt fel neki, hogy a folyosó túlsó vége felől a varázsló közeledik, eleinte sebesen, aztán ahogy őt észrevette, egyre lassuló mozgással.

Perselus Piton merőn bámulta a szokásos, csak épp kibontott kóctömeget, a lány taláros alakját – a folyosókon olyan hideg volt még mindig, hogy senki nem lépett ki a fűtött helyiségekből talár vagy köpeny nélkül -, és nagyon hevesen vert a szíve.

Ott a nő, aki annyi fejtörést és álmatlanságot okozott neki az utóbbi napokban.
Hiába igyekezett az eseményeket meg nem történtté tenni, azok nap, mint nap befurakodtak gondolatai közé. Azt már tudta, a felejtésátokkal felesleges is volna újból próbálkoznia.

Látni sem akarta a lányt. Mintha az tehetne róla, milyen szégyenletes sóvárgást és hiányérzetet ébresztett benne egy másik, egy kézzel fogható, egy valóságos élet után. Amely életben ő végre a legteljesebb mértékben férfi lehetne.
Még mindig úgy gondolta, ennek magához Granger személyéhez semmi köze, a nő fiatalsága és valódisága csupán iniciálta a folyamatot, ami benne lerombolta a kémkedéssel töltött évek alatt kiépített korlátokat.

És mivel fél éjszakákat töltött ádáz küzdelemben, hol éberen, hol rémálmaiban, egy helytelen, szégyellnivaló és abszurd vágyakozás démonával, kimerült lett, ingerlékeny, elégedetlen mindennel és mindenkivel, még ha ez jelenleg csak Dracót jelentette, akkor is. Egyszóval kibírhatatlanabb volt, mint a Mardekár házvezetőjeként bármikor.
Azt a gondolatot nem is engedte megfordulni a fejében, hogy tartós rosszkedvének talán mégiscsak az az oka, hogy hiányzik neki Hermione jelenléte, a hangja, a mosolya, az ajka íze…

Megvárta, amíg a boszorkány belép a szobájába.
Rövidesen már védencével együtt tartott magánlaboratóriuma felé, és néhány órára figyelmüket teljesen lefoglalta az időközben az összezúzott zsályalevéllel felfőzött bájitallal kapcsolatos további tevékenység.

Körülbelül este fél kilenc lehetett, amikor egy kiábrándítót követően az aznap meglehetősen elfáradt fiatalembert elirányította az első emeleti tanári fürdő férfiaknak fenntartott része, majd azt követően a szobájuk felé.
Tájékoztatta róla, hogy még visszatér a főzetet ellenőrizni. Meghagyta neki, hogy aludjon nyugodtan, nem szükséges ébren megvárnia, csak Morbit engedje el vadászni.

Alig háromnegyed órát töltött a laborban, ellátta az üstöket egy huszonnégy órára szóló melegen tartó burokkal, elkoppantotta a gyertyákat, kihelyezte az összes, rendszeresen alkalmazott védővarázslatot és riasztóbűbájt, végül elhagyta a pincehelyiséget.

A bájitalra vonatkozó töprengésbe merülve haladt fölfelé.
Rövid idő múlva, a Nagyterem bejárata után körülbelül húsz méterrel, szinte automatikusan fordult be egy kiszögellés mögött, hogy útját az egyik, igen ritkán járt és kevéssé ismert oldalsó lépcsőházban folytassa, egyúttal lényegesen lerövidítve az utat a szobájuk felé.
Rutinból emelte keresztül lábait a trükkös lépcsőkön, egymást követően két helyen is.
Utólag nem tudta volna meghatározni, mikortól kanyarodtak el gondolatai a Vitalita Maximától Hermione felé, léptei pedig a folyosónak a lány szobájához vezető szakasza irányába.

Mire észrevette magát, és megtorpant a kimért gyaloglás közben, épp csak annyi ideje volt, hogy a korábban elmulasztott kiábrándítót magára szórja, aztán a falnak támaszkodva némán figyeljen. A kérdéses ajtó ugyanis kinyílt.
Az elméjébe kínzó módon újra és újra befurakodó boszorkány lépett ki rajta vastag köntösben, meleg papucsban, kezében egy világos törölközővel, meg egy kisebb csomaggal. Amolyan piperetáskának tűnt, bár nem volt valami méretes fajta. Igaz, az eminens Grangerről nem is tudta volna elképzelni, hogy több kiló mugli, vagy varázsvilágbeli szépészeti segédeszközt vonszolna maga után mindenüvé.

