Nox tactorum (Érintések éjszakája)

 

„Under the heavens
we journey far,
on roads of life
we’re the wanderers,
So let love rise,
So let love depart,
Let hope have a place in the lover’s heart.
Hope has a place in a lover’s heart.”
(Enya – Roma Ryan)



Némán rótták a folyosókat. Egyik kanyar a másik után követte egymást, anélkül, hogy szót váltottak volna bármiről is.
Hermione gondolatai az iménti beszélgetés körül forogtak. Mélységesen reménykedett benne, hogy Draco a csipkelődő megjegyzéseken túlmenően nem tesz majd semmit. Bár már ezekkel is elég kínos helyzeteket teremthet, ha továbbra is ilyen gátlástalanul csinálja…

Perselus Piton zavarban volt. Önfegyelme mindössze arra volt elegendő, hogy ez egyáltalán nem látszott rajta. Miközben látszólag a kopott szélű, lapos kőlapokat tanulmányozta, röpke pillanatokra vissza-visszatért a tekintete a boszorkány arcára, és érthetetlen módon azt kívánta, bár láthatná a szemében a meleg fényeket.

„Nem vagy normális” – hallatszott a lesújtó vélemény. - „Mióta szoktál le róla, hogy parancsolj magadnak?”

Erre a kérdésre nem tudott válaszolni.
Vagy talán nem akart.

Granger nem figyelt rá, láthatóan elgondolkodva rakta szaporán egymás elé a lábait.
Nyilván azon töpreng, mikor találkozhat Lupinnal – szorította valami bizonytalan eredetű abroncs a férfi mellkasát.
A vérfarkas állítólag a héten valamelyik nap hazaugrik a családjához. Elképzelhető, hogy már ma sincs a kastélyban.
Ez a szerencséje. Ha most összetalálkozna vele, lehet, kipróbálná rajta, vajon mennyire volt alkalmas a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatására!
Nem is érzékelte, hogyan veszi körbe az indulat és a keserűség fojtogató, sötétszürke ködfelhője.

Hermione arra riadt fel gondolataiból, hogy a tőle alig fél lépés távolságban haladó varázslóból egyre erősödő hideg árad, és ahogy földre szegezett tekintettel haladtak előre, már elhagyták azt a lépcsőfordulót, ahol a kijárat felé folytathatták volna az utat.

Megtorpant, és finoman megérintette az őt egy lépéssel megelőző férfi vállát, hogy a megfelelő irányba térítse. Reszkető ujjai a kesztyű fonalhurkai mögött csak a köpönyegen csúsztak, mégis nehéz volt uralma alatt tartani a helyzetet, s a figyelmeztető érintés így is a végtelenül gyengéd simogatás határát súrolta.
Piton megrezzent a könnyed mozdulattól, meglepetten fordult hátra. Annyira készületlenül érte a kis kéz, hogy arca leplezetlenül tükrözte a csodálkozást és a váratlan meleget, ami átjárta, mielőtt ereje lett volna végiggondolni, vagy elrejteni.

- Elhagytuk a fordulót – intett visszafelé magyarázóan a fiatal nő, immár leengedett kézzel.

Piton szó nélkül elindult az ellenkező irányba, és hamarosan már a bejárati hallban jártak.
A süket csöndben visszhangot vert a csizmájuk kopogása.
Voldemort bukása óta a tanári őrjáratok gyakorisága és a diákok szabad mozgási lehetősége is visszaállt a normális menetrendre, de ekkor már annyira benne jártak az estében, hogy a folyosókon egy lélek sem tartózkodott. Legalábbis ők ezt hitték. Az a kicsit görnyedt vállú figura, aki ebben a percben a pince felé vezető lépcsőt keretező vaskos kiszögellés mögül figyelte Grangert, nem keltette föl a figyelmüket.

Egyszerre nyúltak a hatalmas, súlyos kilincsért, hogy óvatosan behúzzák maguk mögött a kastélyhoz méltó, többmázsás kapu oldalában nyitott alacsonyabb, keskenyebb, boltíves faajtót. Mindketten tisztában voltak vele, ha varázslattal próbálnák bezárni, a riasztóbűbájok azonnal lebuktatnák őket.
A tarkabarka és a fekete szálak egy másodpercre összeértek.
A férfi hirtelen, a nő tétován és bocsánatkérőn húzta vissza a kezét.
Szinte hangtalanul kattant mögöttük az ajtózár.

