Vallis animum incertum (A Bizonytalan Lelkek Katlana)

„Távoli országok avagy régmúlt idők való történeteinek töredékes följegyzését tartod kezedben Uram, ki vakmerőn bemerészkedel e kódex avitt lapjai közé.

Mert tudjad meg, nincsen nagyobb veszedelem ennen magunkkal való szemközt találkozásunknál, s nincsen nagyobb bűvtudomány, mint mélységes elfogadással viseltetni az élet mágiájának öröktől való kettős természete iránt.

 Én, az szellem tudományainak nyomorult szolgája Elébed tárom mindazon tudást, melynek öszvegyűjtésére életem föltevém. Nézd el nékem, ha az benne foglaltakban hiátust, s összevisszaságot lelsz, vagy úgy találod, irományaim híján vannak az értelemnek.

Ne tudatlan alattvalód szegényes képességében keresd ennek magyarázatát, hanem e regék keletkezésének távol múltba vesző idejében vagy az nehezen legyőzetett mérföldekben, melyeken túlról ezen tanítások származtanak.

 Esedezem ezen fölül Uram, sose kérkedjél hívságos társaságban botor módon az innentül szerzett tudásoddal, hanem őrizzed azt mindaddig, amíg Elébed nem kerül azon érdemes személy, kinek fölös óvatoskodás nélkül tovább adhatod. Máskülönben igen nagy veszedelmet vonzanál árva fejemre, aki tilalmas tanítások gyűjtésére vetemedék.

Azon túl Isten tartson meg Tégedet, s minden házad népét, Jó Uram, az igaz tudás keskeny ösvenyén!

Abbatia Tintern (Tyndryn), Wales, Anno Domini 1523.

Scriptor Librarius*”

Hermione Granger immár órák óta tanulmányozta a súlyos kódexet. Elkapta az a fajta szenvedélyes tudományos kíváncsiság, amihez hasonlót a kísérletező mágusok vagy a mugli régészek érezhetnek. Már önmagáért is érdekelte a könyv, nem pusztán a professzor miatt, aki amúgy szinte minden gondolatát kitöltötte.

A fenti bevezető latinul íródott, tehát meglehetősen fáradságos munkának ígérkezett az írás elolvasása.

 „Scriptor Librarius? Ez csak annyit tesz: Könyvmásoló. Ki lehetett ő? Mugli? Nem valószínű. Akkor nem említhette volna a mágiát. Varázsló? A szerzetesek közt?!

Végül is nem lehetetlen, de akár egy tanult kvibli is szóba jöhet.

Persze az évszám sokat elárul. VIII. Henrik uralkodásának első felében tényleg nem volt veszélytelen egy mugli apátságban ’okkult’ írásokat gyűjtögetni. Főleg nem akkor, amikor a papság stabilnak hitt helyzete a teljesen öntörvényű király alatt egyébként is megingott.”

 Mugli apátság? Biztos?

Mennyit tudnak ma a muglik, vagy akár a varázslók az egykori megszentelt helyekről és az ott zajló életről? Mint amilyen Stonehenge, Glastonbury, Tintern, Santiago de Compostela*? Hiszen a mugli történészek azon is évszázadok óta vitatkoznak, vajon létezett-e, és ha igen, akkor hol található Camelot?

 A könyvtár egyik szépen faragott, hatalmas olvasóasztalán úgy tornyosultak a fordításhoz használatos tekercsek és a jegyzeteléshez használt pennák és üres pergamenek, hogy a boszorkánynak csak a feje búbja meg a homloka látszott ki mögülük.

Madam Cvikker jártában-keltében időnként gyanakvó pillantásokat vetett az összeráncolt szemöldökkel, elmélyülten olvasó fiatal nőre. Fogalma sem volt róla, mi szüksége az emlékezetesen bosszantó kis törtetőnek erre a ritkán keresett, különlegesen védett könyvre.

Ha jobban belegondol, voltaképpen utoljára évtizedekkel ezelőtt látta használatban, egészen konkrétan Albus Dumbledore kezében.

