Ad astra per aspera (Tövises az út a csillagokig)
 

Nem volt ura önmagának.
Azt nem tudta volna megmondani, mégis mennyi ideig nem. Lehetett egy perc, tíz perc, egy óra, egy emberöltő – képtelenné vált rá, hogy a külvilágra figyeljen.
Egyetlen dolog kerítette hatalmába: az érzékelés.
Valami olyan érzékelés, ami még sosem kísértette ilyen tapintható közelségből.
Valahol a gyomra tájékán érthetetlen, értelemromboló diadallal üvöltött fel a gyűlölt roxfortos ház címerállatának újszülött hasonmása, amikor megérezte Hermione engedelmesen, a környező, csontig hatolóan fagyos levegő ellenére tűzforrón elnyíló ajkát és a puha érintést a nyelve hegye körül.

Azt hitte eddig, halotthideg kísértetlétében nem létezhet ilyen, minden anatómiai ismeretet meghazudtoló, csaknem pillanatszerű vérzúdulás.
Szinte cseppenként érezte, ahogy a vörös folyadék egyre gyorsulva verődik az erei falának, amíg kanyargós útján célba nem ér.
Jellegzetesen éber figyelme megadta magát, és engedte, hogy szemei becsukódjanak.

Hermione elmerült, elbújt a szoros, szinte kíméletlen ölelésben, pedig közben Perselus egyik karjának meglepő erejével teljesen ellentétes ingerként érte a férfi másik kezének tétova gyengédsége a hajszálai közt.
Nem volt már az egykori, naiv iskolás lány, aki mindenről könyvekből szerez tudomást, természetesen Ron mellett annak idején megtapasztalt egyet s mást, de csak most vált világossá számára ennek a szónak a valódi jelentése: behatolás.
Ez, ahogy a férfi belépett, mit belépett, betört a személyes terébe, összezárta önmagát ővele, és azonnal birtokba vette a száját, ez megfelelt annak a fogalomnak.

Félreérthetetlenül megérezte, hogy Perselus itt és most eszeveszett-keserves-alávaló módon vágyódik őrá, és bár nem értette, egész pontosan mi is zajlik le a férfiban – közismert több évtizedes magányán kívül -, nem tudta és nem akarta kivonni magát a hatása alól.
Lassan följebb csúsztatta a karját a mellkasa fölött, és átkulcsolta a nyakát, amikor egy újabb roham követte az elsőt.
Ebben a csontos, szikár, látszólag vértelen alakban rémületesen, vágyat ébresztően mély, emésztő tüzek és számára egészen hihetetlenül finom, lágy érintések váltakoztak.
Nem tudta, nem merte hinni, hogy ezt ő váltja ki a varázslóból, de hosszú hónapok kínlódásából a teljes önfeledésre felszabadulva nem is érdekelte, csak mohón viszonozta a csókot.
Nem kellett már látnia fekete szemeit ahhoz, hogy úgy érezze, fejjel előre bukik egy feneketlen kútba.

Nem volt érkezésük észrevenni, hogy a titokzatos fénysáv mikor is kezdett lassan elhalványulni, aztán nyomtalanul eltűnni.

Piton is hasonlóképpen érezte magát, amikor egy röpke pillanatra mégis kinyitotta a szemét, és végigpásztázta a lányt a kócos – de még milyen kócos! – hajától a szorosan hozzá simuló derekáig.
Tenyere elindult a lány nyakszirtjétől az oldala felé, hogy aztán irányt váltva ígéretes domborulatok vonzzák magukhoz.

És ekkor hirtelen eltöltötte a dé ja vu érzése. A következő pillanatban pedig felrémlett előtte egy kép: ahogy egy női alakon siklik a keze, és a barna, szabálytalan hajzuhatag megcsillan a tükörben.
A perc törtrésze alatt előtte állt az érthetetlen Exmemoriam története.

Hermionét látta Edevis tükrében, azért nem akart tudni az emlékről!

Mi lelhette?
És Lily… a képen nem volt sehol!
Hogy kerültek ebbe a helyzetbe?
Karjában tartja Potter barátnőjét, az idegesítő kis ötletgyárost, és a haját simogatja, és…
Mérhetetlen zavarodottságában azonnal megszakította a szenvedélyes csókot, és eleresztette a lány derekát, mintha égetné az érintése.