Lassan bandukoltak tovább a kőrisfák és a magyaltölgyek mély árnyékában. Ahol az óriás koronák csupasz ágbogának, vagy a haragoszöld levelek tömkelegének sűrű, csipkeszélű árnyéka nem vetült a hóra, mindent élesen bevilágított a telihold sápadtfehér fénye.
Hermione pontosan tudta, hogy a varázsló nincs valami nagy barátságban a Holddal, figyelembe véve a Remussal kapcsolatos emlékeit. Nem is sejtette, hogy a férfit jelenleg egyáltalán nem régi keletű indulatok fűtik Lupin ellen…

Szeretett volna tovább időzni, kihasználni a különleges alkalmat, hogy Perselussal lehet, és nem egy elzárt pincehelyiségben, nem munka közben, hanem a friss, karmos levegőben, fák és havas hegyek közt, szabadon.
Emlékezett rá, hogy a férfi nem tud úszni, így aztán valószínűleg a tavat is nagy ívben elkerüli, ha teheti, mégis remélte, talán sikerül az üvegházak után útba ejteniük a tópartnak a kastélyhoz legközelebb eső, rövid szakaszát.

Engedelmesen követte tehát a varázslót Pomona birodalma felé, mondván, első a munka.
Néhány perc múlva a harmadik melegház sűrűn jégvirágos üvegajtaja előtt álltak, ahol Bimba professzor a nagyobb terméshozamú, egyszerű gyógynövényeket nevelte. Ezek közül a legtöbb a mugli természetgyógyászok és füvesemberek körében is ismert volt.
Szépek voltak az üvegházak. Amikor diákként gyógynövénytanórán ide jártak, már akkor is öreg viktoriánus mugli udvarházak télikertjeire és melegházaira emlékeztették a finom lizénákkal és karcsú osztóbordákkal tagolt csupa üveg építmények. Mindezt csak csodálatosabbá tette a téli jégvarázs.

- Esetleg elárulná, miért kint bámészkodunk? – kérdezte Piton enyhe gúnnyal, amikor a boszorkány már néhány perce szobrozott a kérdéses épület előtt.
- Bocsánat, csak a jégvirágot néztem az ajtón – sietett Hermione a válasszal. – Ugye szép? – kérdezte habozva. Maga sem értette, honnan van mersze ehhez a bizalmas hanghoz. Hosszú évek alatt Piton sohasem mulasztotta el éreztetni a környezetével, hogy a bájitalokban és a mágiában rejlő gyönyörűségen kívül minden más szépségre érzéketlen. Vajon tényleg az? És már nem is tud másmilyen lenni? Vagy talán…

A férfi értetlenül nézte a lány csillogó szemét, bizakodó arcát. Most mit mondjon neki? Persze, hogy a jégvirág szép. Csak őt ez már ki tudja, mióta nem érdekli!
De mert a különös fruska ott állt szorosan mellette és a válaszára várt, vetett egy pillantást az üvegre. Az ajtó egyik fele eltűnt az ibolyaszínű homályban, csak egy-egy jégkristály csillant meg benne itt-ott, ahol a kastély árnyéka ferdén félbevágta a látványt, a másik felét ezüstös fénybe vonta a ráeső holdsugár, amely a jég misztikus élvonalain apró rezgésekből álló táncot lejtett.
Varázslatosan szép volt.
Még sosem látott semmit ilyennek a Roxfortban.

„Vagy talán még te magad nem voltál errefelé soha ilyen hangulatban, nem? Mi lelt, öregem? Nem tudsz összerakni egy épkézláb gúnyolódást? Vagy nem akarsz?”

Nem akar.
Nem tud…

Mit mondjon most neki?
Azt egyszerűen nem mondhatja, hogy igaza van, tényleg szép.