A fiatal nő más, bűbájtani és mágiatörténeti könyvekben is próbálta megtalálni a különleges szimbólumot, amit az egykori kódexmásoló valószínűleg nagy titokban maga applikált a kötet borítójára. Már az érdekes volt, hogy a hat íves szirom kopott, valamikor narancsszínűre festett bőrből készült, vékony aranyfüst szegélyekkel.

Nem emlékezett rá, hogy varázstanulmányai során ezt a színt bármikor is használták volna. Nem túl gyakori, az biztos.

A titokzatos hasas írásjelről két nap alatt sikerült kiderítenie, hogy szanszkrit eredetű, nem alkimista szimbólum. Készítője finom, ámbár erősen megzöldült rézfoglalatba ágyazott, apró karneoldarabkákból rakta ki.

 „Svadhistana. Azaz ’édes íz’. Más leírások szerint az ’Éltető-lélegzet támasza’. Az ind spirituális tudomány szerint – amelyről mindezidáig csak hallomásból értesültél – Sakti székhelye. Gyakran úgy fogalmaznak, Isten női megnyilvánulási formája.”

 Hermione most kezdte sejteni, roxfortos tanulmányaik során, különösen mágiatörténet órákon mennyire csak a kitaposott ösvényeken haladtak annak idején.

Nem mintha tanárként nem lett volna vele tisztában, hogy a Roxfortban tanuló gyerekeknek, illetve fiataloknak többnyire még az a lexikális tudás is megterhelő, amire a tanmenet lehetőséget ad.

Az emberiség által felhalmozott ismereteknek csak kis szeletével találkoztak, s még annál is kevesebbet használtak fel a megszerzett tudásból.

 Lassan megértette Perselust, aki számtalanszor olyan nyilvánvaló jelét adta, mennyire gyűlöl átlagos – vagy átlag alatti - képességű tanulóknak újra és újra alapokat oktatni, amikor a férfi feltehetően pontosan tudta, hogy a művészi szint milyen elérhetetlen messzeségben van a többség számára.

 „Kétségtelenül így igaz. Valamint az is tény, hogy inkább elharapta volna a nyelvét, mintsem bárkit megdicsérjen - akármennyire közelítette is az általa áhított szintet -, aki nem a Mardekárba járt. Emlékszel?!”

 Igen, sajnos erre is emlékezett. De most nem volt ideje azon töprengeni, vajon miért nem tudta a varázsló sohasem elismerni az ő teljesítményét.

Kezébe vette az egyik tekercset, amelyik az ázsiai mágikus kultúrákról szólt. Szerencsére igen alapos munka volt, rövidesen megtalálta a virágszerű, narancs sárga formát.

 „Tehát a jel a kódex borítóján a szakrális csakra jele. Jelképe a hatszirmú lótuszvirág, színe a narancs. Gyógyító ásványa a karneol. A csakra szanszkrit nyelven ’kerék’. Tölcsér alakú nyílás, mely energia leadását és felvételét teszi lehetővé a külvilágtól, amelytől egyetlen ember sem független.”

 Olvasott már elvétve ezt-azt a csakratanról. A szülei gyakran vitatkoztak otthon a barátaikkal, vajon mennyire helytállóak az embereket körülvevő vékony energiamező létezésére és tulajdonságaira, szerepére vonatkozó állítások.

A varázsvilágban persze egész más értelmet nyertek a muglik körében is egyre népszerűbb, ugyanakkor sokak által továbbra is vitatott nézetek.

 Mint mugli származású boszorkány, iskolás évei kezdetétől szembesült azzal az ezredéves előítélettel, amely a mágiára fogékony és a varázstalan rétegek merev elkülönítéséhez és alá-fölérendeltségi viszonyához vezetett.

Az előtte fekvő régi könyv másként tekintett a mágiára, ez már az első oldalak után világossá vált.

