Labor et dies festus (Munka és ünnep)

- Ne lépjen közelebb! – fogta meg a lány karját ellentmondást nem tűrően a férfi, és odébb rántotta a fortyogó üsttől. – Ezen a hőmérsékleten a legkisebb idegen összetevő is veszélyezteti a munka eredményét! 

A terület fölött a kakukkfűtől fűszeres illatú, mégis súlyos párák úsztak.

Már három órája dolgoztak.

Hermione alig állt a lábán.

Az elmúlt héten késő délutántól estébe nyúlóan keverték, forralták, szűrték és töltötték üvegekbe az erősítő főzeteket, eközben folyamatosan dolgoztak a Vitalita maxima elkészítésén.

Az első alkalommal még a szomszédos szobában várta őt Piton, de hamarosan kiderült, hogy Draco felszerelése messze nem elégséges a feladat megoldásához, ráadásul a bájitalok készítése közben képződő gőzök nem tesznek jót Malfoynak.

Kényszerűen tehát leköltöztették az alapanyagokat és a már használatban lévő kettes méretű ónüstöt, keverőpálcákat, tőröket, dörzsmozsarat Piton egykori, pincében lévő magánlaboratóriumába.  

Önmagában ez a munka két estét vett igénybe, hiszen mindent össze kellett zsugorítaniuk, és Hermionénak is minden fordulóban kiábrándítót kellett szórnia magára.

Mint kiderült, a helyiségből a szertáron át egy rejtett ajtón keresztül a férfi szobájába lehetett jutni, a másik irányban pedig közvetlenül a raktárral érintkezett a helyiség.

A boszorkánynak eleinte gondot okozott, hogy a pincehelyiségekben uralkodó félhomályt megszokja, a professzor viszont magabiztosan mozgott a számára otthonos terepen.

Ki is használta kezdeti fölényét.

Amint visszatért a bájitalok és bonyolult készülékek – az eltelt másfél év alatt meglehetősen elkoszolódott – világába, azonnal elővette tanárként alkalmazott modorát.

Hermione jelenlétét úgy értelmezte, mintha egy értelmesebb, végzős diákot dolgoztatna asszisztensi minőségben.

A lány türelme a harmadik napon fogyott el.

Amikor Piton épp meglehetősen követelődző hangon szólt rá, hogy mi lesz már a két uncia topolyakéreg-őrleménnyel, amelyet egyébként körülményes módon, ezüsttőr lapjával kellett porítani, nem mozsárban, ami jóval haladósabb lett volna, lerakta a kicsi, ógermán rúnákkal vésett csontmarkolatú tőrt és megállt a varázslóval szemben.

Nagy önuralommal elnyomta sokadszor feltörő sóvárgását, hogy megérintse a férfit. Tekintete lopva végigszaladt a sovány alakon, a szikár mellkason, a gyakorlott kezeken, végül újból a markáns, eredeti arc vonzotta magához a tekintetét.

Perselus nem jóvágású, egyáltalán. Valamivel talán fiatalabbnak tűnik a koránál, de ez alapvetően jelentéktelen. És nem is foglalkozik azzal, hogy előnyös külsejűnek próbáljon látszani. Mégis van benne valami… egyedi.

Még soha senkinek az arckifejezését nem tanulmányozta ilyen óvatos, vágyakozó figyelemmel.

Általában olyan zárkózott mindene.  

Milyen lehet, mint férfi, a fekete felszerelés mögött?

„Forró, féktelenül türelmetlen és kiéhezett. Mégis, milyen lehetne? Az ő múltjával?!  De jobb lenne, ha inkább a feladattal foglalkoznál! Felejtsd el ezt!”

Lesütötte a szemét.

Kényszerítette magát, hogy az elviselhetetlenül vágyott, ölelő közelség helyett megfelelő távolságban maradjon tőle, és türelmesen, de nem bizalmasan legyen képes beszélni vele.

Nem hitte volna, hogy ennyire jó, értékes, ugyanakkor ilyen gyötrelmesen nehéz lesz a közös munkavégzés.