A lány bezárta a szobáját, bár lényegesen kevesebbet bíbelődött annak védelmével – ostoba, naiv griffendélesek, hogy nem tanulnak semmiből! -, és a tanári fürdő női részlege felé indult.
Perselus Piton ugyan eredetileg aludni készült, most mégis a nő nyomába eredt.
Csupán arra kellett figyelnie, hogy láthatatlansága tökéletes zajtalansággal párosuljon, de ez igazán nem okozott problémát.
Már nem gondolkodott, nem foglalkozott semmivel, csak követte volt tanítványát.

A Roxfort alapítói sem járhattak el teljeskörű alapossággal, ugyanis vagy ezer évvel korábban feltehetően meg sem fordult a fejükben, hogy a kéretlen látogatók ellen talán nem csak a diáklányok hálószobáit, hanem a tanárnők külön mosdóját is hatásos védelemmel kellene ellátni.
Ámbár a pazar, kerek helyiséget, amelynek közepén egy ugyancsak kerek fürdőmedence terpeszkedett, körülötte félholdalakban elhelyezett, kényelmes székekkel, hosszúnyakú hattyúkat formázó ruhafogasokkal és finoman cizellált törülközőállványokkal, pontosabb lett volna a fürdőparadicsom névvel illetni. A mosdó kifejezés csak nyomokban érzékeltette a lenyűgöző tartalmat.

A fürdő nem volt annyira extrém módon látványos, mint a prefektusi, amelyet Harry annak idején olyan emlékezetes okokból tesztelt, szó sem volt tulitarka habfürdő folyamokról és más mutatványokról, viszont a helyet szó szerint átjárta a mágiának valami meghatározhatatlanul sajátos válfaja. Mintha állandó, meleg szellő imbolygott volna ide-oda a falak között.
Dumbledore-nak igaza volt: a Roxfort összes titkát valószínűleg még senkinek sem sikerült felfedezni se, nemhogy összeírni.

Hermionénak természetesen volt egy aprócska, saját mosdója is, mely a szobájából nyílott, mint minden roxfortos tanárnak. Ezt a fürdőszobát inkább pihentető, majdnem gyógyító kúra céljából, alkalomszerűen vette igénybe, kolléganőihez hasonlóan.
Most úgy érezte, jót tesz majd egy tisztességes, lazító, nyugtató hatású forró fürdő, amitől talán aludni is normálisabban fog.

Először fáradtan lepakolta a holmiját, összefogta és nagyjából feltűzte a haját, ezt követően az egyik fali mosdónál hideg vizet csorgatott a kézfejére, aztán az arcát is megmosta.
Kicsit felfrissülve valamivel több kedvvel készülődött, megengedte a csapot, és a manók által mindig odakészített, magas illóolaj tartalmú fürdőkrémek egyikéből is adagolt a zubogó vízbe.
Egy fél perc múlva dühös morgolódással reagált a lassan terjengő illatra.

- A francba! A levendulásat akartam. Épp egy vágyfokozóra van most a legkevésbé szükségem. Á, már mindegy, nem eresztek újat – motyogta maga elé.

Piton szoborszerű mozdulatlanságba dermedve, szinte lélegzetvisszafojtva nézte a lányt.
Fejlett szaglóérzéke néhány óvatos szimatolás után azonosította a fürdőszer legerősebb illatú alkotóit. Narancsolaj, fahéj, jázmin… regisztrálta magában a nem tolakodóan erős, ám kétségtelenül felkavaró illathömpölyt.

„ Perselus, ez nem volt valami jó ötlet. Ez az, amire neked sem igazán van most szükséged, nem gondolod?”

A rosszalló belső kommentárnak volt valami igazsága, csakhogy ebben a pillanatban már lehetetlen lett volna feltűnés nélkül távoznia. A kísértetekkel ellentétben, neki csak az ajtó állt rendelkezésére az eltűnésre. Az az ajtó, amelyet Granger gondosan bezárt, miután kihelyezte a foglaltságot jelző bűbájt.

