Prope caelum (Közel az éghez)

- Harry! Ginny!

- Szia, Hermione!

- De jó, hogy eljöttetek! – ölelte meg egymás után barátait. – Ron?

- Jól van – nézett rá Ginny bizonytalan mosollyal. – Nem tudott velünk tartani, tudod, mostanában gyakran… elég gyakran találkozója van.

A vörös hajú lány érdeklődve figyelte barátnője reakcióját. Tudta, hogy Hermionénak nincs senkije, most gondolkodott, mennyit adhat a lány tudtára bátyja új jelöltjéről.

A fiatal nő – várakozásával ellentétben – cseppet sem bánkódott, inkább mintha kis megkönnyebbülést fedezett volna fel az arcán.

- Ki a szerencsés? – mosolygott vissza barátnője.

- Egy volt griffendéles évfolyamtársnőm. Az a vékony, szőke hajú, Antje Graham, akinek a mamája svéd. Egy meccsen találkoztak össze, azóta elég gyakran mennek ide-oda. Érdekes, a suliban Ron azt se tudta, hogy Antje a világon van.

- Szóval együtt vannak?

- Azt azért nem mondanám. Még. Csak ismerkednek.

- Örülök, hogy nincs egyedül – bólintott a nő nyugodtan.

„Legalább nincs olyan egyedül, mint te. És veled mi lesz?!”

Elhessegette a gondolatot. Mi lenne? Végre beszélget a barátaival, igyekszik jól érezni magát.

De hogyan fogjon hozzá? Harry nem egyszerű eset.

És a fénykép még mindig az asztalán van! – kapott észbe túlontúl későn, hisz ebben a pillanatban már nem tudta észrevétlenül eltakarni a kis szögletes tárgyat.

Közben hellyel kínálta a fiatal párt, leemelte a kampóról az előre elkészített, gőzölgő teát.

Vidám pöttyös csuprokat tett az asztalkára, aztán helyet foglalt velük szemben az egyik fotelben.

- Szerintem nézzétek meg a bögrék belsejét, mielőtt beleöntitek a teát – tanácsolta.

Az ivóedények fenekén lapultak ajándékai: egy-egy névre szóló vásárlási utalvány a Cikesz Cuccok és a Varázslatos Varázslak Abszol úti üzleteibe.

- Fú, köszi – lelkendezett Ginny, és Harry is örömmel fogadta az utalványt. Még mindig gyerekes rajongással csüggött a kviddicsen.

- Ez pedig a mi ajándékunk – nyújtottak át közösen egy gyanúsan nagy méretű csomagot, melyért Harry az ajtó elé ment ki.

- Ne hülyüljetek, mi van ebben? A Roxfort történetének ötkötetes díszkiadása? – kérdezte évődve, miközben a papírt bontogatta.

- Nem-nem, ennél sokkal hétköznapibb és praktikusabb dolog – nevetett barátnője.

A csomagból egy macskakosár került elő. Egyszerű, szép munka, éppen Csámpásnak való.

- Nagyon kellemes darab – mondta a szemüveges varázsló vigyorogva – hetenkénti öntisztító bűbájjal látták el. Gyere, Csámpás, nézd meg az új lakásodat! – vitte a fekhelyet a kandalló előtt nyújtózó jószághoz. A szőrmók lassan megszaglászta a kosarat és dorombolva belefeküdt.

- Köszönöm, ez valóban hasznos ajándék – mosolygott a lány.

A meghitt teázgatás közben Harry olykor kérdőn nézett rá. Körülbelül fél óra múlva aztán kibökte.

- Hermione, miről írtál a leveledben? Mi az a fontos?

- Nem szeretném elrontani az ünnepi hangulatot – futott át egy árnyék a lány arcán.

- Ugyan már, legutóbb mikor szolgáltalak fel troll-eledelnek? – vágott vissza a fiatalember barátságosan.

- Semmikor, de ne legyetek dühösek. Próbáljatok megérteni, rendben?