Nem emelte föl a hangját, csak határozottan, bár halkan megszólította.

- Kérdeznék valamit, Professzor – kezdte aránylag nyugodtan, de érezhető várakozással.

- Igen, Miss Granger? – szólt vissza a férfi közömbösen. Fel sem nézett a munkájából. Való igaz, az éppen felügyelt bájitalt nem is nagyon hagyhatta volna magára, a nőt mégis rosszul érintette ez a fajta mellőzöttség, különösen, ha figyelembe vette, hogy Piton maga kért tőle szívességet, és nem fordítva.

- Nagyon nehezére esne, ha végre nem kezelne úgy, mint egy tanítványát?

Erre már Piton keze is megállt az üst felett. Értetlen és morózus tekintettel fordult félig a lány felé.

- Hogy jön ez most ide? – kérdezte meglehetősen élesen.

- Sehogy – válaszolta leverten. Ugyan, mit hitt?... sosem fog köztük változni semmi. Marad a másik számára, aki volt, az idegesítő sárvérű. – Csak szerettem volna tudni, feltétlenül szükséges-e, hogy ilyen barátságtalanul bánjon velem, vagy esetleg elképzelhető, hogy belátja, már nem vagyok gyerek?

A férfi szeme megvillant. A lány szarkasztikus stílusát teljes mértékben meghazudtolta a bánatos hanghordozás, valamint az, ahogy elfordult, és már nem nézett Pitonra.

Logikus.

Nyilván túlérzékeny hangulatban van, ha valóban olyan elvakultan és reménytelenül szerelmes.

Még mindig nem túl jó színész – húzódott gúnyos fintorba a szája széle.

Na de hogy ő? Csak nem gondolta ez a lány, hogy éppen benne lel valamiféle támaszra, ha ilyen komoly gondban van?

Perselus Piton igazán nem együttérző és megnyugtató viselkedéséről híres!

„És mi lenne, ha vele próbát tennél mégis? Megérdemelné… A munkabírása rendkívüli, eszes, tökéletesen dolgozott a kezed alá. Megbízható és megejtően őszinte.

Ráadásul a barátod akar lenni. Hány ilyent tudsz felmutatni bármelyik életedben?”

A hang utolsó kérdése csattanva visszhangzott benne.

A neki ebben a pillanatban már csaknem háttal ácsorgó, láthatóan kimerült taknyos ugyanolyan egyedül érzi magát, mint ő.

Pontosan emlékezett a néhány mondatból álló, meglehetősen szenvedélyes vallomásra, amit kihallgatott.

Na és?

Nem szegődik szárazdadának!

Különben pedig… - lágyult meg benne egy percre a gondolat – fogalma sincs, hogyan kell…

A keservit neki, mit akar ez a lány?

„Hallottad, nem? Normális hangnemet. Megbecsülést, amit mindeddig képtelen voltál produkálni. Talán nem szolgált rá eléggé?”

De.

Kiengedte ujjait a zárt ököl szorításából.

Legyen.

Aztán ha mégsem működik a dolog, Granger magára vessen!

Fürkésző tekintettel lépett közelebb a munkapultnak támaszkodó lányhoz. A feje körül szállongó párafoltok közt úgy festett, mintha ködben állna.

- Miss Granger, tudhatná, hogy számomra egy elvégzendő munka minden mást megelőz – kezdte szárazon. Hermione meghökkenten fordult felé. Már nem is számított rá, hogy bármiféle választ kap a kérdéseire. Erre a mondatra elkeskenyedő arccal nézett Pitonra.

Ezt látva a férfi folytatta. – Kétségtelen, hogy most a jelenléte nélkül nehezen boldogulnék. Mint ahogy az is tény, hogy Maga már nem gyerek.

Viszont – és ezt a jövőre nézve is kijelenthetem – a szokásaimon és a munkamódszeremen nem tudok, és nem akarok változtatni. El kell fogadnia, hogy itt a tapasztalatai az enyémekhez képest csekélyek.

