Constructio pontis (Hídépítés)

Hermione lassú, egyenletes léptekkel haladt a gyengélkedő felé. A mardekáros lány az elmúlt két napot ott töltötte.
Minerva annak idején nem mesélte el neki teljes egészében Milena történetét, csupán a tanulmányait érintő legfontosabb eseményekről tájékoztatta.
Aztán, ahogy megkedvelte a tanult, éles eszű fiatal lányt, és főként, ahogy a társai közt elfoglalt helyét alaposabban szemügyre véve sok tekintetben saját diákkorát vélte felfedezni benne, maga is utánanézett néhány dolognak.

Miss Grosvenor egy súlyos, ritka betegség miatt kényszerült annak idején évet halasztani. És, mint kiderült, a családjának előkelő származásuk ellenére rejtőzködni kellett ebben az időszakban.
Inkább homályosan sejtette, mint határozottan tudta, hogy az állítólagos betegség valamilyen nehezen levehető rontás lehetett, és feltehetőleg köze volt a halálfalókhoz. Ezek után nem csoda, hogy a lány szülei úgy döntöttek, nem tehetik ki további veszélyeknek sem a lányukat, sem Milena hat évvel fiatalabb öccsét.

Korábban is gyanakodott, hogy a diáklány finom arcszíne talán nem csak az aranyvérűek körében feltűnően gyakori sápadtfehér bőr eredménye, hanem vissza-visszatérő tünete egy lezajlott lábadozásnak. Ezek szerint mégsem fejeződött be teljesen a gyógyulása.

Madame Pomfrey barátságosan köszöntötte. Miss Stevenstől már értesült Hermione esetleges látogatásáról, és nem volt ellene semmi kifogása, tekintettel arra, hogy a lány nem volt fertőző, súlyos beteg, jelenlegi kezelése inkább amolyan erősítő kúrának és felülvizsgálatnak számított.

A magas, fiatal lány egymagában üldögélt az egyik félreeső ágyon, és olvasott.
Mivel a legutóbbi kviddicsmérkőzés óta eltelt már több hét, a helyiségben nem voltak ápolásra szoruló sportemberek.
Hermione közeledtére felnézett a könyvéből.

- Jó napot, tanárnő! – kelt fel lassan és némileg meglepetten az ágyból. A boszorkány azzal a lendülettel, ahogy odaért, nyomta is vissza ülő helyzetbe.
- Jó napot, Miss Grosvenor. Maradjon csak, Poppy szerint pihennie kell. Gondolom, Miss Stevens elhozta magának a legutóbbi tananyagot – ereszkedett le egy székbe az ágy mellé.
- Igen, köszönöm.
- Nem akarom zavarni, csak annyi időre jöttem, hogy megérdeklődjem, hogy van, és meddig kell még maradnia.
- Madame Pomfrey szerint a hétvégén már mehetek.
- Akkor nem lesz probléma, hogy ezt a kis lemaradást behozza. Megkérdezhetem, mit olvas? – nézett érdeklődve a kopott borítóra.
- Öhm, hát én csak… - jött láthatóan zavarba a mardekáros, aztán kibökte – a Hosszan ható rontások és átkokat.

Rövid, súrlódó hang hallatszott a hátuk mögött. A fiatal nő megfordult ültében, de nem látott semmit, ami összefügghetett volna a zajjal. Poppy az előkészítő helyiségben tett-vett.
Nem foglalkozott tovább a jelenséggel, inkább próbálta elképedését palástolni. Mi szüksége ennek a jó képességű, eddigi tapasztalatai alapján visszahúzódó, bár ravasz diáknak ezekre az ismeretekre?

- Nem akarom faggatni, de miért érdeklődik ilyen témák iránt? Gondolom, felesleges is említenem, hogy McGalagony professzor nem támogatja, ha a tanulók ilyesmivel foglalkoznak.
- Tudom, tanárnő. Személyesen engedélyezte, hogy kikölcsönözhessem ezt a könyvet – válaszolt a lány szűkszavúan.
- Értem. Akkor, azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy az évekkel ezelőtti betegsége közrejátszik az érdeklődésében.
- Így van – bólintott a lány lassan. Nem nézett a boszorkányra, úgy folytatta. – Biztosan hallott róla, hogy évet kellett halasztanom, és csak Tudj… Vo-Voldemort bukása után iratkozhattam be újra.

Hermione igenlően intett.

