Impetus sine arbitris (Vihar négyszemközt)

A keskeny ablakokon vékony ezüst sávokban kúszott be a holdfény.

Hermione fáradtan és meglehetősen elkeseredve lépett be a szobájába.

 Mindent alaposan átvizsgált a Szellemszálláson, de semmilyen egyéb nyomot nem talált, ami a férfi szándékaira utalt volna.

Mindössze egy szerény méretű utazóláda maradt ott. Ebbe a gondolatba kapaszkodott, mondván, talán mégsem lépett le végleg, hiszen a holmiját ott hagyta.

- De vajon hol lehet most? – dőlt az ajtónak a csaknem teljes homályban.

- Egyáltalán nincs messze – szólalt meg egy karcos, gunyoros hang.

- Lumos! – suttogta riadtan. A pálca végén villódzó apró fénygömb egy, a sötét háttérből élesen különváló taláros alakot világított meg.

A lány egy darabig meghökkenve bámult.

Első élménye a határtalan megkönnyebbülés volt.

Ide jött, itt van a Roxfortban! Mégiscsak elérte, hogy hajlandó legyen kimozdulni a csigaházból! És nem tűnt el végérvényesen.

De hogyan jött be? A kastélyba, ezen belül az ő szobájába?!

Álljunk csak meg! Hiszen a Roxfortot védő bűbájok nem csak a kéretlen hoppanálókat tartják távol, hanem a zsupszkulcsokat is.

- Nocsak, megnémult? – lépett közelebb fenyegetően Piton.

- Gondolom, ez a lehetőség igen kecsegtető az Ön szemszögéből nézve – jegyezte meg fanyar humorral –, de sajnálatos módon a látványa nem elégséges ahhoz, hogy elveszítsem a beszéd képességét – vitte be a találatot. Tulajdonképpen majd kibújt a bőréből örömében. Ugyanakkor viszont bosszantotta, hogy egykori tanára szemlátomást a bolondját akarta járatni vele.

A férfi már ott állt tőle alig egy lépésnyire. Szeme haragosan villant.

Hermione pedig várt.

Az álombeli jelenet kísértetiesen ismétlődött.

De csak eddig a pillanatig. Egyetlen romantikus érintés sem következett.

Piton megfordult, és pálcája intését követően az asztalon álló gyertyák fénye fellobbant.

A boszorkány hirtelen nagyon keserűen nézett maga elé. Iménti jókedve nyomtalanul elillant.

Maga sem értette, miért, de szörnyen rosszul esett neki, hogy az exhalálfaló még mindig gyereknek nézi, akit kioktathat.

Szóval tényleg szórakozott vele. Az üzenet semmi egyéb célt nem szolgált, mint hogy őt megleckéztesse. Nem is próbálta palástolni csalódott haragját.

- Megtudhatnám esetleg, mire volt jó az a firkálmány az asztallapon? – mérgében is érezte, hogy ez erős volt. Piton ezt a stílust nem tolerálta sohasem. De most ez sem érdekelte. – Mellesleg hogy sikerült a zsupszkulcs? Csak úgy kérdezem, mert remélem, nem akarja nekem bemesélni, hogy azzal jutott be ide.

- Sürgősen fogja vissza magát!– mordult rá a varázsló kevéssé kifinomult modorban. – Egyébiránt eddig azt azért feltételeztem, hogy olvasni tud. Sehol nem állítottam, hogy ilyesmit készítettem, csupán felhívtam a figyelmet a lehetőségre.

Ez nagyon aljas volt! Hermione nem látott a pipától, hogy egy ilyen ócska logikai húzásnak így bedőlt. Tehát arra ment ki, hogy vele elhitesse, valahova jó messzire eltűnik, aztán fogta magát, és egy sima kiábrándító leple alatt egyszerűen besétált. Az épület védelme az ő személyére nem fújt riadót, hiszen a rendszer ismerte a férfit.

- Maga… Maga… Maga szerint ez jó vicc? – tört ki belőle a düh.

- Miért, Granger, a maga tegnapi kis trükkje talán méltányos volt? – süvített válaszképpen Piton.

- Mondtam már, hogy többé nem vagyok a tanítványa! – dobbantott a lábával. Elkeseredve nézte a férfit.

- Ahogy óhajtja – vicsorogta a másik. – Válaszoljon a kérdéseimre, Miss Granger! Mi a fenét akart elérni ezzel? Hol van Draco? Nem gondoltam volna, hogy a híres griffendéles ex-iskolaelső ilyen felelőtlen tud lenni! – sziszegte. – Legalább jól szórakozott?!

- Nem! Egyáltalán nem szórakoztam. Mégis mit képzel rólam?