- Milyen nagy gyerek maga! – válaszolta végül halkan, és hangjában a soványka él elnyomta a lappangó szomorúságot és a csöndes irigységet. Hogyan, minek tud még így örülni ez a kis fityfiritty, hátán hasonló súllyal, mint ami alatt ő annak idején csaknem összeroppant? Pontosabban… össze is dőlt, Albus tákolta össze nagyjából, hogy ellássa a rábízott feladatot.
- Talán jó, ha megőrzünk magunkban valami gyerekséget, nem gondolja? Vagy ha újrateremtjük – nézett rá a boszorkány félreérthetetlenül, aztán elfordította a kis kallantyút és belépett az ajtón kitóduló fűszeres illatú enyhe párába.

A férfi elgondolkodva követte és figyelte, ahogy finom, pontos mozdulatokkal lát hozzá a feladathoz. Ugyanazzal a kis, ógermán rúnákkal vésett tőrrel dolgozott, amivel a legtöbb hozzávalót a laborban is előkészítette. Ahogy leguggolt a vékony, csillogó, a kártevőket távoltartó varázsfonállal keretezett sorok közé, és a legnagyobb gondossággal választotta ki a leginkább zöldezüst árnyalatú, legmolyhosabb hajtásokat; a földön szétterült körülötte a köpenye alja, a haja pedig szanaszét mászott az idétlen sapka alól, olyan volt, mint a mugli mesekönyvek kócos, jó szándékú boszorkái.

Hosszú percekig csak állt és bámulta. Erőt kellett vennie magán, hogy előszedje a köpenyéből a saját tőrét, és nekiálljon a munkának a szemközti sorban.
Egyenletesen akarták begyűjteni a hajtásokat, hogy ne legyen feltűnő a készletek megdézsmálása.
Talán negyed óra telhetett el, amikor a hibás, kicsit fonnyadt levelek kiválogatása után úgy számolták, elegendő zsályalevelet gyűjtöttek, és szinte egyszerre álltak föl.
Önkéntelenül egymás arcát fürkészték a csaknem teljes sötétben. A Hold közben továbbhaladt, és most a fénye javarészt a kastély falaira vetült.
Hermione közelebb lépett, és a kezében tartott szorosan összetekert kis köteget a varázsló tenyerébe rakta. Mivel a munkához lehúzták a kesztyűiket, érezte, ahogy a fagyos bőrön kicsi remegés reszket végig az érintése nyomán.

Fájón elszorult a torka a gondolatra, hogy ez csak a hideg miatt van, ami a téli világon kívül Perselust is jéggé dermesztette.
Annyira vágyott a melegségére, hogy arra már nem voltak szavai.
Nem mert ránézni, hihetetlenül árulkodó lett volna.
A férfi dermedt ujjai önkéntelenül a csokor köré záródtak, és közben egy futó pillanatra az ő kézfejét is érintették.
Hiába tudta az eszével, hogy most bénító hideget kellene éreznie, csak valami langyos fuvallat járta körül a kezét.

Nem volt azonban ideje ezen a jelenségen töprengeni, mert Piton intett, hogy szedelőzködjenek. A magával hozott kis darab bőrrel megtörölte a tőrt, elpakolta, aztán lehajolt a kesztyűjéért és belebújt.
Amilyen észrevétlenül közelítették meg az üvegházat, ugyanúgy sikerült távozniuk is.

Hermione eltökélten kanyarodott le arra a csapásra, amerre a diákok szoktak lesétálni a tópartra és Hagridhoz. A vadőrlak a háttérben némán és sötéten álldogált, csak a kéményből kanyargott vékony füstcsík a kékesfekete égbolt felé. Nagydarab barátja ilyenkor már minden bizonnyal alszik és a lefekvés előtt a tűzre rakott utolsó hasábok ropogása, és illata tölti be a kunyhót.
Szinte érezte, ahogy a meleg benne is szétárad a szép gondolattól.
Elmosolyodott, úgy haladt tovább.

Errefelé hangosabban ropogott a hó a ritkábban taposott ösvényen.
Piton lassan követte a lányt.
Az útirányból nyilvánvaló volt, hogy a tóhoz igyekszik. Végül is, nem mindegy? Sok kedve épp nem volt a többé-kevésbé fagyott víztükröt bámulni, ám – zavarba ejtő, idegesítő módon – Grangert sem akaródzott otthagynia.

