Ex medio itinere (Félúton)

Hermione Granger az elmúlt néhány napban csak ténfergett. Bár az óráit sikerült megtartania, na nem az önmaga által elvárt színvonalon, csak éppen hogy.

 A szabad délutánokat Bimba és Trelawney társaságában a karácsonyi ünnepség előkészületeivel töltötte. Ez elsősorban abból állt, hogy igyekezett ésszerű mederbe terelni kollégái dekorációs elképzeléseit.

Többek közt megkísérelte Bimba meggyőzését arról, hogy talán kétszáz csokor fagyöngy is elegendő lenne a hagyományok tisztelete jegyében a javasolt ezer helyett (azt nem tette hozzá, hogy már csak amiatt is, mert ezt a mennyiséget előre láthatóan egy csapat házimanónak kell begyűjtenie Hagrid és Gróp felügyelete alatt, akkora hóban, ami a manók többségének a melléig ér).

Erősen remélte, a hátra lévő nem egészen három hétben képes lesz megértetni a jóslástan tanárnővel, hogy nem volna túlságosan stílusos, ha a karácsonyi csengettyűk mindegyike egyben zen-buddhista kívánság-házikóként is működne, és hetven tekercsnyi, különösen keskeny pergamenen sorakoznának a diákok elvárásai jobb jegyekről,  a Weasley Varázsvicc Vállalat bármely termékének általános használati engedélyéről, Hóborc kitiltásáról vagy a Minisztérium Oktatási Osztályának azonnali feloszlatásáról.

Az ezen tevékenységeken kívül eső időszakok homályos tétovasággal teltek.

Már arra is gondolt, talán beszélhetne Remussal. A férfi vele is hasonlóan jó kapcsolatban volt, akárcsak Harryvel. Tudta, hogy Lupin intelligenciája és különleges érzékelése folytán érzékenyebb a környezetében lezajló változásokra, mint más varázslók.

Valami mégis visszatartotta. Nem akarta elárulni magát, és végtére is, a vérfarkas Pitont is meglehetősen alaposan ismeri.

Egyedüllétét csak fokozta, hogy Csámpást sem találta. Pedig most tényleg sokat jelentett volna neki, ha van mit megcirógatnia. Nem mintha doromboló barátja túlságosan gyakran igényelte vagy legalább tűrte volna az ilyesmit.

Úgy látszik, a mufurc szerzetek az esetei – mosolygott kesernyésen.

Nem aggódott érte különösebben, hiszen a lompos jószág még tíz éves sincs, egy félkneazle pedig akár huszonöt-harminc évet is megérhet, mellesleg nem ez volt az első eset, hogy hosszabb időre nélkülözte a macska társaságát.

Megszokta, hogy Csámpás hajlamos önállósítani magát, de furcsállta, hogy immár két hete nyoma sincs. Igazán csak a Tiltott Rengeteg nálánál erősebb és veszélyesebb lakóitól féltette.

Leszámítva a Dracónál tett látogatásait, semmihez nem érzett kedvet.

A fiú tűrhetően evett és aludt, de nem bizonyult valami barátságosnak.

Ezt a visszalépést azzal magyarázta, hogy az állapota továbbra sem javul, és talán megbánta, hogy annyi mindent megosztott vele.

Előfordul.

A bájitalok összetevőit a szobájukban hagyta, tegyen velük Piton belátása szerint.

Az óta a beszélgetés óta nem látta a férfit. Valahányszor ételt vitt, csak Draco volt jelen.

Fegyelmezetten és szokott gyakorlatiasságával próbált úgy viselkedni, mint bármikor máskor, de ez most csak a nappal elfoglalt óráiban sikerült.

Az estéi keservesek voltak.

Teste, szíve, és józan esze nem szűnő harcban állt.

„Hermione, térj észhez!

Ez az ember az apád lehetne.

A legjobb barátod halott édesanyjának emlékét szereti. Sejted, hogy mennyire valószerűtlenül.

De akkor sem lenne nála semmi esélyed, ha ép lenne a lelke.