- Akkor? Mit akart ezzel elérni?

- Ezt.

- Bővebb magyarázatot – a férfi hangja és arckifejezése egyáltalán nem enyhült meg.

- Ezt, hogy itt van, pontosabban itt vannak, biztonságban, elfogadható körülmények közt. Olyan helyen, ahol minden feltétel adott Draco kezeléséhez. Olyan helyen, ahol valami… valami jó is várhat magukra – tette hozzá tétován.

- Nincs szükségem gyámkodásra! – kiabált a volt tanár hihetetlen indulattal.

- Senki sem gyámkodik! – kiáltotta a fiatal nő könnyes szemmel. – Csak nem jutott eszembe más megoldás, amivel kimozdíthatom onnan magukat. És Dracónak igenis szüksége van segítségre, amit most már meg is tudunk adni neki.

- Hol van a fiú? – dörrent Piton hangja.

- Ha nem ordibálna velem, akkor is megmondanám – vágott vissza. - A szomszéd szobában. Tiszta, rendes ágyban, tiszta ruhában. Minerván kívül senki sem tudja, hogy itt van.

- Tényleg? – gúnyolódott a férfi. – És mégis ki alakította ki azt a szobát? Ki ad neki enni?

- Én – felelte egyszerűen. Eltökélten kereste a férfi tekintetét. – Igyekeztem úgy elrendezni mindent, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Önnek is van ágya, egy fél íróasztala, a megszokott karosszéke – sorolta leltárszerűen. Piton összeráncolta a homlokát, és csak figyelt. – Éjjeliszekrénye – fűzte hozzá észre sem véve, mennyire elhalkult a hangja.

- Hogy merészelt betörni a szobámba? – tört ki a férfi újból erre a szóra.

A fiatal nő megrezzent. A következő pillanatban viszont újra feltámadt benne a harag. Hiszen a másik pontosan ugyanúgy betört az ő szobájába! Akkor milyen jogon pattog épp most?

- Ezt én is éppúgy kérdezhetném magától! 

- Azért nem okozott különösebb nehézséget bejutnom a lakosztályába – mondta a férfi meglehetősen lekicsinylő hangsúllyal.

- Nem gondoltam, hogy Voldemort halála után bármi okom volna erődítmény módjára védeni a szobámat. Csak a szokásosnak mondható varázsigéket alkalmaztam. Önnel ellentétben. Jut is eszembe, fel kell világosítanom, hogy az aurorok is megfordultak annak idején a pinceszobákban.

- Hogyne. Viszont feltételezem, hogy semmit nem költöztettek belőle sehová. Ezzel szemben maga… – Piton hangneme nyers maradt, de legalább már nem kiabált. – Nem válaszolt a kérdésemre! Mi a fenét keresett a lakosztályomban? Miért hozta ide Dracót? Hogy gondolta ezt az egészet?

- Úgy – nézett a szemébe Hermione egy mély sóhajtás után nagyon komolyan -, hogy magának bárhol jobb, mint abban a viskóban.

A férfi halántékán lüktetett egy ér. Szóval igazából elsősorban miatta rendezte Granger ezt a szöktetést! Az Isten verje meg, senki szánalmát nem tűri!

- Ne merészeljen sajnálni engem, megértette?!

- Igen, meg! – kiabált most már Hermione is a könnyeivel küszködve. – Tökéletesen felfogtam! És ha már ilyen kedvesen kérdezte, akkor elárulom, hogy nyomokat kerestem!

- Nyomokat? Miféle nyomokat?

- Amik elvezetnek magához.

- Minek? – faggatta tovább Piton haragosan. Karját összefonta a mellkasa előtt, és türelmetlenül mélyesztette fekete szemét a vele szemben álló, láthatóan feldúlt lány bánatos, mégis dühös tekintetébe.

- A csata óta kutattam maga után – válaszolt a tanárnő az iméntinél lényegesen kisebb hangerővel.

Elfordult és lassan a kedvenc karosszékéhez lépdelt. Úgy érezte, amíg helyváltoztatásra bírja a férfit, addig is nyer egy kis időt.

Nem így akarta elmesélni neki az elmúlt másfél év történetét, de ha a másik ezt akarja, ám legyen. Szótlanul intett a szomszédos kis fotel felé, és mire leült, sikerült részben visszanyernie a nyugalmát.

Piton sötét tekintettel méregette. És nem mozdult.

Hermione fáradtan emelte föl a fejét.

- Megtenné, hogy helyet foglal? Ha tényleg úgy gondolja, rögtön választ kap a kérdéseire, de ez nem két percig fog tartani.