- Oké-oké, csak mondjad már!

- Megtaláltam Pe… Piton professzort – borult lángba az arca egy pillanat alatt.

- Miii? Hol? Mikor? Hogyan? És miért nem szóltál? – sorolta Harry szinte lélegzetvétel nélkül. Ginny levegő után kapkodott.

- Lassíts, jó? November végén akadtam rá a nyomaira a hóban a Tiltott Rengeteg mellett.

- Itt volt valahol a környéken?

- A Szellemszálláson – mondta Hermione nagyon halkan.

Megrökönyödött csönd lett.

- Éppen ott? – kérdezte a vörös hajú lány iszonyodva. – Miért?

- Mert nem volt egyedül, és biztos lehetett benne, hogy ott nem találnak rájuk.

- Miért, ki volt vele?

- Draco Malfoy.

Erre már szikráztak a zöld szemek.

- Az a gyáva pondró? Mit keresett ott? És miért nem lehetett erről olvasni semmit?

- Mert segítettem nekik tovább rejtőzködni.

- Hermione!!

- Várjál, Harry! Nem tudod, mi történt! Draco beteg, eltalálta egy ismeretlen átok, amikor a halálfalók megölték az anyját. Az apja eltűnt, nem tud róla semmit. Már egyáltalán nem olyan pökhendi, mint volt.

- Jó, de miért van Pitonnal? Hol vannak most? És miért nem állnak a világ elé?

- Jó okuk van rá. Egyrészt, Malfoy közvetlen veszélyben lenne, azok a halálfalók szabadon kószálnak, másrészt a professzor visszatérése… nem teljes értékű.

A két fiatal csodálkozva nézte a volt iskolaelsőt, amint fölkelt és elfordulva tőlük az ablakhoz támaszkodott.

- Hermione? – szólította Ginny.

- Dumbledore portréja azt mondta – hallatszott a lány távoli hangja -, a Kő nem tesz belsőleg is élővé. És még azt is mondta, hogy Pitonnak valamit meg kell tanulnia ahhoz, hogy a visszatérése teljes legyen.

- Mit? És mi az, hogy „nem teljes”? – faggatta Harry.

- Tudjátok, milyen volt Dumbledore. Nem magyarázta el részletesen, azt mondta, kutatnunk kell a megoldást. Harry, együtt tanulmányoztuk a Peverell fivérek történetét. Nem rémlik semmi?

- Dehogynem.

- A nem egészen tökéletes visszatérés azt jelenti, hogy a professzor a többség számára láthatatlan. Draco, a kísértetek, a portrék és az animágusok állatalakban látják, mások nem.

Hermione hangja halk volt, színtelen és szomorú. Beleharapott az alsó ajkába.

Ginny figyelmesen nézte, aztán fölkelt és felé indult. Ahogy megkerülte az asztalt, szeme megakadt a fényképen. Elnyílt szemekkel bámult barátnője arcába.

Csak nem?!

- És te? Te látod?

- Igen.

- Hol vannak most? – akasztotta meg következő kérdését Harry közbevetése.

- Itt. A szomszéd szobában.

Az ifjú varázsló csak hüledezett. Ezt nem gondolhatja komolyan!

- McGalagony tud róla? – kérdezte érezhető szemrehányással.

- Természetesen, sőt, alapvetően Dumbledore javasolta, hogy ide jöjjenek. Pitont meglehetősen nehéz volt ide csalogatni. Most együtt készítünk egy bonyolult főzetet, amivel talán sikerül meggyógyítani Malfoyt.

- Te. Együtt. Dolgozol. Pitonnal – tagolta Harry, hátha úgy érthetőbb lesz számára, amit hallott.

- Pontosan.

- Nem nagyon elviselhetetlen? – érdeklődött a Weasley-lány óvatosan.

