Nihil humani a me alienum puto (Semmi, ami emberi, nem idegen tőlem)*

Perselus Piton körülbelül másfél órája tért vissza a pincébe Dracótól, hogy a Vitalita Maxima főpárlatát újra forralja, miután belerakta az ezüsttőr hegyével háromszor, az óramutató járásával megegyező irányban felkevert negyed pint* csipkelepke váladékot. Különös óvatossággal kellett eljárni, ugyanis a forralást hirtelen, nagy lángon kellett végezni, ugyanakkor vigyázni arra, hogy az elegy ne fusson ki, mindeközben egy hosszúnyelű, sekély ónkanállal le kellett merni a folyamatosan képződő habot, majd abban a pillanatban, hogy a habzás megszűnt, az üstöt leemelni a tűzről. Mindezen túl a képződő piszkossárga habra is szükség volt, egy másik, egyes méretű ónüstbe lehetett átmerni a további felhasználásig.

Elmélyülten dolgozott. Csak amikor a felszínre jött habot is ellátta egy melegen tartó burokkal, valamint a megfelelően felforralt alapfőzetet a recept szerinti ideig, lassú keverés mellett hűtötte, érzékelte, hogy valami nincs rendben.
Pálcájával a levegőbe villantott egy óraszámlapot, és fokozódó indulattal konstatálta, hogy Granger, az eminens Granger késik.
Sőt, mivel már két órája itt kellene lennie, inkább helytálló megállapítás, hogy egyszerűen elfeledkezett a megállapodásukról.
A fenébe is!

Megmondta neki, hogy csupán öt napig tudja nélkülözni! Márpedig az letelt.
Mégis, hogy képzeli ezt a lány? Cserbenhagyja a munka felénél, és még csak oda sem böffenti, miért nem méltóztatik ott tartózkodni, ahol lennie kellene?
Egyáltalán hol van? Mi volt olyan sürgős?
Ezért megkapja a magáét, az biztos. Kár, hogy már nem vonhat le vagy ötven pontot a nyavalyás Griffendéltől…

A főzet közben az előírt hőmérsékletre hűlt. Nekiállt az eszközök megtisztításának és elpakolásának. Gépiesen tett-vett, helyére röptette a mérőkanalakat, kiürült fiolákat, gondosan bedugózta a felhasznált alapanyagok üvegcséit és azokat is visszarakta a bájitalos szekrénybe, majd lezárta a szekrényajtót. Fogott egy puha bőrdarabot, óvatosan áttörölgette a finom mechanikus táramérleg serpenyőit, a helyére tolta, azután újra kiegyensúlyozta a mérőtányérokat.

Eltelt még fél óra. Hol a frászban lehet az a kis… okostojás?
Dühös volt. Tegnap este óta igazából egyfolytában.
Végrehajtott egy varázslatot, és előző estéjéből nem emlékszik semmire.
Az utolsó mozzanat, ami még a helyén van az, amikor ledőlt pihenni a laborban, szendergett egy darabig, aztán hirtelen valami végigsimított a haján. A semmiből.
A következő dolog, amire emlékszik, hogy valamikor éjjel elég vacakul érezte magát, kóválygott a feje, émelygett a gyomra, és meghatározhatatlan hiányérzet gyötörte. Mintha belőle tűnt volna el egy darab.
Gyanakodott, hogy mit művelhetett, felismerte a tüneteket.
Egész nap dolgozott, olvasott. Étvágya nem igazán volt.
Estefelé aztán bizonyságot nyert az elgondolása.

Az imént kölcsönvette Draco pálcáját. Nem volt valami nagy szám, nyolc és fél hüvelyk, enyves éger, egyszarvúszőr maggal, olcsó, feltűnésmentes darab. Nyilván a fiatal Malfoy ehhez tudott hozzájutni. Meg sem közelítette az Ollivander-féle eszközt, amit Potter annak idején elvett a fiútól. De arra azért megfelelt, hogy egy óvatosan megválasztott időpontban, amikor Draco egy kiábrándító leple alatt elment a mosdóba, elvégezzen vele némi ellenőrzést.
A Priori Incantatem roppant meghökkentő eredménnyel zárult. Viszont a fiú perceken belül visszatért a szobába, úgyhogy nem volt módja további vizsgálatokra és elmélkedésre.
Más nem hiányzott volna, minthogy volt tanítványa előtt magyarázkodni kelljen, még ha az Lucius fia is!

