Speculum iustitiae (Az igazság tükre)

Egészen elzsibbadt, ahogy érezte, miként száguld a megkergült vér testének egyetlen forró területe felé.

De még hideg feje és hűvöset árasztó törzse is normális hőmérsékletűnek tetszett a benne lakozó fagyott lélek didergéséhez képest.

Azonnal, végleg és visszafordíthatatlanul elveszítené a karjába bújó magányos lány tétova próbálkozásait, remek munkakészségét és néha egészen tűrhető társaságát, ha az megérezné, ebben a pillanatban milyen zabolátlanul szorítja háttérbe mindig körültekintő, ridegen tárgyilagos logikáját a lángoló érzékelés, hogy Granger nőből van!

Nőből, akinek a nevetséges sapkából félig kibomlott haja a nyakát súrolja, akinek határozott, kesztyűs kis keze most a mellkasának támaszkodik, akinek a homloka a vállgödrébe simul, akinek ruháin keresztül is érzi alkoholtól kipirult arcbőre és a talárját érintő, összezárt ajkai forróságát, akinek csípője szorosan az övé mellé záródik, ebben az abnormális, borgőzös percben már úgy véli, szinte hívogatóan… 

ELÉG!

 Észrevétlenül próbálta keskeny, csontos medencéjét néhány centiméterrel hátrébb húzni.

Nem veheti észre!

Hány ilyen megalázó kudarcra ítéli még a sors?!

Miért épp az a működése nem vált kísértetszerűvé a többihez hasonlóan, ami egész előző életében csak viszonzatlan sóvárgást és lopott, szennyes, üres órákat eredményezett?

Perselus Piton, az önfegyelem és a szenvtelenség többé-kevésbé halott mestere nem tud uralkodni magán, csak mert egy félrészeg volt tanítványa épp a nyakában lóg? Akit ráadásul ő maga próbált leitatni, egészen más célból?

Hiszen ez csak Granger.

Tudálékos, kötelességmániás, megrögzött könyvtárlakó, idegesítően kitartó, forrófejű… és valakibe szerelmes… 

„Vagyis olyan, mint te.”

Igen.

Nem!

Bizakodó, fiatal, jószívű… kedves…

„Tehát olyan is, amilyen te talán sohasem voltál. Aszott vagy, mint egy fantáziátlanul megépített, poros panoptikum. Neked a lelked szürkült meg, Perselus. Hosszú ősz szakálla nőtt, a nyakadra tekeredett és vörösszemű szörnyeteggé vált. Dumbledore téved. Nincs visszatérés.”

 Nem merte fölemelni a tekintetét. Mintha csukott ajtó mögött állt volna, olyan halknak hallotta a visszaszámlálás végét üdvrivalgással fogadó siserehad zajongását.

Perselus karjai közt érte az újév. 

Csak áll, elbújtatott, égő arccal.

Nem tudja megdermeszteni a másik hidege. Már nem. Ellenkezőleg. Végigsöpör rajta a forró remegés, ahogy a hosszú karok taláron keresztül is érezhetően hűvös bőrén átütő inak finoman a hátához feszülnek.

Senki sem hinné el neki, hogy Perselus Piton ilyen óvatos, bizonytalan mozdulatra képes. Az állával, a kezével érzi a szapora szívverést.

Az övé is kétségbeesetten kalimpálva próbálja utolérni az imént elvesztett ritmust.

Hogyan lehetséges, hogy egy jelentéktelen újévköszöntő öleléstől több réteg téli ruhán át is kőrózsákat virágzik a teste?

Mit gondolhat most róla a férfi? 

„Azt, hogy nem bírod a szeszt. És ostoba vagy. Érzelgős, picsogó griffendéles” - hangzik a keresetlen válasz. –„Térj már magadhoz! Még jó, hogy nem akarsz mindjárt kéretlenül az ágyába mászni! Hol a tartásod? Mi vagy te, másodállású Lily Evans-pótinkarnáció?”

A hang józansága kiszakította a pillanat bűvköréből. Ugyanakkor érezte, hogy a másik is távolabb húzódik.

Mit csinált?

Piton el fogja zavarni. Még ha szüksége is lenne rá a főzet mellett, most annyira belegyalogolt a varázsló személyes zónájába, hogy csak haragos visszautasítás lehet a válasz.