- Nem. Szeretek vele dolgozni – válaszolta őszinte lelkesedéssel. – Rengeteget tud, és mintha nem lenne teljesen ugyanolyan, mint régen. Legalábbis karácsony óta – nézett a mellette álló lányra múltba néző mosollyal.

Az emlék melegséggel töltötte el, egyben fel is zaklatta.

„Ott áll tőle pár lépésnyire, és csak a zörgésből tudja, hogy már a kicsi bagollyal néz farkasszemet.

Mit fog szólni?

Istenem, mit fog szólni?

Semmit.

Halkan zörren a ketrec kallantyúja.

Egy perc, két perc, indulnia kellene, három perc, nem szól.

Nem maradhat tovább.

Haragszik? Örül? Mondjon már valamit!

Föl kell néznie, el kell köszönnie, akárhogy is.

A férfi áll, tartja a madárkát a tenyerén, a ketrec már a pulton, üresen.

Rezzenetlen az arca, nem mond semmit a szeme, a tágra nyílt szeme, csak a kézfeje remeg. A kisbagoly biztatóan ráhuhog és elhelyezkedik.

Nem mer fellélegezni.

Miért nem szól?

’Mert nem tud. Szerinted mikor kapott utoljára ajándékot? Hagyd magára, ne várd, hogy megköszönje. Majd. Egyszer. Talán. Menj már!’

- Mennem kell – suttogja. Bocsánatkérőn a férfira néz. Csillog a szeme. – Holnap folytatjuk. Jó éjt, Professzor!

Megfordul, gyors léptekkel elindul az ajtó felé.

Már mögötte kattan a súlyos kilincs, amikor alig érthetően éri utol néhány szó.

- Magának is békés ünnepet.”

Mintha egy perce jött volna ki a rideg pincehelyiségből, úgy látta maga előtt a történteket.

Ginny a barátnője arcán átsuhanó változásokat tanulmányozta.

Viszont Harry előtt nem akart rákérdezni arra, amit érzékelt.

Ejtette a témát, és igyekezett arra ösztökélni kedvesét, hogy hamarosan térjenek vissza az Odúba.

A varázsló eleinte vonakodott, végül mégis hagyta magát meggyőzni, főleg, miután hallotta Hermione részletes beszámolóját Malfoyról. Ez meggyőzte, hogy egykori ellenfele nem fog egy csapat halálfalót a kastélyra szabadítani.

Rövidesen elköszöntek, aztán a kandallón keresztül távoztak.

Néhány nappal később Hermione Granger a bordó-zöld kockás foteljében ült, és teát forgatott az egyszerű bögrében. Öt perccel ezelőtt nem átallott még vagy fél deci tejet zúdítani bele, hogy végre ihassa.

Óráról órára közeledik az év vége. Ilyenkor kötelezően mulatni kellene.

Mit csináljon, ha egyszer utálja az ilyet?

Ráadásul most nincs kedve Dankmarral hülyéskedni, bármennyire jópofa a srác. Márpedig ha lemenne, garantáltan nem úszná meg. Nincs ma hangulata a Dumbledore által olyan nagyra értékelt mágikus viccekhez.

Mágikus viccek… Szegény George!

A Weasley Varázsvicc Vállalat is megroppant annak idején. A félbemaradt iker hetekig képtelen volt betenni a lábát Freddel közös boltjába. Amúgy, kinek lett volna kedve vidám partikat rendezni akkoriban?

Verity csendes szorgalmának hála nem zártak be, és körülbelül fél éves tetszhalál után az üzlet csaknem hajdani fényében sziporkázott. A ma este feltehetően az utóbbi két év legnagyobb forgalmát generálja majd. Nem mintha ebbe ő maga akár egyetlen galleont invesztált volna.

Tulajdonképpen csak csendben ücsörögni akart. Nézni a csillagokat. Újévi fogadalmat tenni. Ilyesmi.