Le sem vette róla a szemét. A boszorkány energikus volt, keresetlen, ösztönös, nőies, és rettenetesen fiatal.
Ha Perselus Piton ebben a pillanatban kívülről látta volna saját, a szokottnál is nagyobb feketeségben elmélyülő, kitágult pupillájú, sóvárgástól csillogó szemeit, valószínűleg elszörnyedt volna a látványtól. Szenvtelen viselkedésének sok versszakos cáfolata tüzelt a tekintetében.
Néhány hosszú lépéssel igyekezett utolérni volt tanítványát, amíg egy zavaró háttérzaj megállásra nem késztette.
Hemione is megállt és visszanézett. Már alig pár lépésre álltak egymástól és a dermedt víztükörtől.

Pitonban mérhetetlen harag lobbant az ismerős figura észlelésének pillanatában.
Lupin!
Szóval nem ment haza. Süket figyelemelterelés az egész.
A vérfarkas emberalakban volt, de leszegett fejjel, imbolyogva igyekezett a Tiltott Rengeteg széle felé és időnként megdörgölte a homlokát.
Nincs valami hódító állapotban, vajon mit szól most Granger a lovagjához? – fordította a pillantását az értetlen és sajnálkozó tekintettel ácsorgó boszorkány felé.

A Szellemszállásra megy! – ismerte fel a másik útját a varázsló. Indulata csak fokozódott.
Ezek szerint valaki elkészíti a farkaskór elleni főzetet a félvérnek, de a tünetek manapság sem szűnnek meg, és ilyenkor mostanában is oda vonul el. Viszont akkor az ősz folyamán miért nem találkoztak vele egyszer sem?!
Dühösen számolt.
Október végén Lupin épp nem tartózkodott Roxfortban, a következő teliholdak idején pedig ők már a kastélyban lapultak Dracóval.

Újra a lányra nézett, de nem az történt, amire számított. Az egykori griffendéles nem szaladt régi ellenfele után, hogy nagy bátran és ostobán segíteni próbáljon neki, mint kislány korában, hanem tétovázva nézett hol a vérfarkas után, hol pedig arrafelé, ahol ő állt.
Maga sem értette, honnan ugrott elő a régmúltból ez a kép, ahogy a bozontos hajú gyerek megpróbál hatni a nála legalább kétszer magasabb, akkor már teljesen átváltozott vadállatra.
Úgy látszik, a szörnyetegek vonzzák…

„Akkor neked egész jó esélyed lenne” – suttogta a hang gonoszul, könyörtelenül.
És igazul.

Ebben a pillanatban Perselus Piton új életében úgy istenigazából először, teljesen elvesztette a fejét és pálcát rántott. Ha egy kicsit nagyobb gyűlölettel szorította volna, lehet, Ollivander úr egyik kitűnő alkotása végleg megadta volna magát.
Hermione közelebb lépett és tiltakozva, védelmezőn felemelte a karját.

- Perselus!! Ne bántsa! – Lupin eközben jócskán eltávolodott, nem hallotta meg a fojtott kiáltást. Mialatt Piton a lány felé fordította a fejét, a vérfarkas végképp elhagyta a tó környékét, és kicsúszott abból a zónából, ahol a pálca hatása elérhette volna.

Hermione reszketve engedte le a karját. Felindultságában észre sem vette, hogy a férfi keresztnevét használta. Látta már dühösnek Pitont nem is egyszer, de ez megrémítette. Mit vétett neki Remus?! Hogy tud ennyire gyűlölködni?

„Hogy tud, hogy tud? Ebből állt az élete. Szokások nem változnak egyik napról a másikra. Még akkor sem, ha te itt vagy, hogy segíts.”

Az utolsó szó hosszan visszhangzott a fülében.
Piton lassan leeresztette a kezét, és elrakta a pálcát, de öklét továbbra is összeszorítva tartotta maga mellett.
A boszorkány félénken lépett közelebb hozzá és kutatóan nézte.
Percekig gyűjtötte a bátorságát, aztán a makacssága, hogy megtudja, mi volt ez az egész, győzedelmeskedett a tapintat és a félelem fölött.

- Miért gyűlöli ennyire? – kérdezte szomorúan, vádaskodás és indulatok nélkül.