- A betegségemet egy kevéssé ismert, régi ártás okozta. A szüleim, miután elrejtőztünk, Írországban elvittek egy gyógyítóhoz, de az átkot ő sem tudta feloldani, csupán enyhíteni a tüneteket, ezenkívül nagyon speciális gyógyfőzeteket készített nekem. Nagyjából meggyógyultam, de csak nagyjából. Most is egyfajta utókezelés végett vagyok itt. Kerül, amibe kerül, meg akarom találni az átkot, ami beteggé tett – keményedett meg a hangja.

- Megértem. Ha bármikor úgy gondolja, segítségére lehetek, szóljon. Tudja, Milena, nem sok olyan könyv található a Roxfort könyvtárában, ami még nem fordult meg a kezemben – tette hozzá enyhe öniróniával.
- Igen, hallottam róla – mosolyodott el a lány kis szájhúzással. Ugyan, ki nem hallott Granger professzor olvasásmániájáról? – Szólni fogok, ha elakadok. És köszönöm.
- Nem is zaklatom tovább, pihenjen.

Az előkészítő ajtajában a javasasszony bukkant el.

- Elnézést, Hermione, lassacskán vége a látogatásnak, egyrészt, Miss Grosvenornak jót tenne egy kis zavartalan pihenés, másrészt, nekem is hamarosan indulnom kell Minervához.
- Igen, Poppy, megyek már. Vigyázzon magára, Milena. Jobbulást. Viszontlátásra a következő órán – búcsúzott röviden.
- Köszönöm, tanárnő. Viszontlátásra.

Ahogy fölkelt és elhagyta a helyiséget, ismét hatalmába kerítette a furcsa érzés, hogy valami, vagy valaki mozog körülötte.
Alighogy bezárta maga mögött az ajtót, elővont pálcával fordult meg a folyosón.

- Azt ajánlom, nagyon gyorsan bújjon elő – közölte a levegővel ellentmondást nem tűrően.

És rögtön ezután meglepetten engedte le a pálcát.
Draco Malfoy állt előtte.
Pontosabban nem állt, sokkal inkább támaszkodott a folyosó kőfalának.

- Draco?! Mit keresel itt, a gyengélkedőn? – kérdezte szemrehányóan, ámbár suttogva. – Nem azt mondtad annak idején, hogy szeretnéd ezt a helyet nagy ívben elkerülni?
- De igen, azt mondtam – vonta meg a vállát a fiatalember nyeglén.
- És? Ne kelljen már mindent szavanként kihúzni belőled! – türelmetlenkedett a boszorkány.
- Ha megengeded, inkább nem a folyosó közepén válaszolnék – nézett rá a fiú figyelmeztetően. Azért az inkognitóját jó lenne továbbra is megőrizni.
- Rendben, igazad van. Menjünk.

Malfoy kiábrándította magát, és engedte, hogy a lány a saját szobájába kormányozza.
Útközben törte a fejét, mennyit mondjon neki, aztán úgy gondolta, majd kialakul. Ismerve Hermionét, valami álmagyarázattal úgysem szúrhatja ki a szemét. Meg aztán… rendes csaj ez, csak egy kicsit minden lében kanál.

Negyed órán belül a fiatal nő kandallója mellett ültek, kezükben egy-egy pohár töklével.
A boszorkány várakozva nézett a mardekárosra.
Mit keresett a gyengélkedőn? Ahol nem volt más, csak… Milena!
Ismerik egymást? A családjuk nagyon távoli rokonságban áll. Lehet, hogy még gyerekkorukban találkoztak. Az aranyvérű családok általában elég szoros kapcsolatot tartottak, és nagy divat volt – akkoriban aztán különösen -, hogy az utódokat már egészen kicsi korukban bevezessék az úgynevezett megfelelő társaságba.
De ha így lenne, akkor miért nem mutatkozott meg a lány előtt?
Egy pillanat múlva már tudta is a választ: mert Poppy szinte állandóan a gyengélkedőn tartózkodik. Egyszerűen nem volt rá lehetősége.

- Szóval, mire vagy kíváncsi? – kérdezte Draco néhány perc hallgatás után.
- Rövid gondolkodást követően, kizárásos alapon, nyilván te is tudod, rájöttem, hogy Milena miatt ücsörögtél a gyengélkedőn. Ahelyett, hogy a szobában melegednél, és innád az erősítő főzeteket – tette hozzá szemrehányóan.
- Ugyan már, nővérke – morogta a fiatalember érezhető keserűséggel. – Azon kívül, hogy nem fázom állandóan, és nem kell csak a takaró rejtekében élnem, mi haszna idáig, hogy idehoztál? Az állapotom szinte semmivel sem jobb, mint két hónappal ezelőtt. Sok értelme innom azokat a borzalmas ízű löttyöket!
- Draco, örülj neki, hogy Piton professzor nem hallja, amit mondasz! – szólt rá szigorúan. – Nem azért dolgozik annyit, hogy ilyen könnyen feladd! Különben pedig, ne tereld a témát, légy szíves! Mit kerestél Milena közelében? Ismered?