Nem tudott ránézni.

De legalább nem sírt.

Perselus Piton elnyomott egy megkönnyebbült levegővételt.

Nem lehet valami tapasztalt. Nem vett észre semmit.

Pedig percekbe telt, mire úrrá tudott lenni az indulatain. Vagy inkább a nem elhanyagolható mennyiségű alkoholon.

Mi volt ez?

Ennél azért jobban kellene bírnia az eszközként bevetett nedűt.

 De miért csinálta ezt a lány?

Na persze, van egy sejtése. Az ilyen világ-jótevői-griffendélesek biztos nagy jelentőséget tulajdonítanak az év eleji fogadalmaknak meg hasonlóknak.

Nyilván nincs szokva az italhoz sem, így aztán a nagy újévi fogadkozásban szépen belesétált a csapdába, és elkezdett feltétel nélkül megbízni a „jóbarát-bácsiban”.

Ennek betetőzéseként pedig fizikai védelmet keresett az éppen kéznél levő egyetlen személynél.

Most ábrándítsa ki?

Mennyivel egyszerűbb lett volna egy jól bevált varázsigével kiszedni belőle, amire kíváncsi.

Hiszen arra ment ki az egész, hogy megtudja, ki az a tökfilkó, aki miatt ennek a végtelenül, kibírhatatlanul józan teremtésnek elment az esze.

Mégsem nézett az immár tétován, tőle fél lépésnyire ácsorgó lány gondolataiba.

Csakis azért, mert az elengedhetetlen szemkontaktushoz fel kellett volna emelnie a nő előre hajtott fejét. Minimum odébb kellett volna simítania az arcába hulló tincseket.

Mondjuk a kezével. És ezt nem akarta.

- Ugye nem feledkezett meg róla, hogy ma már délben folytatnunk kell a Vitalita maximát? Legfőbb ideje a pihenésre gondolnunk – jelentette ki olyan hangon, mintha az előző percekben csak azt vitatták volna meg, hogy a főnixkönny-eszenciát lehet-e ólomkristály fiolában tárolni, vagy erre kizárólag a kvarcüveg felel meg. Nem kellett erőlködnie, a szerep rászabott volt, mint Madame Malkin legfeketébb talárja.

Hermione intelligenciáját mélyen alulmúló tétova értetlenséget, és egyszerre hihetetlenül vad csalódottságot élt át.

A pillanat elmúlt.

Az újév – közönyös munkaév. 

Perselus – „nem, számodra csak Piton professzor, te szentimentális liba!” – nem az, akinek látni szeretné, vagy aki régen eltűnt ifjúságában egy vörös hajú boszorkány kedvéért lenni szeretett volna.

Olyan megrögzötten a múltnak – vagy a múltban - él, hogy az ő diákévei és tanári pályája közt lezajlott lényeges szerepváltások egyike sem hatolt el abba a hideg, konok fejébe.

Ez így nem fog menni.

Nem akar, nem tud egy halott nő árnyékában jótékonykodni, mint egy mártír!

Nem hajlandó asszisztálni ehhez a szürke, félhalott önpusztításhoz.

Már ma nekiáll megkeresni a megoldást! 

Ugyanakkor… ahogy a férfi lekezelte… Mint egy taknyos kölyköt takarodó után!

Piszkosul fájt.

Nem sír, akkor sem sír.

Nem adja meg neki a lehetőséget, hogy még gúnyt is űzzön belőle.

Egyetlen módon lehet szabadulni ettől a helyzettől: el innen, vissza a szobájába!

Nem nézett rá, csak fölvette az előbbi, felfoghatatlanul ostobán őszinte pillanatokban lerakott poharat, és egy gyors Suvickussal tisztává varázsolta.

- Nem felejtkeztem meg róla. A szokott helyen leszek. Jó éjszakát, Piton Professzor! – vetette oda hátra sem nézve, és az átjáró felé indult. A magasban összeboruló kőív túlsó végét már futva hagyta maga mögött.

A Véres Báró, aki épp a jóslástan terem felé vezető folyosón lebegett a szürke falak mentén, miután teljes mértékben elege lett minden roxfortos idők legbárgyúbb tanulóifjúságának különösen idióta szilveszteri tréfáiból, első pillanatban nem fogta föl, mi az a szájára szorított kézzel, forró gömbvillámként érkező lény, ami szörnyen kellemetlen mellékhatásokat hagyva keresztülszáguld rajta.