 Az energia minden élőlényt körülvesz, a külvilágból érkező áramlatok a muglikat sem kerülik el, a legfontosabb különbség az, hogy a többségük nem képes tudatosan fogadni és eltávolítani energianyalábokat, irányítani a folyamatokat, és főként nem tudnak szándékosan mások energiájára hatást gyakorolni.

Csakhogy a mugli spirituális gondolkodók jó része úgy vélte és véli, ezek a képességek szunnyadnak, de megfelelő körülmények közt, nagy türelemmel előhívhatók és fejleszthetők.

A varázsvilágban pedig Voldemort bukása után is széles körben (és nem csak az aranyvérűek közt) uralkodik az a felfogás, miszerint ezek veleszületett képességek, örökölhetők - kivéve a kvibliket -, s lényegesen ritkább eset az övéhez hasonló mugli származásúaké, akikben egyszer csak előzmény nélkül felbukkan a lehetőség.

 „Jó. De mi köze ennek a Feltámasztás Kövéhez?”

 Egyelőre nem látta az összefüggést a csaknem ötszáz évvel ezelőtt élt titokzatos szerzetes történetgyűjteménye és a között, hogy miért érinthetetlen és láthatatlan a férfi, akit szeret.

Hogyan segít ez a könyv?

Mivel a jel megfejtésén kívül még csak a bevezetőn és az első rövid, kora középkori angol tanmesén jutott túl, tudta, egyelőre nincs oka türelmetlenkedni. Különben is, amíg itt ül a könyvtárban és próbál minden adatot összegyűjteni, legalább nem érzi magát olyan feleslegesnek és elhagyatottnak…

 A karjára támaszkodott és megdörzsölte a szemét. Fizikailag is kimerítő volt a helyenként elmosódott, cirkalmas írást tanulmányozni.

- Hermione! – hallott a háta mögül egy szelíd, kulturált hangot. Meglepetésére Remus Lupin állt az asztal mellett.

- Szervusz, Remus! – mosolyodott el. Mostanában eléggé elhanyagolta a barátait – futott át rajta a gondolat.

- Ne haragudj, ha megzavartalak a munkában – nézett a férfi érdeklődve a tekintélyes pergamen- és könyvhalmazra. – Csak arra gondoltam, eléggé beszorultál mostanában a kastélyba, esetleg velem tarthatnál egy egészségügyi sétára.

- Nagyon kedves vagy, de… mennyi is az idő?

- A vacsoráról lemaradtál, gondoltam, megkereslek, és valamiből arra következtettem, itt rád akadok – kacsintott egyet a varázsló.

 Hermione fáradtan nevetett.

- Na igen. Hermione elveszett… hol keressük? A könyvtárban? Vagy esetleg a könyvtárban? – ironizált.

- Nem gondoltam, hogy a rúnaismeret tanítása ilyen mértékű jegyzetelést igényel – Lupin finom érdeklődéssel nézte a súlyos könyvet. Szeme megakadt a régies írással formált, de latin, nem pedig rúna írásjegyeken, illetve a láthatóan több száz éves lapokon.

- Nem… ez nem a tanítással függ össze – nézett föl a lány némileg vonakodva. Remus igazán jó barát, de eddig valami mindig visszatartotta attól, hogy beavassa a titkába.

- Akkor legfőbb ideje, hogy mára befejezd. Ahogy elnézem, ez a könyvecske megvár, szerintem még a begyűjtő bűbáj se lenne képes megmozdítani – mosolygott a férfi. A kezét nyújtotta.

Hermione keze a másik tenyérbe simult, engedte, hogy Lupin felhúzza. Könnyed pálcamozdulatokkal a táskájába rámolta saját eszközeit, a könyveket, szószedeteket és tekercseket visszavitte a megfelelő polcokra, aztán a vaskos könyvet is becsukta, és odavitte Madame Cvikkerhez.

A könyvtárosnő rosszallóan nézett rájuk, ennek ellenére pengevékony szájjal, szó nélkül átvette a kódexet és egy perc múlva eltűnt vele a könyvtár zárolt része felé vezető beugróban. 