Ám a dolog nem hagyta nyugodni.
Miért törölte az emlékeit? És főleg, milyen emlékeket?
Mi a fene zajlott le a tök üres pincehelyiségben, ahol rajta kívül csak Morbi szunyókált az egyik mozsárban?

„Akármi volt is, Perselus, meglehetősen kiakaszthatott. Hányszor fordult elő az elmúlt három évtizedben, hogy törölted volna az emlékeid bármelyikét is?”

Nem volt rá precedens.
Ezt a remek varázsigét eddig még csak másokon alkalmazta. Például olyanokon, akiket közvetlen veszélybe sodort volna, ha emlékeznek a vele való találkozásukra, de még inkább arra, milyen információkat adtak át neki.

Nem jutott dűlőre az elmúlt huszonnégy órát illetően.
Márpedig a Priori Incantatem tévedhetetlen. Ha az megtalálja az elvégzett varázslatok közt az Exmemoriamot, akkor holtbiztos, hogy azt végre is hajtotta.
De miért?

Ráadásul itt van – vagyis éppen hogy nincs itt – ez a kotnyeles nőszemély. Ha nem lenne olyan gyakorlott, és nem tudna egyszerre két üstöt is felügyelet alatt tartani, pocsékba ment volna egy csomó fáradozása. Fáradozásuk.
Nem volt könnyű ismételten tudatosítani magában, hogy ez a bájital, ha meggyógyítja Dracót, közös eredményük lesz.
Végzett az utómunkákkal, és hirtelen úgy döntött, mégis megkeresi a kis mihasznát. Legalább jól leteremtheti, most azonnal, nem majd másnap, mire elszállna a mérge egy része.
Szórt magára egy kiábrándítót – biztos, ami biztos -, és nesztelenül a bejárati hall felé lopózott.
Aztán földbegyökerezett a láthatatlan lába.

Granger Lupinnal együtt lépett be a hatalmas kapun. Úgy tűnt, meglehetősen bizalmasan beszélgetnek. A vérfarkas átkarolta a lányt.
Néhány mondatfoszlányt is elcsípett.

- Remus, kérlek! – motyogta Granger szánalmasan. – Ugye nem mondod el senkinek?
- Nem csinálnék ekkora hülyeséget – rázta a varázsló a fejét határozottan.
- Tonksnak sem! – kérdezte-követelte a nő sokkal határozottabban.
- Hova gondolsz? – nézett a férfi kissé értetlenül.

„Jellemző. Minden nőnek ez lenne az első kérdése, csak te értetlenkedsz itt, te marha. Naná, hogy nem akarja a feleséged tudomására hozni. Idióta!”

Piton úgy vélte, minden teljesen világos. Granger vallomása, amit kihallgatott, az indokolatlan hangulatváltozások, a sápadt ténfergés. Minden.
Ugyanebben a percben agyát ellepte valami sárgásvörös köd.
Hogy gondolta ezt ez a… ez a…?
Lupin nős!
Ennél nősebb már nem is lehetne.
Épphogy járni tudó gyereke van.
És ráadásul – legalábbis ez a kép alakult ki a köztudatban – Tonks Granger barátnője. Nem a legközelebbi, de jó barátnője.
Eleget hallott.
Sarkon fordult, és ahogy jött, ugyanolyan hangtalanul és észrevétlenül visszatért a pincébe.

Az ajtó még percekig remegett a keretében.
Becsörtetett a szobájába és ledobta magát a karosszékébe.
Legfőképp azt nem értette, miért ilyen iszonyatosan dühös.
Úgy érezte magát, mint akit elárultak.

„Mire föl ez a nagy felháborodás, öregem? Egy: te aztán igazán nem vagy abban a helyzetben, hogy mások felett ítélkezz. Kettő: a lány amolyan illegális kollégád, nem a tulajdonod. Három: nem mindegy neked, kivel kezd teljesen inkorrekt viszonyt?”

Nem!
Granger nem lehet számító és tisztességtelen. Nem szokása, és kész!
Egész valóját eltöltötte az érthetetlen csalódottság, és a tehetetlenség oly jól ismert érzése.
Mit eszik a lány ezen a félvéren?
Granger a legértelmesebb boszorkány, akit ismer.
Lupin se buta – ismerte be kelletlenül -, de azért ennyire nem nagy szám.