- Nem is vitatom, uram – vágott közbe kesernyésen a fiatal nő, de a férfi felemelt keze belefojtotta mondandója további részét.

- Még nem fejeztem be – éreztette jeges hangon, hogy nem tolerálja, ha félbeszakítják. A következő pillanatban viszont már emlékeztette magát, mire is jutott az imént, így tűrhetőbb hangnemben folytatta. – Nem kenyerem a könnyed társalgás, tehát ilyesmire tőlem nem számíthat. A legtöbb, amit ígérhetek, hogy nem fogok ok nélkül gúnyolódni, és megpróbálok kevésbé nyers lenni, mint szoktam. Elhiheti, hogy nem gyakran tettem eddig hasonló vállalást.

Hermione próbálta elrejteni bizonytalan, reménykedő örömét.

Megsejtette a másik gondolatát.

Szóval hajlandó megpróbálni!

Beleegyezése jeléül röviden bólintott, fénylő szemét gyorsan elfordítva a pulthoz lépett és a kész, porított topolyakéreg adagot félszeg mosollyal a férfi felé nyújtotta a kis mérőedényben.

Piton szó nélkül elvette az előkészített hozzávalót, de Hermione látta, ahogy újból az üst fölé hajolva dolgozott még órák hosszat, hogy arckifejezése nem olyan mogorva, mint máskor.

Az azóta elkopott idő alatt nem beszélgettek különösebben semmiről.

Tulajdonképpen sokszor jólesett neki a férfi hallgatagsága, erőteljes, kitartó, de nem túlhajszolt munkatempója, amely mellett összehasonlíthatatlanul könnyebb volt elmélyült munkát végezni, mint annak idején Harryékkel egy kupacon.

Az iménti figyelmeztetés volt a leginkább goromba megnyilvánulás a beszélgetésük óta eltelt napokban.

Viszont ebben most igaza volt az egykori tanárnak. Bármilyen idegen szövet, kézfejről beleszóródó por vagy nyersanyag maradék tönkretenné az eddigi munkát.

Mindent elolvasott a Vitalita maximáról, amit a könyvtárban talált.

Nem csak az elkészítés bonyolult volta, a ritka, drága és nehezen beszerezhető alapanyagok állítottak akadályt Piton elé, amikor a Roxforton kívül nem tudta elkészíteni a főzetet, hanem az a tény is, hogy többször kellett az elkészítés során egy bizonyos készültségi fokon napokig langyosan, vagy melegen tartani az elegyet.

A teljes elkészítési idő csaknem két hónap, egész pontosan nyolc hét, tehát addig még rengeteg munka vár rájuk.

A gondolatra elöntötte a boldogság.

Addig biztosan itt maradnak!

„És utána? Nem hiheted komolyan, hogy egy törékeny és ingatag barátságféle miatt itt marad, ha már nem lesz tennivalója”- korholta a hang időnként.

Erre nem akart gondolni.

Engedelmesen távolabb lépett az üsttől, és előkészítette a tisztává varázsolt keverőpálcát, és a speciális, merülő üsthőmérséklet-mérőt, amely eltérő színű szikrákkal jelezte a hőmérséklettartományok közti váltásokat.

Napról napra összehangoltabban dolgoztak.

Perselus, vagyishogy a professzor a gúnyolódással valóban felhagyott, de modora nem lett sokkal kedvesebb. Illetőleg egyáltalán nem lett kedves, csak az oly gyakori lekicsinylő megjegyzések ritkultak meg.

Hermione csendes, tőle szokatlan, félénk örömmel értékelte magában az alig érezhető változást.

Harry sajnálattal üzente neki bagolyfordultával, hogy csak a szünetben tud elszabadulni, viszont a két ünnep közt szívesen meglátogatják Ginnyvel.

Örült a találkozásnak, de tartott is tőle.

Mit fognak szólni?

Késő este, meleg paplanjába burkolózva töprengett.

Csámpás a kandalló előtti kis csíkos lábtörlőn szunyókált.

Közeledett a Karácsony.