- Várj meg a bejárati csarnokban, jó? Máris jövök, csak köpenyt veszek.

- Rendben – bólintott Lupin, és további kérdések nélkül a főlépcső felé vette az irányt.

Tíz perc múlva már a kastély parkjában ropogott a hó a talpuk alatt. A tél újult erővel, két kézzel szórta a fagyot a környékre.

Lassan lépegettek egymás mellett. Az ablakokon kiszűrődő fény mellett a hold világította meg itt-ott az ösvényeket. Nem távolodtak el az épülettől, inkább az előkertben rótták a köröket.

Hermione lázasan gondolkodott. Miért akart Remus sétálni vele? Valami baj van? Talán a kicsivel?

Várakozón nézett a másikra. 

- Remus, nem csak a testmozgás miatt hívtál, igaz? – törte meg a hallgatást óvatosan.

- Nem – torpant meg a varázsló egy árnyékos sávban. – Hermione, régóta figyellek. Egész délutánokra, estékre eltűnsz, hallgatag vagy, sápadt, és lefogytál. Tudom, hogy apait-anyait beleadsz a munkádba, de ugye nem tévedek, hogy valami más oka is van a viselkedésednek?

- Nem. Nem tévedsz – válaszolta nagyon halkan. Megbízhat, megbízik benne. Ha már Dankmar észrevett valamit, hogy gondolhatta, hogy egy ilyen régi barát nem fog? 

- Nem akarlak faggatni. Tudom, hogy Harry a legjobb barátod, és nincs itt, de… segíthetek?

- Köszönöm, Remus, a legkedvesebb ember vagy, akit ismerek, ámbár nem hiszem, hogy bárki segíteni tud – nézett föl.

- Láttam a könyvet, amit olvasol – váltott témát a férfi. – Miért kutatod a Halál Ereklyéinek történetét?

- Miből gondolod? – döbbent meg.

- Flitwick egyszer futólag megemlítette, hogy a témába vágó könyvekről kérdezted. Ahogy ismerlek, ha érdekes könyvről hallasz, akkor azt el is olvasod. És ugyan, nagyon helyesen, folyton kiábrándítóval járkálsz a pincébe, egy vérfarkasnak akkor is átverhetetlen a szaglása, ha épp nincs telihold – keserűen elmosolyodott. - Tehát? Perselus itt van?

Határozottan szerencsés körülmény volt, hogy egy tekintélyes magyaltölgy árnyékában álltak meg, és a lány nekidőlhetett, különben valószínűleg a hóban kötött volna ki.

A kérdés majdhogynem állításként hangzott. 

„Ez nem lehet igaz! Honnan tudja, hogy él?! Találkoztak? Vagy őt is megérezte?  És miért kérdezte rögtön az Ereklyéket? Ennyit a titkokról, Hermione!”

 - Honnan tudod? – kérdezte rémülten. Tisztában volt vele, hogy Lupin mindig hálás volt Pitonnak a farkaskór elleni főzetért, és azt is tudta, hogy Remus sosem fecseg vagy cselekszik meggondolatlanul, mégis elszorult a torka.

- Nyugodj meg! Ez egy hosszú történet, keressünk egy padot, és elmesélem, rendben? – megnyugtatóan átkarolta a vállát. Hermione engedte, hogy magával húzza a körülbelül húsz-harminc lépésre álló, helyenként mohával és zuzmóval borított kőpadhoz, melyet vastagon borított a hó.  – Azért egy fűtő bűbáj és egy hókotrás nem fog megártani – próbálta oldani a hangulatot a varázsló, miközben pálcájából vöröses szikrák röpködtek az ülőfelület felé.

 A boszorkány engedelmesen és bénultan ereszkedett le az átmelegített kőre. Tágra nyílt szemekkel figyelte erősen őszülő hajú egykori tanárát, aki csöndesen elhelyezkedett mellette és egy darabig maga elé bámult.

