Per invia (Úttalan utakon)

 Perselus Pitonnak magasan képzett okklumentor módjára, de még inkább a Sötét Nagyúr bizalmasaként a legkülönfélébb mentális támadásokat és kísértéseket kellett leküzdenie annyi éven át, most mégis úgy gyűrte maga alá a váratlan megrendüléssel keveredő fullasztó vágy, mintha a teljes sebességgel száguldó Roxfort Expressz taposta volna el.

 Hajszál híja volt, hogy a Szükség szobájába tett kiruccanás az egész addigi munka sorsát is megpecsételje, ugyanis mire úgy-ahogy magához tért bénultságából, az üst tartalma már annyira bugyogott, hogy jószerivel az utolsó percben emelte le a tűzről és kezelte egy körülbelül félórás hőhűtő bűbájjal, míg végre sikerült a recept szerint kívánatos hőfokot ismét elérnie.

 A tükörben látottak elemi erővel hatottak a sokévi kémkedésben és a bájitalkészítésben amúgy is kifinomult érzékeire, és egész életében elfojtott végletes indulataira.

Pedig Edevis tükre egy pillanatig sem mutatott egyetlen durván közönséges vagy túlságosan intim jelenetet sem.

Vagy mutatott volna, ha lett volna bátorsága tovább maradni és szembenézni vele?!

 A gondolat nem hagyta nyugodni. Főleg a képzeletét nem.

Újra és újra felbukkant előtte az egykori eminens kipirult arca, csillogó ajka, amilyennek látta már egyszer a valóságban is. Annál a balul elsült faggatási kísérletnél.

Azóta sokkal tartózkodóbb vele a lány.

Sőt, az eltelt hetekben lényegesen kevesebbet vannak egymás közelében, és még annál is kevesebbet beszélgetnek.

Napok óta nem is találkozott vele.

 Hiányzik.

Ugyan!

Csak szükséges a közreműködése.

 De igen!!

Jó lenne szót váltani valakivel…

 Mindennek betetőzéseképp a képek nem álltak meg azon a szinten, amennyire valóban ismerte Grangert.

Kínzó aprólékossággal peregtek le előtte azok a részletek is, amiket ténylegesen nem láthatott soha, és csak egyetlen dolgot akart: mindazt érezni és érinteni, ami lelki szemei elé tárult.

A fárasztó napot és a zaklatott estét követően nagyon is vágyott éjszakai nyugodalom félig éber forgolódással váltakozó, forró, kimerítő álmokká silányult.

Az álombeli Granger zilált hajjal, iskolatáskával a vállán, viszont teljességgel hiányos öltözékben, vágytól ködös tekintettel, szenvedélyesen suttogva egyik pillanatban még a tanár-diák kapcsolat megváltozásáról oktatta ki, hogy aztán a következő képben már egy abszolút rendezett külsejű fiatal nőnek adja át a helyét, aki hétköznapi modorban közölte vele az üst mellett állva, hogy akarja őt, most azonnal, ott, a munkaasztalon.

 Álombeli önmaga egyre fokozódó sóvárgással hányódott ide-oda a kétféle Granger délibáb közt, végül a sokadik ehhez hasonló váltást követően elszakadt a cérna: gorombán magához rántotta az éppen félpucér lányt, azonnal a szájára vetette magát, ölelte-szorította, ahol érte, aztán csak a ki tudja, hányadik csók közben érzékelte, hogy a másik a teljes önfeledés kábulatával adja át magát neki, és csillogó, félig lehunyt szemmel figyeli minden mozdulatát. 

Ez a Perselus nem nagyon hasonlított az egykori valóságos, fiatal Pitonra.

Nem tétovázott, nem mérlegelt, nem félt és nem hallgatott.
 Mindenféle gátlás nélkül lihegte a fiatal nő fülébe, mire vágyik.

Vagyis úgy viselkedett, mint egy egészséges felnőtt férfi.

 Mi több, szürreális álmában már nem játszott semmilyen szerepet, hol vannak éppen. Mintha tértől és időtől függetlenül lebegtek volna valami vattaszerű forróságban, amelyben a birtoklás diadalmas öröme előtt csupán kis idővel nézett körül először.

 És ekkor szúró fájdalommal, hideg verejtékben, elkínzottan felébredt.

 Az álom legutóbbi képkockáinak testetlen, megfoghatatlan, meleg közegében a hozzá tapadó, szenvedélyes teremtés mögött alig néhány lépéssel karcsú, hosszú hajú fiatalasszony figyelt, szomorú, szelíden szemrehányó arckifejezéssel.

Föltámaszkodott az alkarjára, aztán néhány perc múlva elbotorkált a szobájából nyíló, keskenyebb faajtó mögött megbúvó jellegtelen mosdóba.

Előző élete legsötétebb, egyben leghosszabb évei alatt már régesrég kitapasztalta, hogy a Sötét Nagyúrnak tett jelentései utáni kimerültséget, vagy a hűsége ellenőrzése gyanánt elszenvedett Cruciok utóhatásait korlátozott mértékben ugyan, de a hideg víz képes enyhíteni.

Most is a bevált módszerhez folyamodott.

Arra egyelőre nem volt ereje, hogy visszamenjen a laboratóriumba, és készítsen egy egyszerű nyugtató főzetet.