A fiú fújt egyet. Úgy látszik, tényleg nem ússza meg részletes magyarázat nélkül. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett a lányra.

- Nem akarlak sürgetni – szólt halkan a boszorkány. – Segíteni szeretnék, és most elég… szóval, elég szomorúnak tűnsz.
- Bölcs megállapítás, Granger. Az is vagyok – vágott a régi Malfoy-hang.
- Talán mégis jót tenne, ha elmesélnéd…
- Tipikus csajmegoldás – érkezett a némileg lefitymáló válasz.
- Ne gyerekeskedj, Draco – tette a karjára finoman a kezét. – Amióta találkoztam veletek, olyan felnőttnek látszottál. – Figyelmesen vizsgálta a fiatal férfi arcát. – Ennyire nehéz? – kérdezte sokkal komolyabban.

Válasz sokáig nem következett. Már a második pohár töklevet kortyolgatták, mire a volt mardekáros újból megszólalt.

- Igen, ismerem. Nagyon távoli rokonok vagyunk. Kicsi gyerek voltam, amikor kisbabaként a szülei elhozták hozzánk vendégségbe. Aztán később, a Roxfort előtt, meg az első években is találkoztunk párszor, még otthon. Nem voltunk barátok, legfeljebb csak alkalmi játszópajtások. Ahhoz kevésszer találkoztunk. A családja aranyvérű, de nem voltak különösebben „aktívak”.

Nem szálltak szembe a Sötét Nagyúrral, viszont nem is vettek részt a…a gyűléseken. Apám gyakran mondogatta, hogy puhányok, nem becsülik eléggé a származásukat. Anyám ezekre a gondolatokra általában helyeselt, nem mondott neki ellent.
Évekig nem láttam az iskolán kívül, és amikor legutóbb itt a Roxfortban tudatában voltam a jelenlétének, csak egy volt a többi kismardekáros kölyök közt. Aztán egyszercsak eltűnt, a családja látogatásai is elmaradtak. Gondolom, nem szükséges részletezni újra azt az időszakot - fintorodott el a szégyellnivaló emlékek hatására.

- Persze. Tudjuk, hogy akkor gyakran még a szoros családi kapcsolatok is szétzilálódtak – Hermione megborzongott. Ha ki lehetett kerülni, ő sem szívesen beszélt a Dumbledore halálát követő időszakról és Voldemort rémuralmáról.
- Nem tudtam pontosan, mi történt, és őszintén szólva, akkoriban nem is érdekelt. Mással voltam elfoglalva.
- Értem – zárta rövidre ezt a témát a lány a tőle telhető legnyugodtabb hangnemben. – Ezek szerint nem tudtad, hogy súlyos beteg volt, és azért jár még csak ötödévre, mert évet kellett kihagynia?
- Nem tudtam. Perselus nem mesélte neked a szilvesztert?
- Nem – ingatta a fejét a boszorkány alig észrevehetően rózsaszín arccal. Hetek teltek el azóta. És az emlék még most is megremegteti a gyomrát. Bár tudná kezelni!

A fiú lopva figyelte a mellette ülő nő furcsa viselkedését. Egy-két perc után folytatta.

- Szóval, aznap estefelé egyedül voltam. Gondoltam, Perselus biztos lement a birodalmába, és semmi kedvem nem volt a csupasz falat bámulni. Kitaláltam, hogy megnézem a forgatagot a Nagyteremben, meg mászkálok egy kicsit. Lementem, persze kiábrándítva, még néhány biztonsági trükköt is alkalmaztam, és csak nézelődtem. Olyan kívülálló voltam, hogy csak na.
- És? Egész este lent voltál a buliban?
- Elég sokáig. És egyszercsak felfedeztem Milenát. Alig ismertem meg. Valami visszahúzódó kiscsajra emlékeztem, ehhez képest felbukkant előttem egy titokzatos, érett nő. Döbbenetes volt.
- Bocsáss meg, de ez elég… meglepően hangzik a te szádból. Ugye sejted? – nézett a fiúra bizonytalanul. Az iménti mondatokat tényleg Draco Malfoy mondta? Aki azt a visszataszító színjátékot csinálta azzal a liba Parkinsonnal?