Kérem!

Piton vonakodva leereszkedett a felkínált kárpitra. Közben átfutott rajta a röpke meglátás, hogy Granger szobája legalább nincs tele giccses rózsaszín kispárnákkal és virágmintás függönyömlengéssel.

Nem mintha ez bármit csökkentett volna fortyogó indulatain.

Miért történt vele mindez? Mit akart ez a nő elérni?

És legfőképpen, miért használta azt a követ?

Granger láthatóan magába mélyedve hallgatott.

A férfi türelmetlenül dobolt fakó ujjaival a karfán.

- Nos?

- Nem olyan könnyű összefoglalnom a történteket – mondta halkan, anélkül, hogy felnézett volna. – Igazából azt sem tudom, hol kezdjem.

- Mit hallok, valamit nem tud?– szűrte a fogai közt. - Talán célszerűen az elején kezdje.

- Méltányolnám, ha nem nehezítené meg ennyire a dolgomat – mondta leverten.

Ugyan, hogyan hihette akár egy pillanatig, hogy Piton képes lesz normálisan végighallgatni és megérteni?

Beleremegett a lehetőségbe, hogy mihelyst beszámol az elmúlt másfél évről, a férfi bevágja maga után az ajtót, és örökre eltűnik, amikor még olyan sok mondanivalója lenne a számára.

Könyvekről, amelyek a szépségről szólnak.

Mesékről, amelyeket szeretetreméltó emberekről írtak.

A tavasz langyos, üde illatú levegőjéről, amit bárki beszippanthat.

Cirógató napsugárról, ami mindenkire egyformán süt.

Felfedezésekről, amelyeket megoszthatnának egymással.

Háláról és szeretetről, ami neki is járna.

Barátságról, amire számíthat…

- Eddig nem bizonyult valami közlékenynek – szakította meg Piton az elmélkedést.

- Higgye el, nem akarom bosszantani – suttogta. – Elgondolkodtatott. – Próbálta elnyomni az előbbi vonalat, és helyette a közelmúltra koncentrálni.

- Talán azzal kezdeném, hogyan kerültem a Szellemszállásra. Nem hiszem, hogy emlékszik rá – nézett félig-meddig kérdőn a férfira -, harmadévben McGalagony professzor kijárta nekem, hogy az összes fölvett tantárgyat tanulhassam. Külön engedéllyel kaptam a Minisztériumból egy időnyerőt.

- Emlékszem – morogta a varázsló. – Nagy vitát váltott ki a dolog. Nem is annyira a tanáriban, bár én történetesen elleneztem – tette hozzá rosszmájúan -, hanem a Minisztériumban. Minervának nem csekély erőfeszítésébe került. Természetesen nem ment volna semmire, ha Albus nem támogatja.

„Bámulatos az önfegyelme! Még csak meg se remegett a hangja! Pedig nagyon szerethette Dumbledore-t. A maga rideg, keserű módján. Vajon mire gondolhat ebben a pillanatban? Az arca nem árul el semmit.

Olyan zárt, olyan sebzett.

Nem lehetett annyira bűnös, hogy ezt, ezt mind végigélje.

Jaj, Perselus, kell valami okának lenni, amiért ennyi terhet rótt rád a sors!”

Fizikai fájdalmat okozott neki a másik rezzenetlensége, és mindaz, amit mögötte sejtett. Mintha éles késbe nyúlt volna, úgy öntötte el a maró érzés.

Miért?! És mi az, hogy Perselus?

Mitől érinti meg ennyire a férfi boldogtalan élettörténete, tompa szomorúsága?

Magáról megfeledkezve legszívesebben átölelte volna, hogy elcsitítsa, megnyugtassa a látszólag teljesen higgadt alakot.

Miért akar mindent megtenni érte itt és most?

„Mert szereted.”

Nem volt boldog, könnyed, fénylő pillanat, mint amiről a lányok álmodoznak.

Nem hullottak rózsaszirmok, nem szólt a szférák zenéje, nem volt gyengéd simogatás a bőrén, sem reményteli várakozás a lelkében.

Ott állt az igazság tiszta, hideg és kérlelhetetlen fényében, védtelenül és magányosabban, mint az elmúlt hónapokban bármikor.

Letaglózta az ijesztő, keserű, mégis édes vágyakozást hagyó felismerés.

Igen.

Szereti ezt a magányos, zord férfit.

Amióta rátalált, ő minden gondolata.

Minden álma.

Ő volt a magas, csuklyás árny, akivel sétált, akinek az ölelése beburkolta és elvarázsolta, mint Harry köpönyege.