Tönkremehetsz ebben a reménytelen vágyakozásban.

És ha nem tudsz uralkodni magadon, nincs kilátás arra a barátságra, amit ígértél neki.”

A hang logikus következtetéseket vont le.

Mégis olyan álmai voltak róla, hogy még önmaga előtt is szégyellte, holott korábban épp ő adott figyelmes, megértő tanácsokat Ginnynek, vagy Harrynek a szerelemről.

Igaz, sohasem a testi oldaláról.

„Rendben. Túl friss még. Bízz benne, hogy idővel gyengül, és normálisabban tudod kezelni.

Ha elmúlik majd ez a hülye remegés, talán képes leszel valóban barátsággal fordulni felé. Ez a legtöbb, amit akarhatsz tőle.

Hogy ő mit akar?

Nyugalmat, és azt, hogy egy ideig békén hagyd.

Várd meg, amíg ő maga akar beszélgetni, vagy Malfoyt együtt ápolni, vagy valami hasonlót.”

Tudta, hogy helytelen, de azóta még Minervának sem szólt.

Pedig meg kellene tennie.

A történtek után majdnem egy héttel, egy hideg, felhős kora estén szánta el magát erre a megbeszélésre.

Lement vacsorázni, és feltűnés nélkül, a közben alaposan begyakorolt módszerrel a táskájába pakolt még két adagot.

McGalagony nem kérdezett semmit, csak bólintott, hogy egy óra múlva várja az irodájában.

Úgy okoskodott, hogy célszerű lenne, ha ezen a beszélgetésen Piton is részt venne. A jelenléte legalább megkímélné őt olyan kérdésektől, amelyekre nem tud válaszolni.

Felvezetésnek az ennivaló átadását szánta.

Összeszedte a bátorságát, és hidegen remegő kézzel bekopogott a szomszéd szobába.

- Gyere csak! – szólt ki Draco megnyugtató hangja.

- Szia, hogy vagy? – kérdezte óvatosan.

- Ahogy máskor – válaszolta a fiatalember vállvonogatva. Nem tűnt láztalannak és továbbra is ágyban volt. – Igaz, Perselus? – fordult az idősebb férfi felé, aki az íróasztalnál ült és egy vaskos jegyzethalomban keresett valamit.

- Jó estét, Professzor – Hermione hangja halk volt és kulturált. Nem merte alaposabban megnézni a szemmel láthatólag munkába mélyedt varázslót. Mégis lázasan csillogott a szeme. Tényleg itt maradt!

- Jó estét!- válaszolt a férfi rövid csendet követően. – Vacsorát hozott?

- Igen, azt is – vett egy mély levegőt, és szorongva folytatta. – Meg egy meghívást Minervához.

Piton letette a pennát és megütközve fölnézett a pergamenekből.

Malfoy érdeklődve figyelte a némajátékot. Mi a franc történhetett köztük?

A férfi hallgatott, bár nem folytatta a munkát.

Elzavarhatná a griffendélest, de csak elodázná vele a beszélgetést az elődjével. Vagyis az utódjával.

Minerva McGalagony nem az az ember, aki elől hosszan kitérhet, különösen úgy nem, hogy itt tartózkodásuk és a fiú inkognitója az asszony hozzáállásán múlik.

Mogorván fölkelt, és Draco kezébe nyomta a tálcát.

- Leszel szíves ezt az utolsó morzsáig elfogyasztani – morogta, majd Granger – a fenébe is! Granger professzor! - felé fordult. – Mire vár, kisasszony? Mehetünk.

- Rendben – térítette magához Hermionét Piton józansága. - Ne aggódj, Draco – nézett a fiúra. – McGalagony nagyon rendes.

- Persze. Csak nem rajong a magam fajta mardekárosokért – húzta el a száját Malfoy.

- Nem lesz gond. Szia!

A férfi szórt magára egy kiábrándítót és behúzta, azután levédte az ajtót.

Némán haladtak a folyosón.