- Miért, Granger? Idejét nem tudom, mikor láttam bármiféle nőt közelről - nyomta meg az utolsó szót gúnyosan. Na igen, Granger, meg a hatalmas tapasztalatai Weasleyvel!
- Mellesleg, nem azt mondtam, hogy álmaim asszonya gyalogolt felém teljes aranyvérű menyasszonyi felszerelésben! – csattant fel hirtelen.
- Jól van, jól van, nem akartalak megsérteni, oké? – visszakozott, bár nem kerülte el a figyelmét, milyen nyomtalanul eltűnt mellőle a flegma, nagyképű és közönyös mardekáros, és a helyét milyen rekordsebességgel foglalta el egy zaklatott férfi.

- Szóval, felfigyeltél rá. Tulajdonképpen nem olyan meglepő. Milena különleges személyiség. A kedvenc tanítványom – nézett a másikra barátságosan.
- Jellemző – morogta a srác. – Gondolhattam volna, hogy ha tanár leszel, akkor nálad a hozzád hasonló tanulógépek lesznek a kivételezettek. Egy pillanat! Te kivételezel egy mardekárossal?
- Szó sincs róla. Nagyon kedvelem Milenát, díjazom, hogy van, aki az óráimon mindig jól teljesít és vág az esze, de nem azért kap jó értékeléseket, mert a „kedvencem”, hanem azért, mert ilyen jó jegyeket érdemel a munkája. Rendkívül kitartó lány.
- Azt észrevettem – válaszolta a másik kis sóhajjal. – Gyakran meglépek a szobából, és észrevétlenül figyelem, hol jár, mit csinál. Így kerültem a gyengélkedőre is. Csupa olyasmi után kutat, amit jobb lenne elfelejteni – mondta feltűnő keserűséggel.

Hermione elgondolkodott. Draco láthatóan megbánta, hogy annak idején követte a családi előírásokat, és amin az utóbbi években átment, azt tényleg senkinek nem kívánná.

- Milena azért érdeklődik ennyire a különböző rontások iránt – McGalagony beleegyezésével! -, mert meg akarja találni azt az átkot, ami a betegségét okozta. Szerintem ez teljesen érthető.

Hirtelen eszébe jutott egy merőben új ötlet. Malfoy nálánál sokkal otthonosabban mozog ebben a témában! Ráadásul tetszik neki a lány. Mi lenne, ha…?

- Draco! Te segíthetnél neki! Nyilván ismersz egy csomó ilyen témával foglalkozó forrást, amit én esetleg nem. Meg aztán… szóval, látom, hogy nagyon egyedül van – bölcsen nem tette hozzá, hogy ez a volt mardekárosra legalább annyira igaz. - Nem igazán barátkozik senkivel. Talán jót tenne neki, ha valakihez, aki nem tanár, bizalommal fordulhatna, nem gondolod?
- Nem! – hallatszott az éles, tiltakozó kiáltás. Hermione meghökkenve nézte az imént még ismét viszonylag higgadt fiút. – Úgysem állna velem szóba – tette hozzá sokkal halkabban.
- Miért?
- Na, erőltesd meg kicsit azt a méretes agykapacitásodat! Mégis miért? – kérdezte élesen.

A boszorkány gondolkodott egy darabig. Miért haragudna Milena a fiatal Malfoyra? Ha már évek óta nem is találkoztak.
Tanácstalanul nézett a fiatalemberre.

- Azt hiszem, nem kapizsgálod – mondta Malfoy. Kivételesen a hangja nem volt leereszkedő. – Akkor segítek: az apámat Lucius Malfoynak hívják – hangzott a karcos magyarázat.

Hermione döbbenten hallgatott. Ha Milena Grosvenor a fiú szerint az apja miatt nem állna szóba vele, annak csak egy érthető oka lehet. Lucius Malfoy átkozta meg a lányt? A rokonai gyerekét?!

- Látom, már sejted – folytatta a fiatal varázsló. – Mint mondtam, akkoriban nem nagyon foglalkoztam ezzel a dologgal, és apám sosem számolt be nekünk feltétlenül minden lépéséről. De azért nem vagyok teljesen hülye. Most, amióta láttam őt, és rájöttem, hogy valamilyen vissza-visszatérő gyengesége van, meg persze elcsíptem a jó öreg Pomfreyval folytatott beszélgetések közül néhányat, összeraktam a mozaikdarabkákat.

Akkoriban betegedett meg, amikor a Nagyúr igyekezett kiterjeszteni befolyását, a csatlósai létszáma pedig önkéntes alapon, de nyomásgyakorlással is rohamosan nőtt. Miután a jóslatgömb összetört, apám megpróbálta helyrehozni a hibát, főleg, mivel nyilvánvaló volt, hogy Perselus egyre inkább a Nagyúr kizárólagos jobbkeze lesz, ha nem csinál valamit sürgősen.