Nem is tudta, miért, de mire megitta a teát, megváltoztatta elhatározását. Mégiscsak jobb a szobája fölött két emelettel, a jóslástan terem felé vezető folyosóról nyíló tetőerkélyről nézni a csillagokat.

Az a hely egyszerűen csodás.

Már tavaly felfedezte magának, amikor végre nem szorult Harry köpönyegének rejtekére, hisz bármikor szabadon mehetett bárhová.

Úgy festett, csak nagyon kevesen ismerhetik, mert valahányszor ott járt, nem találkozott senkivel.

Látni onnan a távoli hegyeket, melyek lába komorzöld, erdőborította dombokká szelídül a Fekete-tó partvonala mentén, a köztük itt-ott megcsillanó hullámokat, közvetlenül alatta a kastély kertjét, kicsit távolabb a kviddicspályát sejtető póznákat, Hagrid kunyhóját, egyszóval mindent. De a legjobban talán a kastély ablakain táncoló fényeket szerette.

Ez a hely volt belső szabadságának másik fő forrása, az „óriási” séták mellett.

Ma biztos különösen látványos lesz.

Minerva ugyan távolról sem híve az elődje által kedvelt, csillámsüveges-danászós-tortahalmokban gázoló óévbúcsúztatóknak, ám valószínű, hogy a szokottnál engedékenyebb lesz, és legalább a kastély parkjában a Varázsvicc Vállalat némelyik terméke hangos, színes, avagy szagos pukkanásokkal fejezi majd be rövid földi pályafutását.

Több emelet távolságból nézve talán még őt sem fogja zavarni.

Lerakta a bögrét, megcirógatta Csámpást, enni adott neki, aztán meleg pulóvert, cipőt, köpenyt húzott. Egészen az alkalomhoz illően festett rajta a színes, mókás sapka és kesztyű.

Bezárta az ajtót, de alig lépett néhányat, a tökéletesen üres folyosón valami teljesen szilárdba ütközött.

Két hűvös kar tolta el magától.

- Mondanám, hogy nézzen a lába elé, kollegina – kezdte egy ismerős hang -, bár jelen állapotban sajnos kénytelen vagyok magamra vállalni a felelősséget ezért a balesetért.

Az utolsó szavak közben láthatóvá vált Piton alakja.

- Hová, hová, Miss Granger? – nézett végig egykori tanítványán. Szeme megakadt a csíkos sapkán. Vágott egy rosszalló grimaszt. – Csak nem lemegy bohóckodni kiváló tanítványai közé? – kérdezte csípősen.

- Eszemben sincs, Professzor – utasította vissza a feltételezést. – Máskor sem rajongtam az ilyen hajcihőkért, ma pedig végképp semmi kedvem hozzá.

- Ne mondja! Ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt maga volt a Karácsonyi bál üdvöskéje – Piton hangjából érződött, mi lehet a véleménye erről az epizódról.

- Még emlékszik rá? – kapott a szón a fiatal nő.

- Nehéz lett volna elfelejteni, tekintettel arra, hogy a Próféta hetekig magukkal foglalkozott – morogta.

- Talán elkerülte a figyelmét, hogy akkor nem egészen tizenhat éves voltam!

- Természetesen azóta úgy megvénült, hogy alapjaiban fordult el az ilyen világi hívságoktól – kontrázott a férfi. Szemében apró szikrák villantak fel, s gúnyos arckifejezése helyébe most kis félmosoly lépett. Griffendéles – könnyen csőbe húzható – gondolta.

- Ó, hogy az a… - kezdte volna Hermione, de figyelmesebben a másik felé fordulva megneszelte, hogy éppen a beugratása a cél.

Felkacagott. Csengőn, önfeledten.

- Maga… magának létszükséglet, hogy bosszantson? – kérdezte még mindig nevetve.

- Többé-kevésbé – bólogatott a hajdani tanár elszántan.

- Akkor van egy ötletem – enyhült huncut mosollyá a szája sarkában a kacagás. – Mutatok magának valamit, cserébe tovább próbálkozhat a bosszantásommal, rendben?