A vele érkező hő rávilágított, hogy az illető nem lehet szellem, különben is, a kastély kísérteteit igen jól ismerte.

Csak miután felháborodottan utána recsegett, hogy több tiszteletet követel, azonosította be a kibomlott barna lobonc gazdájában Hermione Grangert.

Mélységes sértettséggel dohogott.

- Méghogy a Roxfort kitűnő tanára! Szeleverdi, tiszteletlen griffendéles, én mondom! – szónokolt önmagából álló hallgatóságának, és jellemző, bár ügyesen titokban tartott kíváncsiságának engedve láncaival együtt átkúszott a keskeny átjáró falán, hogy megtekintse, mégis honnan érkezett a tanári címre nyilvánvalóan méltatlan fruska.

 Határozott szerencse volt, hogy a báró láncai és a végükön fityegő golyóbisok hozzá hasonlóan súlytalanokká váltak a szellemlétben, ellenkező esetben ugyanis az erkély padlatába csapódásuk nehezen helyrehozható károkat idézett volna elő az épület ezen eldugott zugában. Az átjáró mögött a Mardekár egykori házvezető tanára állt egy borospohár földi maradványai közt.  

- Nahát, Perselus Piton!- nyögte ki a kísértet. – Ilyen biztonságos távolságot választott a mulatozóktól? Itt ünnepel? Nem mintha volna mit, ez is csak egy az élők fölösleges rituáléi közül – dörmögte. – Egyedül?

- Amint látja – fújt egyet a férfi a báró szürkéskék fülének szokatlanul indulatosan. – És most, ha megbocsát…

Azzal sarkon fordult és lobogó talárral eltűnt az átjárót rejtő falmélyedésben.

Granger faképnél hagyta! Nyilván mégis észrevett valamit, és a kurta-furcsa távozás a bizalom teljes megrendülésének jele.

 „Eltoltad, Perselus. Mint mindig. Nem lett volna mégis hatékonyabb a legilimencia?”

 De. Minden bizonnyal megtudta volna, amit akart. Csakhogy ez a lány valószínűleg annyit azért tud a nonverbális varázslatokról, hogy már a szándékot is felismerte volna.

És?

 „Nincs és, Perselus. Akkor még Draco főzetét is nézhetnéd, mert nemhogy a szobátokba, de a laborba sem lenne hajlandó többet betenni a lábát.”

 Dühösen, ámbár láthatatlanul csörtetett előre egyik folyosón a másik után, míg végül szobájukba ért, ahol megnyugtató sötétség és süket csönd fogadta.

Megnyugtató… sehol egy bántó fénynyaláb, sehol egy fülsértő szuszogás… Morbi elkéredzkedett vadászni…

Egy pillanat!

Hol van Draco?!

Pálcájával suhintott egyet, és rögtön meg is találta a vékony pergamentekercset, amelyen a fiú ismerős betűi tudatták vele, hogy körülnéz kicsit az ünneplők közt, ne aggódjon, tud magára vigyázni.

Pokolba ezzel a nyughatatlan kölyökkel! És ha rosszul lesz, vagy nem tud visszajönni a szobájába? Nem elég erős.

Ennyit a pihenésről. Mehet begyűjteni az elkószált suhancot.

Szerencséjére azonban néhány perc múlva halkan megnyikordult az ajtó, ahogy a szőke fiatalember beóvakodott rajta. Lopva.

- Jól mulattál? – érdeklődött metsző hangon.

- Öhm, Perselus, boldog új évet!- próbálta kirántani magát a csávából a fiú. – Csak egy darabig nézegettem a pisiseket a Nagyteremben.

- Igazán? – süvítette a férfi. – Arra nem gondoltál, hogy mi történhetett volna, ha közben megint rosszul leszel, és nem tudsz ide visszatérni?!

- Higgye el, gondoskodtam erről is, megbűvöltem a cipőmet egy Hazahúzató-bűbájjal, betájoltam neki ezt a szobát, az még kiütve is lerakott volna az ajtó előtt, és persze kiábrándító volt rajtam. Senki sem látott meg – magyarázkodott, de közben Pitont figyelte. Egy ilyen kis semmiségen így eldurrant az agya? Mi baja lehet?