„Megint a régi nóta, Perselus: mikor fogod végre belátni, hogy egy átlagos képességű és személyiségű férfi sokszor sikeresebb egy nőnél, mint a kimagaslóak, pusztán azért, mert megnyerően és lovagiasan viselkedik?”

Éppen ez idegesítette annyira Lupinban. A vérfarkassal kapcsolatos csodás tapasztalatain kívül. Ez a szelíd, joviális, undorítóan érzelmes fellépés, amivel Potterék körében annyira népszerűvé vált.
Már értette, miért tartott ennyi ideig a lánynak felhívni magára a figyelmet. És hogy mire vonatkoztak a szavai az elérhetetlen, megközelíthetetlen férfiról.
Bár az a fiatal fickó rákérdezett a Titkos Imádott családi állapotára, és… és Granger nem válaszolt egyértelműen a kérdésre!
Nem hazudott, de igazat sem mondott.
És a vérfarkas?
Lupin ugyebár roppant erkölcsös.
Na, eddig tartott a meggyőződése! – grimaszolt rosszindulatú megvetéssel.

„Tulajdonképpen mi bosszant ennyire? Az, hogy Granger figyelmetlen és tőle szokatlanul meggondolatlan volt, vagy az, hogy a vérfarkassal kezd?”

Igazából mindkettő.
Nem tudta meghatározni, pontosan miért, de nagyon nem akarta, hogy a lány Lupin szeretője legyen.
Ez méltatlan és semmi jó nem fog kisülni belőle.

„Persze, hogy nem. Megismétlem: miért zavar ennyire?”

…

„Bővebben?”

…

„A világért sem szeretnék türelmetlennek tűnni, de ennél azért gyorsabban szoktál reagálni. Szóval?”

Eh, fogalma sincs, csak egyszerűen nem akarja, és kész!
Pocsék hangulatban telt az estéje, és az éjszaka sem volt ennél sokkal jobb.
Gyűrötten ébredt.
Haragosan konstatálta, hogy Granger még egy nyomorult bagoly segítségével sem kért elnézést, ami a kötelező minimum lett volna ebben az esetben.

Saját baglya bátortalanul letelepedett előtte az asztal sarkán.
Mivel nem törődött vele, a zöldszemű kis gombóc közelebb óvakodott, majd két perc múlva már a vállára ereszkedett, és barátságosan odadugta tollas fejét a füléhez.
Gondolkodás nélkül, ingerülten lesöpörte a madarat.
Morbi méltatlankodva megrázta a tollát, odébb szökkent, aztán visszaült az iménti sarokra.
Piton fölnézett, és enyhén elszégyellte magát.

„Ez a kis tollpamacs nem tehet arról, hogy rosszkedvű vagy” – mondta egy igen szemrehányó hang.

Tényleg nem tehet róla. Különben pedig. Nem is rosszkedvű!

„Ugyan Perselus, kit akarsz ezzel meggyőzni? Dühös vagy és csalódott.”

Fölkelt és hozott a kisbagolynak néhány falat különleges bagolycsemegét, aztán megborzolta a tollát. A madárka hálásan tépkedte a falatokat. Kicsit később a férfi tenyerébe fúrta a fejét. A még viszonylag puha tollak finoman csiklandozták a kézfejét.

„Látod, van, aki ragaszkodik hozzád. Szeret téged…”

Pff. Na persze, van aki. Egy bagoly.
Még hogy szereti!
Közröhej, mint kamaszkora óta minden körülötte.
Mégis… Megkedvelte a kis dögöt.
Morbi igazán hálás minden kis törődésért, talán ösztönösen felmérte, hogy gazdájától egy-egy apróság is nagy dolognak számít.

„Tőle kaptad” – emelte ki a hang különös nyomatékkal.

Igen, és?

„Piton, Piton! Akkor kezdjük elölről: Granger már többször bizonyságát adta, hogy komolyan gondolja ezt a barátságot. Nem gondolod, hogy kissé túlzásba viszed a sértettséget, csak, mert egyszer nem jelent meg a közös munkán? Mással is előfordulhat, még veled is.”

De nem fordult, nem fordulhat elő! Különben pedig: nem is a kimaradásról van szó…

„Hanem miről?” – Csapott le a hang a pillanatnyi bizonytalanságra.