A fiatal nő csodálkozó döbbenettel, aztán látványosan erősödő felháborodással nézett a férfira, aki egyik pillanatról a másikra elszakította magát tőle, és most lassan hátrált előle.
Dühös-kérdő tekintetére a varázsló néhány rövid másodpercig csak bámulta, végül nagy nehezen megszólalt.

- Miss Granger, én… - tanácstalanul elharapta a bocsánatkérő magyarázkodásnak indult mondatot. Képtelen volt rá. Megrázta a fejét, aztán haragosan sarkon fordult, és kemény, határozott csizmadobbanások mellett elvágtatott. Alig pár yard után alakja eltűnt a semmiben. Élt a gyanúperrel, hogy a volt griffendéles esetleg utána rohan, és azonnal számon kéri a viselkedését, így habozás nélkül elvégzett egy nonverbális kiábrándítást.

Hermione feltüzelt testtel és lélekkel ott maradt magának a fagyott víztükörtől néhány lépésre.
Nyakára szorított kézzel, fényes, égő ajkakkal csak állt, és lassan nyelte a könnyeit.
Nem tudott rendet tenni zaklatott érzései és vágyai között.
Az érintések minden tagját kínzón égették. Az a csók… még csak hasonlót sem érzett soha.
Jobban vágyódott a férfi után, mint eddig bármikor, de csak a végtelen csüggedéssel és a visszautasított szerelmesek tétova, reményvesztett szégyenkezésével nézhetett szembe.

Legalább negyed órája ácsoroghatott már egyedül, amikor sikerült erőt vennie magán, majd elindult a kastély felé.
Nem vette, ilyen távolságból nem is vehette észre, hogy az igazgatói iroda ablakából egy okos, jóságos, ámbár kérlelhetetlenül igazságos szempár figyeli bizonytalan mozdulatait.

Minerva McGalagony pengevékonyra szorított szájjal aggódta-szurkolta végig a tóparti jelenetet, amelynek elejét csak a véletlennek köszönhetően fedezte fel.
A „barátságos szakmai eszmecsere” a kolléganőkkel nem húzódott olyan későig, mint szokott, ebből kifolyólag jó órával hamarabb visszatért az irodába egy rövid rendrakás erejéig, mint az várható lett volna.
A meglesett mozdulatokból egyértelmű volt, hogy Hermione Granger nem egyedül sétál a kastély parkjában, mivel pedig kísérőjéből az égvilágon semmi sem látszott, nem volt nehéz rájönnie, hogy egykori kedvenc diákja egykori legkevésbé kedvenc kollégájával tölti az idejét.

Látta Remus Lupint keresztülvágni a parkon a Szellemszállás felé vezető csapáson. Nem érte készületlenül a férfi rosszabbodó állapota, mindig gondosan ügyelt rá, hogy a telihold időszaka a lehető legelviselhetőbb legyen a tanár számára, és a helyzet minél kevesebb hatást gyakoroljon a tanítás menetére.
Aztán amikor a vérfarkas csaknem eltűnni látszott a Tiltott Rengeteg szélső fái alatt, a fiatal nő heves mozdulatai vonták magukra a figyelmét.
Viszont ami következett, arra egyáltalán nem számított.

Két – ilyen jókora távolságról is nagyjából kivehető – narancssárga sáv derengett keresztül a késő esti sötétségen. Az egyik tündöklő fénybe burkolta Hermionét, míg a másik közepén felbukkant egy határozatlan körvonalú, szürkés árnyalak törzse. A két gomolygó sáv néhány percen belül összeolvadt, színe pedig sötét bíborra váltott. Az árnyalak egyre élesebb kontúrokkal rendelkezett, aztán a karjába zárta a fiatal nőt, és a hórihorgas, még mindig elég homályos, ám jellegzetes alakban a következő pillanatban már egészen egyértelműen Perselus Pitonra ismert.

A Roxfort tiszteletreméltó igazgatónője észre sem vette, hogy milyen megkönnyebbült szusszanással ereszti ki a bennszorult levegőt.
Csak a háta mögül érkező diszkrét köhintésre fordult el az ablaktól.
Az igazgatói iroda falán egy fehérszakállú portré nézett rá várakozva.