A boszorkány megborzongott a férfi nevének említésére. Milyen élet lehetett az? Árgus szemekkel, féltékenyen figyelő halálfalók gyűrűjében, állandó életveszélyben, magányosan.
Lehajtotta a fejét.

Malfoy érdeklődve nézte.
A szokott stréber helyén szomorú fiatal nő ült, akiből sütött a mély együttérzés és valami reményvesztett forróság.
Végiggondolta, miről is beszélgettek. Jó-jó, kedveli a tanítványát, meg afféle griffendélesként nyilván elborzadt az apja gátlástalanságától, de ez nem magyarázza meg a viselkedését.

- Voltak aranyvérűek, akik nem ugráltak annyira örömükben, hogy a Nagyúr visszatért. Utólag visszagondolva, alighanem Milena családja is közéjük tartozhatott. Az ilyeneket hízelgéssel, anyagi zsarolással, vagy fenyegetéssel megpróbálta „jobb belátásra” bírni. Apámat gyakran küldte ki ilyen családokhoz, hogy vesse latba minden befolyását. Nem volt más választása. Nyilván már akkor is velem fenyegette… - nem nézett beszélgetőpartnerére.

- Szóval, úgy gondolod, hogy ő… hogy ő hajtotta végre a büntetést azokon, akik nem engedelmeskedtek elég gyorsan? – kérdezte a lány habozva.
- Attól függ, mennyire előkelő varázslókról volt szó. Az „alacsonyabb szintű” eseteket gyakran bízta Dolohovra. Meg Greybackre – még most is futkosott a hideg a hátán az undortól és a félelemtől. – Viszont Milena ősei több száz évre visszamenőleg aranyvérűek, és a csöndesebb életvitelű családok közt az apja mindig is köztiszteletnek örvendett. Nem gondolhatok mást, érted?
- Világos. De miért hiszed azt, hogy téged mindenki, Milena is az apáddal azonosít?
- Talán nem? Ne légy már ilyen naiv. Hiszen én magam is hasonlítani akartam hozzá!
- De nem vagy az apád, Draco! És szerintem jogod van hozzá, hogy kapjál tőle egy esélyt - folytatta a másik meggyőzését.
- Majd gondolkodom rajta – morogta a fiú, belátva, hogy a volt éltanulót talán ezzel szerelheti le, legalábbis átmenetileg.
- Az jó. Nem foglak sürgetni, nyugi. Csak örülnék neki, ha szegény lánynak lenne megfelelő társasága.
- Ezt nem gondolod komolyan! – a mardekáros felpattant, és járkálni kezdett a szobában. – Te, egy főgriffendéles tényleg úgy véled, hogy én megfelelő, megbízható társaság lennék egy lánynak, akit nagy valószínűséggel az apám átkozott meg?!
- Pontosan úgy vélem. Ha nem vennéd észre, egy ideje a barátod vagyok. Azt hiszem.

A fiatalember megtorpant. Épp az íróasztal mellett találta el az utolsó mondat, és hirtelen nem is tudta, mi váltott ki belőle nagyobb megrökönyödést: annak tartalma, vagy a tény, hogy a lány asztalán egy szögletes, sima keretben mentora néz vele farkasszemet.
Eltartott egy darabig, mire visszanyerte a beszélőkéjét.
Visszaült Hermione mellé, és várakozva emelte rá a tekintetét.

- Ezt most… miért?
- Van ellene kifogásod? – kérdezett vissza a boszorkány.
- Nincs. És én… szóval, köszönöm. Ilyesmi még nem fordult elő velem – tette hozzá habozva.
- Szóval barátok vagyunk?
- Egye fene – dörmögte a fiatalember, és elfordult.

- Mondd csak, ugye a professzornak nem számoltál be róla, hova kószálsz, ha épp nem vagy a szobátokban? – váltott témát a lány kis idő elteltével.
- Említettem, hogy szilveszterkor meglehetősen berágott rám. Amikor előkerültem, feltűnően ingerülten ordította le a fejemet. Azóta sem értem, mitől volt annyira paprikás hangulatban. Egyébként, nem tudod véletlenül, hol járt Perselus aznap este? – fordult újra a volt griffendéles felé, a lehető legártatlanabb hanghordozással. Meg kell tudnia, mit keres a házvezetője képe ebben a szobában! – Azt hittem, csak a laborban volt, de attól nem lett volna olyan kibírhatatlan. Amúgy is, az utóbbi hetekben alig lehet beszélni vele. Vajon mi baja lehet? – adta elő a mély értelmű töprengést.