- Jó éjszakát! Ajánlom, hogy te is sürgősen bújj ágyba – vágta el a vitát az idősebb férfi.

A rövid és zaklatott alvást követően Perselus Piton morózusan állapította meg, hogy Granger vörhenyes, duzzadt szemekkel jelent meg az üst mellett. Ordított róla a fáradtság, pedig a munkának ebben a szakaszában nem lehetett egy egész napot kihagyni.

Teljesen kikészült. Használhatatlan.

Nyilván az a varázsló, akiért így odavan, újév alkalmából sem méltatta figyelemre.

Már kezdte volna leteremteni, amikor a hang leállította.

 „Épp erre van most a legkevésbé szüksége. Te ne tudnád? Hagyd békén, akkor esetleg a következő alkalomig magához tér, és nem kell dobnotok az eddigi munkát a házimanók takarítóvödrébe.”

 Kényszeredett csöndben dolgoztak egymás mellett. Hermione görcsösen ügyelt rá, hogy megfelelő távolságban maradjon a varázslótól.

Amikor végre elolthatta a lángot a segédkivonatot tartalmazó üst alatt, megkönnyebbülten hagyta el a pincét.

Négy nappal később véget ért a vakáció.

A decemberben hazautazott diákok hömpölygő és módfelett zajos áradatként tértek vissza a kastélyba.

A Roxfort legfiatalabb tanárnője felvette a fonalat a tanórákon, pontosan részt vett az étkezéseken, és ellátta az ügyeleti feladatokat.

Csak valamicskét soványabb és feltűnően sápadtabb lett a megszokottnál.

Nem vette észre, hogy négy szempár figyeli meg alaposan, igaz, eltérő rendszerességgel a hétköznapjait. Két aggódó, egy gyanakvó-rosszindulatú, és egy mindinkább együtt érző. 

Gyakran bevette magát a könyvtárba és órák hosszat kutatott a Flitwick professzor által említett két kötet után.

Módszeresen fésülte át a polcokat, mígnem körülbelül egy heti keresgélés után rábukkant a középkori mendemondákat és alkimista feljegyzéseket tartalmazó kötetre.

Sajnálatos módon – és néhány évvel ezelőtti önmagához hasonlóan - a felvilágosodás korát követően élt legnagyobb mágusok többsége sem tulajdonított nagy jelentőséget a pontatlan, töredékes meséknek és homályos leírásoknak, így aztán a gyűjtemény több szövegrészlete az eredeti nyelven került a vaskos, láthatóan igen ritkán forgatott, sarkain zöldesre patinásodott rézveretekkel megerősített könyvbe.

 Pedig odáig el sem jutott, hogy a latin, az ógörög és a szanszkrit nyelv ismeretének hiánya akadályozza a munkában.

Már a borító elején látható díszes jelnél megállt a tudománya. Egyetlen, ismert alkimista szimbólumra sem hasonlított. Egy körvonalra egyenlő távolságban illesztett csúcsos szirmok fekvő félholdat öleltek körbe. A félholdon kívül a kör csupán egy, leginkább aszimmetrikus T-betűre emlékeztető, balra hasas írásjelet, és fölötte egy pontot tartalmazott.

Belelapozva hamarosan megállapította, hogy a szöveg egy része késő középkori és újkori angol, melyet nehezen, lassan, szógyűjteményes pergamenek segítségével ugyan, de idővel biztosan el fog tudni olvasni. A latinhoz a könyvtár zárolt, szigorított részében létezik négy vaskos tekercs, melyek valószínűleg lehetővé teszik az olvasást, mert van köztük latin-angol mágikus szakszó-gyűjtemény, részletes nyelvtan és bűbájértelmező is.

Kapóra jött, hogy a hosszas görnyedést a könyv fölött még napokig viszonylag nyugodtan folytathatta, mert a bonyolult bájital segédfőzetét öt napon át pihentetni kellett, a fő párlat pedig olyan lassú, kíméletes forralást igényelt, hogy Piton úgy döntött, erre az időre leköltözik a laborjába, őt pedig tartózkodó hidegséggel „szabadságolja”, legalábbis egy időre.

 Hiába nem volt azonban mellette, mégsem tudott nem gondolni rá.