- Megtudhatom, Minerva, mi olyan rendkívül érdekfeszítő a néptelen tópartban és a teljesen csöndes kastélyparkban? – érdeklődött Dumbledore hamiskás szemvillanással. – Az utóbbi percekben a reakciói, hogy is mondjam, meglehetősen… szokatlanok.
- Miss Grangert figyeltem, Albus – adta meg magát a pletykaéhségnek McGalagony.
- Igen, és?
- Mire kíváncsi? – mormolta újból az ablak felé fordulva az asszony.
- Feltételezem, az nem hozná ennyire lázba, ha Miss Granger egyedül sétálna – nyomta meg az utolsó előtti szót Dumbledore képmása.
- Nem… nincs egyedül… – rakta le az öklét az ablak vaskos kőpárkányára az idős boszorkány. – Nos, rendben van. Perselussal… sétál.

Látta, ahogy a fénylő mező egyöntetűen vöröses színt ölt, és kivehető volt, hogy a két ember számára odalenn a parton megszűnt a külvilág.
Felszisszent, amikor kis idő elteltével érzékelte, hogy a fényjelenség megszűnt, a férfi elengedi a lányt, és hátrálva, aztán egy pördülést követően, lobogó köpenyben eltűnik, a fiatal boszorkány pedig ott marad egyedül, görnyedt vállakkal, furcsa kéztartással.
A festmény halkan morgott egy aprót, hogy felhívja a figyelmet az imént félbeszakadt beszélgetésre, és eltérítse utódát az ablaktól.

- Nem tudom, Albus, jó ötlet volt-e Hermionét ilyen mélységben belekevernie Perselus életébe – csóválta a fejét szomorúan. A férfi távozásáról ordított a pánikszerűség, volt tanítványáról pedig a csalódottság.
- Mi történt?
- Én sem tudom pontosan. Körülvette őket egy narancsos-vöröses fénynyaláb, aztán Perselus homályosan láthatóvá vált, amikor… megcsókolta Hermionét.
- Már régóta tudom, hogy utódomnak borzalmasan rossz az ízlése – morogta közbe gátlástalanul Phineas Nigellus.
- Na végre! - csettintett halkan Dumbledore egy másik keretben.

- Ne örüljön annyira, Albus – feddte meg az igazgatónő. A másik portrét csupán egy megrovó pillantásra méltatta. – Perceken belül el is menekült. Úgy vettem észre, a kolléga továbbra sem képes bensőséges helyzeteket kezelni – fűzte hozzá kesernyésen, alig titkolt rosszallással.
- Minerva, Ön igazi griffendéles – bólogatott a Roxfort egyik legnépszerűbb igazgatójának hasonmása. – A nyílt és bátor kiállás mindenek előtt, igaz? Méltányolom, hogy ennyire a szívén viseli Miss Granger sorsát. És azt is, hogy – mint sokat tapasztalt asszony – az adott helyzetben minden erejével a fiatal hölgyet igyekszik megvédeni. Higgyen nekem, ha azt mondom, Perselustól nem kell a kolleginát jobban féltenie, mint önmagától.
- Ne gondolja, hogy a szava nekem nem elég garancia, csakhogy én látom most Miss Grangert, Ön nem. Nem tudom, Perselus mitől riadt meg ennyire, de az nyilvánvalóan látszott, hogy elmenekült.

A portré töprengve megigazgatta figyelemreméltó szakállát.
McGalagony ismét a tópartot fürkészte, és lemondó sóhajjal ült vissza az asztalához, amikor látta, hogy a szóban forgó boszorkány lassú, céltalan lépésekkel megindul a főbejárat irányába.
A festmény azonban korántsem tekintette lezártnak a beszélgetést. Mintegy tíz-tizenöt perc elteltével ismét megszólalt.

- Minerva, a jövőt senki sem tudja minden részletre kiterjedően megjósolni. Khm, még Sybill sem – kacsintott az igazgatónőre, aki erre nem tudott elfojtani egy szolid vigyort. – Én sem lehettem biztos benne, hogy minden tervem sikerrel jár, de valamilyen utat mindenképp meg kellett próbálnom! Nem volt szívem Perselust annyi személyes áldozat, veszteség és őszinte megbánás után szimplán a halálba küldeni, még akkor sem, ha sejtettem, hogy talán ő maga is megváltásnak tekintené azt. A biztonsági, tartalék akció kulcsa Miss Granger rendkívüli megbízhatósága és fegyelmezett viselkedése volt. Gondolja meg, nem túl sok eszköz állt rendelkezésemre.