- Mit akar mutatni? – kérdezte Piton gyanakodva. – Ugye nem a maguk egykori díszes triójának valamely kétes értékű felfedezésével óhajt traktálni?

- Szó sincs róla. Azóta vannak saját útjaim. Bizony ám – bólogatott, és hirtelen ötlettől vezérelve a volt tanárba karolt. A válla és a keze rövidesen zsibbadtra dermedt volna, ha nem önti el a forró reszketés a férfi közelségétől.

Pitonban megállt az ütő. Ez a nő nem fagy meg az ő állítólagos hidegétől?! Mégsem irtózik?

Vagy mi lehet ez a remegés, ami végigfut rajta, hogy még ő is érzi?

Tessék, hamar el is múlt, és a kis öntudatos máris húzza magával valami rejtélyes úti cél felé.

Már a következő emeleten jártak, amikor egy hang rájuk köszönt a magasból.

- Szervusz, Hermione! Boldog új évet! És… nocsak, Perselus, örülök, hogy látom!

- Köszönjük, Sir Nick! – mosolygott vissza a lány barátságosan. – Önnek is!

- Csatlakozom – mormolta Piton. Szerencsére a Griffendél kísértete azonnal tovalebegett a mulatság irányába.

A fenébe! Sohasem fogja megszokni! Nagyon idegesíti a lehetőség, hogy valamelyik félbolond pletykás kísértet egyszer lebuktatja, aztán kuksolhat a szobájukban naphosszat.

Itt talpal a lány mellett, akinek olyan ellentmondásos és áttekinthetetlen a viselkedése.

Melyik Grangernek higgyen?

Az okoskának, aki folyton problémamegoldja őt, Dracóval egyetemben?

Vagy a kollégának, akinek időnként egészen tűrhető ötletei vannak?

Vagy a kitartóan próbálkozó barátféleségnek?

Nem csak a fiúnak vett ajándékot, hanem neki is.

Az a fióka…

Lily szemei néznek rá a tollas kis arcból.

Az apró jószág reggelenként kaparászik az ablakán, amint beengedi, azonnal a használaton kívüli ón mérőtálkához repül, amit etetőedénynek kijelölt a számára. Ha az íróasztalnál dolgozik, a bosszantó kis tollgombóc letelepszik a pergamenkupac tetejére, és méltatlankodva huhog, hogy vakargassa meg a szárnya tövét. Ha megteszi, a vállára ül, aztán idegesítő módon a fülébe szuszog. Időnként bele is csíp.

Hogy jutott Granger eszébe ez a bagoly?

Meg kell hagyni, messzire képes elmenni, ha valamit a fejébe vett.

De mi szüksége volna éppen őrá?

Hermione megtorpant, majd egy kiszögellés mögött háromszor, ívben meglendítette a pálcáját a folyosó ormótlanul rakott öreg fala felé.

A kövek imbolyogva, lassan széthúzódva egy mély, csúcsíves kis átjárót tettek szabaddá.

- Megérkeztünk, Professzor – súgta óvatosan körbe nézve, bár a mulatozástól távol eső folyosón egy lélek sem tartózkodott.

- Hova vezet az átjáró? – kérdezte Piton. Nem ismerte ezt a helyet.

- Menjen nyugodtan, és meglátja – lökte előre gyengéden a lány. Szorosan a nyomában maradt. Néhány lépés után egyszerre kinyílt a lábuk előtt a táj, mint egy szétgördített vászonfestmény. – Nézze! – hangja elfulladt a látvány ismételten lehengerlő erejétől.

A sovány alak csak állt, kicsit görnyedt vállakkal.

A hely különlegessége rá is hatott. Lenyűgözően, mégis szomorkásan szép volt.

Az év utolsó estéje korán megérkezett, rég fenn jártak a csillagok.

Visszaszámolt a múló idő.