… Arról, hogy… hogy mégis kihagyja őt az élete alapvető történéseiből. Milyen barátság ez?

„Törékeny. Kezdetleges. És mivel te képtelen vagy kedvesen és megértően viselkedni, nyilván nem mer beavatni a titkaiba. Semmi szüksége kioktatásra, meg cinikus, tanácsoknak álcázott utasításokra. Nem veszed észre, hogy ez a lány didereg? Melegségre, támogatásra vágyik. Ha általános okosságokra szorulna, a könyvtárban ülne, nem veled a laborban.”

Na persze. Ha lett volna rá lehetősége, nem itt töltötte volna az idejét, hanem nyilván Lupin ágyában.
A gondolatra úgy elöntötte az epe és a gyilkos indulat, hogy az éppen a kezében tartott pennát szilánkokká törte.
Morbi riadtan huhogott, és odébb húzta a fejét.

- Nyugalom, kisöreg, csak maradj, ahol vagy – fordult felé dörmögve, megvakargatta a szárnytövét, de a következő pillanatban újból gondolataiba mélyedt.

Hermione nagy nehezen elvergődött a szobájába, nagyon gyorsan túlesett a tisztálkodáson, és fáradtan zuhant a párnára. Csámpás azonnal felpattant a kosarából, odaóvakodott az ágy széléhez, és egy perc múlva már teljesen ártatlan pofával bámulta a lányt, a vetett ágynemű tetején összegömbölyödve.
Nem volt kedve lezavarni.

Próbálta megemészteni a hallottakat. A Bizonytalan Lelkek Katlanát – amiről eddig nem olvasott sehol -, a két férfi szürreális találkozását, és legfőképpen Remus utolsó kijelentését. Nem tudta letagadni. A varázsló észrevette, mi zajlik le benne. Ennyire egyértelmű a viselkedése? Igaz, sose tudott jól színészkedni.
Riasztó gondolat volt.
Lupin ígéretében, hogy nem fog beszélni róla senkinek, meg lehet bízni. Inkább attól tartott, a férfi majd feltűnően igyekszik őt megvédeni.

Már majdnem sikerült lezárnia zaklatott estéjét, és végre elaludni, amikor belehasított a gondolat, hogy elfelejtett lemenni a pincébe, és Piton nyilván iszonyú haragos lesz, amiért magára hagyta a munkával.
Fölkelt, megnézte az időt a kandalló párkányán álló finom szerkezetű, nagyon pontos mechanikus mugli órán – amelyet édesapjától kapott születésnapjára -, és azonnal letett arról, hogy bagolyüzenetet küldjön az éjszaka közepén.
Kellemetlen lesz a következő napi közös munka…

Első két órája az ötödévesekkel volt. A Hollóhát-Mardekár csapat életkora és felkészültsége miatt mindig ezekre az óráira fordította a legnagyobb figyelmet. A nagyon fiatal tanárokra jellemző alapprobléma néha-néha őt is zavarba hozta: túl kicsi a korkülönbség tanítványaihoz képest, emiatt olykor nehéz volt fenntartania a zavartalan óramenetet. És természetesen, a Mardekár!
Azért mostanra már elérte, hogy a javarészt aranyvérű fiatalok is elfogadhatóan viselkedtek az óráin.
Sajnálattal konstatálta, hogy Milena hiányzik. Nélküle sajnos sokkal kevesebb helyes válaszra és érdeklődő kérdésre lehetett számítani.

- Megtudhatom, Miss Grosvenor miért nincs jelen? – kérdezte barátságosan, de határozott hangsúllyal, ahogy szemét végigfuttatta a mardekárosok padsorán.
- A gyengélkedőn van, tanárnő – válaszolta az egyik lány tisztelettudóan.
- Értem, köszönöm. Legyenek szívesek, vigyék be neki a mai anyagot. Miss Stevens?
- Ma délután úgyis meglátogatnám, elviszem a leckét is – bólintott a kérdezett kimérten.
- Rendben, ha nem épül fel hamarosan, adandó alkalommal én is meglátogatom, kérem, adja át neki, hogy addig is jobbulást kívánok.
A mai órán a germán, a viking és a kelta rúnák összehasonlító elemzésével foglalkozunk. – folytatta a tananyaggal. ˗ Ha emlékeznek rá, a szünet előtt már beszéltem arról, hogy a rúnaírások kialakulása és fejlődése a különböző népek közt eltérő irányokat vett, ennek okait és következményeit vizsgáljuk meg. Nyissák ki a könyvet a kétszázkilencvenhetedik oldalon. A három említett rúnaábécét a táblán látják.