- Ebben nincs is vita – rázta meg a fejét McGalagony. – Viszont, ismerve Perselus múltját, feltételezhető volt, hogy – az ifjabb Malfoy közbejötte nélkül is – csak kevés hajlandóságot mutat majd a nyílt együttműködésre, nem gondolja?
- Hogyne. Nem kívánom megregulázni az alaptermészetét. Az ilyesféle elképzelésekkel már legalább tíz éve felhagytam – válaszolta a portré végtelen komolysággal. - Sohasem fog társasági emberré válni, teszem azt, vidám estélyek szervezésében és lebonyolításában közreműködni. Ellenben nem lehetetlen, hogy egy ilyen horderejű, őszinte érzés képes lesz kiemelni abból a mélységből, amiben húsz éve leledzik.
- Már amennyiben létezik egyáltalán ez az érzés, és csakugyan olyan őszinte – fogalmazta meg a boszorkány kertelés nélkül a történtek után kötelezően felmerülő egyetemes női kételyt.
- Ne becsülje alá Perselust – kérte halkan a képmás. – Ha eljutott idáig, hogy ennyire egyértelműen közeledett Miss Grangerhez, az csak jót jelenthet, még akkor is, ha a kisasszonyra most nagyon keserves napok várnak.

- Ugye nem azt akarja ezzel mondani, hogy maga előre eltervezte ezt a vonzalmat, és belerángatta Hermionét egy reménytelenül nehéz érzelmi kötődésbe? – emelte föl a hangját McGalagony megbotránkozva.

Dumbledore békítőleg felemelte az egyik kezét, és már nyílt a portré szája, hogy megnyugtassa utódját, amikor feltárult az ajtó, majd kopogás, kérdés nélkül egy zaklatott, könnyes arcú, vádló tekintetű Hermione Granger lépte át a vastag, feketére érett küszöböt.

- Jó estét, Minerva! – köszöntötte halkan az idős boszorkányt, és ellentmondást nem tűrően fordult a fal felé. – Beszélnem kell Dumbledore professzorral. Azonnal!
- Szeretné, ha magukra hagynám Önöket, Hermione? – kérdezte McGalagony, és ügyet sem vetett a lánytól teljességgel elfogadhatatlan modortalanságra.
- Nem – nyögte ki a kérdezett. – Maradjon Minerva, legyen szíves!
- Jó estét, Miss Granger! – nézett rá várakozva a nagyszakállú képmás, mint akit egy cseppet sem lep meg a fiatal hölgy megjelenése ezen az illetlenül kései órán.
- Szeretném, ha választ kapnék néhány kérdésemre, igazgató úr – kezdte a fiatal nő habozás nélkül.
- Kérem, foglaljon helyet, kisasszony – próbálta némileg lehűteni a kedélyeket a festett alak, és intett az egyik öblös karosszék felé. – Szívesen felvilágosítást adok mindenről, amiről csak tudok, de előbb kérem, ossza meg velünk, miért ilyen feldúlt?

Hermione leereszkedett az egyik székpárna külső felére, és megtámasztotta a homlokát a karfára nyugtatott karjával.
Hát mindenki az ő magánügyeire kíváncsi?

„Ne légy nevetséges!” – korholta a hang meggyőző eréllyel. –„Magyarázatot akarsz, értelmét keresed ennek az egész sodródásnak, és főleg, segítséget vársz a további lépéseidhez. Ahhoz, hogy ezt megkaphasd, szükség van némi információra, nem gondolod?”

De, végül is jogos.
Fölemelte a tekintetét, és fáradtan belekezdett.

- Miért rám bízta Piton professzor megmentését, Professzor Úr?
- Több okból. Egyrészt, Önnek már volt gyakorlata az időnyerő használatában, másrészt, igen gyors a felfogása, és sejtettem, hogy meg fogja találni az összefüggést az egymástól látszólag független ismeretek és tények közt.
- Csak ezért? – kérdezte gyanakvóan a boszorkány.
- Nem – sóhajtott egy rövidet a portré. – Számítottam rá, hogy az Ön legendás kitartása és a nehéz rejtvények megfejtésére való hajlama arra sarkallja majd, hogy ne tévessze Perselust szem elől, ha esetlegesen sikerül visszahoznia az életbe.
- És mégis, mit várt a mi… találkozásunktól? – kérdezett tovább szemrehányóan. – Ezt?