 - Mint tudod – kezdett bele néhány perc múlva -, Dorával úgy menekültünk meg, hogy a Tetszhalott-bűbájt alkalmaztuk. Bár a dolog nem volt egészen felhőtlen. Harry biztosan elmesélte már, hogy beszéltem vele… odaát. Amikor megidézett minket a Kővel.

- Igen, tudok róla – bólintott.

- Azokban a percekben, vagy órákban, nem tudom, mennyi idő telhetett el közben a világban, meg voltam róla győződve, hogy valamit elrontottunk, és meghaltam.

De nem sokkal a Harryvel folytatott beszélgetés után Sirius, Lily és James egyszer csak halványulni kezdtek mellettem, aztán mintha valami elszippantott volna arról a helyszínről. 

Elsötétült körülöttem minden. Egy keskeny szurdokban tértem magamhoz, nem tudom, mennyi idővel később.

Lenéztem a kezemre, a ruháimra, és mindenem egészen testetlennek tűnt. Színes, de anyagtalan voltam. Nagy nehezen feltápászkodtam, aztán megpróbáltam rájönni, mi történt velem.

 A hosszú, kanyargós völgyben mintha valamilyen elvarázsolt erdő fái vettek volna körül kisebb tisztásokat. Nem hasonlított egy mugli vadonra, de a Tiltott Rengetegre sem.

Olyan érzés volt, mintha a fák lassan mozogtak volna. Nem csak az ágaikkal, ahogy a Fúriafűz.

Tompa, szórt fény áradt mindenfelől, mégsem láttam sem napot, sem holdat. Kerestem a fény forrását, de nem volt egy meghatározott iránya és eredője.

Kezdtem sejteni, hol vagyok.

Ahogy forgolódtam, egy sovány férfit fedeztem fel, talán ötven lépésre.

Perselus volt.

 A varázsló elhallgatott. Hermione némán figyelt. A másik láthatóan egészen elmerült az emlékben.

 „ - Szervusz, Perselus – hallottam távolinak saját hangomat. Már alig fél méterre álltam tőle.

- Lupin?! Mit keresel te itt? Egyáltalán, hol vagyunk? – kérdezte értetlenül és ingerülten.

- Azon töröd a fejed, miért kerültél ide? – vettem elő a legtürelmesebb modoromat.

- Nem is tudtam, hogy ilyen nagy legilimentor vagy – morogta epésen. 

A szokott módon, ami annyira idegesítette, barátságosan a vállára raktam a kezem. Vagyis csak raktam volna, ha nem siklik keresztül rajta.

Nem sokszor láttam ilyen döbbent arcot vágni. Fehérebb volt, mint bármikor. A nyakán vérnyomokkal körített harapott seb tátongott, félig a ruha takarásában, de az is testetlennek tűnt.

- Azt hittem, nem tudok újdonsággal szolgálni neked. Ha nem tévedek, jelen állapot szerint… nos, halottak vagyunk. Csak a lelkünk érkezett ide. Az a gyanúm, a Bizonytalan Lelkek Katlanában lehetünk.

Perselus összeráncolta a homlokát. Látszott rajta, hogy hallott, vagy olvasott már erről a helyről.

Ugyanakkor az is feltűnt, valami bizonytalan lekicsinylés árad belőle. Feltehetően mindezidáig alaptalan dajkamesének tekintette az erről szóló mendemondákat.

Nem vártam meg, amíg ezt elő is adja. 

- Mint látod, csakugyan egy völgykatlanban vagyunk, és meglehetősen sajátosak a viszonyok. Felteszem, nem ismeretlen előtted az iménti név.

Perselus csak röviden megrázta a fejét.

- Az én ismereteim szerint azok kerülnek ide, akik valamilyen módon átlépték az élők és a holtak világának határát, de valami visszatartja őket a továbbhaladásban. Állítólag még az sem véletlen, hogy a völgyben ki kivel találkozik.