Ebéd után úgy gondolta, visszatér a tegnap félbehagyott könyvtári kutatáshoz. Madam Cvikker a szokásos undok arccal fogadta, de minden megjegyzés nélkül átadta neki a vaskos kódexet.
Mindazonáltal nem tudott teljes odaadással a XV. századi elbeszélésre koncentrálni, amely egy fiatal utazó naplójának másolata volt, és spanyolországi zarándoklatának kalandos történetét mesélte el. Az ugyancsak latin nyelven íródott verses regéről figyelme folyton elkalandozott az előtte álló estére.

Érthetetlen módon szorongott a találkozástól.
Mi történhetne?
Piton nyilván ordibálni fog egy jóízűt, aztán majd jó nyersen követeli, hogy ha már ilyen semmirekellő volt, akkor haladéktalanul hozzák be a lemaradást. És persze nem lesz hozzá egy kedves szava sem.

„Miért, mi másra számíthatnál?
Reménytelen eset vagy. Nem fogod meghatni, ebben biztos lehetsz.”

Tudja. Mégis arra vár, hogy újra láthassa, hogy egyszer csak megtörik a jég, és a férfi viszonozza a… a barátságát.
Hát persze, mi mást?
Lemondóan sóhajtott, és újult erővel próbálta fordítani a dallamos, nehéz szöveget.
Még mindig nem értette, mi haszna lesz annak, ha átrágja magát rajta, de továbbra is meg volt győződve róla, Dumbledore félreérthetetlenül utalt rá, hogy a megoldás valahol a mágiatörténet keretein belül található.

Néhány órai nyűglődést követően elgémberedett tagokkal kelt föl az olvasóasztaltól, összepakolt, visszaszolgáltatta a könyvet és elbaktatott a szobájába, hogy egy tea elfogyasztása után szembenézzen akaratlan kínzójával.

Piton nyomott hangulatban folytatta a munkát, a komótos étkezést követően. Draco sem bizonyult különösebben bőbeszédű társaságnak, alighogy elfogyasztotta az ételt, visszabújt a könyve mögé.
Így aztán visszatért a pincébe, ismét ellenőrizte a főzetet, a habot a kisebbik üsttel feltette melegedni, és átnézte a jegyzeteit a nevezetes bájitalról.
Hat nap múlva bele kell keverni egy uncia nagyon finomra őrölt – porítani nem lehet -, előzőleg három napon át szikkasztott, frissen szedett zsályalevelet.
Remek.
Még jó, hogy a télálló, évelő fajtáról van szó, amiből Bimba üvegházaiban bizonyára ilyenkor is található egészséges példány. Egy uncia finom, tiszta őrleményhez a növény életkorától és növekedési erélyétől függően öt-tizenhárom darab friss hajtásaira van szükség.*
Az üvegházig elmenni és bejutni több időt vesz igénybe, mint maga a gyűjtés.
Majd megoldja.

Felvonta a szemöldökét a halk kopogtatásra.
Mogorván lépett a bejárathoz.
Granger állt az ajtóban.
Egy megszeppent, kicsit tétova, és teljesen szótlan Granger.
Meglehetősen ritka látvány – állapította meg némi kárörömmel. Szobormerev arccal nézte a fiatal nőt.
Bocsánatkérő, okos barna csillogás, rendetlen, nem, inkább zabolátlan, természetes, vad kóctömeg keretben.
Észre sem vette, milyen hosszan merül bele, a legilimencia leghalványabb gondolata nélkül.

Amikor a férfi kitárta a súlyos ajtószárnyat, a lány egy darabig nem mozdult, csak félénken nézte a félhomályban a rideg, kifejezéstelen arcot.
Mérges – érezte meg csalhatatlanul.

„Persze, hogy mérges. Illene bocsánatot kérned a tegnapért.”

Már szóra nyitotta a száját, de a varázsló megelőzte.

- Ha a küszöbön óhajt éjszakázni, esetleg hozhatott volna egy takarót – mordult rá, és sarkon fordulva befelé indult.