Hermione Granger, bár korának egyik legértelmesebb boszorkánya volt, azért igazi griffendéles. Annak rendje és módja szerint besétált a csapdába.

- Aznap nem volt komolyabb tennivaló a főzetekkel – válaszolta szinte azonnal. – Egy különlegesen szép helyen volt, fenn, a jóslástan terem felé vezető folyosó végénél.
- Milyen tájékozott vagy – vágta rá Malfoy. – És mégis, honnan vagy ilyen jól értesült?
- Onnan, hogy velem volt - suttogta a fiatal nő, és bár érezte, milyen árulkodó a viselkedése, nem tudta kontrollálni ösztönös reakcióját. Mélyen elpirult.

Draco figyelmesen nézte a láthatóan nagy zavarban lévő nőt. Kezdte sejteni, valami nagyon érzékeny, és vélhetően nagyon elfojtott terület nyomára bukkant.
Kérdések tömkelege merült föl benne.
Hermione együtt töltötte az óévbúcsúztatót volt bájitaltan tanárával.
Ezek után a férfi legenyhébben fogalmazva is szörnyen idegesen reagált az ő kis kiruccanására. Az utóbbi hetekben mogorvább, mint valaha.
Csak azt a baglyot tűri meg maga mellett hosszabb időre. Apropó, bagoly! A kis ragadozót Grangertől kapta, ezt azért karácsonykor sikerült kiszednie a férfiból.

Folyton együtt lógnak a laborban, foglalta össze az elmúlt időszakot nyeglén, bár rögtön belegondolt, hogy Piton nyilván hetekig vele pucoltatná az összes holmiját a manók helyett, ha megtudná, hogy az ő érdekében végzett kemény munkát magában „lógásnak” titulálja.
És a lány Perselus fényképét őrizgeti az asztalán.
A kérdések száma minden egyes gondolatot követően rohamosan csökkent.

Most pedig úgy viselkedik, mint egy rajtakapott, szerelmes csitri.
Hát persze.
Mert az is!

A felismerés ambivalens érzéseket váltott ki belőle. Egyrészt, erőteljes önelégültséggel gratulált magának önnön ravaszságához, másrészt nagyképű somolygást váltott ki belőle a morbid gondolat, hogy valaki Perselust, ezt a lehetetlen, udvariatlan, öntelt, csúnya, de elképesztően értelmes és kiismerhetetlen varázslót férfiként észrevehette. Különösen, ha azt is figyelembe veszi, hogy van köztük cirka húsz év.

Aztán ezeket a nem túl baráti gondolatokat elnyomta egy újabb megvilágítás: Hermione iménti kijelentései, meg a vele kapcsolatos sokévi tapasztalatai után önmagát is meglepte, mennyire örülne, hogy ha mindez így igaz, a lány utat találna magányos szobatársához. Leginkább az ágyába.

Ahogy most végigfuttatta magában a lehetőséget, másodszorra már nem tűnt olyan elvetemült gondolatnak.
Perselus valóban nem kellemes társaság, kifejezetten fiatalnak sem nevezhető, de Granger mindig is koravén volt, és képes megpróbálni jól kijönni a legelviselhetetlenebb idiótákkal is.

Bőven volt elegendő tapasztalata a mardekáros lányokkal ahhoz, hogy már első találkozásukkor észrevegye, a kis borzas eminens nagy valószínűséggel igen-igen szenvedélyes, lobbanékony nővé érett.
Ebből az aspektusból tökmindegy, hogy Granger nem szép, és a korkülönbség jelentősége is eltörpül.

Sokkal fontosabb, hogy a varázslónak épp egy ilyen nőre lenne szüksége.
Mostanra már megismerte annyira Perselust, hogy (figyelembe véve az élete teljes történetét) felmérje, ha egy parttalan, felszabadítóan gátlástalan örvény sem rántja ki a gödörből, akkor semmi.
Legfeljebb saját jól felfogott érdekében óvakodott ezt a felismerését a férfi tudomására hozni.
Nem kívánt időnek előtte, több darabban, végleges jelleggel csatlakozni a varázsló üvegeiben úszkáló lényekből álló, bizonytalan eredetű, gusztustalan társasághoz.

- Tudod, már korábban is akartam mondani, egész jó nő lett belőled – provokálta a lányt hallatlan szemtelenséggel. – A mostani beszélgetésünk csak megerősítette a megfigyelésemet. Kifejezetten jól áll neked, hogy szerelmes vagy.