Hermione nem mert beszélgetést kezdeményezni, Pitonnak pedig úgy látszott, nincs mondandója.

A második kanyar után szokatlan módon a Véres Báró alakja derengett föl előttük vagy két méterrel. Nem sűrűn mozdult ki a Mardekár-ház „vonzáskörzetéből”.

- Jó estét, Báró Úr – biccentett Hermione udvariasan.

- Jó estét, Miss Granger! – válaszolt a kísértet mérsékelt vicsorgással. Aztán szabályosan megdermedt a levegőben lebegve. - Az ördögbe! Perselus Piton! Hogy kerültél te ide?

- Hasonlóképpen örvendek a találkozásnak, Báró – hangzott a morózus felelet valahonnan Hermione mellől. Mi ez? A Báró a bűbáj alatt is érzékeli a jelenlétét?!

A lány döbbenten pislogott.

- Bocsásson meg az ostoba kérdésért, de Ön… látja Piton professzort?

- Módfelett elmés észrevétel. Miss Granger, a kísértetek rendelkeznek a látás képességével.  Ki gondolta volna, hogy ez egy roxfortos tanárnak újdonság – hörögte a kísértet és láncait megzörrentve eltűnt a legközelebbi kőfalban.

- Ez nem lesz jó – súgta oldalra Hermione. – Fogadni mernék, hogy húsz percen belül a kastély összes kísértete értesül a Báró felfedezéséről.

- Emlékeztetném rá, ha már a hajlottkori amnézia máris így elhatalmasodott magán, hogy a közelmúltban a Mardekár feje voltam - vágott a professzor halk hangja. – A Báró tudja, mivel tartozik a Házának.

- Ha ez Ön szerint elég… - válaszolta szkeptikusan a nő, és határozottan folytatta az utat.

Mardekáros… hűséges...

Még hogy hajlottkori amnézia! Hát ő is koravénnek tartja!

„Nem baj” – súgta a hang –„legalább jobban hasonlítatok egymásra.”

- Egy szóra, Miss Granger! – állította meg Piton ellentmondást nem tűrő hangja. – Még mielőtt betenném a lábam McGalagony professzor irodájába, várom a tájékoztatását, mégis mennyit tud az igazgatónő.

- Mindent – válaszolta habozás nélkül, és elnyomta magában a reszkető tagadást, hogy dehogyis, Minerva szerencsére nem tud mindent.

- Hogy mondta? – torpant meg a másik. Erre Hermione csak abból jött rá, hogy a férfi immár a háta mögül ripakodott rá. – Magának teljesen elment az esze? Minerva McGalagony maga a megtestesült törvényesség! Nem gondolt bele, hogy mi történik velünk, ha holnap már egy csapat auror grasszál itt? Élükön mondjuk Potterrel meg Weasleyvel?

A lány megpördült.

- Megtenné, hogy előbújik? Csak, mert végtelenül utálnék az üres folyosóval vitatkozni - kezdte indulatosan. Látnia kell, mi van a szemében! Ezek szerint még mindig nem bízik benne!

Piton láthatóvá vált.  Haragosan nézett a lányra. Önfejű griffendéles! A Becsület Bajnoka Potter barátnője!

- Hagyja ki ebből Harryt és Ront! Amennyiben dühöngeni óhajt, itt vagyok. De nagyon rosszul gondolja, ha feltételezi, hogy Minerva vagy én ártani akarnánk bármelyiküknek! Nem is beszélve Dumbledore professzorról – tette hozzá valamivel nyugodtabban.

- Ezt úgy értsem, hogy Albus tudott erről az egészről, és még támogatta is? – kérdezte élesen a varázsló.

- A legteljesebb mértékben – bólintott Hermione, miközben megfordult, hogy ismét folytassa az utat. Nem tudta megállni, kicsúszott még egy mondat a száján. – Úgy látom, kettőnk közül nem az én emlékezőtehetségemmel van nagyobb probléma.

- Mit akart ezzel mondani? – lépett közelebb a férfi, dühösen megragadta a vállát és maga felé fordította.