A fahéjas-gyömbéres tea illatával terhes levegőben, az alsóbb évfolyamos diákok zsibongásában, a felsős lányok piruló, izgatott suttogásaiban, Trelawney egyre nevetségesebb ötleteiben, Hagrid és Gróp fenyőkitermelő tevékenységében, a Roxmortsi hétvégének a muglik idegbeteg bevásárló őrületére szerencsére csak nyomokban emlékeztető forgatagában, mindenütt körülvette a készülődés puha melegsége.

Sosem kedvelte a tömény giccset, amivel sajnos mind a muglik, mind a varázslók és boszorkányok világa hajlamos volt teletömni a téli napforduló alapvetően szép, szeretetről szóló ünnepét, így aztán szemének is jólesett a roxforti tartózkodás, és saját szobájának szerény, főleg fenyő- és magyalgallyakból, meg néhány megbűvölt, esténként újralobbanó gyertyából álló díszítése.

Elhatározta, lesz, ami lesz, ajándékoz valamit a férfinak.

Gyanította, hogy ennek még nincs itt, vagy inkább egyáltalán, soha nem lesz itt az ideje, de képtelen volt passzívan elmenni az alkalom mellett.

Sokáig habozott.

Nem akart sablonos, személytelen dolgot, bensőségeset pedig nem mert.

Végül az utolsó héten eszébe ötlött egy lehetőség…

Elérkezett a tanítás utolsó napja. Megkönnyebbülten adta ki a legutóbb elkészült kijavított tekercseket, és varázsolta a táblára a rúnaismeret legérdekesebb, legkönnyebben emészthető témaköreiből összeválogatott, de nem kevés munkát igénylő házi feladatokat.

Minden csoportjának megköszönte a tevékeny részvételt és kellemes ünnepeket kívánt nekik.

Elfáradt.

A kastély ünnepi díszben várta a karácsonyi vacsorát.

 Minerva szemmel láthatóan elégedett volt a többé-kevésbé visszafogott dekorációval, Dankmar időnként biztatóan rávigyorgott, vagy próbálta megdumálni egy nagy Roxfort kontra Virgula Leiden hógolyócsatára, Hagrid gyerekes, bumfordi lelkesedéssel készült rá, hogy idén először Grópot is felkészítse a lakomára, a szülei nem bánták különösebben, hogy a kastélyban marad, vagyis minden rendben volt.

Csak akkor dobogott a szíve a torkában, amikor azon törte a fejét, hogyan fog Piton reagálni.

Természetesen Dracóra is gondolt. A szerencse a kezére játszott, amikor legutóbb Roxmortsban járt, az egyik eldugott könyvesboltban talált egy könyvet, amelyben a nagy múltú varázslócsaládok családfáit és szokásait gyűjtötte össze egy varázsló. A mű alapos, tisztességes munkának látszott, és Malfoy neveltetésére gondolva úgy vélte, érdekelni fogja, függetlenül attól, hogy neki magának mi a véleménye az ilyesféle ismeretek hasznáról.

Izgatottan készülődött.

Hermione Granger sosem volt az a tollászkodó fajta, és bár közben felnőtt nővé fejlődött, megőrizte süldőlány korabeli természetességét, legfeljebb megtanulta valamicskét ügyesebben palástolni adottságainak kevésbé előnyös részét.

Mivel az este felügyelő tanárként lesz jelen, emellett Minerva határozottan igyekezett eloszlatni minden félreértést, ami egy esetleges táncos mulatságra vonatkozott, szándékosan nem estélyi ruhát választott az alkalomra.

Ráadásul tudta, mielőtt lemegy a Nagyterembe, még körülbelül két órát a pincében fog tölteni.

Perselussal…

„A francokat! Munkával!” – pirított rá a hang. – „Nehogy már agyadra menjen, hogy ma Szenteste van. A mai találkozásod a professzorral kizárólag annak az eredménye, hogy Draco főzetét nem lehet félbehagyni.”

A hangnak természetesen igaza volt. Mégis úgy készült, meg fogja kísérelni az ünnepet becsempészni a laboratóriumba.