Hemione felkapta a fejét. A harag, a zavar és a szégyen egyszerre fokozta bőre vörösségét.

- Draco Malfoy! Hogy merészeled?! – emelte pofonra a kezét lendületesen.

De a mardekáros gyorsabb volt. Felpattant, és biztonságos távolságból, gunyoros vigyorral, esengve összeillesztette két tenyerét.

- Jaj, ne bántson, kisasszonyom! Dracy ünnepélyesen megfogadja, hogy jóóó lesz – nyújtotta el gyerekesen a szót, tökéletesen utánozva egy házimanó stílusát – csak ne horpassza be az orrom másodszor is! – kiabálta teljesen élethűen, bár az utolsó szavak közben már vinnyogott a visszafojtott vihogástól.

Hermione legyintett, aztán elmosolyodott. Hát lehet egy ilyen marhára haragudni?
Ebben a pillanatban nagyon emlékeztette az évekkel ezelőtti Ronra és Harryre. Tényleg lehetnének barátok…
Csak az a mondat ne hangzott volna el!
Draco még nevetgélt egy darabig, de aztán félig-meddig elkomolyodva fölemelte a képet az asztalról, és visszaült a karosszékbe.

- Mint röviddel ezelőtt már kifejtettem, nem vagyok se vak, se hülye. Különben pedig… mi mással tudnád megmagyarázni ezt itt? – mutatta fel Piton arcképét.

A boszorkány nem nézett rá, csak a szeme sarkából érzékelte a teljes lebukást. Nem tudott mit reagálni.
Lábait fölhúzta az ölébe. Ez a mozdulata viszont főként arra volt jó, hogy Csámpás elérkezettnek lássa az időt, hogy az ölébe telepedjen és kikunyeráljon magának néhány perc törődést.
Oda sem figyelve cirógatta a vörös bundát, és kihasználta a lehetőséget, hogy a macskájával való foglalkozás ürügyén nem kellett állnia a fiatal Malfoy átható tekintetét.

- Bármenyire szórakoztató lenne, nem akarlak bosszantani – fejezte ki sajnálkozását a volt mardekáros. Nem tűnt egészen meggyőzőnek… - De ugye magad is belátod, hogy a felvetésem egészen nyilvánvalóan következett abból, ahogy most viselkedsz. Nagyon beszédes a hallgatásod, Hermione – váltott egy sokkal bizalmasabb, kedvesebb hangra.

A lány továbbra is némán nézett maga elé, de még előrebukó tincsei közt is látszott, a beszélgetés sokkal jobban felkavarja, mint amennyire mutatni igyekszik.
A fiatalember csak most kapott észbe. Eddig az arckifejezésig úgy vélte, valami griffendéles rajongással kevert, eltitkolt, furcsa vágyat fedezett fel az előbb, amit ki lehetne aknázni abból a célból, hogy Pitonnak legyen egy nője, aki helyrerántja az önértékelését, most viszont hirtelen ráérzett, ennél jóval többről van szó.

Megköszörülte a torkát.

- Nem akartalak megbántani. Ezek szerint… te tényleg… beleszerettél?

A fiatal nő csak ült tovább, ölében a doromboló jószággal, aztán nagyon lassan bólintott.
Most már Malfoy is elcsöndesedett.
Nagyokat hallgatva próbálta a hihetetlen, letaglózó információt feldolgozni.
Ha őszinte akart lenni magához – és az utóbbi években már rájött, ez az egyetlen járható út a világban -, nem szívesen cserélt volna most a lánnyal. Elcsábítani könnyű egy férfit, talán még Pitonnal kapcsolatban sem lehetetlenség, de ez az érzés… uhhh… szegényke.

Na és mi a helyzet Perselussal?
Miután ő is olvasta a Próféta cikkei közül egyik-másikat, nagyjából tisztában volt Lily Evans jelentőségével. Gondolatban számtalanszor falra is mászott attól, hogy a varázsló fiatalon micsoda balfék lehetett.
Kegyetlen örökség.
Ennek ismeretében szeretni Pitont! Pff.

- Nem irigyellek – mondta nagyon őszintén. – Csak, hogy tudd: szerintem jó lenne nektek együtt, de attól tartok, ez nem lesz egy sétagalopp.
- Mármint micsoda? – kérdezte Hermione értetlenül.
- Természetesen a meghódítása, mi más? Griffendéles voltál, csak nem mondtál le róla már eleve? – hüledezett. Itt ül ez a nőszemély teljesen megzakkanva, és miután ő rájött az egészre, azt hiszi, majd annyiban hagyja a dolgot? Legfőbb ideje felrázni ebből a hülye melankóliából!
- Draco, állj! Nem avatkozhatsz bele! – emelte föl a kezét a lány tiltakozva.
- Nem is arról van szó – vágott vissza azonnal. – De ugye nem hitted, hogy hagyni foglak titeket két szomszédos szobában, egymástól karnyújtásnyira besavanyodni? Látod magadat kívülről? Süt rólad a szerencsétlenség!