- Nem gondolod, hogy az elméleted súlyos logikai hiányosságokkal bír? – kérdezte nyersen. – Nem állíthatom, hogy a veled való találkozás lett volna az első a kívánságlistámon. Ezen felül – nézett rám feneketlen indulattal -, a te esetedben nyilvánvalóak a visszatartó okok. Tonks… és a gyerek. Akikhez visszatérhetsz! 

- De én? – hirtelen odébb rántotta a sebről a talárját. – Nézd meg ezt! Pontosan előttem van minden pillanat, ahogy az a bestia megharapott, ahogy fogyott az erőm, ömlöttek az emlékek az egész rohadt életemből, és a végén az az ostoba kölyök, az idegen, marhára megrendült arcával, benne az anyja szemeivel, és ha lenne még, most is megfagyna az ereimben a vér! Minden, érted, minden, ami engem valaha érdekelt, túl van ezen a völgyön! Nincs senki, és semmi, ami ahhoz az oldalhoz fűzne. Teljesítettem a feladatomat! Ennek semmi értelme – Perselus kiabált, de ezt szokás szerint föl se vettem. Akkor persze még nem tudtam, mi és miért, hogyan történt annyi évtized alatt, de a harapásról nyilvánvalóan látszott, hogy kígyótól származik. Rájöttem, hogy Voldemort egyszerűen eltakarította őt, mint egy feleslegessé vált eszközt.

Viszont még nem volt vége.

Már nem ordított, csak megragadta – volna – a karomat, és egyetlen kérdést tett fel rekedten: 

- Hol van Albus?

Ez nagy ütés volt, bár nem mondom, hogy nem számítottam rá. Eleinte én is úgy gondoltam, ahogy mindenki más, hogy ő áruló és gyilkos. Rendkívül hiteles volt a színjáték. De amikor már az iskola igazgatója volt, az innen-onnan származó hírekből összeraktam, voltaképp Carrow-ék nélküle sokkal válogatottabb módszerekhez folyamodnának. És az is felmerült bennem, hogy Dumbledore portréja ott van az irodában… Szóval megfordult bennem a gondolat, hogy esetleg tévedünk, és pontosan ezt a látszatot akarták fenntartani?

Ekkor sajnáltam őt igazán. Ha Dumbledore nincs most a völgyben, akkor az azt jelenti, hogy nem fog találkozni vele, amíg el nem dől a sorsa.

- Nem tudom, Perselus – ingattam a fejem megértően. Aztán megosztottam vele a gyanúmat. – Egy ideje már sejtettem, hogy ti ketten megegyeztetek.

Erre a szóra horkantott egyet.

 - Úgy akartad mondani, hogy a vén gazember nem hagyott nekem választási lehetőséget. Nagyon meggyőző tudott lenni – nem volt már a szavaiban harag, csak annyi keserűség, amennyivel ritkán találkozik az ember.

- Szóval azt a halálesetet megrendeztétek. Bebiztosított téged Voldemortnál.

- Amint látod, mégsem eléggé – mutatott újból a sebre. – Akkor miért vagyok most itt, nagyokos?

- Ugyan, Perselus, egy kézenfekvő magyarázatot te is tudsz. Letetted a Megszeghetetlen Esküt. Akikhez hozzáköt, még életben vannak. Persze… lehet egyéb oka is.

 Gondolkodtam egy darabig. De ennél több ötletem nem volt. Mindeközben próbáltam rájönni, miért épp vele találkoztam ott, és vajon ő kivel akarhatott volna Dumbledore-on kívül. Azóta ez utóbbit már tudom…

- És te? Hogy kerültél ide? – kérdezte végül.

- Dorával alkalmaztuk a Tetszhalott-bűbájt. Úgy tűnik, valami balul sült el. Bővebbet nem tudok. Várok, mikor megyek tovább. Sajnálom, hogy nem fogom látni… felnőni a fiamat – mondtam neki. Akkorra már beletörődtem.

 A tekintete nyugtalanul járt körbe.