Hát persze, a legfőbb jó. Mindegy, aktuálisan mi is az, az elérésére bármilyen eszköz megengedett, nem igaz?!

- Szereti Perselust, Hermione? – vágta el az előző gondolatmenetet a néhai igazgatótól szokatlanul közvetlen és intim, halk kérdés.
- Szeretem – nézett rezzenetlenül a portré szemébe a fiatal nő. Egy perc múlva keserűen elfintorodott. – Hiszen ezt akarta, Igazgató Úr, vagy talán tévedek?
- Nem, gyermekem, nem akartam – ingatta a fejét a képmás, a hangsúlyt az utolsó igére helyezve, aztán hozzátett még néhány szót, amitől Hermione úgy érezte, végleg elveszíti a türelmét és az önuralmát. – Csak reménykedtem benne.
- De mire volt ez jó? – csapott kicsi öklével sírva a súlyos, sok ezerszer fényezett asztallapra. – Nem volt elég, hogy megmenekült, és ha akart volna, visszatérhetett volna az életbe?
- A kérdésben részben benne is rejtezik a válasz, Hermione – mondta a festmény szelíden. – Maga olvasta az összes a forrást, ami a Feltámasztás Kövéről Harry rendelkezésére állt annak idején. Az elmúlt hónapok nagyon is bebizonyították, hogy Perselus visszatérése nem teljes, és hogy a teljesség egyik legfőbb akadálya ő maga.
- Ezt mindnyájan tudjuk, uram – nézett rá a lány búsan, könnyektől égő szemmel. – De mit változtat ezen, hogy én… ?

- Bocsásson meg, Albus – szólt közbe az igazgatónő -, de számomra sem világos, mi szükség erre a bonyolult és törékeny helyzetre, és ez mennyiben szolgálja bármelyik érintett érdekét?
- Ugye, jól sejtem, hogy amikor a nyomát kutatta, közben egyre jobban beleásta magát a múltjába, nagyon mélyen megsajnálta Perselust?
- Igen, így volt. Rendkívül igazságtalannak tartottam, amit kisgyerekként elszenvedett, amit a diáktársai tettek vele, és sok mást is, ami azután történt – halkult el a hangja, ahogy figyelmét az emlékeire irányította.

- A szánalom és a segíteni akarás meglepően erős érzelmek, Hermione. Én valójában csak arra számítottam, ha megismeri Perselus élettörténetét, akkor nagyon megbízható támaszt, barátot, esetleg munkatársat és társaságot nyer az Ön személyében. Valamelyest engem is meglepett, hogy amikor végül ráakadt, Perselus ennél sokkal zabolátlanabb hatást gyakorolt Önre. Nem hiszem, hogy tudatában volt ennek.
- Fogalma sincs róla. Piton professzor azt hiszi, hogy Remus és én… - ismertette az este egyik felfedezését a fiatal nő.
- És féltékeny? – kérdezett rá egyszerre két magas beosztású roxfortos tanár is.
- Úgy látszott, de… én ezt nem értem, Igazgató Úr – rázta a fejét a boszorkány tanácstalanul. – Hiszen semmi oka rá. Piton professzor nem szeret engem. Sem senki élő nőt…
- Tudom, mire gondol most, gyermekem. Ne vesződjék ezzel a gondolattal. Nagyon kevés varázslót ismertem, aki képes olyan mély érzésekre, mint ő. De az a ragaszkodás, amit most feltételez, nem eleven dolog. Sajnálom, hogy nem fogalmazhatok világosabban. Perselus Piton végtelenül és lehetetlen módon szerette Lily Evanst, de valójában nem volt szüksége Lily Evansre. Ért engem?

Hermione figyelmesen követte a portré minden szavát, ám Harry anyjának már a neve említésére is összeugrott a gyomra.
Bizonytalanul megrázta a fejét.

- Harry édesanyja olyan volt neki, mint egy mugli költőnek a múzsája, akihez verset ír, vagy egy festőnek a modellje, akit millióképp megörökít, de nem tudja vele tölteni élő napjait. Mint egy törzsi varázslónak a bálványa, akit imád, akinek a gondolatait vagy az esőcsináló varázslatait ajánlja, de a valóságban nem társa.