Esténként, jegyzeteit olvasgatva, vagy - ha kihasználhatta a ritka alkalmakat, amikor macskája az ölébe települt -, a szőrmók jószágot cirógatva olykor önkéntelenül is a fénykép felé mozdultak simogató ujjai.

Szinte észrevétlenül, rövid percekkel nyúltak meg a nappalok. 

Egy este, valamikor január közepe után ennek ellenére is igen későn ült le az asztala mellé. Csámpás már aludt. Voltak időszakok, amikor a macska, éjszakai ragadozó származása ellenére az emberek ritmusához igazodva pihent.

Kijavított néhány beadandót, bár csak két héttel későbbre ígérte az értékeléseket. Szokása és nevelési elvei ellenére kénytelen volt két T-t is kiosztani, az egyik mardekáros nyilvánvalóan nem készült, a másik pedig egy az egyben Daniel Abbott (Hannah unokaöccse) munkájára óhajtotta alapozni a saját osztályzatát. Hiába, a csalás az csalás.

Jó két órával később kimerülten rakta le a pennát, és elkomolyodva bámulta a fiatalabb Perselus Piton fényképét.

Nagyon hasonlított arra a férfira, akit ő ismert. Csak a vonások voltak kevésbé jellegzetesek, és a száj körüli keserű ráncok voltak kifejezettebbek, mint az utóbbi hetekben.

Kóválygó ujjakkal simított végig a nem túl vonzó, fekete tincseken. Felemelte a képet, talán, hogy legalább ilyenformán egy kicsit közelebb érezze magához a férfit.

Tenyere a csontos arc és a keskeny ajkak felé siklott.

Lassan előrehajolt, és gyengéd, óvatos csókot lehelt a képre.

Fél perc múlva még mindig ugyanott ült, karjára hajtott fejjel.

Keservesen sírt.

Perselus Piton viszonylag korán nyugovóra tért.

Az elmúlt hetekben egyre többet tartózkodott régi pincehelyiségeiben, az utóbbi napokban már az éjszakákat is ott töltötte. Kizárólag a fokozatosan barnuló tollazatú, zöld szemű huhogó éjszakai vadász volt körülötte.

Dracóval ugyan csak január első két-három napjában veszekedett meggondolatlan kiruccanása miatt, de a fiú olyan durcásan rázta le magáról érveit, mint kutya a vizet.

Arról viszont már egyáltalán nem számolt be a fiatal Malfoy, történt-e valami említésre méltó szilveszteri sétája alatt.

Az erősítőket a fiatalember rendre tovább itta, de állapota nem javult lényegesen. Ezt naponta többször is ellenőrizte.

 A volt eminenssel nem tudott mihez kezdeni. Granger szinte megfagyott, ha nagy ritkán hozzászólt valami miatt.

Inkább csendben dolgozott mellette.

Ha az állítólagos nagy barátkozás ennyire gyorsan megbukott, ő nem fogja erőltetni!

Úgy látszik, a nő nem is olyan kitartó, mint hitte…

Aznap este, amikor először ült régi asztala mellett, sokáig keresgélt iratai közt. Hozott egy pohár vizet, gépiesen megvakargatta a kisbagoly gömbölyű fejét, elővett néhány tiszta pergament, meghegyezett három pennát, aztán csak ült, valami bizonytalan várakozással.

És ez estéről estére megismétlődött.

Előszedte azokat a feljegyzéseket, amelyeket éjszakai könyvtárlátogatásai alkalmával szerzett be, de eddig még nem olvasta el.

Mi a fészkes fenét kellene megtanulnia?

Mire utalt Albus?

Az iratokban nem talált semmi használhatót.

Az egyik a mágikus mesék gyermekkori hatásával foglalkozott, de ebben sem volt szó semmilyen speciális tanulási mechanizmusról, vagy különleges varázstani ismeretről.

Elakadt.

Január közepére esténként teljesen tompa fáradtság lett úrrá rajta. A kismadár reakcióiból többé-kevésbé arra következtetett, az őt körülvevő hidegség erősödött. A tollas kis gombóc mostanában egyre rövidebb ideig tartó törődést követően felborzolja a tollát, mintha melegedni szeretne.

Kimerülten feküdt a kopott priccsen, amelyet régen is az állandó felügyeletet igénylő munkák alatti röpke alvásidők kihasználására vett igénybe a laborban.