- Biztos, hogy csak mi vagyunk itt? Nem találkoztál mással?

- Nem. Sajnálom, Perselus.

Nem tudtam mondani semmi többet, mert elkezdett halványulni, mint ahogy korábban Siriusék, és valami húzta a szurdoknak ahhoz a nyílásához, ahonnan érkeztünk. Néhány percen belül eltűnt az árnya a völgyből. Valamivel – itteni idővel mérve talán néhány órával - később én is visszafelé zuhantam ugyanazon a sötétségen át, mint odafelé, és amikor föleszméltem, már ismét a Nagyteremben feküdtem Dora mellett.” 

- Innen tudom, hogy életben van – nézett a vacogó lányra. – Hermione, volt neked ebben valami szereped?

Lupin ültében oldalra fordulva észlelte, hogy a lány fázik. Gyorsan húzott maguk köré egy fűtőzónát. A boszorkány összébb húzta magán a köpenyt, azután lassan bólintott.

- Én használtam a Feltámasztás Kövét, Remus. Dumbledore nagy titokban nálam hagyta azt az időnyerőt, amit harmadévben kaptam Minervától. Azóta már beszéltem a portréjával, és csakugyan azt akarta, hogy hozzam vissza Pe… Pitont. Mivel a Kő már nem volt horcrux, nem jelentett veszélyt rám nézve. Fawkes segített, és Csámpásnak is elévülhetetlen érdemei vannak. 

Röviden összefoglalta a férfinak, mi történt a végső összecsapás előtti órákban, hogyan kutatta a volt halálfaló nyomát, hol bukkant rá, mindössze Dracót hagyta ki a történetből, és azt, milyen bájitalokon is dolgozik jelenleg egykori professzorával.

- Érzékeltem a jelenlétét, de mivel sosem láttam, és itt voltak a te titokzatos útjaid a pincébe, úgy véltem, ideje megkérdeznem tőled magadtól, ami érdekel. Mondd, miért nem fedi fel az inkognitóját?

- Megvan rá az oka. Bocsáss meg, Remus, erről nem beszélhetek. Valahol összefügg azzal a munkával, amit most az Ereklyék történetének felkutatásába fektetek.

- Mindig vágyott a dicsőségre, elismerésre. Szabad, megbecsült ember lehetne, nem undorral, megvetéssel kezelt kém. Ámbár… A Wizengamot nem tartozik a rugalmas és érzékeny gondolkodású testületek közé – tette hozzá bizonytalanul.

- Csak nem gondolod, hogy képesek lennének?! ... Hiszen rehabilitálták. Teljes körűen! Azok után, amit tett Harryért… mindnyájunkért? – a lány halk, de átforrósodott kiáltása szinte sikolyként vágott a havas csöndbe.

- Akkor halottnak hitték. Megölte Dumbledore-t, Hermione. Azok ott nem úgy tekintik, ahogy te, vagy én – csóválta a fejét a férfi.

- Nem jókedvéből tette! – csattant fel, az elemi óvatosságról is megfeledkezve. – Nem fogom engedni, nem ezért küzdöttem annyit! Ha kell, majd tanúskodunk mellette! Biztosra veszem, hogy Harry is megtenné! És Te is! Ugye? – kérdezte feldúltan.

A vérfarkas meghökkenve nézte a mellette ülő fiatal nőt. Az egész teremtés egy lángoló fáklyára emlékeztette. Aztán hirtelen világosság gyúlt az agyában. Rendkívüli tapintattal, finoman a tenyerébe húzta a lány ökölbe szorult kezét, másik kezével átfogta a vállát és ringatta egy darabig.

 - Nyugalom, ez messze van, még ráérünk rajta gondolkodni. Ne aggódj – csitította a boszorkányt. Amikor az kissé megnyugodott és ernyedtebb izmokkal elhelyezkedett mellette, óvatosan hozzá tett egyetlen, alig hallható kijelentő mondatot.

- Te szereted Perselust.

Előző←…….→Következő