Hermione, Perselusnak Magára van szüksége. Viszont erre neki magának kell ráébrednie, mindenféle külső kényszer nélkül. És itt most nem csak arra gondolok, hogy mint férfinak, végre feltűnt neki, hogy Maga érett, hús-vér nő, a ma esti viselkedését pedig nyilván ez a megdöbbentő felfedezés determinálta. Ne szóljon semmit, gyermekem, lényegtelen, hogy mit és honnan tudok – emelte fel a tenyerét egy pillanatra, majd folytatta. – A Maga iránti őszinte hálája és az Ön társaságához való egyre erősödő ragaszkodása számomra biztató jelek.
Ne csüggedjen, kedvesem, ha mindennek felismerése és a tény, hogy kiszolgáltatottá válhat Magával szemben, fejvesztett menekülésre sarkallja. Meg kell tanulnia elfogadni önnön természetének elnyomott, érzelmekre, intim élményekre képes, mondhatni, női aspektusát. Ez időt, nagyon sok időt igényel, és ami még nehezebb, mély alázatot követel tőle.

- De… mindenféle magyarázat nélkül otthagyott, és… - tört ki a fájdalmas élmény Hermionéból.
- Nem akarom áltatni – szögezte le a képmás. – Ehhez hasonló hirtelen és megindokolatlan váltásokkal számolnia kell a jövőben is. Legyen türelmes Perselushoz, Hermione.
- … és nem jelentek neki semmit – fejezte be az imént megkezdett mondatot lemondóan.
- Ezt én sem gondolnám, a ma este történtek után pedig végképp nem – tette a vállára a kezét az idős boszorkány megnyugtatóan.
- Egyetértek Minervával. Perselus maga sem tudja, hányadán is áll Önnel, ám az bizonyos, hogy közömbösségről már réges-régen szó sincs. Próbáljon bízni benne, és várjon. Talán nem lenne baj, ha most egy ideig nem találkoznának, amíg mindketten össze nem szedik magukat annyira, hogy kezelni tudják egymás jelenlétét. Mellesleg, ezt az időt felhasználhatná arra, hogy tovább keresse a megoldást Perselus visszatérésére. Meddig jutott? – kérdezősködött Dumbledore lenyomata, részint valós érdeklődéstől, részint attól a szándéktól vezérelve, hogy elterelje a fiatal nő figyelmét a történtekről.

- Találtam a könyvtár zárolt részében egy különlegesen védett kódexet. Az elején egy hatszirmú, bőrből készült lótuszvirág van.
- Ismerem azt a könyvet – villant meg a kék szempár elismerően. – Igen-igen régen volt, amikor megfordult a kezemben. Roppant tanulságos mű.
- Csaknem ötszáz éves, de a szövegek java része latinul, görögül, és szanszkrit nyelven készült, szóval nagyon lassan haladok – számolt be a boszorkány eddigi kutatásáról, mintha még mindig diák volna, és órán felelne. – Bevallom, egyelőre nem látom, mi köze ennek a történetgyűjteménynek a Feltámasztás Kövéhez, vagy akár a Peverell fivérekhez. Igaz, a könyv ettől függetlenül is érdekes – eresztett el egy szégyellős mosolyt, ami ismét szerfölött emlékeztetett az egykori eminensre.

- Nem csalódtam Önben, Hermione – nevetett fel halkan a portré. – Ne adja fel, az a kódex sok kérdésére választ fog adni. Menjen, pihenje ki magát, hogy holnaptól legyen elegendő energiája a mindennapokra. És ne feledje, Perselusnak magával kell először tisztába jönnie. Várjon – zárta le a beszélgetést halkan, barátságos bólintással elköszönve a fiatal nőtől.

A boszorkány megértette, hogy az audiencia ezennel véget ért. Fölkelt, hogy szobájába távozzon.
McGalagony kikísérte az ajtóig, és miközben barátságosan vállon veregette a kolleginát, halkan odasúgott neki egy biztató, fényhozó mondatot.

- Elárulom, Hermione, az imént, amikor észrevettem magát a parkban, egy röpke pillanatra egy nagyon ismerős, bár homályosan kivehető, és tőle szokatlanul szenvedélyes viselkedésű férfialakot is láttam – alig észrevehetően kacsintott egyet, azután a teljesen megrökönyödött lányt kituszkolva a helyiségből, magára zárta a súlyos ajtószárnyat.

Előző←…….→Következő