Rövid tanakodás után egy sima, elegáns, viszont a mozgást nem akadályozó hosszú, fekete szoknyát és egy mélyzöld, tompán fénylő, testre simuló garbót választott, mely utóbbira a hőmérsékleti viszonyok mellett szüksége is volt.

A haját némi egyengető varázspraktika után egyszerűen összefogta, felvette az elegáns megjelenéshez illő egyetlen, nem túl magas sarkú cipőjét, fogta Draco becsomagolt ajándékát, meg egy hengeres dobozféleséget, az utóbbit rögtön láthatatlanná tette, és látszólag derűs nyugalommal bekopogott a szomszédba.

- Szia, Draco! Jó napot, Professzor!

- Szia!

- Jó napot! – mormolta a férfi, miközben magára kanyarított egy munkatalárt. – Mehetünk, kisasszony.

- Egy pillanat, uram – nézett rá. – Csak néhány mondatig tartanám fel. Draco – fordult a fiú felé, aki az utóbb főzött erősítő italoknak hála most meleg nadrágban és vastag pulóverben az ablaknál álldogált -, szeretnék neked békés, pihentető ünnepeket kívánni.

A szőke exmardekáros enyhe meglepetéssel nézett a boszorkányra. Nem számított ilyesmire.

- Köszönöm, Hermione, hasonlót neked is – mondta az utóbbi hetek tartózkodó stílusától eltérő, barátságos hangon.

- Fogadd el ezt a könyvet, véletlenül akadtam rá, azt hiszem, téged érdekelni fog – nyújtotta felé a kis szögletes csomagot.

- Igazán kedves tőled – motyogta a fiatalember növekvő zavarral. Nagyon jól esett neki a volt griffendéles figyelmessége. Kibontotta a papírt, és elnémulva nézte a borítót. Csak néhány perccel később szólalt meg újfent. – Te megvetted nekem… ezt a könyvet?

- Igen. Alapos munkának tűnt, láttam értelmét, hogy elhozzam neked.

- Köszönöm. Igazán – a nyúlánk férfi kezet nyújtott Hermionénak. A lány megszorította a felé tartott jobbot, és biztatóan a családját vesztett fiúra mosolygott. Talán ma este olvasni fog, az sokkal jobb, mint ha egy üveg Lángnyelv whiskyt ölelgetne bánatában.

- Remélem, Draco, nem orrolsz meg, ha félbe szakítom ezt a megható idillt, de sajnos készülő bájitalod újramelegítése nem tűr halasztást – Piton, úgy tűnt, a gúnyos hang mellőzését csak Hermionéra terjesztette ki, minden más eset a megszokott reakcióval zárult.

- Azonnal, Professzor – mondta Hermione, de amikor a férfi már az ajtónál járt, rosszallóan megcsóválta a fejét. Mindeközben a szeme mégis végigsimogatta a varázslót.

Malfoy elhűlve nézte. Mi történik itt? Mióta vannak ezek ilyen jóban?

Ámbár… Igazából csak Hermione csillogó szeme olyan furcsa.

Na, csak legyen egy kicsit jobban, utána jár.

Piton meglehetősen vegyes gondolatokkal és teljesen láthatatlanul haladt a folyosókon hajdani tanítványa mellett.

Granger ajándékot vett Dracónak. Olyasmit, amit a fiú láthatón nagyra értékel.

Természetesen könyv, mi más lenne? – futott át rajta néhány gunyoros szájhúzást eredményező kép az egykori könyvmoly gyerekről.

De miért gondolt rá?

Esetleg…

Ugyan már! Draco nagyonis mardekáros, nem buta, kifinomult is tud lenni, de számos mágikus tudomány terén olyan sötét, mint az üst feneke. Ha Weasleyből rövid idő alatt elege lett a lánynak, akkor Draco szóba sem jön érdemben.

Ez mind igaz, viszont Draco alapvetően csinos fiú… Élt is a lehetőséggel egy darabig, még iskoláskorában.

Amit azóta tud róla, amellett pedig nem valószínű, hogy bárki lett volna körülötte.