A férfit szíven ütötte a hang. Elméje mégsem engedelmeskedett a kedves, békéltető szónak.
Felbukkant előtte a kép, ahogy a lány Lupinnal együtt belép a kapun és „beszélgetnek”.

- És maga? Maga meg miért szereti ennyire?! – vágta oda gorombán a tapintatlan kérdést, amire annyira ismerni akarta a választ, bár fogalma sem volt, miért.

Hermione okos lány volt, de most a döbbenet elvette a képességét a logikus gondolkodásra. Csak nézett a parázsló feketeségbe és tagadólag rázta a fejét.

- Én nem… mi nem… - suttogta percekkel később nagy nehezen, amikor végre megértette, mire gondolhat a férfi. Féltékeny volna? De hát miért? – Remus a legjobb barátom, Harryt követően – tette hozzá magyarázólag.
- Látom, baráti körrel remekül el van látva – morogta a férfi gyanakvóan. Tagadja, hát persze!

„Várható volt, Perselus. Azt mondd meg, miért kéne hozzád őszintébbnek lennie, ha tőled sosem várhatna viszonzást? Különben is, mi van, ha igazat mond?”

Ha igazat mondana, akkor most olyan pofont kellene lekevernie sértettségében, hogy a legközelebbi fatörzs adná a másikat.
Az nem lehet, hogy tényleg nincs köztük semmi, és egy ilyen durva feltételezést szó nélkül elviseljen. Majd éppen a tudálékos kis élgriffendéles!
Hermione pedig csak állt, és próbálta magát túltenni az iménti jeleneten. Szemét le nem vette a férfi arcáról, amin sosem látott viharossággal váltották egymást az érzelmek.
Aztán valami olyant figyelhetett meg, amihez még csak hasonlót sem tapasztalt soha.

Ahogy ott álltak egymással egészen szemben, tétován, értetlenül, lassan mindkettőjük körül halványan derengő vékonyka narancsos fénysáv képződött, gomolyogva körülvette őket, de nem emelkedett a földtől egy bizonyos magasságon felül. Csupán a törzsük körül hömpölygött, mint egy furcsa fényköd. Megbabonázva meredt a látványra, közben tett egy lépést a férfi felé.

Piton is érzékelte a jelenséget, és teljesen kiürült elmével, szinte delejesen ismételte a fiatal nő mozdulatát.
Az iménti indulatoknak és értetlenségnek nyoma sem volt egyikük szemében sem. Csak az az elhomályosuló csillogás…
A férfi mélyet lélegzett, ahogy tett egy újabb lépést a másik felé. Meglepetésére nem a tél csípős levegője hatolt a tüdejébe, hanem a lekaszált széna és az erdei avar friss-fanyar illatára emlékeztető finom párolgás.
Hermione illata…

A fénylő sávoknak úgy látszik, mindegy volt, ki láthatatlan, ki nem, mert egyre színesebbek és erőteljesebbek lettek, ahogy elnémulva merültek egymás szemébe.
Egyszer csak nem volt hova lépni tovább előre. A két narancsosan fénylő mező összeolvadt és színe egyre mélyült.
Amikor Perselus keskeny, fagyos tenyere eltűnt a lány kócos fürtjei alatt, másik karjával pedig vad erővel magához rántotta Hermionét, a fény színe lassan hasonlóvá vált a hosszan égetett tégláéhoz.

Nem tudta, mi történik. Már nem is akarta tudni, érteni, értelmezni. Minden hátra maradt mellőle, mintha valami fényes hurrikán hordaná messze, messze ismert világától.
Csak a szemét látta.
Hűvös és nyirkos volt az első, óvatlan és kicsit szögletes ismerkedés, ahogy a férfi vékony ajka megérintette, mégis akarta még és még.
Belesüppedt ebbe a nem remélt, képtelen és váratlan, majd egyre forrósodó ölelésbe, melynek reszketeg valósága minden képzeletet felülmúlt és várta, hogy sohase legyen vége.
A fények végképp összeolvadtak és a narancsszínű sávokat végleg eltakarta a mély bíbor.

Perselus Piton szikár alakját kicsi karok tartották fogva, aztán úgy hullottak bele mindketten a követelőző csókba, mint elkárhozott fűzfalevelek a folyó sodrába ősz idején…

Előző←…….→Következő