Nem aludt mélyen, inkább amolyan félálomszerű állapotban hevert, amikor egy finom kis kéz könnyed simítása siklott át a fürtjei közt, a fejbőrén, hogy kisvártatva az arcát és az ajkát érintve nyomtalanul eltűnjön.

Mielőtt még felülhetett volna, egy pillanatra egy puha, forró száj érintkezett az övével, és majdnem kellemetlenül meleggé vált számára a levegő.

- Lily? – motyogta a révületből félig-meddig magához térve.

A labor üres volt. Lily halott. Nem lehetett itt!

Mi történt?

Valaki undorító tréfát űz vele?! Már megint?

Bárki is legyen az, ha elkapja, nagyon csúnyán ráfázik az illető!

Villámló szemekkel ugrott föl a kevéssé komfortos fekhelyről, magára rántotta a talárját, és máris az épület forgalmasabb részei felé száguldott, hogy idejében a vicces kedvű szemétláda nyomába eredhessen. Menet közben fogalmazódott meg benne a gyanú, hogy talán Hóborc keze van a dologban. Feltételezte, a kopogószellem már értesült az ő ittlétéről, bár eddig még nem találkozott össze vele.

Folyosóról folyosóra igyekezett, de a kései órán semmi szokatlant nem tapasztalt. A kastély a hálótermek kivételével kihalt volt és csöndes.

Már rég elhagyta a Nagyterem környékét, elrobogott átmeneti szállása előtt, benézett minden benyílóba, ellenőrizte a lépcsőházakat és az útjába kerülő tantermeket – végtére is, Hóborcot soha semmi nem gátolta abban, hogy bárhol nekiálljon randalírozni -, de még mindig nem talált senkit.

Dühösen mormolva haladt tovább. 

- Szükségem van egy helyre, ahol csapdába esik, szükségem van egy helyre, ahol csapdába esik…

 A falban halk nyikorgással egyszeriben feltárult egy keskeny, alacsony faajtó.

A hórihorgas varázslónak le kellett hajtania a fejét, hogy egyáltalán beléphessen a szűkös helyiségbe.

Körülnézett. A kisebb szobának nem volt ablaka, sem semmilyen kijárata azon az ajtón kívül, ahol az imént belépett.

Valóban jó csapda! Tökéletes zsákutca.

- Ez a Szükség Szobája! – eszmélt föl. Összehúzott szemmel nézett körül.

De hol van az a disznó, legyen akár a kopogószellem, akár más, akit itt tudna elcsípni?

A szobácskában titokzatos módon nem volt teljesen sötét, bár gyertyákat nem látott maga körül. A padló vöröses színű volt, de nem tudta volna megmondani, miből van. A falak furcsamód szintén sötét bíborszínben izzottak, és mintha rezegtek volna.

 A térben csupán egyetlen tárgy volt.

Magas, csillogó téglalap, íves záródással, rajta nehezen kibetűzhető felirattal:

„Edevis amen ahze erkyt docr amen.” 

Már tudta, mi ez.

Lassan lépett közelebb. Egyre közelebb.

Van értelme?

Mi újat mutathatna még neki Edevis tükre? Szíve legrejtettebb vágyát? Milyen rejtély az, amit már mindenki ismer?!

Néhány perccel később Perselus Piton zaklatott, heves szívdobogással vágtatott vissza a pincébe olyan sebességgel, hogy mentében három lovagi páncélt és két festményt sodort el. Zihálva vetette magát a csak nemrég ott hagyott ágyra. 

Nem az dúlta fel ilyen veszettül, hogy a tükörben önmagát látta, amint egy karcsú női alakot ölel magához, akit szinte teljesen eltakart saját tükörképe.

Számított rá, hogy valami ilyesmi következik.

Még csak az sem sokkolta, hogy a képen kendőzetlenül látható volt, amint keze a nő derekáról a melle felé araszol, és pillanatról pillanatra gátlástalanabbul fedezi fel a másikat. Miközben hevesen csókolja a csak nemrég érzékelt ajkakat.

Nem, Perselus Piton attól menekült hajdani szobájáig zúgó fellegként, hogy a karjában tartott, szenvedélyes, hús-vér asszonynak az ő vállára hulló fürtjei a várt vörös zuhatag helyett kócos, göndör, barna tincsek voltak.

A tükör nem hazudik.

Hermione Grangert akarta.

Előző←…….→Következő