Bár, Perselust azt hiszem, már vihetném is a Mézesfalásba és belemárthatnám valamelyik édességes dézsába, hogy fogyasztható állapotba hozzam. Szóval, mivel kezdjük a hadműveletet?
- Te megőrültél! Nem lesz semmiféle hadművelet. Nem fogom nevetségessé tenni magam. Előtte meg főleg nem, amikor azt is olyan nehéz volt elérni, hogy legalább a munkámat már elismeri. Draco, tényleg! Én nem vagyok Pa… Parvati, aki ilyen ócska trükkökhöz folyamodik!
- Ugye nem Parvatit akartál mondani az előbb? – kérdezte a fiú halkan.
- Nem. Ne haragudj, csak kicsúszott a számon.
- Semmi baj, nem voltam beleesve, csak… mindegy, ez már a múlt.
- Bocs.
- Térjünk vissza Perselushoz. Tehát, mit fogsz most csinálni?
- Semmit. Vagyis amit az eddigi hónapokban. Dolgozom, segítek neki a laborban, hordom nektek a kaját, olvasok.
- Ne ködösíts! Vele mihez fogsz kezde…?

A boszorkány szerencséjére - vagy szerencsétlenségére - erőteljes kopogtatás hallatszott.
A bent ülők összenéztek. A varázsló kérdőn felvonta a szemöldökét.

- A professzor. Bocs, Draco, mennem kell. Megígértem, hogy elkísérem az üvegházakhoz. Szereznünk kell egy kisebb mennyiségű zsályalevelet – mondta Hermione magyarázóan, miközben az ajtóhoz sietett, és mielőtt kitárta, még egy utolsó, figyelmeztető pillantást vetett a fiatalemberre.

Csakugyan Piton állt az ajtóban. Bosszúsan konstatálta, hogy a nő távolról sem menetfelszerelésben várja.

- Jó estét! – morogta. – Reméltem, hogy nem felejti el a mai programot, de hiába, még én is tévedhetek. Tíz évenként átlag egyszer.
- Jó estét, professzor! Nem felejtettem el, mihelyst Draco lesz szíves visszafáradni a szobájukba – nézett várakozva a fiúra, miközben ujjaival a félig nyitott ajtószárnyon dobolt, és teljesen figyelmen kívül hagyta a férfi önelégült megjegyzését -, máris indulhatunk.

A fogashoz lépett, gyorsan meleg köpenyt húzott a talárja fölé, és fölvette megszokott sapkáját, kesztyűjét, és sálat csavart a nyakába.
Malfoy vihogott.

- Megosztanád velünk, mi olyan mulatságos? – kérdezte az idősebb varázsló enyhe éllel. – Úgy viselkedsz, mint a legsötétebb pubertással küszködő harmadéves hugrabugosok – feddte meg, láthatóan a legcsekélyebb eredmény nélkül.
- Hermione elfelejtett felvilágosítani, hogy a zsályát Grönlandról hozzátok – nézett végig széles mosollyal az alaposan felöltözött pároson.

Kint olyan hideg volt, hogy Piton is fekete kesztyűben és sállal jelent meg.
A fiú idétlenkedése egyáltalán nem hatotta meg, csak fensőbbségesen összefonta a karját a mellkasa előtt, és türelmetlenül figyelte a fiatal nőt, mit szöszmötöl még annyit.

Azt már nem érzékelte, ahogy végigsiklott a tekintete a lányon és már egyáltalán nem ingerülten megállt a sapka alól minden irányba szertegöndörödő fürtökön, hogy védence csészealj méretűre nyílt szemekkel tanulmányozza az arckifejezését, és az sokkal több gondolatát fedi fel, mint szeretné.

A fiatal Malfoy még mindig somolyogva nagy nehezen elszakadt a látványtól, és a szobájuk felé indulva a válla fölött még visszaintett.

- Hangulatos téli sétát, fiatalok – pimaszkodott. – Úgy nézem, gyönyörű időtök lesz egy kis testmozgáshoz. Telihold van.

Vigyorogva becsapta az ajtót, még mielőtt egykori professzora villogó szemmel leteremthette volna.
Sajnos, a meteorológiai előrejelzése túlontúl is igaznak bizonyult…

Előző←…….→Következő