Hermione ilyesmit még sohasem tapasztalt. Megint érzékelte a varázslóból áradó hideget, ugyanakkor elárasztotta egy másik érzés.

Édes, borzongató, a hátán lassan végigcsorgó, mindent felforgató forróság.

Amire olyan régóta várt.

Visszafojtott lélegzettel próbálta uralni az érzékeit.

„Már csak ez hiányzott! Nem nézhetsz most rá!” – parancsolta a hang. – „Ha nem lenne ötszáz mérföldes körzetben a legjobb legilimentor, akkor sem kellene zseninek lennie, hogy ebben a percben olvasson benned, mint a Roxfort történetében.”

- Engedjen el, kérem – mondta halkan, és kissé oldalra fordította a fejét. Próbálta óvatosan, a perifériás látásra támaszkodva megfejteni, miért gyűlöli most ennyire a férfi, akinek ő olyan kétségbeesetten jót akar.

Perselus arca kivételesen nem volt kifejezéstelen, egyáltalán nem. Olyan volt, mint akit orvul, meglepetésszerűen pofon vágtak.

Hermione újragondolta utolsó mondatát. Elsápadt.

„Ne, ne haragudj! Nem arra gondoltam, amire Te!” – száguldottak át rajta a mondatok, közben önkéntelenül rázta a fejét. – „Nem tudom én ezt kezelni, mit tudhatok erről, hogy voltatok ti ketten egymással.

Dumbledore meg Te.

Mit gondolhatsz most?!

Nem erre céloztam! Csakis az járt a fejemben, amiről legutóbb beszéltünk.”

„Ne légy ilyen szánalmasan érzelgős” – utasította a hang, gyakorlatilag eredménytelenül. – „Komolyan azt gondoltad, hogy azért, mert egyszer - jól értsd, amit mondok – egyetlen egyszer nyíltan beszélt veled, már számon kérheted, ha bizalmatlan? Amikor csak a sokéves reflexeinek megfelelően cselekedett?”

Nem.

Tényleg nem volt joga az előbbi mondathoz, s lám, mekkora bajt okozott vele.

A férfi még most sem engedte el, a hosszú ujjak reszkettek az indulattól.

Megüti?

Megátkozza?

Egyiket sem csodálta volna.

Bár ne is eresztené soha többé – érezte följebb kúszni a gyomrából a borzongató szorítást.

Bocsánatot kell kérnie, most azonnal, különben nem tud parancsolni magának és végigsimítja az arcát, a lüktető eret a nyakán, a csontos vállat, és a…

„Hermione Granger, NEM VAGY NORMÁLIS! Hagyd ezt abba! Azonnal!”

Riadtan pillantott körbe, kizárt, hogy ezt az üvöltést kinn nem hallotta senki. 

Soha más nem ébresztett ilyen észbontó vágyat benne, mint ez a dermedt szurokszemű, sovány, csúnya, zárkózott testű és lelkű férfi, aki kétszer annyi idős, mint ő.

Teljes erőből igyekezett a mondanivalójára koncentrálni.

- Nem akartam fájdalmat okozni Önnek – próbálta bizonytalanul megértetni magát vele, nem tudván, hogyan is fejezze ki magát, hogy ne rontson el mindent még jobban. – Nem arra céloztam, aminek értelmezi. Én csak… nagyon sajnálom.  Nem gondoltam végig.

Piton csak nézett. Nem létezik! Elképzelhetetlen, hogy ez a taknyos képes szemkontaktus nélkül legilimentálni! Pedig mégis.

Eddig csak egyetlen mágus közelítette meg időnként az elméjét ehhez riasztóan hasonló, bár kisebb sikerrel. Annak a következményeire jobb nem emlékezni…

„Pedíg ez a helyzet, Perselus. Pontosan tisztában van vele, mire vélted az utolsó mondatát.

Úgy látszik, nem volt elég a Sötét Nagyúr.

Nem csak, hogy nem néz a szemedbe, hanem a pálcáját sem használja!”