Hermione elhűlve követte. A pulton látta az előkészített eszközöket, a csöndesen párolgó habot. Pillanatok alatt felmérte, hogy a férfi előző este órákkal tovább dolgozhatott, mint szoktak. Lelkiismeret furdalása fokozódott.
Piton ügyet sem vetett rá, odahozta a szükséges pergament a recepttel, és a másikat, amire a tapasztalatokat jegyezték fel munka közben. Már a második ilyen tekercset töltötték meg felváltva a jellegzetes, szikár, és az apró, rendezett betűk.
A boszorkány lassan összeszedte magát. Rosszul esett neki, hogy a férfi ennyire semmibe veszi, pedig vagy egy hete nem is találkoztak, bár ha az elmúlt napra gondolt, megállapította, hogy hasonló helyzetben ő sem lenne túlzottan barátságos.
Bizonytalanul lépett néhányat Piton felé.

- Professzor – szólította meg bizonytalanul. A férfi keze megállt a munkában, ám továbbra sem nézett rá. – Én… szeretnék… - elhallgatott, aztán vett egy mély levegőt, és újra kezdte. – Bocsánatot kérek. A tegnapért.
- Nocsak. Megtisztelő, hogy én hallhattam Hermione Granger első és ezidáig egyetlen szaggatott, hiányos szerkezetű mondatát – morogta a férfi csöpögő gúnnyal.

Hermione elnémult. A gúny mértéke eltúlzott volt, jellege a Pitontól évek alatt megszokott, maró, sértő, bárdolatlan, de valami mást is hallott. A hang keserű volt és csalódott.
Ennyire haragszik egyetlen nyomorult hibáért?

„Ugyan, mintha nem tudnád, milyen maximalista. Csak, mint te. Számítottál rá, hogy kamatostul kapod vissza a tegnapi kimaradást, nem? Láss munkához, hogy legalább valamelyest helyrehozd.”

Gépiesen a pult mellé állt, aprította az aktuálisan szükséges két uncia gyömbérgyökeret, törölte az ezüsttőrt, mérte a hozzávalókat, és nem nézett a tőle pár lépés távolságban dolgozó varázslóra.
Nem vette észre tehát, hogy a férfi körülbelül egy órával később befejezte azt a részfeladatot, amivel épp foglalatoskodott, zajtalanul lerakta a kezében tartott eszközöket, és őt nézte.

Bocsánatot kért tőle. Zavarosan, határozatlanul, viszont egyenesen, bocsánatot kért. Nem tudott vele mit kezdeni.
De főleg, már nem tudott haragudni rá.
Csak csöndesen figyelte. Dolgozott, látszott rajta ugyanaz az igyekezet, ami annyira idegesítette benne iskoláskorában, de a gondolatai nem voltak jelen ebben a munkavégzésben.
Sütött róla a boldogtalanság.
Sajnálta.

Na nem! Ezt azért mégsem. Nem fog láthatatlan krokodilkönnyeket potyogtatni egy griffendéles ostobasága miatt.
Helyére röptette a már használaton kívüli egy-két eszközt.
Mégis, pár perc múlva ismét a boszorkányt nézte.
Leginkább a kezek megfontolt, finom mozdulatait.
Aztán az arcát, a haját. Ami most kivételesen nem lógott szanaszét, egyszerű varkocsban, engedelmesen tűrte, hogy gazdája eltakarította a munkavégzés útjából.
Szerette volna inkább szabadon látni, már szinte elindult a mozdulat, hogy kibontsa a fürtöket.
Legszívesebben magához szorította volna, és…

… És a következő pillanatban hajszál híján képen törölte magát.
Ez honnan jött?!
Zavartan elfordította a fejét, amíg rendezte a vonásait, csak a keze szorult ökölbe a pult mellett.

„Te nem vagy jól! Hogy képzelted? Mi van veled, Perselus? Nem volt elég a tegnapi? Pont ezért veted meg Lupint annyira. Ez egy gyerek. Ennyi idős lányod lehetne, ha”

Hogyne – szakította félbe a hangot. Ennyi idős lánya lehetne, ha úgy élt volna, mint más, normális emberek. Ha Lily…

„Fejezd be! Ez most nem tartozik ide. Erről a lányról van szó. Mit akarsz?”

Hogyhogy mit akar? Semmit.
Vagyis… megvigasztalni. De hát életében nem csinált még ilyet, mit kéne tennie?