„Tessék. Ilyen a te formád. Beleszerettél abba az egyetlen emberbe, akiről a lehető legnagyobb biztonsággal állíthatod, hogy sohasem lesz a tiéd. Verd ki őt a fejedből, Hermione!” – lemondóan meghajolt a hang száraz tárgyilagossága előtt. Mégsem tudott engedelmeskedni.

„Szedd össze magad! – ripakodott rá a hang váratlan eréllyel. –„Pillanatokon belül újból faggatni kezd, és ha már belekezdtél, nem térhetsz ki a kérdései elől. Azokból pedig lesz bőven, erre mérget vehetsz! Ne hozd magad még rosszabb helyzetbe, mint amiben már úgyis vagy!”

Piton zavartan fürkészte a karnyújtásnyi távolságban ülő nő fokozatosan halványuló arcát. Megfejthetetlen kifejezést látott a maga elé révedt meleg barna szemekben.

Érezte, hogyan ülepszenek meg körülöttük a csönd terhével egymásnak feszülő légrétegek. Érzékelte a levegőben felé terjedő meleg hullámokat, de nem tudott velük mihez kezdeni. Ő maga hűvös maradt, anélkül, hogy tudatában lett volna ennek a ténynek.

Lefoglalta a töprengés.

Nem tudott a rejtély nyomára jönni.

Az világos volt, hogy Granger az időnyerő segítségével tudta felhasználni a követ, viszont még mindig nem jutottak el az indítékokhoz.

Várakozva, összeráncolt homlokkal nézett egykori tanítványára.

- Folytatná? – kérdezte valamivel kevésbé türelmetlenül. Hangja elmélyült, már nem volt gúnyos, sem dühös, csupán várakozó.

- Igen – eszmélt föl Hermione. Nagy önuralommal kényszerítette magát, hogy felidézze annak az utolsó estének minden fontos mozzanatát, és megpróbáljon nem tudomást venni frissen azonosított heves érzéseiről, amik a férfi közelében egyre uralni igyekeztek elméjét. És nem csak azt. – Máig sem tudom, valójában miért, de Dumbledore professzor akkor nálam hagyta azt az időnyerőt. Mindössze arra kért, hogy soha senkinek ne tegyek róla említést, beleértve Harryt és Ront is.

- Ez rá vall – mormolta Piton. – Szerette, ha minden szál az ő kezében fut össze.

- Az biztos – helyeselt a lány. – Tény, hogy senki sem tudott róla. Amikor… amikor az ütközet előtt Voldemort elharsogta, hogy megölte Harryt, az volt az egyedüli gondolatom, hogy MOST kell használnom, az igazgató úr számítana rám! – hangját még most is átjárta az eltökélt indulat.

- Miközben beállítottam az időtartamot, eszembe jutott, amikor harmadikban megmentettük a hippogriffet. Semmit nem érzékeltem, csak a professzor hangját, ahogy azt sulykolja, megmenthetünk két ártatlan életet. Két ártatlan életet – ismételte különös hangsúllyal.  – És egyszerre összeraktam a két információt. Harryt… és mindazt, ami… ami…

- Mondja csak ki – hallatszott Piton kimért, szenvtelen hangja. – Az én halálomat.

Hermione szemét elfutották a könnyek. Nem tudott szólni, csak bólintott.

- Tévedett, Miss Granger – folytatta a varázsló színtelen, távolinak tűnő hangon. Fekete tincsei rendetlenül hullottak vissza az arcába, miután beletúrt, hogy lefoglalja a kezét. – Csak Potterre kellett volna figyelnie.

Nem vagyok ártatlan. Hatalomra vágytam, bosszúra az ellen a világ ellen, ami kilökött magából.

Nem vagyok önzetlen.

Rossz döntéseket hoztam.

Pálcát emeltem arra az emberre, akinek még tartoztam valamivel.

Áruló voltam, gyilkos lettem.

Egyetlen csoport sem vallana engem közülük valónak.

Nincsenek szeretteim, mert nem akartam olyan lenni, akinek vannak.

Nem vagyok hős. Kinézett vagyok. Vagy inkább lesajnált. Nem kérek belőle. – Láthatóan nagyon mélyről szakadtak föl belőle a teljesen indulatmentes mondatok, szinte már úgy tűnt, meg is feledkezett hallgatóságáról.

Nem voltak kifejezései, amelyekkel képes lett volna megcáfolni mindezt.

Nem mondhatta neki, hogy ha tudnának róla, úgy, ahogy ő, nők garmadája lenne képes ölni azért, ami lakozik benne.  

Nem mondhatta, hogy a világnak ilyen meg olyan nagy szüksége van a hozzá hasonló varázslók tudására.