Hermione az erkély korlátjához lépett. Elfogódottan hallgatott.

A Nagyterem felől tompán fölhallatszottak a szilveszteri buli hangjai, viszont az alant elterülő tájat zavartalan csönd ülte meg.

Érezte, hogy a másik is ámulattal tekint körbe. Nem nézett föl, amikor a férfi megállt mellette és a korlátra támaszkodott. Csak a csontos ujjakat figyelte lopva.

Mindene vágyakozva lüktetett a gondolatra, hogy milyen lenne, ha a sovány kéz nem a korlátba kapaszkodna…

„Elég! Nem vagy eszednél. Szedd már össze magad! Eszébe sem jutsz, fogd már föl!”

Nem megy.

Így, közömbös-keserűn, feketén és elérhetetlenül is szereti.

Ujjai a rücskösre kopott kőbalusztrádra feszültek a kesztyű rejtekében, a varázslótól alig néhány centiméterre. Merőn bámulta a kékesfekete halmokat a mélyben. Még a lélegzetvételére is próbált ügyelni, hogy el ne árulja a kikívánkozó sóhaj.

Perselus Piton lassan hordozta körbe tekintetét a tavon és a kastély környékét övező hegyeken.

Pontosan tudta, hogy csak néhány száz évvel korábban a mágusok az ilyesféle természeti képződményeknek különleges erőt vagy önálló akaratot tulajdonítottak.

Manapság persze már egyetlen varázsló sem hisz efféle badarságokban. Igaz, nem is tisztelik különösebben a mágia hatalmát. Pedig lenne miért…

Az ő hozzáállása meglehetősen ellentmondásos a Roxfortot körülvevő hegyekhez.

Szépnek tartja, de ez nem sarkallja semmire.

Megmászni, nos, az ehhez hasonló sportteljesítményeket értelmetlennek ítéli, különben is, már fiatalon sem volt sikeres semmiben, ami komolyabb izomzatot vagy fizikai ügyességet igényelt volna.

Nézni, messziről, azt igen.

Mint ez a lány, aki ide hozta.

És most olyan furcsán elszántan támasztja a hideg köveket. Pedig az előbb még viccelődni próbált. Mi okozza a hangulatváltozásait?

Vajon mire gondol?

„Hülye vagy, Piton? Nézd meg, ha tudni akarod. Nem tart semmiből. Vagy újabban elkezdtél tisztességesen bánni a tudásoddal?!”

Ugyan már! Csak nem szorul a legilimenciára. Bőven eleget tud a kémkedéssel töltött évek alatt kifejlesztett rejtőzködésnek köszönhetően.

Mégis, mire gondolna egy vakszerelmes fruska az év utolsó napján? Nyilván arra, hogy mit hoz a jövő év.

Tényleg, mit hoz?

Hozhat-e neki, Pitonnak bármit is?

Lily nem volt OTT. Nem jött, nem akart vele jönni. Másfél éve sem, két évtizede sem.

Mit várhat még akárhány újévtől, vagy akár egy új élettől?

„Például ennek a griffendéles taknyosnak az önzetlen barátságát. Mit adtál volna ilyen elfogadásért húsz éve?”

Mindent... majdnem mindent.

Ebben a percben egy csapat varázslótanonc tódult ki a kastély főbejáratán, és a park légterét csakhamar megtöltötte a spirálalakban szétrepülő, színes szikrákat köpködő, vagy illatos füstöt eregető szerkentyűk fénye, hangja és szaga. A kicsi, félig a csúcsos tetőbe rejtett ódon erkélyen azonban olyan magasan álltak, hogy az egész forgatag nem tűnt számukra közelebbinek, mintha egy képes könyvben nézegették volna. Azt azért hallották, ahogy a diákok kiabáltak, hogy alig egy-két óra múlva már köszönthetik az újévet.

Pitonban rengeteg „miért” bukkant fel, amint ismét Grangerre pillantott.