„Például beszélgetni vele. Kezdetnek megtenné, ha elfogadnád a bocsánatkérését, és nem kommentálnád, hanem megbeszélnéd vele, teszem azt, a zsályagyűjtést. Hiszen örülnél, ha elkísérne, nem?”

Nem. Természetesen nem.
Dehogynem!

Hermione befejezte a gyömbérgyökér előkészítését, a mérést, és a pontos mennyiséget –miután még egyszer elolvasta a recept ide vonatkozó részét – lassú keverés mellett beleszórta az üstbe. Csak ezt követően nézett Pitonra.

A férfi láthatóan végzett, és csendben állt a munkaasztal mellett. Mindössze a szeme volt nagyon szokatlan.

Miért bámul így? Csak nem rontott el valamit?
Az üst felé fordult, de minden előírás szerintinek tűnt.
Akkor mit néz?

- Hermione – kezdte a varázsló közömbösnek szánt hangon. A lány mozdulatlanná merevedett. Sosem szólította a keresztnevén, még akkor sem, amikor kifejezetten kérte rá! Nem mert szembefordulni vele, csupán bólintott, hogy figyel. A férfi valamelyest természetesebben folytatta.
- Feltételezem, jó párszor olvasta a receptet. Hat nap múlva kell az előírt mennyiségű zsályalevelet a főzethez adagolnunk, és addig még három napon át szikkasztani is kell azt.
- Igen, uram. De honnan szerzünk friss… - jött meg a fiatal nő hangja.
- Pontosan erről beszélek – szakította félbe. – Bimba professzor gyűjteményében vannak évelő zsályatövek, egyedül az a kérdés, hogyan jutunk be észrevétlenül az üvegházakba.
- Ezt bízza rám – válaszolta nyugodtan. – Holnapután késő este, vacsora után meg fogjuk tudni oldani. Pomona ugyanis teára hivatalos Minervához. Poppyval együtt – nem tudta megállni, cinkosan a férfira kacsintott. Aztán egyik pillanatról a másikra teljesen felszabadult a nyomás alól és kipukkadt belőle a nevetés.
- Óh, értem – kontrázott Piton megkönnyebbülten, aztán rosszalló grimasszal tett fel egy aljas kis kérdést. – És, ha szabad megtudnom, mivel bélelik a hölgyek a teájukat, hogy ez magát ilyen ellenállhatatlan módon nevetésre készteti?
- Talán nem kellene a Roxfort összes titkába beavatnom, de úgy gondolom, amióta Horatius formájában az iskolába beköltözött a lazaság és a frivol luxus, azóta talán Minerva is engedett egy kissé, és esetleg… talán egy kis skót whisky irányában tapasztalható a részéről… ööö… némi részrehajlás – válaszolt a lány hasonló stílusban, bár a mondat befejezését nehezére esett kikanyarítani, mert már a pultba kapaszkodott a nevetőgörcstől. Maga sem értette, hogy lehet hirtelen ennyire felszabadult csak attól, hogy Piton végre néhány percen át elfogadhatóan bánt vele? Lassan enyhült mosollyá a nevetése, ahogy újra a másik felé fordította a tekintetét.

A férfi kis mosollyal nézett vissza rá.
Szinte hallotta recsegni a Roxfort talapzatát. Minerva szemet huny a lazaság felett, Bimbával meg a gyógyítóval iddogálnak, külföldiek is taníthatnak az iskolában, a mugliismeret ismét kötelező tantárgy, de egyáltalán nem az a tananyag, mint a kettővel ezelőtti tanévben. Az egész inkább olyan, mintha Arthur Weasley lenne a tanár.
És itt van ő, aki egy volt griffendélessel, egy mugli származású lánnyal… dolgozik. Vagy tényleg barátkozik?
Potter legjobb barátjával.
Mi jöhet még?





*A cím idézet Terentiustól (római író, kb. Kr. e. második század)
* pint: régi brit űrmérték, megfelel kb. 568 ml-nek, illetve 20 folyékony unciának
*uncia: régi brit űrmérték (szilárd anyagokra és folyadékokra is használatos volt) kb. 28, 4 ml, a zsályahajtások mennyiségét ehhez mérten becsültem; a zsálya meglehetősen rugalmas, szőrös levelekkel és magas illóolaj-tartalommal rendelkezik, három nap száradás után a nedvességtartalma még túl magas a porításhoz

Előző←…….→Következő