Valamelyest felfrissült, lemosta az izzadságot, ám teste lüktetése nem szűnt meg teljesen.

Szervezete továbbra is reménytelenül követelte a másik test forró odaadását.

Elméjét az utolsó kép hasogatta, és tudta, erre nem használ semmiféle bájital.

 „Szánalmas vagy és nevetséges.

Az apja lehetnél!

A diákod volt.

Alapvetően ostoba, lenézett és szerencsétlen minden férfi, aki elérhetetlen nő utáni sóvárgásra pazarolja az energiáját. Kell ezt neked magyarázni?! De ha még egyszerűen csak túl öreg lennél! Hisz magad sem tudod, mi vagy tulajdonképpen.

Egy láthatatlan, fagyott lény. Legfőképpen pedig jól vésd az emlékezetedbe azt, amit utoljára láttál. Ezt az utat halottak szegélyezik. Nem vezet sehova, különben is, az egész nyilván csak annak az eredménye, hogy nincs körülötted egyetlen épkézláb nőszemély sem ezen a taknyoson kívül.”

 Nyilván.

Hideg dühvel szorította össze a száját.

Hiszen semmi köze Grangerhez.

Csak sok időt töltött vele egy darabig, és annál kevesebbet nővel.

Akármilyennel.

Mit sem sejtő muglival, vagy boszorkánnyal, olyan mindegy, kivel, ha Lilyvel nem lehetett.

Lily volt az egyetlen, aki számít.

Fura, törékeny, bonyolult szerkezet az ember. A varázsló nemkülönben, hiszen maga is az, még ha hajlamos is erről megfeledkezni, és testét az utolsó sejtig ezernyi szállal szőtte be a varázsvilág érzékelése.

A felnőtt Perselus Piton ugyanolyan feltétel nélkül hitt a mágikus képességek és a varázstudományok erejében, mint az egykori kisfiú, később a kiközösített ifjonc, aki meggondolatlanul loholt Voldemort nyomában; mégis akadt a mágiának olyan területe, amiben egészen tájékozatlannak bizonyult.

Egy pillanatig sem vonta kétségbe a tükör – mint különösen értékes és magas színvonalú mágikus eszköz – képességeit, nem ringatta magát abba a tévhitbe, hogy az általa mutatott kép talán hamis, pusztán annyi történt, hogy a látottakból nem az összes és nem a megfelelő következtetést vonta le.

 Az ébredéskor azonnal fellépő mardosó bűntudatát és homályos szégyenérzetét elsősorban arra vezette vissza, amit a soha el nem múló múltban elhibázott, és ezzel a sajátján kívül legalább három másik ember életét is romba döntötte. Nem mintha ezek közül kettőnek a sorsa szemernyit is érdekelte volna.

Annak idején, amikor a horcruxok létezéséről és a kölyök várható sorsáról beszéltek – bár felháborodott Dumbledore eljárásán, ahogy Pottert is eszközként használta –, bizonytalanul érezte, hogy Albus már régen megbocsátott neki.

Csak ő nem tudott megbocsátani saját magának.

 Az alvás közben minden gátlást ledöntő, viharos és heves vágyat volt tanítványa iránt annak tudta be, hogy az éber állapotban elnyomott és parlagon hagyott szükségletek ilyen torz módon törtek utat maguknak.

Lassan eleresztette a mosdót, aminek támaszkodott, belépett a szobájába, és gyors pálcamozdulatokkal magához hívott néhány mugli orvosi könyvet, meg a Búfelejtő bájitaloc egyik, körülbelül százötven éves, itt-ott megsárgult, poros kötetét.

Mintegy két - három órányi böngészés után elgémberedett tagokkal, de csaknem szokásos hűvös nyugalmával kelt föl és ment át a laboratóriumba, hogy visszadőljön a keskeny, kényelmetlen fekhelyre, miután újból ellenőrizte a főzet hőmérsékletét.

Úgy történhetett, ahogy gondolta.

Huzamos ideig tartó egyedüllét, túlfeszített idegrendszer, egy konkrét személy túl nagy befolyása az életvitelre, fizikai kimerültség, elnémított szükségletek.

Hiány.

 A tükör megmutatta azt a fajta sóvárgást, amire neki gondolni sem szabad.

 Tehát meg kell szüntetnie az ilyen jellegű fenyegetést.

Létezik ennek közismert módja.

Röviden, határozottan végiggondolta a dolgot.

Kívülről ismeri az összes ide vonatkozó korlátozást és tilalmat. Alig van köztük olyan, amit nem szegett meg legalább egyszer, valamelyik oldal szolgálatában.

De akkor sem kockáztathatja a közös munka eredményességét és Draco felgyógyulását. A minden lében kanál fiatal nő nélkül nem tudja befejezni a bájitalt, különben is, az élelmezésük is tőle függ.

Ugyan, hogy tudna nap mint nap egy-két lépésnyire tőle pályafutása egyik legnehezebb főzetére koncentrálni, ha minden meglebbenő fürtje, kedves szemvillanása, a csípője ide-oda forgása az éjjel látottakat idézné föl benne?!

Kisvártatva pálca lendült a sötétben.

 - Exmemoriam!

Előző←…….→Következő