Talán ez a hely alkalmas rá, hogy alaposan kifaggassa a boszorkányt.

Meg is van a módja, hogyan fogjon hozzá.

Egy palack bor jelent meg a sarokban két pohárral, ott, ahol a korlát könyöklője befordult a tetőfedés alá.

- Nem fázik? – kérdezte a lánytól. – Mert ha igen, akkor esetleg segíthetünk a dolgon.

Hermione kérdőn fordult a férfi felé, aki immár két, félig töltött poharat tartott a kezében.

- Le akar itatni, Professzor? – kérdezett vissza csipkelődve, de az italt nem utasította vissza.

- Nem hiszem, hogy szükségem volna ilyen eszközökre – felelte Piton némi gőggel, pedig a kérdés bár nem hangzott komolyan, elevenébe talált. Pontosan ezt forgatta a fejében.

- Jól van, azért nem kell leharapni a fejemet – védekezett a volt eminens. – Mire igyunk?

- Mivel az újévig még van időnk, egyelőre Draco gyógyulására – indítványozta Piton. Fürkészően nézett a meleg barna szempárba, miközben halkan csendültek a poharak.

Hermione elmosolyodott, szeme csillogott a sötétben. Néha egy-egy Pattogó Petárda sárgás fénye meleg árnyalatokat húzott át az arcán. A sapka alól kicsúszott egy-két hajfürt, de nem vette észre.

A bor melege átjárta. Tagadhatatlanul jól esett neki.

A következő körben ittak a varázsvilágra, a mágiára, a tudásra. És közben a fiatal nő nem figyelt föl rá, hogy a palack ismét megtelt.

A férfit is melegítette valamelyest az ital, bár jelen állapotában ennek nem volt akkora jelentősége. Továbbá igyekezett mértéket tartani.

Kevés sikerrel.

- Mondja, Miss Granger, miként jutott eszébe, hogy nekem ajándékozza Morbit? – kérdezősködött valamivel később a korlát mellett állva.

- Morbit? Az ki?

- Az a kis tollas kupac, amelyik olyan hihetetlen küllemű és méretű köpeteket tud elhelyezni az asztalomon.

- Ne haragudjon, de hogy lehet egy nőstényt Morbinak nevezni? – érdeklődött a lány meglepetten.

- Sajnálattal kell biztosítanom róla, kisasszony, hogy Morbi a legteljesebb mértékben hímnemű egyed – szembesítette Piton a tévedésével.

- Akkor engem átvágtak! – csattant fel.

- Ne bánja, képzelje, mit kezdenék egy fészekalja bagollyal, amikor már ez az egy is elég fárasztó tud lenni!- legyintett a férfi, de látszott, valójában egyáltalán nem utálja csőrös szobatársát.

- Jó – egyezett bele – akkor nem bánom. Tehát örül ennek a HÍM bagolynak – fordította a férfi ellen saját fegyverét kicsi, letörölhetetlen, diadalmas mosollyal.

„Nocsak. Nem is veszíti el olyan könnyen az önkontrollját. Résen légy, Perselus, még a végén te fogsz berúgni, aztán megnézheted magad!”

Ez meglehetősen kijózanítóan hatott rá. De annyira azért nem, hogy képes legyen a lány szemébe hazudni.

- Igen – morogta beletörődőn.

A volt griffendéles olyan szokatlanul csillogóra tágult szemekkel nézte, hogy elkapta róla a tekintetét.

Te jó ég, mikor nézett rá így egy nőnemű lény?

Soha.

Tudja ez a csitri, mivel játszik?!

Olyan erővel rántotta görcsbe a vágy, hogy érintsen és megérintsék, hogy birtokoljon és birtokba vegyék, ahogy már nagyon rég nem.

Elméjében megállíthatatlanul törtek előre közös ébredésük emlékképei. A lány melege…

Olyan fiatal… Milyen puha lehet a bőre, ha nem cifrázza is semmilyen kenceficével?