Az a kézszorítás minden esetre gyanús.

Tényleg.

Lehet, hogy Granger Draco miatt ilyen szerencsétlen?

Hermione zakatoló szívvel lépegetett a pince felé. Várta is az aznapi munka végét, meg nem is. Gondolatai összevissza jártak.

Amellett a férfi mellett halad éppen, akit minden porcikájával szeret.

Ez a lassú baktatás gyönyörű is lehetne akár, de nem az.

A férfi nem szereti őt.

Nem szól hozzá.

Érinthetetlen.

Láthatatlan ember.

Keserűen nézte az évszázadok koptatta kőkockákat. Vajon megtalálják a megoldást? Mire utalhatott Dumbledore?

Gondolataiba merülve nem tűnt fel neki, hogy amikor befordultak a pince felé vezető lépcsőn, egy figyelő szempár követte a mozgását az egyik nyitott ajtó mögül.

A rengeteg tennivaló szerencsére elterelte a figyelmét.

Röviden, nyugodtan összefoglalták, mi az aznapi tennivaló, és haladéktalanul nekiláttak.

Annyira belemerültek a munkába, hogy amikor legközelebb egy órabűbáj eszébe jutott, alig negyed órája maradt a vacsoráig.

Sietve megtisztította az épp használatos néhány tőrt és kisebb üstöt, letakarította az asztalt, majd egy-két pálcaintéssel a helyére röptette az eszközöket.

Már a munkavégzéshez használt talárját húzta le magáról, amikor Piton felnézett a laborasztalról.

A lány kivette a csatot a hajából, és kicsit meghúzkodta a tincseket.

A férfinak most tűnt fel, hogy Granger valahogy másképp fest, mint szokott. Lustán vándorló szemmel végigmérte. A kibontott hajától a cipője orráig.

Meglepően… egyszerű.

Nőies…

Tisztában volt vele, hogy az egykori griffendéles nem szép, most mégis nehezére esett levenni róla a szemét.

„Ne légy már ilyen értetlen. Semmi extra nincs benne. Csak felvett egy ízléses, nem hétköznapi ruhát, és fiatal. Ha nem tűnt volna fel, Karácsony van. Nyilván nem munkaruhában megy a Nagyterembe.”

Ezek a gondolatok azonban nem akadályozták meg abban, hogy kis csúfondáros fintorral kötözködni kezdjen.

- Hova, hova, Miss Granger? Még volna mit elkészíteni.

- Sajnálom, uram, de ma van az ünnepi vacsora, ahol ráadásul felügyelő tanár is vagyok. Mennem kell, tíz perc múlva kezdődik – válaszolta a boszorkány. Ezt a pillanatot várta már napok óta, most mégis elszorult a torka. Hogyan fogjon hozzá?

Megfordult, a pult belső széléről felvette a kis hengert, és feloldotta a láthatatlanná tévő bűbájt. Remegő kézzel fogta meg a lyukacsos csomagolásba bújtatott dobozt, és szemét a padlóra szegezve addig lépegetett, amíg csak néhány lépés választotta el a férfitól.

Mit mondjon?

Olyan suta lenne bármilyen „boldog”, „kellemes” és hasonló jelző. Hiszen Perselusnak nyilván nem boldog és nem kellemes az ünnep.

Fölemelte a tekintetét.

Piton várakozó értetlenséggel nézett rá.

- Nem megy? El fog késni!

- Máris, csak… én… Ez az én ajándékom, Professzor – mondta halkan, és a csomagot óvatosan a férfi kezébe helyezte. – És… minden jót kívánok!

- Miss Granger!

Piton leírhatatlan döbbenettel fogta a dobozt. Ami ebben a pillanatban elkezdett kaparászni és billegni a kezében.

Gyanakvóan lefejtette a szokatlan csomagolást.

A doboz voltaképpen inkább apró utazóketrec volt.

És belőle egy apró, puha, fehéres-szürkés tollú, öklömnyi bagolyfióka tekingetett kifelé a világba.

Hatalmas, smaragdzöld szemekkel.

Előző←…….→Következő