Pedig az estének még korántsem volt vége.
Öt perc múlva a férfi rendkívül hevesen átkozta magát a meggondolatlanságáért.
A boszorkány ugyanis végzett az előkészületekkel, és levette a köntöst, majd a hozzá közelebb álló fogasra akasztotta.
Volt rajta fehérnemű.
Sima, célszerű, de finom anyagú, testszínű holmi, amely nem nyomta el világos bőre
rózsaszínes-drappos árnyalatait, egyebekben pedig látszott, hogy kényelmet és enyhe tartást biztosít.

„Öregem, neked ugyan tökmindegy volna, akármilyen hacuka is lenne rajta. Úgysem azt nézed…” – hallotta a gonosz kis morgást, ám nyomban türelmetlenül el is hessegette a gondolatot.

A fiatal nő teljesen gyanútlanul tovább vetkőzött.
A melltartó pillanatokon belül az egyik karosszék karfáján landolt, és hamarosan követte az egyszerű vonalú, egyáltalán nem kihívó szabású bugyi is.

A férfi elvégzett egy nonverbális hangszigetelést önmaga egyméteres körzetére, mert egyáltalán nem tartotta kecsegtetőnek a lehetőséget, hogy a másik akár már zaklatott levegővételének hangja nyomán is felfedezheti abszolút illetéktelen jelenlétét.
Hermione félig felé fordulva bemászott a kis medencébe.

Mivel itt hiányoztak a prefektusi fürdő színes és csillogó habfelületei, a fürdőkrém illóolajai pedig csupán enyhén színezték a vizet, Perselus úgy érezte, ott helyben kigyullad és porrá ég.
Mindent látott.
Mindent.
A fekete szemek megbűvölve tapadtak a lány néhány vizes hajtincsére, amelyek kiszabadultak a laza kontyból, aztán tekintete lejjebb vándorolt. Hosszan időzött a formás, nem túl nagy, de nem is egészen apró melleken, ahogy azok félig kiemelkedtek a vízből, ám képtelen volt rákényszeríteni magát, hogy ezen a szinten tartsa érdeklődését.

Ahogy volt tanítványa tempósan, de nem sietősen mosakodott, egy darabig inkább csak sejtette, mint látta a sötét kis háromszöget.
A boszorkány nem volt feltűnően, különlegesen szép.
De ízig-vérig nőies, természetes nő volt, és ezekben a percekben döbbenetesen gyönyörűnek látta.
Embertelen erővel kellett tartania magát ahhoz az alig negyed órát megért elhatározásához, hogy semmit nem fog tenni, csupán kamatoztatja a kémkedés során kifejlesztett remek hallgatózási, megfigyelési és rejtőzködési képességeit.

„Nem kell kertelni, Perselus. Soha nem okozott neked lelkiismereti kérdést, hogy bárki után nyomozz, vagy leselkedj. Legyünk pontosak, most sem a leselkedés a problémád.” – Nyers volt a konzekvencia, pedig még folytatódott. – „Hanem az, hogy alig bírsz magaddal. Mit művelt veled ez a taknyos? Ha valóban ki akarnád verni a fejedből, annak nem az a legmegfelelőbb módja, hogy itt állsz, és minden porcikáddal az ölébe kívánkozol.”

Nem tagadhatta tovább.
Így volt.

Hermione nagyjából végzett a fürdéssel, de semmi nem utalt arra, hogy hamarosan távozna a helyiségből, amelyben pedig a varázsló úgy érezte, mintha egy nagyon, de nagyon szoros börtönbe zárták volna.
Lassan felhúzta a lábait a medencében, térdére támasztotta a két karját, aztán előre hajtotta a fejét.
Csak ült a szerelemről suttogó illatokkal terhes párában, és potyogtak a könnyei.

- Miért épp téged kellett megszeretnem? – kiabált a süket csönddel és a mindent elárasztó meleg széllel.

Hermione – nyögött fel Perselus magában.
Nem akarta ezt hallani, és még mindig úgy gyűlölte Lupint, ahogy Harry Pottert sem, soha.
Miért nem bírja elviselni a gondolatot, hogy az idegesítő, buzgó kis boszorka másra gondoljon, amikor ott áll tőle néhány méterre?!

„Mert azt akarod, hogy téged szeressen.”

Előző←…….→Következő