Érezte, hogy a lány reszket a szorításában.

Na, ennyit a nagy barátságról! Hiszen a nő viszolyog még az érintésétől is…

Nem fogja bántani, még gúnyolni sem. Nem vall rá, de akkor sem.

Elengedte.

Egyetlen hang nélkül újból kiábrándította magát.

- Ha jól emlékszem, az igazgatónőhöz indultunk – mondta kimérten, miután már néhány métert tovább haladt.

- Igen – követte Hermione csüggedten.

Rövidesen megérkeztek a kőszörnyekhez.

A boszorkány dobogó szívvel elhadarta a jelszót.

A lépcső forgása közben sem szóltak egymáshoz.

Diszkréten bekopogott.

- Szabad! – szólt ki McGalagony.

- Köszönöm, hogy időt szán rám, vagyis ránk – kezdte a nő, miután bementek, és becsukta az ajtót.

- Jól gondolom, hogy a látogatásának köze van Perselus felbukkanásához?

- Igen. De arra gondoltam, talán jobb lenne, ha egy részét ő maga mondaná el – fordult a háta mögött várakozó férfihoz.

- Jó estét, Minerva – hallatszott Piton hangja, miközben feloldotta a bűbájt.

Minerva McGalagony döbbenten hordozta körbe a szemét az irodában.

Hermione értetlenül nézett egyikükről a másikra.

A fehérszakállú portré szólt közbe meglepő nyugalommal.

- Minerva, megtenné, hogy néhány percre alakot vált? – kérte Dumbledore.

- Természetesen, Albus.

Egy perc múlva a szeme körüli szögletes foltról könnyen felismerhető macska ugrott le az asztalról.

Lassan körbejárta Pitont, megszimatolta, és hamarosan Hermione valami olyasmivel szembesült, amit valószínűleg nem sokan láttak eddig.  Egy teljesen tanácstalan Minerva McGalagony ült az igazgatói székben.

Perselus Piton itt áll a szobájában, teljes életnagyságban, és ő nem látja!!

- Mi történt Önnel? – tette fel a kérdést a levegőnek, arra a pontra szegezve tekintetét, ahol az imént animágusként megtalálta a férfit.

- Talán ha pontosítaná a kérdését, Minerva. Nem értem – válaszolta az üres tér.

- Az imént meggyőződtem róla, hogy Miss Granger csakugyan visszahozta Magát a… túloldalról. Jelenleg viszont egyáltalán nem látom Önt.

Hermione úgy érezte magát, mintha bedobták volna egy lejtős és kivilágítatlan alagútba. Az előtte álló karosszék támláját szorította elfehéredő ujjakkal.

Valamit rosszul csinált? Vagy Fawkes? Nem, a főnix biztos nem!

De mit? Mikor? Hogyan?

Minerva nem látja őt?! Miért?

Nem mert a férfira nézni.

Hogy érezheti magát most?

Megint ki van rekesztve az életből? Még durvábban, mint eddig?!

Mi történt?

Dumbledore! Neki tudnia kell, mi ez a… rémálom.

McGalagony szánakozva nézte a kétségbeesett fiatal arcot.

Piton némán állt. Agyában végigszáguldottak az elmúlt másfél év alatt történtek. Elővigyázatosságból gyakorlatilag mindig, mindenütt alkalmazta a láthatatlanná tévő bűbájt. Minekutána a legkevésbé sem kívánt találkozni senkivel.

Hónapokon át egyedül volt.

Egy pillanat! Draco látja őt!

Mit csinált vele ez a fruska?!

Elrontotta a varázslatot?

Ugyan már, Granger nem szokott hibázni. És Dumbledore… Dumbledore!

A festmény felé fordult.

Vádló és haragos tekintettel meredt rá.

- Elárulná, Albus, mi a fenét jelent ez?

- Azt hiszem, jobb lenne, kedves fiam, ha mindnyájan helyet foglalnátok. Miss Granger, kérem – nézett a magába roskadt lányra.