„Hűtsd le magad sürgősen! És ne igyál annyit! Nem játszik. Semmi közöd ehhez a lányhoz. Számodra ez a dolog halott. Régesrég halott.” – figyelmeztette a hang nyomatékosan.

Ha Lily állna most mellette… Nem, a szép zöld szemek csak gyerekkorukban tükröztek felé ilyen melegséget, mint Grangeré.

Tényleg az ő barátságát akarja?

De miért?

Vannak barátai.

Még mindig mosolyog… és most nem is tűnik olyan szomorúnak.

- Miss Granger!

Tulajdonképpen nem mindegy neki, kibe bolondult bele a nő?

Nem. Hozzá szokott, hogy mindent kifürkésszen.  Folytatta a kérdezősködést, pedig tudta, hogy ez ingoványos terep lesz. Akkor sem válogat az eszközökben.

 – Biztos, hogy nem akarna inkább valaki mással koccintani?

Hermione megrezzent, arcáról lehervadt a mosoly. Újból a hegyek havas csúcsa felé bámult.

Le akarja rázni? Unatkozik?

- Nem. Feltéve, hogy nem untatja túlságosan a társaságom – tette hozzá bizonytalanul.

- Annyit tud kérdezni, hogy a zavartalan szellemi tespedés elképzelhetetlen a maga ötven méteres körzetében – válaszolta, de a lány arckifejezését látva rögtön folytatta. – Viszont ma este felhagyott ezzel a bosszantó szokásával. Árulja el – hajolt egészen közel a lányhoz ellentmondást nem tűrő, hideg hanggal -, mit akar ebből kihozni?

Mit mondjon erre?

Félénken nézett az övéhez közelítő keserű vonásokba merevedett arcra. Ha tudná…

Zavartan belekortyolt a sokadik pohár borba.

- Magam sem tudom – mondott egy féligazságot. – Csak azt tudom, hogy a maga közelében értelmes munkát végezhetek, ezt nagyra értékelem. Mi több, magával rengeteg dologról lehet beszélgetni, ez az ismerőseim nagy többségéről nem mondható el. Szereti a könyveket, akárcsak én. Azok megbízhatóak.

- Még nem találkozott veszélyes könyvekkel – morogta a férfi.

- De igen. Egyebek közt láttam az Ön könyvespolcát. Maga ebben is ritka ember. Képes a dolgokat több szempontból értékelni.

- Sokat van egyedül! Nincs reális összehasonlítási alapja – vágott közbe.

- Maga tényleg ennyire nincs tisztában a saját értékeivel?! – fakadt ki szenvedélyesen, miközben lecsapta a poharat a párkányra.

- Ne legyen naiv, Miss Granger! – szikrázott Piton szeme.

- Csak Hermione… - kérte váratlanul.

A férfit célzó finom kézmozdulatát megakasztotta a hirtelen felerősödő háttérzaj.

- Kilenc, nyolc, hét – harsogták a gyerektorkok a kastély kertjében.

 Repkedtek az újabb petárdák.

Piton kinyújtott kezébe nyomta a poharat.

- Hallja a lentieket? Most már ihatunk az újévre! Egye fene, kívánhat valamit - lépett egészen volt tanítványa közelébe. Nem mintha a szilveszteri vágyak bármennyivel is gyakrabban teljesülnének, mint más óhaj-sóhajok, de hát hadd higgye a lány, hogy valami jobb jön.

- Akkor egy boldogabb újévet kívánok – suttogta, és ahogy felhajtotta a bort, mintha minden gátat átszakított volna benne az ital tüze, hirtelen, gondolkodás nélkül a férfi vállába fúrta az arcát.

Perselus Piton, exkém, egykori tanár, kiugrott halálfaló és láthatatlan ember üres aggyal, pulzáló halántékkal és dermedt karjában egy arcát elrejtő, reszkető Hermione Grangerrel hagyta maga mögött az óévet.

Előző←…….→Következő