Közhelyszerű lett volna minden megnyugtató gondolat és érvelés.

Perselus érdektelennek és értéktelennek tartja magát, tehát képtelenség meggyőzni az ellenkezőjéről.

Észre sem vette, hogy összekuporodott a fotelban.

Hallgatta a mellette ülő rendkívüli férfit, és egész testét görcsbe rántotta a vágy, hogy a lehető leglágyabban megérintse.

Testét-lelkét.

Egyedül az fejezte volna ki valóságos élményeit, melyek róla szóltak.

Nem lehet.

Erőt vett magán és félénken ránézett. Fojtogatta a pillanat megismételhetetlensége.

Vajon volt-e valaha is valaki, akivel ilyen őszinte volt? Hova tette mindenkori álarcát? Mitől nyílt most meg?

Hiába kereste a válaszokat, nem találta magában.

De úgy érezte, vigaszt kell nyújtania, ha tud.

- Nem tévedtem. Dumbledore professzor sem tévedett. Ma már tudom, hogy pontosan azt tettem, amit várt tőlem. Maga jó ember – susogta végtelen szeretettel.

Perselus Piton hallgatott. Nem nézett a felhúzott térdei mögé bújó nőre.

Nem értette. Csak figyelt.

Granger jót akart neki, ezt világosan érezte.

A tartása, a hite lenyűgözte.

Lassan sejteni kezdte, hogy az imént érzékelt melegség forrása valamiképpen a lány.

A lány, aki Lily fiának legjobb barátja.

Mit tett, amiért érdemtelenül ekkora hálát kap?

- Honnan jött rá, hogy sikerrel járt? – törte meg a csöndet hosszú percek múlva.

- Láttam magát a csatában egy pillanatra. Igaz, egészen néhány nappal ezelőttig nem voltam száz százalékig biztos benne. Minden lehetséges módon próbáltam megtalálni, anélkül, hogy bárki is hivatalosan értesüljön a valóságról.  Aztán kétszer is észrevettem, amikor a Rengeteg szélén felbukkant. És követtem. A hó árulta el. A többit már tudja.

Piton magában elkönyvelt ötven pont levonást a saját házától, hogy így hagyta magát lebuktatni.

Miért akart Granger a nyomára akadni? Miért?

- Miért csinálja ezt, Miss Granger? – kérdezte végül.

- A barátja szeretnék lenni – válaszolta Hermione halkan. Nem hazudott. A barátja IS szeretett volna lenni.

A férfi keserűen, röviden felkacagott.

- Ha már ilyen felkészült az életemből – mondta magyarázatképpen -, tudnia kellene, hogy nem voltak és nincsenek barátaim.

- Azt hiszem, rosszul gondolja. Legalább egy barátja biztosan van – ingatta a fejét a lány. – Draco számít Önre.

Ez talált. Piton ugyan sejtette, hogy Granger a kötelességtudatára apellál, ugyanakkor magában elismerte, az elmúlt hónapokban egész jól megvolt a fiúval. Mi tagadás, a mérgén kívül főként az iránta való aggódás hozta ide.

Talán mégis igaza van a hajdani okoskának.

Elgondolkodott.

Nem tudott eligazodni a lányon.

Nagyon megváltozott.

Értelmes, persze, mindig is az volt, bármennyire nem szívesen ismeri ezt el, de már egyáltalán nem az idegesítő eminens. Valami más. Több.

Barátságról beszélt…

Fölkelt és szótlanul az ajtó felé indult.

Elmegy?! NE!

Amikor másfél éve meghallotta Voldemort diadalmas kiáltványát Harryről, azt hitte, annál rosszabb nem lehet semmi.

Most megtudta, hogy van, ami másképp fáj.

Még az ajtóhoz sem ért a férfi, és benne máris iszonyú hiány sajgott.

Viszont ismerte őt. Ha most bármit mond, azzal lök rajta még egyet.

Görcsösen szorította a karfát.

Nem néz rá. Csak lépeget.

A fekete talár zizegett, ahogy a varázsló megragadta a kilincset.

- A szomszéd szoba jelszava, Miss Granger?

Mintha hirtelen kivilágosodott volna a lakosztálya. Felragyogott az arca.

Ez azt jelenti…?

- Gyógyulás – válaszolta elfojthatatlan, szelíd örömmel.

Már rég bezárult az ajtó, a hold tovább haladt hosszú égi útján, és több száz fiatal álmának némasága ülte meg a kastélyt, de még mindig ott ült, könnyben úszó szemét arra a pontra függesztve, ahol a sovány alak elhagyta.

Talán nem örökre.

Előző←…….→Következő