Hermione engedelmesen leereszkedett abba a székbe, aminek a támlájába kapaszkodott.

Nem tudott rájuk nézni, különösen nem Pitonra, aki most a tőle lehető legtávolabb eső széket választotta, csak gyűrögette a talárja szélét.

- Sajnálom, igazgató úr, nyilván az én hibám – motyogta megsemmisülten.

- Szó sincs róla, Hermione – válaszolta a portré bátorítóan. – Pontosan azt tette, amire számítottam. Nyilván már rájött, hogy biztonsági tartalékként hagytam Önnél azt az időnyerőt.

- Igen, de… Ön látja a professzort?

- Hogyne, gyermekem. Ahogy az imént értesültem róla, a kastélybeli kísértetek is látják. Minerva is, ha átváltozik. És természetesen a fiatal Mr. Malfoy.

- Talán nekem is beszámolhatna végre, Dumbledore, mit művelt velem az a Kő! – Piton csöppet sem igyekezett visszafogni magát.

- Miss Granger nélkül a Kő önmagában nem sokat ért volna, fiam – a festmény nem volt megrovó, csak figyelmeztető.

- Tudom – mormolta Piton alig hallhatóan. Nem fog hálálkodni! Azt hitte, az öreg ennyire azért már ismeri.

- Visszahozott téged az életbe. Mondhatjuk, hogy kaptál egy újabb esélyt. Mivel Dracóval összeköt a Megszeghetetlen Eskü, ő lát téged. Miss Granger használta a Követ, ő szintén. Csakhogy a Feltámasztás Köve nem tesz belsőleg is élővé. Visszatértél, Perselus, de nem kiteljesedve. Valahogy így állsz most. Félúton. Ugye jól sejtem, Hermione, hogy Perselust körülveszi egy állandó hidegérzet?

A lány először állta a kék szemek mélyreható tekintetét, de egy-két perc hallgatás után mélyen elpirult és lehajtotta a fejét. Azonnal eszébe jutott közös ébredésük a Szellemszálláson, és már nem volt biztos abban, mit is válaszoljon erre.

Végül határozatlanul bólintott.

A jellegzetes szemüveg sem tudta elrejteni, hogy az égszínű szemekben erre a reakcióra az igazi, tavaszi égbolt reménye csillant meg egy pillanatra.

- Én sem ismerem a teljes ide vonatkozó hagyományt – tért vissza az egykori igazgató képe a többiekhez, - de nincs kétségem, hogy Hermione segítségével rá fogsz akadni a szükséges információkra.

Piton villámló szemekkel nézett Dumbledore festett arcába.

- Hány életével tud szórakozni egy embernek, Albus?! – csattant a hangja fájdalmasan.

- Perselus! – szólt közbe McGalagony, ám hangjából most minden rosszallás hiányzott.

- Nem ismerek magára, Piton!- recsegte Phineas Nigellus fekete háttere előtt összefont karral. – Egy mardekáros nem veszítheti el így a fejét semmilyen körülmények közt.

- Talán cseréljünk, és majd azután hajlandó leszek meghallgatni a véleményét! – a férfi hangjától egy lávafolyam is megfagyott volna. Minden idők legkevésbé népszerű igazgatója azonban csak szúrósan nézett és nem szólt közbe többet.

- Megértelek, fiam – válaszolta csöndesen az öregember képmása. – Hálás vagyok ennek a rendkívül bátor fiatal hölgynek, hogy segítségemre volt a Te életed vonatkozásában.

- Milyen élet? Láthatatlanul? Érinthetetlenül? Mi vagyok tehát? A Mardekár egy újabb kísértete?

- Nem. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy a Te eseted példátlan a varázslótörténelemben. Kiváló képességű és nagy tudású varázsló vagy, fiam, de még neked is akad mit tanulnod. Ezért vagy köztünk – ejtette ki az utolsó szót egészen földöntúli hangsúllyal.

Az igazgatói irodában három döbbent szempár meredt rá értetlenül.

Előző←…….→Következő